Tolna Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-21 / 93. szám

*' • ; '-‘H fJM.H'I 1 l ; T”» 1 ' ‘ I > ^7. 1 ■;-*­TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG I960, április 21. Megalakult a megyei könyvhét bizottság Kovái Lőrinc s Az 1960. évi könyvhetet május 28—június 5-ig rendezik meg Tol­na megye községeiben. A könyv­hét során a kulturális szervek leg­több feladatuknak a szocialista iro dalom, ezen belül az új magyar irodalom fokozottabb népszerűsí­tését tartják. A könyvhét programjának össze állítására és a rendezvények lebo­nyolítására megyénként, járáson­ként és községenként könyvhét bizottságokat hoznak létre a kul­turális szervek munkásainak rész­vételével. A megyei könyvhét bizottság április 19-én alakult meg Szekszárdon. Hozzáláttak a me­gyei program összeállításához, amelyben a könyvárusítások elő­segítésén túl előadások, olvasó— iró találkozók, könyvismerteté­sek, műsoros estek szerepelnek. Két neves magyar író is részt vesz a könyvhét Tolna megyei rendezvényein, a helyi írókon kí­vül. A megyei művelődési autó szer­vesen kapcsolódik a könyvhét le­bonyolításába, hiszen a művelődé­si autó bekapcsolásával olyan kis községekbe, pusztákra és egyéb lakott területekre is el lehet jut­tatni a könyveket, ahol nincs semilyen könyvterjesztő szerv. Művelődési otthonokban, üzemek­ben, hivatalokban, termelőszövet­kezetekben az idén is — az elmúlt éviekhez hasonlóan — rendeznek könyvvásárokat, kiállításokat. A költészet népszerűsítésére, a költők műveinek megismerteté­sére június 1-én rendezik meg a községekben a költészet napját. Jó munkát végeznek a kézimunka-szakkörök Igen sok községben működik — mindenütt a Nőtanács hatékony támogatásával — kézimunka-szak­kör. A szakkörök munkája iránt mind nagyobb az érdeklődés. A munka eredményességét a külön­böző kiállítások bizonyítják és a kiállításokon túl a szellem, amely a szakkörökben kialakult. Hogy csak egyetlen példát emeljünk ki a sok közül, érdemes néhány szó­ban ismertetni a nagymányoki szakkör tevékenységét. Ebben a hónapban rendeztek egy nagysikerű kiállítást. A köz­ség 30 lelkes lánya és asszonya ké­szítette a mintegy 120 kiállítási darabot. Az egy hét alatt 000 lá­togatója volt a kiállításnak és szinte valamennyien nagy elisme­réssel szóltak róla. A szakkör a múlt év decemberében alakult és ez alig néhány hónapos működés elég volt egy jószínvonalú kiállí­tás megrendezésére. A kiállítás megrendezésén túl, különösen értékes a szakkör mun­kájában az a jó kollektív szel­lem, amely a foglalkozások sorún kialakult. Sőt itt már nem is le­het szorosan vett foglalkozásokról beszélni, hiszen a szakkör tagjai minden nap találkoznak, közösek a gondolataik, közösek az öröme­ik. A kiállítás anyaga is kifeje­zésre juttatta a soknemzetiségű község lakosságának mind erőtel­jesebben jelentkező egybeforrott- ságát. Különösen nagy figyelmet fordítanak arra, hogy már az egé­szen fiatal lányokat megtanítsák kézimunkázni. A nagymányokihoz hasonló szépsikerű kiállítást rendeztek Pálfán is, de még sok Tolna me­gyei községben az elmúlt hónapok folyamán. A népművelési szervek és a Nőtanács ezeket a példákat népszerűsíti és a tapasztalatok fel- használásával folyik a kézi­munka-szakkörök munkájának megjavítása és új szakkörök szer­vezése. <4 (UáM&dlíUCtut — Megyei postás-értekezlet lesz ma Szekszárdon, a városi tanács nagytermében. A takarékszolgála­ti munka megjavításával kapcso­latos problémákat beszélik meg a községekben működő postahivata­lok vezetőivel és a kézbesítőkkel. Gebhard ezen a nyáron kétszer vagy háromszor járt nálam Egy alkalommal Waltert is megláto­gattuk. Késő ősszel végre sikerült pár napi berlini tartózkodásra utazási engedélyt kapnom az angoloktól. Vonattal mentem Helmstedtig, az övezeti határállomásig. Mennél közelebb értünk Berlinhez, annál ismerősebb lett a vidék. Brandenburg: az állomás földig lerombolva, de