Tolna Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-24 / 96. szám

IRODÁLOM NÉPMŰVELÉS

Parásstai György:

KISÜT A NAP

H

allgattasd már el azt a rádiót! — a szentségit! ' Ä férfi, aki ezt kiabálta, motort szerelt az udvaron. A rádió órák óta bömbölt. A konyhaajtót nyitva tartották, a gyászindulók és a különböző szimfóniák betöltötték az egész környéket. A szomszédokat ez nem zavarta, mert ott is, mindenütt szólt a rádió. S mindenütt ugyanazt. Mert napok óta csak kétségbeesett és érthetetlenül esztelen felhívásokat közölt. És a zene, állandóan a zene. Bele lehet bolondulni. Legalább valami cigányzene, vagy induló lenne, de szimfóniát' rapszódia követ, azt meg románc, meg különféle gyászindulók. Őrület, téboly. Csömör. Mert a szép is okozhat csömört. S közben senki sem tudja, mi van. És mi lenne? Téboly. A világra szabadult a sátán s most őrjöngve rugdossa szivén az embereket. Van, aki fájdalmában ordít, magábaroskadva sír a másik, a harmadik őrjöng és cimborájává szegődik a sátánnak, megint, másik kuckójába búvik és reszket szégyenében.

Az öregasszony előjött a kiabálásra.

— Mi bajod van?

— Mondtam már. Hallgattasd el azt a rádiót. Ebbe őrül bele az ember.

— Lenne más is, amibe bele lehetne őrülni.

— A férfi eldobta a franciakulcsot és felnézett. Mondani akart valamit, aztán dühösen legyintett. Nem szólt egy szót sem. — Visszahajolt a motor fölé.

Az öregasszony is visszaballagott a konyhába és néhány másodperc múlva elcsendesült a rádió.

A motoron már semmi csinál- nivaló sem volt. Egy hét óta állandóan javítja a gazdája. Napjában szétszedi. Csiszolja, simít- gatja. Fényesíti. Minden csavart újra meghúz. Hogy másnap aztán megint széttrancsírozza. Egy hete így megy ez. Azóta jóformán még az utcán se volt. Szomszédjával is csak néha vált szót. Kerülik, egymást. Ha mégis találkoznak, hol az egyik, hol a másik kérdezi meg: »Mi újság?« »Semmi különös«. Mindig ez a felelet. Se több, se kevesebb. Mit is lehetne mást mondani? Gyanakodva méregetik néha egymást. Ki tudja mi lakik a másikban? Nem lehet eléggé óvatos az ember.

Az öregasszony megint megjelenik a folyosón.

— Béla, gyere fel! Azt mondja a rádió, hogy mindjárt beszél a Mindszenty.

— Mit érdekel engem?! Törje ki a kórság azt is.

Aztán mégis megkérdi:

— Mikor beszél?

— Azt nem mondták, csak any- nyit, hogy rövidesen. Meg hogy hercegprímás. Szólhatnál Ferinek is. Nekik rossz a rádiójuk.

— Hercegprímás! Mi az isten? Már megint? — ledobta a szerszámokat s indult a szomszédért.

Félórája is van talán, hogy várják a beszédet, de a tízpercenként ismétlődő felhíváson, kívül semmi. Meg a zene. Most is. Állandóan.

— Csak egyszer legyen már vége ennek a hajcihőnek. Az ember megőrül el tői a sok muzsikálástól. Eddig sem szerettem, de

most aztán már csömöröm van tőle.

— Ami azt illeti akad még néhány dolog, amitől csömört kaphat az ember. — A .szomszéd a halk megjegyzés után félszemével figyelte a férfit, hogyan fogadja az odavetett mondatot.

Amaz megérezte, mit szeretne megtudni a másik. Érezte a kíváncsiságot. Az óvatosság meg bosszantotta. »Mit gondol ez? Nem vagyok én spicli. Tudom, hogy párttag, mit sumákol most?«

— Akad. De mi már edzettek vagyunk a csömör ellen. Vagy inkább a csömörtől. Mivelhogy azelőtt is volt benne részünk egy- párszor.

— Már ki hogy van vele. Azokat a régebbieket inkább szégyellni lehet, meg bosszankodni miattuk. De úgy együtt az egész nem volt gusztustalan. Sőt. Ez meg...

