Tolna Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-27 / 98. szám
( 4 TOLNA MflGYEl NÉPŰ JS AG 1960. április 27. Két munkásfiatal — a legjobbak között Májusban lesz egy éve, hogy Bényej Júlia a Tolnai Selyemfonó gyárba került. Édesapja hosszadalmas betegsége miatt félbehagyta gimnáziumi tanulmányait és a Bács megyei Császártöltésről a tolnai gyárba jött dolgozni, hogy beteg édesapját gyakrabban látogathassa meg a szekszárdi kórházban. Azóta megszerette az itteni munkát, »ittragadt« a gyárban. Tagja a gombolyítóüzem egyik, a »Szocialista munka ifjú brigádja« címért versenyző ifibrigádjának. Nemcsak jó munkájával tűnik ki — különösen a hulladékcsökkentésnél ér el kiváló eredményeket —, hanem mint KISZ vezetőségi tag sokat tesz mukatársai neveléséért is. Közben — levelező úton — folytatja gimnáziumi tanulmányait. Jó munkájáért a »Kiváló dolgozó« oklevéllel jutalmazták. Gálffa Dezső két évvel ezelőtt, a közgazdasági technikum elvégzése után nem íróasztali keresett magának, hanem a Tolnai Textilgyárba lépett be, ahol azóta már meg is tanulta a szövő „mesterséget” Hat gépen dolgozva ért el kiváló eredményeket. A múlt év második felében végzett jó munkájáért kapta meg nemrég a „Kiváló dolgozó” oklevelet és egyben az előléptetést is. Ma már hengerszerelőként dolgozik. Szereti a szakmát, amelyben tovább akar ja képezni magát. A gyárban ugyanis nagy szükség van jól- képzett, magas műveltségű szakemberekre. Johanne» R. Beeher: m Soha nem hallottam ennél iszonyúbb kiáltást, nem hallottam még embert, aki ilyen szá- nalomraméltóan kiáltotta volna világgá fájdalmát, még soha nem hallottam visszhangozni ilyen üvöltő kínt, mint ennek az osztrák katonának a levelében, aki Sztálingrád alatt harcolt s onnan írt egy bécsi lánynak. Az egész háborún végigsüvített ez a kiáltás, amíg elért hozzám, úgy hangzott, mint a csatamezők felett üvöltő sziréna s ma is olyan váratlanul, mindenen áthatolva töri meg köröttem a csendet, mintha még sokat kellene tennünk, hogy ettől a hangos fájdalomtól megszabadítsuk a világot. 1942 karácsonyán, Sztálingrádból kelt ennek a fiatalembernek a levele. Csak akkora gyertyája volt, hogy a levelét megírhassa, utána ismét ülhetett a sötétben. Az este már délután négykor beköszöntött ? másnap délelőtt tízig nem világosodott ki. Sorain észre lehetett venni, hogy gémberedett ujjakkal írta. Amíg írt, ott volt előtte a kislány képmása; egy darab csokoládét rágcsált, azzal a falat kenyérrel, amit karácsony estéjére kapott. A bunker ötven méterre volt a Volgától. Fagyos csend vette körül, az eget időnként rakéták világították meg. A fiatalember a halált látta Patronálók segítsége a magyarkeszi termelőszövetkezetnek Magyarkeszi termelőszövetkezeteit a Petőfi, a Széchenyi és a Hunyadi Termelőszövetkezetet a Magyar Optikai Művek dolgozói patronálják. A patronálók a Petőfi Tsz-nek egy szivattyút, egy hidrofor motort, két tartályt szereztek be és szállítottak a helyszínre, s két hordó kenőccsel is segítettek a tsz-t díjmentesen. A Széchenyi Termelőszövetkezetnek a lóré-vasúthoz síneket és egyéb célra egy tartályt juttattak, amit ugyancsak leszállítottak a felsőnyéki vasútállomásra. Segítséget ígértek a patronálók az év végi mérleg- és tervkészítéshez is, ezt azonban csak a Hunyadi Termelőszövetkezet vette igénybe. nére