Tolna Megyei Népújság, 1960. március (5. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-13 / 62. szám
Ahonnét Czencz János elindult Játék... Mozaikok Clköltözött az élők sorából ^ Czencz János, az ostromlott fővárosból 15 évvel ezelőtt Tolna megyébe szakadt öreg festőművész. Törékeny alakja, r szerény megjelenésével, majdnem bocsánatkérő kedves mosolyával nincs többé. Szinte észrevétlenül jelent meg közöttünk, s ilyen csendes, észrevétlen volt a távozása is .., Pedig Czencz János az utolsó 15 év alatt is kitartóan, serényen dolgozott. Napfényt, derűt, életigenlést, a természet és a benne élő, dolgozó ember sze- retetét sugárzó alkotásai itt maradtak és itt élnek közöttünk. Honnét jött, honnan indult ej szépen ívelő művészi pályáján az agg bátai remete? Szerénységéből adódott, hogy nemigen beszélt önmagáról. Éppen ezért alig tudunk valamit az elhunyt művész gyermek- és ifjúkoráról: az első lépésekről, melyek a művészi pályára vezették, az első szárny- próbálgatásokról, melyek végül is a magasba, a művészet szféráiba emelték. Él valahol a vén Bakony aljában, a csillogó Balaton tükrébe nézegető, tüzes ború szőlőhegyek között egy másik idős kortárs, Czencz János egykori iskolatársa, testi-lelki jó pajtása, Mészáros László nyugdíjas tanító. Már rég volt, mikor elszakadtak egymástól. Utoljára az első világháború alatt találkoztak, 1916-ban, a bécsi Práterben. Czencz János ez idő tájt Becsben, a Cs. és Kir. Térképészeti Intézetnél dolgozott, mint rajzoló. Azóta sem látták egymást. Czencz János váratlan halálának híre eljutott a régi jó baráthoz is, aki most, a Czencz emlékkiállításra, a kegyelet jelképes koszorúját küldi hozzánk, Tolna megyébe, rövid visszaemlékezéseiben, az elhunyt művész gyermekkorának felidézett pillanatképeiben, C zencz János a gimnáziumot Felsőlövőn Végezte. Művészi hajlama már gyermekkorában megmutatkozott. Első osztályosok voltak, midőn egy alkalommal osztálytársa, Mészáros László az iskolai olvasókönyvből lerajzolta The- mistocles sisakos mellképét. Amikor a másolatot Czencz Jani meglátta, nekilátott és ő is lerajzolta. A másolat olyan hűen sikerült, hogy nem lehetett az eredetitől megkülönböztetni. Ez időtői fogva kezdett rajzol- j gatni. Bátyjának, aki reáliskolába járt ugyancsak Felsőlövcn, j rendszerint Jani öccse készítette el iskolai rajzfeladatait. Czencz János másodikos gim- j nazista volt. Külföldön, Mészáros László emlékezete szerint talán Németországban, nemzetközi rajzpályázatot hirdettek. Czencz István, János bátyja is részt vett a felsőosztályosok pályázatán, saját nevén, de öccse rajzaival. A beküldött pályaművet a bíráló bizottság azzal az indokolással utasította el, hogy abban a korosztályban ilyen művészi rajzot egy gyermek nem képes elkészíteni. Keserves sírással borult egymás nyakába a két Czencz fiú. Időközben Mészáros László felkerült Sopronba, az evangélikus Amerikai népopera európai bemutatója az NDK-ban Az NDK-beJi Radebeulban február második felében bemutatták Earl Robinson „A manhattani vakondok” című népoperáját. Az opera szövegét Waldo Salt írta Theodore Dreiser „Szt. Kolumbusz és a folyó” című elbeszélése nyomán, amelynek cselekménye egy alagút építése New Yorkban a Hudson-folyó alatt Az amerikai zeneszerző operájának ez volt az európai bemutatója. Televízióra alkalmazva az NDK-ban már 1958 áprilisában előadták, i Czencz János festőművész ifjúkorából tanítóképzőbe. János barátjával azonban baj volt tanulás dolgában. Az álmodozó lelkületű fiú nem érezte jól magát az iskola falai között. Ha csak tehette, elbarangolt, elrejtőzött a kőszegi hegyek-völgyek romantikus szépségei közé. A szabad természet harmóniájának szépsége inkább