a réteken túl még mindig ott állt a fák fölé magas­ló dóm vörös épülete. Potsdam: a kastély körül minden romokban, a romokon túl csaknem a Jäger­alleen lévő régi laktanyámig el lehetett látni A Wannsee-vasút s végül Berlin. A borzalmas pusztítás ellenére is úgy éreztem, hogy itt itthon vagyok: £t- sárgás-szürke, laza ho­mok, az eső áztatta fatörzsek fe- ketés-zöld felülete, a levegő — minden, minden más voh itt. sző­kébb hazámban, mint másutt. A család egy ismerősünknél várt rám, a nek még megvolt a Kaiseralleen a nagy lakása. Vég­re viszontláthattam anyámat és húgomat. Ok még előző nap ér­keztek. Anyám lefogyott, elgyen­gültek a lábai. , Hosszú sétákat tettem húgom­mal. Az egykor oly elegáns és élettől duzzadó Kurfürstendamm kietlen pusztaság?:! vált: alig volt ház, melvet tető 'edett volna, a felső emeletek mindenütt tel­jesen kiégtek; a Tauentzienstras- sét úgyszólván, meg sem lehetett ismerni. A I.ützowplatz környé­ke teljesen sík volt, egyetlen ház sem állt ott. A Landwehrkanal túloldalán a partmenti utcák ki­csipkézett falmaradványai úgy hatottak, mintha valami kísérte­ties »holtak városát« látná az ember. Az állatkertnek nyoma sem maradt. A hivalkodó már­ványszobrok most veteményes kertekből emelkedtek ki. Augus- te-Viktoria császárnő szobra mu­tatta, hol illatozott egykob a ró­zsákért. A Siegesalleen megtalál­tuk a tizenharmadik századbeli brandenburgi őrgrófot s mögötte a páncélinges öreg Johannes zu Putlitzot, amint kezében tartja a stepenitzi püspöki templom ki­csinyített mását. Kőből való ős­apánk meglehetősen mocskos volt, de csak az orrahegye tört le, míg veié szemben az Öreg Fritznek mindkét karja hiány­zott, és csak egy lábon állt. A Brandenburgi Kapu tetejét díszí­tő négyesfogat lovai egymás he- gvén-hátán hevertek a földön. Itt volt a szovjet szektor hatá­ra — Mit gondolsz, Armgard. megkockáztathatnám, hogy át. menjek és megnézzem a külügy­minisztérium épületét? — Kockázatos, de ha gyorsan elintézzük és a Potsdamer Platzen megint visszajövünk, talán nem lesz bántódásunk. A Wilhelmstrasse egyetlen rom­halmaz volt, csak a cserepek kö­zül kiemelkedő két szfinkszről is. mertem meg azt a helyet, ahol egykor a 75. szám pompázatos fő­bejárata állt. (Folytatjuk.) Vladimir Iljics Lenin sze­mélyes bátorsága olykor a leg­nagyobb aggodalomba ejtette környezetét. Persze, kérdezhet­né valaki, elképzelhető-e hiva­tásos forradalmár a legnagyobb személyes bátorság nélkül? Vladimir Iljics életének sok­sok válságos pillanatában ép­pen ez a személyes bátorság je­lentette egy-egy halálosan ve­szélyes helyzet megoldását. — 1917. októberében például úgy­szólván álcázás nélkül (mert álcázásnak nem nevezhető, hogy az arcát úgy kötötte be, mint a fogfájós betegek) szinte egyedül jutott el Pétervár kör­nyéki rejtekhelyéből a Köz­ponti Végrehajtóbizottság dön­tő ülésére. Az ellenség ismerte Vladimir Iljics félelemnélküli természetét és megtörtént, hogy éppen ezt használta fel ellene, így történt ez 1918. augusztus 30-án, amikor a fiatal szovjet köztársaságot már mindenfelől megtámadta az irgalmatlan el­lenség és Vladimir Iljics Pé- terváron a Michelson gyárba indult, hogy harcra hívja a munkásságot, a munkáshata­lom védelmére. — Vladimir Iljics... ne men­jünk ki... — a gyári vörösőrség parancsnokának kemény, bar­na munkásarcán ditíérgős ag­godalom volt. A gyárirodában állottak. Kint a széles gyárudvaron az au­gusztusvégi hűvös esőben ez­rek embértengere szorongott. A környék negyedeiből a nyitott gyárkapukon új és új tömegek özönlöttek. A vörös zászlók az északról behúzódó őszi szélben nedvesen csapkodtak felettük. De a szél hűvössége az őszi eső eltűnt a harci dalok forró har­sogásában, az ezrek lelkesedé­sének láthatatlan lángjában, mely úgy lobogott, a gyárud­varon, mint titáni urnában. A gépalkatrészekből, olajos desz­kákból sebtében emelt, vörös zászlókkal elborított emelvé­nyen a gyári