bizalmas és meghitt hangulat uralkodott. Társalgásunk folyamán Fran- cois-Poncet úr szemrehányásokat tett nekem: — Ne csodálkozzék, hogy Nyu- gat-Németországban megint felvergődnek a nácik, amikor olyan emberek, mint ön is, itt hagynak csapot-papot, és egyáltalán nem igyekeznek befolyásra szert tenni. Beszámoltam Francois-Poncet úrnak Igieli tapasztalataimról, és olyan állításra ragadtattam magam, mely neki nagyon kevéssé tetszett: — Nagykövet úr — válaszoltam —, sajnos, eddigi tapasztalataim azt bizonyítják, hogy a nyugati szövetségesek politikája előlünk elzárja az utat, de minden kaput kitár, hogy a nácik újra felemelkedhessenek. A főmegbízott láthatóan bosz- szús lett, amikor még hozzáfűztem: — Vélekedhetnek a szovjet övezetben uralkodó állapotokról úgy ahogy akarnak, amennyire azonban én látom, ott valóban gyökerestül kiirtják a nácizmust. — Milyen kár — jegyezte meg erre Francois-Poncet úr — hogy mindazok a németek, akik nem nácik, hajlamosak a vöröses világszemléletre. Alighogy megalakult a bonni, úgynevezett Szövetségi Köztársaság, máris nagy hangon kezdték propagálni az egyedül üdvözítő, békét hozó EVK-t, az Európai Védelmi Közösséget, melynek keretében Nyugat-Né- metországot újra felfegyvereznék. Niemöller, az ismert protestáns lelkipásztor kezdettől fogva e tervek ellen foglalt állást. Egyszer, egy denhami családi vacsorán Lord Vansittart hevesen kifakadt Niemöller ellen. — Csodálkoztam, mert Vansittartot eddig a német militarizmus kérlelhetetlen ellenségének ismertem. Figyelmessé tettem őt erre az ellentmondásra. — De Van, hiszen ön mindig azt az álláspontot képviselte, hogy a németeknek tele legyen az éléskamrájuk, de üresen álljon a fegyverraktáruk. Mióta fordította meg a vitorláját és lett a német újrafegyverkezés szószólója? Vansittart zavartan pislogott rám: — Igaza van, képtelenül hangzik. De a szovjetek politikája ma még a hozzám hasonló gondolkodású embereket is képtelen helyzetbe hozza. Az elhúnyt Neville Chamberlain idejében sem volt a német militaristáknak annyi szószólójuk Nagy-Britannia uralkodó köreiben, mint most, öt évvel azután, hogy kirobbantották legbűnösebb és legvérengzőbb háborújukat. Ettől az Angliától nem lehetett remélni semmit. Az én helyzetemben levő becsületes antifasisztának valóban nem maradt más hátra, mint átállni a másik oldalra. Belső gátlásaim azonban még mindig túlságosan erősek voltak ahhoz, hogy a nagy ugrásra rászánjam magam. Ez alatt az egész idő alatt súlyos teherként nehezedett lel- kemre a kínzó bizonytalanság: mi történt Gebharddal? Minden követ megmozgattam, hogy megtudjak valámi közelebbit róla, de hiába. Végül meglepő módon szereztem róla végső bizonyosságot. Egyszer elutaztam Kölnbe, ahol többek között Willi családját is meglátogattam. Willi az Egyesült Álamokban maradt, s időközben meg is házasodott. Egy nap végigmentem a kölni főpályaudvar előtti nagy téren, melynek déli oldalát a dóm középső hajójához vezető lépcső határolja. Megálltam s elnéztem, hogyan etetik a járókelők a dóm galambjait. