Tolna Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-29 / 126. szám
\ EGYED HADD MONDJAM EL Nagy félénken egy cingár dal zenél saját dalától részegen a szél ugrásra készen áll az éjszaka hátam mögött, míg bállá gok haza csak árnyékom a barna köveken botladozva jön mindenü tt velem tapintható a kristályos magány kisemmizett csönd ül az almafán. Nem is tudom, hogy hányszor mentem itt számolgatva az utca köveit boncolgatva a bolyhos éjszakát és mindenemmel rád gondolva, rád, "írjeinek hiánya bennem o tt lebeg nyitott virágú gondjaim felett, s kinek úgy hat rám hal k, meleg szava, mint hogyha bennem hangszer hangzana. Én azt hiszem, hogy te virán leszel , .. s nehéz szirmokkal elém vetkezel s én úgy csodállak téged, mint a szél, ha nyíló kelyhű hóvirág hoz ér és tudom, hogy te az vagy már nekem, mint teljesülni látszó sejtelem amely magától fejlődik tovább, de ne siettesd, ott se hagyd, de várd. S hadd mondjam még el, úgy vagyok veled, mint tó vizével az okos gyerek: megáll a parton és bámul bele, azt hiszi ez jobb, mintha fürdene bár karjaiban régen ott remeg a könnyű vágy, hogy már evezzenek és vad hajszában siklani tovább, hogy bólogasson a parton a nád. Hát így vagyok és így megyek feléd mogorván, mint az érett jegenyék s szelíden is, mint kinn a réteken a hajló szél, a játékos, selyem, vagy mint a vizek szőnyege alatt a parthoz úszó, ábrándos halak s küszködve is, mint a karcsú sirály, ha vijjogva a széllel sz embe száll. Hunyorgok itt, s amíg gondolkodom a csöndet szépségeddel meglopom. Meglopom, mert a csend bői hoztalak magamhoz itt a rezgő fá k alatt és mint ki roppant gyémántot talált magamhoz fogva úgy viszlek tovább futok veled, míg lángol életem, míg el nem száll egy sóhajtás velem. GÁL SÁNDOR Hajnali látkép A hajnali pára prizmái között ezer-színűre bontott fény ben ég a messzenyúló zöld búza vetés, s a körvonalas tömör he gyvidék. A korai nap szikrákat c siholva, pislákolva lángol a kövö n. Lent harmat-gyöngyök gurulnak, s egy felhőtornász himbálódzik fönn a láthatatlan égi vas-szer en, majd sprinterként gyors futásnak ered. A felkelő nap arany húrjait megpengetik könnyű szél kezek. A homályos távolból kifordul, mint napraforgó — a gyá r vékony ujja, — vastagodva le a kéz tövéig — s körmét a kék messzeségbe fúrja. A vidék hatalmas orgoná ján minden billentyű mozdu lásra kész. Már itt is van: meghajol a reggel, ez a csodás virtuóz zenész. GALLAI KÁROLY Jules Supervielle halálára A tudós meghalt. Pompás temetése volt. Hosszú és fellengzős beszédeket mondtak koporsója felett. Beszédeket, amelyeket a gyászoló közönség rettenetesen unt, de mivel hozzátartozott a szertartáshoz, s így illett végigszenvedni, senki sem szökött meg előlük. Az özvegy sokáig hatása alatt állott a dicsérő szónoklatoknak, amelyek egekig magasztalták az elhunytat, mint szakmájában páratlan és utolérhetetlen zsenit. Néha úgy érezte, csak a temetésen tudta meg, kivel is élt együtt. Micsoda nagy emberrel! Igaz, a megboldogult maga elégszer hangoztatta, hogy a világ- történelem ebben a szakmában eddig csak két zsenit termett, s az egyik ő volt. Csakhogy akkor, sajnos, költői túlzásnak fogta fel. Most, ezután a gyönyörű temetés után, már őszintén bánta, hogy néha kételkedett benne, íme, tudóstársai, nem kételkedtek. Igaz, hogy csak a halála után. De akkor nyíltan kimondták, hallja meg a világ, az elhunyttal ki is távozott el az emberek köréből. Ez