Tolna Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-19 / 144. szám

1960. június 19.

TOLNA MEGYEI NEPÜJSÄG

7

Lengyelországi útijegyzetek (7)

Krakkó, a galambok városa

A cím kissé önkényes, mert lehetne nevezni éppúgy a műemlékek városának (kilencszáz hivatalosan nyilvántartott műemléke van a városnak), a legendák városának, az egyetemek városának és — főként Nowa Huta felépülése óta — a nehézipar városának is. Nekem azonban nagyon megtetszettek ezek a kis, kedves madarak, amelyek ezerszámra lepik el a Rynek Glówny-t, a város főterét, a Mickiewicz szobor környékét de megtalálhatók a város minden részében. A régi épületek padlásain, zugaiban fészkelnek, vadon élnek, mégis szelídeb- bek a házigalamboknál.

A Mickiewicz szobor tövében idős nénike árusítja papírzacskóban a kölest. Ha kérsz egy zacskóval, nyúlsz a zsebedbe a pénzért, a galambok figyelnek. Amikor átveszed, suhog a levegő a szárnycsapásaiktól, az élelmesebbre meg sem várja, míg kiszórod a zacskó tartalmát, a kezedből csipegeti az eleséget, ráröpülnek az ember fejére, vállára. Pillanatok alatt elfogy a porció és ha nedves az idő, ugyancsak pil- I

lanatok alatt összepiszkolják a kezedet, ruhádat.

Itt minden háznak, talán minden kőnek »története« van, természetes, hogy a krakkói galambokhoz is fűződik legenda. Történt pedig a tizenkettedik században, hogy a lengyelek uralkodója, III. Boleszláv, akit a »Krzyvo- usty« (ferdeszájú) névvel tiszteltek, viszálykodó fiai között felosztotta az országot. Nagyobbik fia, Henrik lett a krakkói és sziléziai főherceg. A krakkóiak nagyon szerették volna, ha királyuk lenne, ámde koronát csak Rómában adnak. Ez pedig — lásd Hedvig királynő szenttéavatásának procedúráját, — mint minden Rómában, pénzbe kerül. Az államkincstáraknak pedig gyakori betegsége az üresség, Henriknek sem volt pénze. Erre elébe hoztak egy boszorkányt, aki vállalkozott a pénz előteremtésére. Mégpedig olyképpen, Hogy Henrik udvaroncait, vitézeit galambokká változtatta, akik a piactéren a földből kikaparták a pénzt. Henrik most már elmehetett Rómába, de I csak egyedül, mert legényei gaMaga a pince — gótikus boltozattal — legalább 600 éves építmény, falai vakolatlanok. Az alapkövek még1 régebbiek. A ház évszázadokig volt patika, itt a pincében állították össze a különböző orvosságokat és liften szállították fel. A liftaknát nemrég befalazták, ugyanolyan régi téglákból, mint a boltozat, kőműves legyen a talpán, aki megállapítja az utólagos „műtét” helyét. A pince középkori jellegét megőrizték, ma is az évszázados — inkább félévezredes — padló alatti központi fűtés működik benne. Még a mosdóhelyiségek- riél is vakolatlanul hagyták a falnak egy darabját, hogy a nyerstégla fal érzékeltesse a pince régi voltát.

És minő ellentét! — No, nem a neonvilágítás, hanem a falakon lévő bekeretezett „művek”.

Vászon alapon elmázolt sűrű festék. Téglapornak vélem. Benne szurok, kátrány és ólomalakzatok. A másiknak alapja szitaszövet, a harmadiké drótháló. Többnek nincs alapja, csak maga az anyag van elrendezve „művészi” összevisszaságban.

Több „műnél” a festővásznat szeméttelepen kiásott rozsdaette bádoglemez helyettesíti, kisebb- nagyobb lyukakat mart belé a rozsda.

Nézem távolról egyiket-mási- kat — mintha ásványréteg volna, vagy tengerparti tájkép? — Közelről azonban nem tudom mihez hasonlítani. Keresem a címet. Legtöbbnek nincs neve, vagy pedig olyan, hogy „kompozíció”, „motívum”. Kérdem, mit ábrázolnak ezek a művek.

A lobogóhajú fiatalember, a „Grupa” másik tagja felvilágosít, hogy ezek nem ábrázolnak semmit, csak kompozíciók. Az új, modern művészetnek éppen ez a lényege.

— És minek hívják ezt a művészetet?