vonzotta, mint a matematika rideg számoszlopai, vagy az ante-apud-ad-adversus unalmas skálájának lélektelen morzsolgatása. Atyja látva, hogy a gyermeknek semmi kedve a továbbtanuláshoz, hégy gimnázium elvégzése után az akkori Monarchia fővárosába, Bécsbe adta pincérinasnak. A Jani gyerek itt hamaro^ san keservesen tapasztalhatta, hogy az inasélet egyáltalán nem művészálom. Itt bizony aligha válik belőle rajzoló mester, hisz jóformán a];g volt annyi ideje, hogy ebédjét, vacsoráját bekapkodhassa. Nyakleves azonban annál bőségesebben kijutott. Mentek is a keserves levelek szülőfalujába, Ostffy asszonyfára: »Kedves Szüleim, ezután örömest tanulok inkább, csak vigyenek el innét!« Ismét hazakerült tehát Czencz János. Szülei az ostffy- asszonyfai birtokot bérbe adták, maguk felköltöztek Sopronba, azzal a szándékkal, hogy a gyereket meg beíratják az ottani tanítóképezdébe. Tervük azonban nem egészen sikerült. Ugyanis János katolikus volt, a soproni képző pedig evangélikus felekezeti iskola lévén, a más hiten lévő fiút nem vették fel, csak magántanulóként. Sopronban, elsős képezdész ideje alatt készítette első olajfestményét: »A hunok Olaszországban« címmel. A munka másolat volt, újságban megjelent rajz alapján. Oszlopos római villát ábrázolt, folyondárral befutva, előtte fehér márványszobor. A villa közeié- j ben összekötözött rabnő állt, mögötte fekete lovaikon marco- j na hun harcosok csoportja. A j képet közszemlére tették a sop- ! róni Thierring könyvkereskedő kirakatába. Hamarosan vevő is akadt volna rá: 100 korona volt az ajánlat. János azonban nem adta: »Ez az első festményem, ezt megtartom« — volt a kitérő válasz. | Czencz János a magánúton végzett első osztály után Sopronból átkerült a győri tanítóképzőbe. Itt megfestette a győri püspök arcképét, mely a püspök rezidenciájába került. Cgy alkalommal, nyári va- káció idején Mészáros László meglátogatta Czencz Jánost, az ostffyasszonyfai szülői háznál. Éppen teheneket fes- ; tett az udvarba kitett abrakos : láda előtt. A fiú nagybátyja, ! Czencz Mihály fejcsóválva újságolta a vendégnek: »A múltkor ; meg lefestett egy üszőborjút. A borjú nem ér többet húsz forintnál. Azt nem értem, hogy kaphatott a képért meg 25 forintot?!« A szülők, látva, hogy fiúk hiába végezte el a tanítóképzőt, nem érdekli az általuk választott, ráerőszakolt pálya, nem erőltették tovább a gyereket. Már kész tanító volt, amikor ‘ végre mégis beleegyeztek, hogy művészi pályára lépjen. Bár eleinte még festékre sem adtak neki pénzt, tehetségének felismerése, a fiú makacs kitartása és a jó pajtások közbenjárása végre megtörte a jeget. Czencz János elindult azon az úton, melyre hivatott volt! Dr. Mészáros Gyula HATVANI DANIEL: A ZAJ SZONETTJE Sikolyba forgó kávégőz rikolt, a dzsessz hullámán tortaszelet úszik, ezer pörölynyi kusza lárma zúg itt, neon-fény növeszt sistergő vigyort. A zaj, a zaj, mely dobhártyán vonaglik, remegve fúr át álmaim falán; idegeken vonuló karaván, mely mint folyó, hegyről a síkra zajlik. Vágyaink közt, mint vonat zakatol a magány burkát .széthasító zsongás; nem élhetsz csendben, lármás ez a kor! Az ember rakétával eget szondáz, hogy' a mindenség útjait bezárja az cletet-teremtés m uzsikája. SOHA NEM VOLT MÉG ideje kellő alapossággal megfigyelni az asszonyt, de valami vonzót így is talált benne, így félig ismeretlenül. Ez a fél ismeretség csupán annyit jelentett, hogy utcai találkozás esetén köszönésre kötelezte — semmi többet. Egy alkalommal aztán úgy hozta a véletlen, hogy kénytelen volt társasága közelében időzni, s akarva, akaratlanul néhány szót váltani vele, miközben gondolatai egyre veszélyesebben és a maga számára is feltűnőbben időztek az