a kései elragadtatás arra késztette, hogy amit életében megtagadott volt férjétől, most minden gyöngédségét, becézgetését a halott holmijaira -pazarolta. Szobája ugyanúgy maradt, ahogy abban a gyászos percben volt, amikor megütötte a guta. Könyveit — ha volt is idő, amikor „ronda porgyűjtőnek”, meg „szemétdombnak” nevezte — most, már annál féltőbb gonddal őrizte. Darabszám leporolgatta. Azon gondolkodott, ne köttesse-e valamennyit bőrbe. .A legképtelenebb ötletet is elfogadta. ha ezt a furcsa kultuszt szolgálhatta vele és általa. — Utánam a legkedvesebbek voltak a drágámnak — szokta mondogatni remegő hangon barátainak. Azok ilyenkor összenéztek. A professzornak, — ez barátaik körében köztudott volt — már régen csak a könyvei voltak a mindene: szerelem, feleség, élet. Ha volt is olyan korszak az életében, amikor az asszony is számított valamit, annyira régen volt, annyira régen! Az se volt éppen titok, hogy az asszony — később már maga sem kívánta, hogy vetélytársaival, a könyvekkel szemben — ő győzzön. Ismerte a könnyebb és — kielégítőbb utakat. No persze, most, a rajongás jöttén, más a helyzet. De hiszen nem is tehet másként. Az elhunyt nagy árnyéka még nem halványult el. Kibújni alóla, társadalmi helyzete megingását jelentené... Az elhunyt férj — csípős nyelvű barátnői szerint — az elevennél jóval veszélyesebb velély- társa lett azoknak, akiké nem volt, amig élt. Az emberek azonban feledékenyek. Miért is nem lehet megállítani az időt az életnek egy-egy szép, jelentős mozzanatánál? Hogy minden úgy maradjon, ragyogónak, felejthetetlennek, el nem mólónak? Miért? — kérdezgette, amig gyöngéden porolgatta a dohos könyveket. A nyugdíj, sajnos, nem fizetés volt. A mellékpénzek elmaradtak. A nagy lakást fel kellett adni. Aztán más volt udvarolni a híres tudós feleségének és megint más a bánatos, szabad, de szegényedő özvegynek. Elrémülve vette észre, hogy valahogy súlytalanná vált. Amig azelőtt, nemcsak otthon, de azokban a bizonyos körökben is véleménye döntött, most már a léte, vagy nemléte se volt senkinek se fontos. Talán önmagán kívül, senkinek. Kiderült, hogy a hírnév csak akkor váltható fel pénzre, tekintélyre, örömre, ha van mögötte fedezet: az élő ember, akitől várni lehet valamit. Különben? Szegényke, szinte belezavarodott, ahogy napról napra tapasz- talgatta, hogyan devalválódnak azok az értékek, amelyekről azt hitte volt, hogy megingathatatla- nok, hozzáférhetetlenek. Elég kellemetlen volt megtudni, hogy tulajdonképpen nem ő volt valaki, hanem a férjéről esett rá a fény. A nagy férjről. De hát az csak lidércnyomásos álom, hogy ez a nagyság se lenne igazi? Bizony akadtak kemény, de igaz beszédű emberek, akik azt mondták a — holta után — bálványozott férjről, hogy „okosnak okos volt, de nem volt bölcs”. Aztán később: „Amit csinált, érdekes volt, de az élet szempontjából annyi a jelentősége, mint a :— pocoktúrásnak”. Ha azzal próbálta önmagát megnyugtatni, hogy „ezek az irigység szavai”, már hallotta a még keményebb vádat: „Munkássága csak a könyveket szaporította, de egy szűk körön kívül, tudomást se vettek róla...” Utóbb már nyomtatásban olvashatta, hitetlenkedve, méltatlankodva, de félreérthetetlenül: „Zamárdy Mátyás nem adott az életnek semmit, amitől szebb, jobb, áttekinthetőbb, vagy elbírhatóbb lenne. Tudomány — mindössze papírtudomány volt. És elmúlt vele.” — Az eszmék világában lehetnek ilyen igazságtalan fordulatok — vigasztalta magát. — De majd a holnap igazolni fogja az én nagy férjemet. így ámította magát s közben adogatta el a holmijait, hogy éljen. Először csak a nélkülözhető- ket és feleslegeseket. Habozás nélkül úgy döntött a nyomorúság első jelentkezésekor, az egyre nehezülő élettel szembenézve, hogy mindenről inkább lemond, de férjének könyvgyűjteményéhez nem nyúl. »Meg kell mentenem az utókor számára!