— Még nincs neve, ez egy egészen új irányzat, amelynek egyik leghíresebb művelője egy bizonyos, Párizsban élő japán művész, Zavauki. Ott jártak a csoport tagjai, onnét hozták e művészetet.

lambokká változtak. A boszorkány azt mondta, csak akkor változhatnak vissza emberekké, ha uruk visszajön a koronával.

Elindult Rómába, azonban odáig hosszú az út, útközben pedig nagyon sok a csapszék, széplány, mind megannyi csábító alkalom a pénz elköltésére. Mire a pápa színe elé ért, egy vasa sem maradt, így kellett üres kézzel, korona nélkül visszajönnie. Emberei is megmaradtak galamboknak.

Egyszer-kétszer már született olyan javaslat, hogy ritkítani kellene a galambokat, túl sok van belőlük, de elvetették, hiszen e kedves madarak nem mások, mint Henrik egykori vitézeinek leszármazottai.

Amikor pár órás séta után Jan Adamczevsky kollégával visszajövünk a piactéren parkírozó autóhoz, a krakkói újságíró mosolyogva veszi elő a rongyot, hogy letörölje Skodáját. — Most aztán siessünk, ha nem akarjuk, hogy a galambok újra összepiszkítsák, — mondja. Csepp bosszúság sem látszik rajta.

Üzleteket nézünk meg a piactéren. Itt van a krakkói központi

Először egy fotókiállítást néztünk meg. Az ország minden részéből küldtek ide művészi felvételeket. Szép zsánerképek, munkafelvételek sorakoznak a falakon, csak mintegy tíz százaléknyi az olyan absztrakt mű, amiről nem tudom megállapítani, mit is akar ábrázolni. Adam- czewsky kolléga bíztat, ha érdeáruház, a PDT. Nagy az árubőség, csak a kirakatokban lévő árcédulákat nem értem. Túl olcsónak tűnik 250 zlotyért egy kerékpár segédmotor, de kiderül, hogy ez csak az első részlet. Ehhez jön öt hónapon keresztül havi 200 zloty — így sem drága. Kirakatok egész soránál így vannak feltüntetve az árak. Az áruk nyolc van százaléka kapható részletre, az alsó határ 300 zloty, de könyvnél már 100 zloty-n felül lehet részletre vásárolni. A Sukiennice árkádja alatt a PIHM — a krakkói meteorlógiai és hidrológiai intézet — táblája, állandóan itt látható a legfrissebb időjárásjelentés, térképpel. Sok az érdeklődő, különösen a hét végén, amikor arra kíváncsiak, érdemes-e hétvégi kirándulásra készülődni. Mézborivó az egyik régi ház alagsorában. Népviseletbe öltözött lányok szolgálják fel a »Miód pitny«-t a kormos, ablaktalan, különböző régi versikékkel teleírt falú helyiségben. A nap leg érdekesebb eseménye számomra azonban egy kiállítás volt, ahol ízelítőt kaptam abból, hogy egyes túlmodern »művészek« hol keresik az utat.

kését akarok látni, várjak a következő „állomásig”.

A Krzysztofory-ház pincéje, ahova igyekszünk, zárva. De pillanatok alatt előkerül a „Grupa Krakówska” művészcsoport egyik tagja, aki — miután megtudja, hogy külföldi újságíró vagyok — készséggel nyitja ki az ajtót és bevezet bennünket a pincébe.

— Nékem önkéntelenül is négyéves fiam jut eszembe, akinek, ha e kellékeket odaadom, mármint a szurkot, a sűrű festékszerű masszát — az ólomnál én segítek néki, nehogy megégesse magát — ugyanilyet tudna produkálni. Azaz mégsem. Mert benne is megvan a törekvés, hogy valamihez, autóhoz, repülőgéphez, lovacskához hasonlítson az, amit csinál. Mint ahogy a falusi ólomöntésnél is vagy azt várják, hogy az ólom az eladólány jövendőbelijének, vagy szemmel- verés esetén a rontás okozójának alakját vegye fel.

— Aztán járnak-e munkások, tömegek ide, megnézni a kiállítást? — teszem fel a kérdést.