asz- szony körül. Kénytelen volt észrevenni törékeny alakjánál; harmonikus egységét, s egy- egy mosolya alkalmával elő- villanó fogainak fehérségét is. A szemében volt valami kiismerhetetlen mélység, amely a maga puszta létével felkeltette az érdeklődést. Táncoló párok suhantak előtte, s egyre vívódott magában a csábítással, hogy felkéri az asszonyt. Tudta, hogy ebben a magával vívott küzdelemben alul marad, de a percek, amelyek elteltek, jóleső érzéssel bizonyították neki, hogy tud parancsolni akaratának... De tulajdonképpen miért parancsoljon? ... Megállt előtte egy kicsit talán zavartan, és táncra kérte. Olyan furcsán nézett rá az asz- szony, mintha azon gondolkozna, hogy igent, vagy nemet mondjon. Nem szólt, csak fölkelt és elindult a táncparkett felé, ő pedig mögötte lépdelt. Zavarban volt. Mit mondjon neki, miről beszéljen? Vajon azok a gondolatok, amelyek őt foglalkoztatják hétköznapjain, érdeklik-e őt is? Nem fogja-e egy gyenge vállrándítással, fölényességet jelezve'azt tudatni vele, hogy mindez számára közömbös. KORÄBBAN egy alkalommal beszélt vele, s akkor bolondos ígéretet tett valamire, amit most az asszony számonkért tőle legnagyobb meglepetésére, már a tánc első lépéseinél... ö egyébként teljesítette ezt a kívánságot, csak nem a kért időpontban, s most ez is zavar- bahozta, arra gondolva, talán azt hiszi róla, hogy nem tartotta be a szavát... Hogy valami szóljon, kifogásolta az asszony új hajviseletét. Lehet, hogy volt ebben valami észrevehető ügyetlenség, naivság, de az asz- szony nem mutatta, hogy felfigyelt volna rá. — Nem tetszik? — kérdezte. — Idősebbnek látszom így? ILLETLENSÉG VOLT, de azt válaszolta, hogy igen. Ezen a AZ UTCÁM Istvánt mindig vonzotta az utca. Főleg ősszel. Talán azért, mert őSszej ismerte meg Arankát. És az utcán ismerte meg. Helyesebben csak meglátta. Egyik hivatalban dolgozott. Falusi gyerek volt. jóeszű és iskoláztatták. így került a városba. Magával hozta a törekvést, a paraszti akaratot. Ritkán látogatott haza. Főleg mióta megnősült. Igaz, anyja ellenezte a »városi kisasszonyt«, de hát István Arankát választotta. Belenyugodtak. Bár ne nyugodtak volna bele. Erre gondolt, miközben "az utcát rótta. Ködös, szemerkélő ősz volt. A járdán és az úttest fénylő hátán iura vonalakban kígyózott a neonfény, mint a korbács után kiserkenő vörös csík. Az ősztől lemeztelenített falc hidegvizesen dideregtek aszott ág-karjaikat nyújtogatva. Otromba autóbuszok morogtak el mellette, s a járdán behúzott- nyakú esernyős emberek siettek. A házak csatornái monoton nótát orgonáltak. A kirakató!; nagy üvege úgy látszott most, mintha egy-egy korhely vörös szeme lett volna, amely bamba f’gyügyűséggel bámu; bele az őszi ködbe. Szerette volna lerúgni lábáról a gumitalpú cipőt. Csőnadrágja hajtókáját pedig lehajtani, mert vizes volt már a zoknija. Fekete tiroli-kalapja alá bevert az eső, s jéghideg ujjúval benyúlt a hátához Utálta most az öltözékét, az »előkelőségét«, ahogy Aranka szokta mondani. Mert ő öltöztette így. Mert »Istvánnak« — otthon Pista volt — így, ilyen ruhákban kellett járnia. Aranka így akarta, hogy ne legyen »parasztos«. Feleségére gondolt. Piros fehérpettyes pongyolájára, morcos arcára, mikor a fizetést szokta hazavinni, s mikor a gyerekhez kellett neki felkel* nie éjjel. Különben vígkedélyű asszony volt Aranka. Cserfes, jóképű, társasájgszerető — talán túlontúl is —, aki mindig elvárta, hogy a társaság központja legyen. Először szerette a gyerekét, aztán nyűgöt, akadályt látott benne, mert nem szaladhatott át annyiszor Vargáékhoz, vagy le egy feketére a »Pipacs«-ba. István tudta ezt. De nem szólt. Hallgatott. Tűrte, hogy a felesége lemarházza, paraszt modora, szögletessége miatt. S tűrte, hogy míg ő a konyhát mossa, Aranka a Pipacsban fe- ketézzen. És egy novemberi estén — egyéves házasok voltak éppen — Aranka helyett cédulát talált az asztalon: »Elmentem Nyugatra, a gyerek a házmesternél van. Ne haragudj, nem tudok veletek élni. Aranka.« Agyában mintha száz malomkerék indult volna meg. Állt döbbenten, összeszorítoit szájjal, némán. Csak szorította az asztalsarkát, hogy a keze is be- lpfájdult. Aztán, mint a túlterhelt nehéz felhőből, kicsordult szeméből az első könnycsepp. Egy darabig ott remegett még a szája szögletén, mintha azon gondolkodna, lehulljon-e. S most itt barangolt az utcán megint, és utálta magát. Úgy legtöbb nő talán megsértődött volna, de ő nem. Csak mosolygott, s a szemében játékos fény villant meg és a fejét közelebb hajtotta az ő fejéhez, hogy kócos hajának néhány rakoncátlan fürtje alig érezhető lágy simítással végigsiklott az arcán. Valami egészen finom, s külö- rös illatot érzett, ami az asz- szony hajából áradt, s ugyanakkor kezének egy ösztönös mozdulatával félrelibbentette a hajfürtöt, amely ott lebbent minden mozdulatuknál a homlokán. — Idegesíti? — kérdezte az asszony kárörvendő mosollyal a szája körül. — Nem, csak .,; — Csak? Nem válaszolt a kérdésre, ellenben megkérdezte, hogy mindezt szándékosan csinálja-e. Ö sem kapott választ, csak egy gyenge remegését érezte az asz- szony kezének, a tenyerében. — Vagy csak játszik? Az asszony elnevette magát; — Igen. Szeretek játszani... — s halkan utána mondta: — talán magával is. — Szeret játszani... — Ezt nem akarta kimondani, de kicsúszott a száján, s a hangsúlyból az asszony talán rájött arra is, hogy ez egy kicsit rosszul esett neki. Nem is beszélgette!; már ezután ... Egyre az járt az eszében, hogy különös és furcsa játék az ilyen, s az egészben most az a kellemetlen, hogy ő vált játékszerré. És vajon milyen játékszerré? AZ ASSZONY, talán csak, hogy valamit szóljon, talán mert feltűnt neki a hallgatása,- megkérdezte: — Fáradt? Vagy gondolkozik? Ne zavarjam? Nem volt fáradt, esetleg a Iá. ba fájt egy kicsit. Gondolkozott, de semmi kedve nem volt most ahhoz, hogy gondolatait elárulja. Nagyon is újkeletű volt ez az ismeretség ahhoz, hogy kiterjedjen a gondolatok megosztására is. Csupán azért, mert tudta, hogy mennyire tarr tozik ez a kérdés is a játékhoz és mennyire a hétköznapi gondja iránti érdeklődéshez. Észre sem vette, hogy már hallgat a zenekar, s csak ketten állnak a terem közepén. Az asszony megérintette a karját, jelezte, hogy feltűnően egyedül maradtak, s mielőtt eltávoztak volna, neki csak any- nyi ideje maradt, hogy megköszönje a táncot.., Buni Géza érezte, megcsalták. Nem, nem Aranka, hanem az élet. A fagyos körmű valóság, amely azóta mély barázdákkal csúfolta meg a komoly férfiarcot, mint lezúduló jeges víz a hegyoldalt. Először öngyilkosságra gondolt. Méregre! De a fia... azt nem hagyhatja. Aztán borra. De ott kísértett a hajnali rideg ébre- , dés, a részeg-józan élet, amely végül is felőrii az idegeket. Egyiket sem tette meg. Józan ■ volt, nagyon józan. És szerelmes. Szerelmes Arankába. A feleségébe^ aki tűsarkú cipőjével belegázolt a szívébe, az életéhe, a boldogságába. A ligethez ért. Az esőtől csillogó fák alá, melyek hideg egykedvűséggel dideregtek az őszi esőben. Itt látta meg először Arankát. Leült az egyik pacira. Az arramenők részegnek hitták. Nem törődött velük. Ült és a messzeségbe révedt. Az egyik villany fénykévéje alól női alak körvonala imbolygóit feléje. Egyre közeledett. Sötét kabát, fehér nylonkendő. Hosz- szú szőke haj!,.. Aranka! Nem, nem Aranka volt. Csupán egy siető nő, akiből száz és száz van. Jön, s elmegy ... Kelemen Zoltán