« — érvelt az ösztönnel szemben, amely arra biztatta, hogy értékesítse. »Egész vagyont kaphatsz értük« — csábította a megszokott kényelméhez ragaszkodó vágy, amelyet napról napra egyre kevésbé sikerült kielégítenie. Mikor feladta a régi, nagy lakást s gondot okozott a tömérdek könyv elhelyezése, már- már megingott. »Képtelenség, hogy ezek a könyvek, amelyeket nem olvasol, nem tudsz mit csinálni velük, akadályozzanak még abban a kis lakásban is, ami maradt. Hát az egészség? Gondolod, hogy a könyvekbe beivódott por, dohosság használ? Egészséges?« Megmakacsolta magát. Emlékezett rá, hogy az ura annakidején, fantasztikus összegeket fizetett ki egy-egy ritka könyvért. Házasságuk elején ez volt eleinte ritka, később sűrűsödő összetűzéseik egyik oka. A férfi habozás nélkül döntött a könyv megvétele, vagy feleségének egy-egy új kalapra, divatos ruhára irányuló kívánságai között a MÜ mellett. Most örült neki, hogy ilyen hóbortja volt a férjének. „A férjem ebben is okosabb, előrelátóbb volt mint én. Ha akkor az én szeszélyeim teljesülnek, azok mint a füst, szálltak volna el a levegőbe, kacatként kikerültek volna a szemétre. Míg a könyvek, így együtt: érték! Nagy pénz fekszik bennük.” Aztán felvetődött benne az a furcsa ötlet is: — „Talán szegényem így akart gondoskodni rólam, is mervén meggondolatlan természe temet. Nem értékpapírba fektette a pénzét, mert tudta annak az értéke ingadozik, mint a légnyomás mérő higanya, se házba, amely csak gonddal, bajjal jár, hanem könyvtárba, amely időtálló, értéke csak növekszik az idő múlásával.” Megbetegedett. Eddig, ha bántotta is, hogy ösz- szeszűkült körülötte a világ, nem esett kétségbe. Elmaradtak az udvarlói? Tudta, ha akarja, van még olyan szép, hogy az örökös híméhség még kívánatosnak találja, s rajta múlik, kit választ, hogy odaadja neki szépségét és egy fél életen át tanult és gyakorolt szerelmi művészet fogásaival magához kapcsolja. A társaság? Talán ez volt a legkellemetlenebb, a rengeteg változás között amely akarva- akaratlan átformálta az életét: en nek a megszokott környezetnek az elsüllyedése. Valahova tartozni valahol fontosabbnak lenni, egy akármilyen közösség tagjaként, s azon belül ragyogni, feltűnni, központ lenni azt gondolta nem is olyan régen, hogy ez az élet. A nappalok, a maguk szürke egymás utánjávaí, unt, kicsinyes gondjaival csak arra valók, hogy az estéket, az összejöveteleket annál élvezetesebbé, kívánatosabbá tegyék. S most mindez elmúlott. Nem halt bele. De betegnek lenni, az más. A kórháztól irtózott. A külön szobát megfizetni nem tudta volna. Első, meggondolatlan elhatározásával ápolónőt fogadott. Háziorvosuk megmaradt, így ez a gond elesett. De mert jobb táplálkozást, kalóriá ban gazdagabb étkezést írt elő, egy hét alatt elment a nyugdíj. Megrémült. S akkor ugyanolyan hirtelen jött elhatározással, amilyennel az ápolónőt felfogadta, összecsomagoltatta a férje által írt, vadonatúj, felvágatlan könyveket s elküldte a könyvkereskedésbe Vizesre sírta párnáit