Kicsit értetlenül néznek rám, ez valahogy kívülesik érdeklődési körükön, látszik, inkább maguk között bírálgatják műértő szemmel egymás műveit, találják szebbnél szebbnek egyik-másik alkotást. És akaratlanul is összehasonlítást teszek a wieliczkai sóbányában látottakkal, ahol egyszerű sóbányászok igazi művészi alkotások tucatjait hozták létre. Érdekességként említik meg, hogy az előző napon az amerikai nagykövet járt a „tárlaton”, meg is vett három — kékes színben játszó, messziről tájképnek tűnő, de közelről semmihez sem hasonlító „művet”, amelyeknek alapanyaga ugyanaz, mint a többié, azzal a különbséggel, hogy sódert is felhasználtak „alkotásuknál”.

Csak az vigasztal, hogy az előzőleg látott művészi fotókiállításon sokkal több volt a látogató, őket az igazi művészet érdekelte.

Jantner János

„Modern tárlat“ — egy hatszáz esztendős pincében

Pillanatképek a dombóvári író-olvasó találkozóról

A vendégvárás megszokott, ismert percei a megyei könyvtár hivatali szobájában. írót vár újra a könyvtár, mint már annyiszor az idén, de a ki nem mondott izgalom most is ott ül az arcokon, s ezt nem tudják leplezni a tréfálkozó szavak sem. Bizonyára így van ez most Dombóvárott is, a járási könyvtárban, ahol sor kerül az író-olvasó találkozóra, a megyében az idén éppen a tizenkettedikre. A várakozás ezen a júniusi csütörtök délutánon Darvas Józsefnek szól, a kétszeres Kossuth-díjas írónak, a Magyar írók Szövetsége elnökének. Berkesi András, Szabó Pál, Szabó Magda, s a fiatalok: Csoóri

Sándor, Tímár Máté, Hárs György, Fodor András, s a többiek után most ő látogat el hozzánk, az olvasókhoz,

*

Az ígéretnek megfelelően, szinte percnyi pontossággal gördül a megyei könyvtár elé az írószövetség autója, s máris ott ülünk a hűs szobában Darvas Józseffel, s két fiatal kísérőjével. „Nagyon mozgékony ez a megyei könyvtár

— mondja Darvas — már Pesten is híre lett”. Mi rögtön értjük, mire gondol: a már említett, valóban szépszámú írói látogatásra. „Nem — válaszoljuk, — mi úgy látjuk, hogy inkább a mi íróink mozgékonyak. Enélkül mi ugyancsak hiába mozognánk!” Kedvesen mosolyogva bólint, köszönetül.

•

Sürget az idő, várnak a dombóváriak, s a két autó fürgén szalad a Völgység dimb-dombjain át, kecses szerpentinutak kanyarjaiban.

Az írói estet 7 órára hirdették, még a nap is fent van, de már tömve a községi tanács szép új tanácsterme. Ritka pontosságú gyülekezés! Pedig hétköznap van, s ilyenkor az emberek inkább a szabadlevegős időtöltést szokták választani. Most azonban már 300 ember szorong a teremben, s jó néhányan kívül is rekedtek. Fiatalok, felnőttek, nők, férfiak, munkások, vasutasok, bajuszos parasztbácsik, pedagógusok és egyéb értelmiségiek ülnek a sorokban s mind olyan ünneplés hangulatban, de öltözékben is úgy, akár egy opera-előadás előtt. „Az irodalom szép megtisztelése”

— gondolom hirtelen, „a szellem napsugára...” — egészül tovább a gondolati sor, s úgy érzem, túlzás nélkül. Mert ami következik, az is mind ezt mutatja. Bárdosnak néhány népdal-feldolgozása csendül fel a tizenkét osztályos iskola énekkarának előadásában, a nagydiákok Mátyás Ferenc és Juhász Gyula verseket mondanak szépen, átéléssel, s máris csattan a

taps. Még nagyobb erővel zúg fel Földi István, gimnáziumi igazgatóhelyettesnek, a népfront helyi elnökének üdvözlő szavai után: „Darvas József, akkor kezdett írni, amikor még dermedten aludtak a magyar tanyák. írásaiban bátran és kendőzetlenül tárta fel az akkori magyar társadalom sorsát, s mindenki felfigyelt szavára, aki a magyar nép jövendőjéért aggódott. Az orosházi fiatal tanító, az lóri világ jóvoltából sohasem ülhetett az iskolai katedrára, de helyette, mint annyian mások, az egész nép nevelője lett.”