— Nézze, ne játsszuk meg itt magunkat. — Szúrósan nézett Feri szemébe. — Maga tudja, hogy én ki vagyok. Azt is, hogy továbbszolgáló altiszt voltam a múlt hadseregben. Én is tudom, hogy maga kicsoda. Ne féljen, nem vagyok spicli. Meg felkelő sem. — Ez utóbbit úgy ejtette ki a száján, mint amikor valami gusztustalan dologról beszél az ember. Nem haraggal, inkább mint amikor a család szégyenéről kell beszélni.

Az öregasszony szólt közbe:

— Azok közt is vannak rendes emberek.

— Kicsoda? Talán a Hárosí gyerek? Mihaszna, munkakerülő. Most meg géppisztollyal szaladgál. Vagy talán a Nyíri? Tegnap olyan részeg volt megint, mint a török zászló. Ügy ordítozta a »Talpra magyar«-t, hogy szegény Petőfi nem tud vagy két hétig nyugodni sírjában.

— Miért a Radók talán különb? Azt kiabálja egész nap, hogy minden kommunistát fel kell akasztani, mert azok vették el a bádogosműhelyét. De ő még csak fegyvert se fog. Ahhoz gyáva. Várja a sült gesztenyét.

— A Radók az egy külön kérdés. Az egy féreg — vágta el a vita fonalát Béla. — Az is volt mindig.

A szomszéd egy szót se szólt. Két térdére könyökölt. Tenyerébe hajtotta a fejét s mereven bámult maga elé.

Az öregasszony kétszer is szólt hozzá, mire meghallotta.

— Most mi lesz, Lónyai úr?

— Nem tudom, Szabó néni. Nem tudom.

Béla már mozdult, hogy szóljon, de meggondolta magát.

Ekkor Lónyai azt mondta:

— Tudom, hogy most mit gondolnak rólam. De nincs igazuk. Nem tudom mi lesz. Még azt se tudom, hogy mi van. Tudják mi a legrettenetesebb? Nem tudok hinni. Hát kinek higyjek? A miniszterelnök kommunista, meg egy csomó miniszter is ni. A László Jóskát meg tegnap félholtra verték. Az is kommunista. A Kiégi bent van a nemzeti bizottságban, az utcán meg azt kiabálják, hogy minden zsidót ki kell irtani. A szocializmus megújhodásáról és megtisztításáról beszélnek, a Radók’ meg biztos benne, hogy visszakapja a műhelyét, a nyolc segéddel. Hát mi ez? Mi

van itt? Honnan tudjam én, hogy mit kell csinálni?

— Ha maga nem tudja, miért nem kérdi meg valakitől? — alig hogy elhangzott, a kérdező, Béla is érezte, hogy ostobaság, amit kérdezett.

— Kitől kérdezném? Az atyaúristentől? Pártbizottság volt — nincs. Alig merünk köszönni egymásnak az utcán. Nein tudjuk kiben mi lakik? Kérjem talán én is az »isten áldását« a nemzeti bizottságra? Tegnap valaki, párttag negyvenhét óta, azt kérdezte tőlem, hogy jó ez az eszme? A kommunista eszmét kérdezte. Mit felelhettem volna? Otthagytam.

— Az eszmével nem is lenn° semmi baj. De azért sok minden nem tartozott az eszméhez, ami itt megtörtént.

— Nem tartozott, nem tartozott. De felelős vagyok azért én? Jó, vegyük úgy, hogy felelős. De akkor azért is felelős vagyok, ami jó történt ebben az országban. Van-e itt egyetlen szegény ember? Azok között, akik dolgoznak? A rothadt életber nem ment így a sora senkinek, mint mostanában.

Az öregasszony szó't közbe.

— Én nem értek a politikához, de azért nem tett volna szabad annyi embert megbántani. Maguk mindig csak előre néztek, de arról elfeledkeztek, hogy néha körül is kellene nézni.

— Körülnézni? Most aztán körülnézhetünk...

— Azért ne keseregjen fiam, nálunk itt jó helyen van. És talán még arról sem késett el, hogy körülnézzen.

A rádióban végeszakadt a zenének, a bemondó azonnalra ígérte Mindszentyt. Néhány másodperc szünet és megszólalt a ré- genhallott hang. Tele gyűlölettel, számonkéréssel.

— A kutyaúristenit, ez megmondta. — Béla felugrott a székről s úgy hadonászott, mint aki megzavarodott.

Az öregasszony csitította:

— Béla, elment az eszed?