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki rémülten, szinte magánkívül mered rám. Végül úgy látszik, megemberelte magát és hozzám lépett. — Álmodom vagy testet öltöd kísérteiét látok? — kérdezte képéből kikelve. — Putlitz úrhoz van szerencsém? Hasonlóságunk miatt Gebhard fivéremnek tartott. Miután felvilágosítottam, bementünk a váróterem b«, s az idegen ott elbeszélte történetét. Pár hónappal ezelőtt került ki az internálótáborból. Cebhard is abban a harmincszemélyes hálóteremben lakott. amelyikben ő. (Folytatjuk.) IL7AS maga előtt. Minden sejtjét ez töltötte be: úgy ült a bunkerban, mint halálraítélt a siralomházban. Miért ítélték halálra, miért kellett -mindennek így történnie, erre kellett volna választ kapnia, amikor most szembekerült a halállal, mely. nem a lélek csendjének mélységeibe kényszerítette, mert ezek a kérdések belehasítottak s felelni kellett rájuk. És a válasz a szívéből kiáltott: Nem, nem, nem! Nem akarok meghalni! De a kiáltás belsejében így visszhangzott: Meg kell halnom, nincs kiút, a halált senki sem kerülheti el. • Úgy élte le az életét, ahogy épp lehetett, mintha nem várt volna rá idő előtt a halálos ítélet. Mit tettem, kiáltotta, hogy az új életet már nem láthatom meg? Egyszerű, tisztességes életet akart, dolgozni akart, sokat dolgozni s közben egy kis boldogságra is vágyott. Túlságosan sokat akart? Miért születtem az életre, ha nem hagynak élni? Bécset látta maga előtt, a ti- roli tájat, a »Kék Dunát« dúdolta s a kislánnyal még egyszer benézett a Práterbe. Ennek is vége, kiáltotta benne a hang, ne siránkozz, bár a búcsú mégis fájdalmas. De a hangtól nem tudott menekülni. Olyan volt, mint a haldoklók kétségbeesett kiáltása. — így kell lennie, de miért van mindez így? A Német Birodalomért, akarta mondani, de a párán ésszerűen adott válasz nem bírta ki az iszonyú fájdalom kiáltását, nem bírta elhagyni ajkát. Nem tudta kiejteni Németország nevét, melyet «okkal szentebbnek érzett, mint hogy visszaéljen vele, tpost, amikor saját magát kellett áldozatul dobnia. Önmagát vádolta, saját magának tett szemrehányást, amiért nem menekült a nyomorult háború elől egy íróasztalhoz, amint ismerősei tanácsolták. Ahhoz túlságosan tisztességes voltam, mentegetőzött. Tisztességes! — visszhangzott benne a gúnykacaj, becstelen hülye voltál, adta meg magát s a halálraítélt előtt most, 'röviddel kivégzése előtt, valódi hóhérai jelentek meg. Nem az oroszok voltak hóhérai, akik körülfogták s elzárták előle a Volgához vezető utat. Egy arc jelent meg előtte, amely sok arcból tevődött ösz- sze, ismerősökéből és ismeretlenekéből, könyvek és újságok lapjairól vigyorgott rá, látta a rádió mikrofonja előtt, beszédet mondott és parancsokat osztogatott, idomtalan arc volt, mely iszonyatossága ellenére is tudott derűsen mosolyogni s időnként ártatlanul körülnézett... Az arc felé kiáltott, de az szigorú pillantást vetett rá s elbődült: Heil! A gyertya már csonkig égett, be kellett fejeznie levelét. Élj jól, a soha-viszont-nemlátásig. A tiéd... — írta az ismét rászakadó homályban. De a hang a sötétben is tovább kiáltott. Mintha a ielkiis- meret áttörhetett volna a bunker falán, hogy kilépjen a jeges, halottakkal borított síkságra. s mindenkit, akit hozzá hasonlóan halálra ítéltek, figyelmeztessen az életre. — Soha nem hittem, hogy szó ilyen szívettépően tudjon kiáltani. Ezt mondta: A mélyből szólok hozzád. Nem volt szüksége nagy szavakra, egyszerűen és természetesen mondta, csendesen, felkiáltójel nélkül. A kiáltás hozzám is elért. Egy kiáltás rázza meg a világot. Nincs hang, mely túl