keserűségében, hogy erre kellett fanyalodnia. Aztán kiderült, hogy kegyelemből vette meg egy zacskóárus, kilóra, mert piaci értékük nulla volt. Először nem akarta elhinni. »De hát beteggel csak nem merne ilyen kegyetlen tréfát űzni senki« alapon tudomásul vette. Aztán a betegek gyors megbizonyosodást igénylő mohóságával elhivatta egyik könyvkereskedő ismerősüket, akin keresztül rendelte, vásárolta, gyűjtötte férje a könyveket, becsülje fel a szekrényekből, mint puffadt szörnyeteg, kidagadó könyvsorokat. — Méltóságos asszonyom — mondta udvarias sajnálkozás hangján a könyvkereskedő — meg kell mondanom, hogy a könyvek, amiket a professzor úr hosszú élete alatt összegyűjtött, nagyobb részükben már akkor is elavultak voltak, amikor a professzor úr számára, részben magam is, megvásároltuk őket. Neki bizonyára megvoltak a maga szempontjai, amelyek szerint értéket jelentettek, nekem azonban — ne haragudjon, ha kimondom, de többségükben csak értéktelen lim-lom, néhány, talán ötven — talán száz mű kivételével, aminek még van forgalmi értéke. — S mennyit tudna adni értük? — sikoltotta az asszony, akit ezek a lassan, sima udvariassággal ejtett, de tartalmukban gyilkosán kegyetlen szavak úgy értek, mint az ütések. — Pár száz forintot — mondta egykedvűen a könyvkereskedő. Elájult. Eszméletre térítették. Az idegmegrázkódtatás nemcsak nem fokozta a betegségét, hanem mintha felrázta volna testének a könnyű életben tartalékolt erőit, még siettette is a gyógyulást. Megmaradt pénzén írógépet bérelt s lábadoztában azzal szórakozott, hogy leltárt készített, több példányban, férje valamennyi holmijáról. Az óriási, több fiókos íróasztalt, amely a kis lakásból úgy lógott ki, mint lyukas harisnyából a lábujj, éppenúgy felvette, mint a professzor dohányzókészletét. Aztán maga vitte el a listát első sétáin az ószeresekhez. Mosolyogva, de fillérekért csatázva alkudott velük. Amikor a könyvkereskedővel darabra átnézte a tengersok köny vet és sikerült a látatlanban ígért »párszáz forintot« felemeltetnie, saját holmiján kívül alig maradt egyéb a lakásban, mint volt férjének egy életnagyságú portréja, amelyet rektor korában festettek róla. — Tudja mit kedves barátom — mondta a könyvkereskedőnek — vitesse el azonnal a lakásomról a könyveket. Igen? Nos, akkor hálából megajándékozom volt férjem, a rektor életnagyságú portréjával! Nem, nem, ragaszkodom hozzá, hogy elfogadja. Egész asszonyi szépségét beleadta abba a mosolyba, amely felragyogott az arcán, amikor leakasztotta a nehéz képet a falról s a tiltakozó, szabadkozó könyv- kereskedő két kezébe nyomta ZSIKO GYULA Az elmúlt napokban halt meg az egyik legnagyobb modern francia író, a nálunk is jól ismert Jules Supervielle. Nálunk néhány novelláján kívül A gyermekrabló című regénye jelentett nagy sikert, amely a közelmúltban jelent meg új kiadásban. Supervielle költőnek is kitűnő volt, legszebb versei 1941-ben Uruguayban jelentek meg »A boldogtalan Franciaország versei« címen. A dél-amerikai ország Supervielle szülőföldje volt, Montevideoban született 1884- ben, s a fasiszta megszállás elől ide menekült. Emlékét alábbi költeményével idézzük. láng A Ameddig élt és itt járt folyton csak olvasott, s néha a gyertyafénybe tartotta a kezét, a láng fölé, hogy lássa és meggyőződjék róla, hogy él, hogy él. S egy napon, mikor meghalt csendben melléje tettek egy szál lobogó gyertyát, de kezét elrejtette. Fordította: Csányi László