— Nem hallotta? A papoknak mindent vissza, a proli meg dögöljön meg. Meg a független bíróság. Hallotta. Feri — rázta meg Lónyai vállát — milyen jogon beszél így ez a , ez a... ez az ember? — Dühében a konyha kövére köpött. — Eh, szakadjon össze ez az egész kórságos világ. — I,erohant motorjához, de nem volt ott egy ‘percig, visszajött. Közben akkorát húzott az egyik csavaron, hogy megszakadt a menete.

Amikor belépett a konyhába, az öregasszony beszélt.

— Tényleg igaz ez, Feri? Én szegény asszony vagyok, én megleszek ezután is, de mi lesz a nyugdíjjal? Meg az OTI-val? Ugye Béla azért megmaradhat az i állásában? Sok ám a haragosa, ' mert egy ideig a begyűjtésnél dolgozott.

— Nem tudom, Szabó néni, nem tudom.

Az öregasszony egyszerre csak kiegyenesedett. Egy pillanat alatt megváltozott az arca. megnőtt e»y fejjel.

— Én tudom. Feri. Itt vannak az oroszok. Ha most se, ha ebbe se avatkoznak bele, akkor, ak(Folytatás a G oldalon,)

r()cuárnapi jegyzet

Néhány fiatal társaságában öltöttem néhány órát az elmúlt napok egyikén. Beszélgettünk mindenféléről, különösen a fiatalokat érdeklő dolgokról. Jól- tájékozottak ezek a fiúk és lányok, ismerik a világot, amelyben élnék, úgyszólván mindenről tudnak s határozott — talán a kelleténél kicsit határo- rozottabb is — véleményük van mindenről. Egy kissé túlságosan a motorikus dolgok felé terelődött a figyelmük, ha fontossági sorrendet állítanánk fel, akkor például az irodalom és művészet valahol a nyolc-tizedik helyen szerepelne, s a legelsőn persze a motor, vagy autó, azt követné az NB I-es labdarúgó-mérkőzések sorsa, majd az olimpia várható kimenetele, stb. De ez végeredményben nem is kifogásolható, minden kor fiatalságának megvolt a maga érdeklődési köre. .4 mostani fiataloké ilyen.

S ekkor miért, miért se, megpendítettem, tudják-e mi volt az a boletta? Nyolcuk közül eny sem tudta, amint íjiond- tálc, fogalmuk sincs róla. A munkanélküli segélyről hallottak, meg a munkanélküliségről, de csak egészen homályos fogalmaik voltak. A hitbizo- mányt a diákok tudták micsoda, a többiek nem. Arra egy sem tudott válaszolni mi a különbség a cseléd és a sommás között? A kény szeregy ességről még nem is hallottak, a váltóról már igen, de még egyikük sem látott. És egyikük sem látott mén eleven grófot, vagy bárót. Kik voltak azok a virilisták? Ugyan kérem!? Bedó- rendszer? Honnan tudnák?

Amikor azt kérdeztem, tudják-e ki volt az a bizonyos Róbert bácsi? — nevettek. Azon, hogy ők is mondogatják néha, ha kérnek tőlük valamit: »nem vagyok én Róbert bácsi«. De hogy ki volt a vén szélhámos, nem tudtak róla semmit. Persze egyikük sem evett még ingyen konyhán ingyen levest. Biztosak benne, hogy egyikükből sem válik munkanélküli, vagy értelmiségi szükség rrtun- kás. Fizetés nélkül dolgozni? — Kinevettek. Hogy azelőtt valaki elment a megyeházára, vagy

MAIIM

Ha a nevét halljuk, a gyerekkor világa jelenik meg előttünk, amelyet az ő alakjai népesítettek be, a furfangos Tamás úrfi, a javíthatatlan Huckleberry vagy a Koldus és királyfi felejthetetlen hősei. Sokoldalú tehetsége itt mutatkozik meg legrokonszenvesebb és tegyük hozzá, legmaradandóbb formában. A Mississippi, gyermekkönyveink leggyakoribb színhelye egy kicsit a mi fo- lyónk is lett, s ma is úgy gondolunk erre a hatalmas, lustán hömpölygő folyamra, mint a gyerekkori ábrándok egyik legszebb vidékére.

Mark Twain ízig-vérig amerikai, az új világrész első írója, aki szakítani tudott az európai hagyománnyal, aki saját korát és az amerikai embereket akar, ta ábrázolni. Európ . az ő könyveiből ismert- meg Amerikát, irodalmi értéke és jelentősége azonban több em .. : népi író. a szónak valódi értelmében, aki hangot tudott adni az igazi amerikaiak derűjénsK, sajátos gondolkodásmódjának. Ez olcoZ ta azt is, hogy Európa úpv ünnepelte, mint egy fejedelmet: Mark Twaint nem szédítette- meg a siker, -megmaradt a s íjét amerikai .gond.'Ikodásmnd. ja mellett s nem akart, min! annyi más kortársa, európai regényt írni.

Élete is az új világrész ú' élei formáját példázza. Népi származás, aki nehezen inda! pályáján, sokféle mesterséggel próbálkozik, főbbek között hajókormányos a nagy folyamon,

a városházára fizetés nélküli díjnoknak, a későbbi véglegesítés reményében? Ugyan kérem, az régen volt. Hallottak róla, hallottak, de talán hiszik is, nem is. Mit tudnak a numerus claususról és a numerus nullusról? Semmit.

Ettek-e már a valamikor általunk sem kedvelt, de kény- szerűségből fogyasztott »diákabrakot«, ezt a cukorkák törmelékét, — elnézést a kifejezésért — söpredékét? Vagy éppen absniclit? Mivel hogy cukor nélkül még csak meg lehet lenni, de valami húsféleségre a múltban is szükség volt reggelire, vagy vacsorára. Pick szalámi akkor is volt, prágai sonka is, ezt ették százan, az absniclit ezerszer százan. Mivelhogy az olcsóbb volt. Egyébként ugyanolyan maradék törmelék, söpredék mint a »diák- abrak-«, csak a hentesboltokban ryűlt össze és ott árusíttatott.

Ezekről már nem is tudnak a mi fiataljaink. S igazán szívből lehet örülni annak, hogy nem tudnak róla, legfeljebb hallják, mert azért nem árt néha emlegetni, jobban megbecsülik úgy a mát, ha ismeretes a tegnap. De a gyakorlatban ne ismerjék meg a tegnapot sohasem.

Hogy néha kicsit könnyelműek többet követelnek, mint amennyi kijár nekik, hogy pazarlók, hogy törtetőnek látszanak, hogy túlzott a magabiztosságuk, hogy kellő megalapozott ság nélkül ítélkeznek elevenek és holtak felett, hogy szeretnek szépen öltözni és jól élni, hogy nem akarnak hallani a keserves múltról — értsük meg őket, a maguk módján igazuk van. Harminc évvel ezelőtt is ilyenek lettek volna a fiatalok, de nem ' lehettek, a mindany- nyiunk által jólismert okok miatt.

örüljünk neki, mert tiszta szívből örülhetünk, hogy mindezekről már nem tudnak a mai fiúk és lányok s legjobban ők örülhetnek, hogy az ő sorsuk már nem apáik sorsa, s minden okuk megvan rá, hogy saját jelenüket megbecsüljék, jövőjüket pedig segítsenek még szebbre formálni,

LETENYEI GYÖRGY•

TWAIN

a Missisippin, amelynek egyetlen és igazi költője lesz. 1866 körül jelentek meg első írásai, s amikor látta, hogy mellészegődött a siker, mint annyi más kortársa, ő is meg akart gazdagodni. Előbb csak kiadóvállalatot szervezett, amely saját műveit adta ki, hogy így elkerülje a könyvkiadók kizsákmányolását, majd ezzel sem elégedett meg, nyomdát vásárolt s ebbe fektette minden vagyonát. A vállalkozás, amely nagyon emlékeztetett Balzac hasonló próbálkozására, nem sikerült. Hogy anyagi veszteségét behozza, felolvasókörútra indult, Végigjárta Európát s többek között Budapesten is megfordult. Az 1895-ös esztendő ezért nevezetes fordulópont leiében, ez jelentette az igazi s";cert, a valódi hódítást. Még 15 évig élt. 1910-ben hali meg, ütvén esztendővel ezelőtt.

Mark Twain . hatása azóta r;em csökkent, sőt az elmúlt 50 tv társadalmi regényeit is valódi helyükre tette. Kitűnő novellái, az Egymillió fontos oank.jegy című regénye valóban maradandó alkotások. Persze ezek sepr csökkenthetik 'ifjúsági regényeinek értékét, mert ha Mark Twainre gondo- ‘ :nk, elsősorban ezek jutnak eszünkbe. Huckleberry, Tom Sawyer, a koldus és a királyfi. Most, halált nak ötvenedik v.'orduló'a alkalmából az . egész világon megemlékeztek róla. fí ünnepié "ében részt vett a Béke-Világtanács is.

(íj