tudná kiáltani, s a fájdalom szavát semmi sem tudja elnémítani... De a békesség, békesség mindenkinek és mindörökre, lassan elnémítja majd ezt a kiáltást... (Fordította: CSÁNYI LÁSZLÖ) Megvalósítható-e a mezőgazdaságban a nyolcórás munkaidő ? Egyik tsz-tag ismerősöm Dom- bóvárott érdekes kérdést vetett fel a napokban. Nevezetesen azt, hogy mikor lesz már nyolcórás a munkaidő a termelőszövetkezetekben? Azt mondja ismerősöm: úgy szeretne élni, mint az ipari munkások, akik reggel 8 órától délután négyig dolgoznak, munkaidő után leteszik a szerszámot és gondtalanul hazamennek. Ez a probléma úgy tudom, nemcsak Dombóvárott vetődik fel, hanem másutt is. Előre kell bocsátani, hogy a probléma felvetése ma még egyáltalán nem indokolt, hiszen a termelőszövetkezetek gépesítésének a kezdetén vagyunk. A nyolcórás munkaidő kérdését csak a magas színvonalon gépesített mezőgazdasági nagyüzemekben lehet felvetni, de még ott sem mindig jogosan. A mezőgazdasági termelés jellege alapvetően eltér az ipari termelés jellegétől. Nagyon sok olyan sajátossága van (függés az időjárástól, a munkák nagyfokú szezonális jellege, kritikus időpontok egyes munkák végzésében stb.), amely lehetetlenné teszi a munkák, így a munkaidő ütemének arányos elosztását. Az iparban — legalábbis a legtöbb iparágban — a félig megdolgozott munkadarab várhat másnapig félkész állapotban, anélkül, hogy valami károsodás érné. Nem lehet ezt elmondani a mezőgazda- sági termelésről. Például, ha jön az eső, a szénagyűjtést be kell fejezni, még akkor is, ha a ráfordított munkaidő meghaladja a 8 órát, vagy például bizonyos zöldségféléket le kell szedni egy kritikus időpontban, mert másnapra megváltozik a minőségük, csökken az értékük. Minden mezőgazdasággal foglalkozó ember rengeteg olyan példát tud mondani, amely a fenti állítást igazolja. Minden paraszt« ember szerzett olyan tapasztalatokat még a saját gazdaságában, amelyek a mezőgazdasági munkák nagyfokú idény jellege mellett érvelnek.' Éppen ezért a mezőgazdaságban még akkor sem lehet mindig betartani a termelés dandárja idején a nyolcórás munkaidőt, amikor már magas színvonalú a gépesítés. Még akkor is előfordulhat olyan fontos munka, amelyet a nyolc órán túl kell elvégezni, és amelynek elmulasztása komoly kárt okoz a mezőgazdasági üzemnek. Most még, a jelenlegi gépesítés színvonala, a jejenlegi münka- szervezet és munkaerő-ellátottság mellett képtelenség megvalósítani a kötött munkaidőt, még kevésbé a nyolcórás munkaidőt a termelőszövetkezetekben. Meg kell azonban jegyezni, hogy ha évi átlagot számítanánk a termelőszövetkezeti tagok munkaidejéről, arról, amit a nagyüzemben töltenek el, ez az átlag nem, vagy csak alig haladná meg a nyolc órát. Ugyanis télen kevesebb munka van a mezőgazdaságban, ezenkívül esős időben is csökken a munkával töltött munkaidő. Rendszeres nyolcórás munkaidő tehát egyelőre nem valósítható meg a mezőgazdaságban. A nagyüzemek megszilárdítása, gépesítési színvonaluknak emelkedése, a munkaszervezet fejlődése és a munkaerő-ellátottság megvalósulása jelentősen megkönnyíti majd a mezőgazdasági munkát és emellett termelékenyebbé teszi, így csökkenti jelentősen a munkaidőt is. Addig azonban az a feladatunk, hogy ezeket a feltételeket minél jobb, fáradságot nem kímélő munkával megteremtsük. GYEK IS JÁNOS