Ahogy ott áll Darvas a több száz főnyi közönség előtt, s mindjárt a kérdések elevenjébe vágva beszélni kezd, egy moccanás sincs, figyelnek a szemek és fülek. Irodalmunk 1956 előtti és utáni helyzetéről szól, de nem „hűs”, inkább „szenvedélyes” tárgyilagossággal. Hangsúlyozza, a mának szóló tanításul is, hogy az igazi irodalom mindig annak jegyében született, mert valamire tanítani, nevelni akarta az embereket a szépségnek, az igazságnak fölvillantásával. Ma is ez a mérce, s ez kötelező nemcsak a kommunista, de minden, népét valóban szerető írónk számára. A népi írókról szóló bírálat helyes, szükséges és hasznos volt, hiszen egyre biztatóbb jeleket látunk náluk is. Beszél önmagáról, írói indulásáról, a forradalmi világnézetét kialakító társadalmi tényezőkről, új magyar drámaírásunk felfelé ívelésének okairól. Befejezésül hangsúlyozza, hogy a ma írójának fő feladata, hogy megmutassa a szépet, a jót, az előremutatót, de szükség szerint ábrázolja a javítani valót is. Irodalmunk kiteljesedésének egyetlen lehetséges útja az, ha kialakul egy új írói közmorál: minden külső parancs és biztatás nélkü. vessék bele magukat íróink az élet sűrűjébe.

*

Lassan kiürülnek a széksorok, de az emberek meg-megállnak, csoportokba verődnek, beszélgetnek: tovább gyűrűznek bennük az elhangzottak, a jól sikerült estének emlékei.

Az író pedig, ingujjra vetkőzve, alig győzi dedikálni könyveit. A könyvesbolt vezetője azt mondja, hogy soha nem adott még el eny- nyi könyvet egyszerre, mint most. Engem pedig újra áthat az optimizmus, mert úgy érzem, a „könyvhétből” máris „könyvhónap” lett, s ezek talán nem is sokára „könyvévekké” folynak ösz- sze. Igen, Bátaszék, Tengelic, Kis- vejke után ma Dombóvárott is nőtt az irodalmat szerető emberek száma..;

M. I.

Tízéves a véradó mozgalom

Tíz évvel ezelőtt néhány lelkes ember, pár száz áldozatkész véradó munkájával indult meg hazánkban a szervezett véradó mozgalom. Hosszú fáradságos munka eredményeképpen terebélyesedett azzá a hatamas fává, mélyének gyökerei ma már át, meg át sző. yik egész társadalmunkat.

Az eredményeket az egész mozgalom óriási jelentőségét akkor tudjuk igazán lemérni, ha összehasonlítást teszünk a múlt 'és a jelen között. Az orvostudomány már évszázadok óta foglalkozik a vérátömlesztés gondolatával, a század eleje óta pedig a tudományos alapja is megvan a vérátömlesztésnek. Mégis hosszú időn át a betegek százai és ezrei hiába keresték a gyógyulást, mert nem elég, ha az orvostudomány ismeri valamely betegség eredetét, tudja a gyógyítás módját, szükség van a megfelelő gyógyszerre is, hogy az orvostudomány munkája eredményes lehessen. Ez a gyógyszer pedig hosszú időn keresztül egyáltalán nem, vagy csak minimális mennyiségben állt rendelkezésre, mert az a néhány véradó, aki legtöbbször a kórházak dolgozói közül toborzódott nem volt képes annyi vért adni, amennyire szükség lett volna.

A tíz évvel ezelőtt megindult véradó mozgalom azonban gyökeres változást hozott. Ma már minden kórházban ott áU a vérrel telt hűtőszekrény, a sokszor száz kilométerekkel távolabb lakó véradó vérével, hogy szükség esetén életet mentsen, gyermeket adjon vissza az aggódó szülőknek, haldokló édesanyát a kis családnak. Ma már nem kell feladnia az orvosnak a beteg életéért folytatott küzdelmet, ma már egy beteg sem halhat meg azért, mert hiányzik az életmentő vér. És ezt orvos is, beteg is a véradók tízezreinek köszönheti, akik a segi- teniakarás nemes gondolaláíól áthatva, sokszor komoly áldozatot vállalva folyamatosan biztosítják a szükséges vérmennyiséget.

A mai napon forduljunk gondolatban azok felé a hősök felé, akik az emberszeretet hívó szavának engedelmeskedve mindenkor készen állnak arra, hogy életet adjanak, hogy saját vérükkel gyógyítsák beteg ember, társukat. Szálljon feléjük a megmentett betegek százezreinek hálás köszöneté, az egész társadalom igazi hősöknek kijáró megbecsülése.

Dr. Kolumbusz László a véradó állomás vezetője