pártszervezet szó­noka beszélt... De az augusztusi esőben zsú­folódó tömegből újra és újra feltört a rivalgás: — Le-ni-i-i-n!... Le-ni-i-i-n! Ott bent az irodában sápad­tan, hevesen, gyorsan magya­rázott a gyári vörösgárda pa­rancsnoka. — Vladimír Iljics... az ellen- forradalmi csoportok napok óta igyekeznek hangulatot szí­tani ön és a bolsevikok ellen... De, mondom, személy szerint ön ellen... Én javasolnám, ne tart­sa meg beszédét, óvja magát... Csend lett. A gyárirodában szorongó pártvezetők, a gyári pártszervezet bizalmijai, min­denki a középtermetű, magas- homlokú embert nézte, aki mozdulatlanul, nyugodtan ál­lott az iroda ajtaja előtt. Vas­kos, erős ajka szélén mosoly rezzent. Éles, alig észrevehetően mongolos szemét vidám gúny­nyal összehúzta. — Ellenem?... — A gyár ud­varáról felharsanó, a várakozás lüktetésével teli rivalgás el­nyomta nyugodt szavait. Egy fiatal, szálas munkás, aki köny­vet tartott a hóna alatt, hirte­len eléje lépett: — Vladimir Iljics... nézzen ki. itt tízezer testőre van ön­nek... én magam... a szavak is­mét elvesztek, a lelkesedés, a rajongó várakozás, a lélek mé­lyéből kitörő forró hullámai­ban. A kopotlruhás, zömök, nagyhomlokú ember arcán lágy, vidám kifejezés ömlött. Rejtett mosollyal bólintott és kilépett a gyárirodából... A többiek szoros gyűrűformában haladtak körülötte. Mindig ez a pillanat volt az, amikor úgy érezte, lelkén átcsap a sokaság­ból áradó szeretet, a bizalom, a hívás, mint életteli erőtrullám. Az udvar megtelt az üdvrival­gás harsogásával. A zászlók so­rát magasra emelte a feltörő végtelen lelkesedés. Megállóit a szószéken. Szavai lassan, tisz­tán hullottak a hirtelen támadt csendben. Tízezer esőverte munkásarcból bizalom, várako­zás, szeretet áradt. Ha egy-egy erve elsuhant a tömeg felett, a fellobbanó érzések forróságá­ban újra és újra szétfoszlott a korai ősz nedves hűvössége. Szavában a tömegekkel élő ember tiszta, törhetetlen hite csendült. Érveiben a jövő sej­telme rejtőzött. Mozdulataiból múltat tördelő erő áradt... — Mint szántó-vető a magot, bele­vetette hitét, energiáját, törhe- tetlenségét az ember-sorok élő barázdáiba, s amikor szeme- láttára kelt ki a vörös zászlók szélverte rengetegéből a harci készség, a lelkesedés, az el­szántság vetése, learatta, hogy új küzdelemre erősítse önma­gát. Mindig megűjhodott, testben, lélekben, ha szemtől szembe állott azokkal, altikért harcolt. Mindig új és új utak tárultak előtte, az események rengetegé­ből, ha egy-egy éles közbekiál­tás rejtőző érzést, hangulatot, érvét kutatta, mikor elemezte egy-egy tömeggyűlés igazi ér­tékét, ... Mikor a gyűlés után elin­dult a gyár kapujánál álló, ré­gies furcsa autója felé, mögötte vidám izgalommal vitáztak a gyári vörösgárda emberei, a bi­zalmiak, az üzemi pártszerve­zet vendéglátó vezetői. Min­denki érezte a siker forróságát, mindnyájuk szemében a győ­zelem csillogott. — Meg se mukkantak! Pe­dig hogy sziszegtek! hogy áská­lódlak... Hallotta maga mögött a meg­könnyebbült szavakat. — Igen, ez győzelem... A mai állapotukban ilyen lelkesedést kelteni az emberekben... ezt... ezt... csak ön teheti meg Wla­dimir Iljics. Nevetve tiltakozott. Szóra­kozottan igazította meg kopa­szodó fején hátratolt munkás­sapkáját. Lepillentott, mert a kabátia második gombját itt nem tudta begombolni és itt a gyár kapuja előtt élesen vá­gott az őszi szél. Hirtelen lát­ta, hogy egy feketeruhás, ma­gas csontos nő halad el mel­lettük. A kalapjáról lebbéffö hosszú, fekete gyászfútyol el­fedte kérésre, vagy üdvözlésre előrenyúló karját,. Egy pilla­natra felnézett,. A gyorsan sötétedő őszi dél­után félhomályában, az előre- lebbenő gyászfátyol mögül tűz villant... Revolver dörrent. Hirtelen nem hallotta a má­sodik dörrenést, csak a nő kezét elfedő hosszú gyászfát.volon át újra lobbanó tüzet látta. A dermedten megtorpanó embe­rek arca, a régies furcsa autón a gyárkapu oszlopai, a körvo­nalak. érzések, a gondolatok elmerültek a hirtelen felcsapó hűvös homályban... -Az újra és . jra eldörrenő revolver csövé­ről lelabbent a gyász.fátvol. A golyók már leroskadó testét tépték. ., Az idő szétfoszlott. Ez a halál volt? Talán,. Talán min­denki más számúi'a halál. An­nak minden jelével. Nem érez­te a kórház ágyát, a két halá­los seb dermesztő mélységét, mely mindenki mást elnye’t volna. Talán már rém is élt, de rém volt halott.. Nem lehetett. Hisz-en ő soha nem is lehet ha­lott,, Mégis hideg mélységben hever. Az. eszmélet, kihunyt. Csak a láz lobbant fel. Csak ezáltal égéit benne az élet tü­ze. Vagy valami más által? Talán a roppant birodalom, a világ országain átcsapó tömeg­fájdalom áradt feléje, életre kényszerítő erővel.. Először az érzések merültek fel, műtétektől meggyötört tes­tében. Halkan, lassan, halvá­nyan, mint a mélység fényei, az eszméletlenség sötét árja alatt. Aztán álomképek színfoltjai merültek fel. Szétolvadó kör­vonalak. Talán az életerő tu­datát eszmélte először.. De még nem tudta gondolatba fog­lalni: élni kell.. Nem hallotta a tizenegy orvostudós egyhangú haláljóslatát, nem hallotta hány percet., a néhány perc múlva hány órát,, a néhány óra múlva hány napot adtak neki.. Csoda-e, hogy életben ma­radt mégis? Nem. Az lett vol­na a rettentő, sötét csoda, ha nem marad életben! Külö- nös-e, hogy erettépő golyók nyomán újra összeforrtak erei? Nem. Az lett volna különös, ha végső bénultság ömlött volna lobogó harcos vérén.. Ha. akar olyan mérge az irgalmatlan el­lenségnek, mely megbénítja életünk ritmusában örökké lüktető szívét. Úgy nyíltak előtte az eszmé­letlenség új és új napjai, mint vak homály országának új és új kapui, de eszméletlenül is érezte, hogy a nyíló fekete ka­pukon túl, még itt is "*■'tőzik a hihetetlen gyógyulás "> vilá­gossága., Mégis akkor harsant át rajta az élet, akkor merült fel valóban a halálos láz. tüzes örvényéből, amikor a szétfoszló homályban mint a napkeltét jelző Hajnalcsillag merült fel az első gondolat. Olyan halvá­nyan, hogy csillagmeny hull szemére... Mintha már régóta érezte volna ezt a végtelenből sziporkázó fényt. Talán azért, mert finomabb, lágyabb volt, mint minden más körülötte. Félhomályos szobában fe­küdt. A még tárva, nyitva álló nagyablakon át a szeptember eleji égbolton most a hűvös fel- legek helyén nyáriasan nagy csillagok ragyogtak., »A vég­telenség«., merült fel az első gondolat, melyet nem torzított el a sebláz tüze, nem borított fel a solcnapos eszméletlenség vaksága.. Most érezte, hogy a végtelenség és az élet egy és ugyanazon fogalom. Sokáig nézte a csillagokat. Lassan me­rült el az új, gyógyulást ígérő álomban. Mikor ismét kinyitol­ta a szemét, a nyitott ablakon túl éppen úgy ragyogtak a nyá­riasan nagv, de ősziesen nyug­talan fényű csillagok.. Olyan volt az egész, mintha egyetlen pillanat múlt volna el, de ö már tudta, hogy közben for­dult egyet a Föld, a végtelen térben kanyarodó pályán., A csillagfényben ismét a végtelenség hívása viliódzott.. Szeme ismét lecsukódott. A betegszoba halk moraja ismét elmerült az új álomhullámban. Mikor ismét felébredi: nap­pal volt. Az ágy mellett isme­rős harcos arcok merültek fel. — Bosszút állunk érted., — Lenin elvtárs.. Terrorral ütünk •vissza terrorért., szűrődött a? irgalmatlan elszánt fogadko­zás,. A sebesült arcán az erő­feszítés feszültsége ömlött. Hal­vány ajka lassan megmozdult. — Csak., terrort., re., — ez. veit az első szava, Egy pilla­natra szinje elalélt a hatalmas erőfeszítéstől, aztán érezte, tudta, hogy a milliók aggódó szeretetének sugárzása, mint hatalmas láthatatlan erőhullám sodorja őt az élet, gyógyulás, az új harcok, új győzelmek felé. Tudta, hogv élete ldolthatat- lan. mert milliók és milliók, akik az ő gnrdolafnit hnrdoz- zák életük lüktetésében, ezt így akarják, így hiszik.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents