Tolna Megyei Népújság, 1960. március (5. évfolyam, 51-77. szám)

1960-03-30 / 76. szám

/ 4 TOLNA MEGYEI NÉPCJSÁG 1960. március 30. Lclketlenség?... As! Amikor még kisdiák voltam, nagyon sokszor vágytam felnőtté lenni. Hiszen olyan varázslatosan szépnek tűnt a felnőttek élete. Dolgoznak, sok pénzt keresnek, becsületesek egymással szemben... Most, amikor azonban már ma­gam is felnőttekhez tartozom, bi­zony nehéz szívvel kell megálla­pítanom azt, hogy nagyon sokat tévedtem. Megállapítottam, hogy a becsületesen dolgozó embernek, bármilyen szakmában is tevékeny kedik, szép fizetése van. Ez a té­tel nem is okozott bennem csa­lódást. Hanem az, hogy egynéhány fel­nőtt mennyire elüt az álomké­peimben felötlött »becsületes em­beri-tői, s ez szinte fáj. íme a következő eset.. A kerékpár és motorkerékpár megőrző bácsi már úgy hetven éves lehetett. Hátát a nap felé fordítva csibukját tömte ieszkc- tő, ráncos kezével. Magas széken ült, bizonyára családi ereklye le­hetett, mert minden legkisebb mozdulatra is fájdalmasan nyiko­rogni kezdett. A »r^egőrzö parkon« egy viros Jáwa motorkerékpár pihent. Ma nem ment az »üzlet«. Talán az okozhatta, hogy nem piaci nap van. Megérkezett a motor tulajdono­sa. Ugyancsak bevásárolt. Hátán turista hátizsák ékeskedett. Bő Icabátjának övéről két doboz ló­gott alá... Nagy nehezen előhalász­ta belső zsebéből a slusszkul­csot, berúgta a motort. Az öreg csak a Jáwa halk zúgására fordí­totta oda tekintetét. Lassan, re­megő lábalclcal odacsoszogott, hogy felvegye a megőrzésért járó egy forintot. A tulajdonos, mintha nem is látta volna meg az öreg reszkető, kinyújtott tenyerét egy »kecses« mozdulattal a nyeregbe pattant. Az öregnek egy kicsit megrándult az arca, s hirtelen megjött a hangja. — Fizesse ki nekem az egy forintot, az jár ne­kem. Szólni fogok a rendőröknek! Az utoVsó mondatnál már elcsuk­lott a hangja. És akkor, mintha megérezte volna az ügyeletes rendőrörszem a bajt, feltartóztat­ta a motorost. Végül is az ügy elintéződött, a bácsi megkapta a motorőrzésért járó díjat. A lelketlenség, a jóérzés és a becsület megcsúfolásának voltam szemtanúja. (b) Gyilkosok segélyezése Düsseldorfban tanyázik a „Stil­le Hilfe1’ nevű segélyszervezet, amelynek vezetője Isendorf her­cegnő. Ez a „csendes” szervezet az emberszeretet álarca mögött náci háborús bűnösöket segélyez. A szervezetnek Nyugat-Németor- szágban 30, külföldön 13 ..köre” működik. Kiterjesztette hálóját Ausztriára, Svájcra, Franciaor­szágra, Angliára, Hollandiára, Argentinára, az Egyesült Álla­mokra és Svédorszára is. Az „em-1 berszerető” egyesület többek kö­zött segélyben részesítette Wal­ter Reder SS Oberstrumbannfüh- rert, ven Manstein náci táborno­kot, Koch Gauleitert, a lengyel- országi hóhért, Ohlendorf SS tá­bornokot, 90 000 zsidó gyilkosát, továbbá a koncentrációs táborok két hírhedt tömeggyilkos vezető­jét, az úgynevezett „pisztoly— Schubertét” és a „Vas—Gusztáv” I néven ismert Gustav Sorgét. Egy regényíró hat John Howard Griffin regényíró szakorvos segítségével, különleges eljárással feketére festette bőrét és négernek álcázva hat hétig élt a déli államokban. Saját bőrén akart meggyőződni arról, milyen gazdasági és lélektani viszonyok között élnek a négerek a fehérek között. Visszanyerve a fehér em­ber ,státusát1’, Griffin elmondot­ta, hogy „az átalakulás megdöb­bentő volt. Ügy éreztem, mintha egy más ember bőrébe bújtam volna.” ba való ócska flinták. Az egész országon olyan harcikedv vett erőt, amilyet pár héttel azelőtt még el sem lehetett volna kép­zelni. Ha Hitler betört volna Angliába, olyan partizánháború, olyan mészárlás keletkezett volna, amilyet még nem látott a világ. Amikor egy fél évvel ezelőtt angol földre léptem, nagy kő esett le a szívemről. S most mégis megkönnyebbülve lélegzettem fel, amikor a Kings-Cross állomáson előttem állt a vonat, mely újból elvisz engem ebből az országból. Régi barátom, a szociáldemokra­ta Karl Höltermann kijött az ál­lomásra, tőlem elbúcsúzni. Neki nem állt módjában, hogy elhagy­ja Angliát, s aggodalommal né­zett a jövő elébe. Neki ajándé­koztam a méreg-ampullákat, me­lyeket dr. G. révén szereztem: ne­kem már nem volt szükségem rájuk. Elegendő méreg volt ben­nük az ő és felesége részére. Ar­ca felderült, s mélyen megindul­va mondott köszönetét: — Soha szebb ajándékot még nem kaptam. Most legalább tu­dom, hogy saját sorsomnak min­dig ura maradhatok. Sanda tekintettel méregették a körülöttünk álldogáló hordárok és vasúti alkalmazottak utazni készülő társaságunkat. Egyikük sem fejezte ki azt az óhaját, hogy velünk szeretne jönni, sőt min­denfelől csak gúnyos megjegyezé­seket hallhattunk: »The yellow train!« — a sárga vonat. A sarca szín Angliában n gyávaság jele. Kicsit én is szégyenkeztem, az hétig négerként élt Griffin hat hétig négerek szá­mára fenntartott szállodában la­kott, egészen alacsonyrendű mun­kát végzett és többek között a következő tapasztalatáról számolt be: Egy autóbuszban egyszerre csak rákiáltott egy fehér nő, akit jóformán észre sem vett eddig: „Miért bámészkodik rám ilyen szemtelenül?’1 Amikor udvariasan bocsánatot kért az el sem köve­tett sértésért, a fehér nő kiáltozni kezdett és dühöngve szidta a „né­gerek pimaszságát”. angol utasok meg feltűnően csen­desen iszkoltak a kupéjukba. Csupán elegáns poggyászuk árul­ta el, hogy gazdag emberek, akik most a veszély pillanatában nyak­ra-főre menekülnek, otthagyják hazájukat. És a végén éppen ők voltak azok, akik Willinek és nekem az egész hajóutat kínszenvedéssé tették. Mi voltunk az egyedüli németek a fedélzeten, s ők boj- kottáltak minket, mintha leprá- sok lettünk volna. Senki sem ült le a mi asztalunkhoz. Kitértek az Htunkból, pillantásra is alig mél­tattak. Ha egy beszélgető csoport mellett elsétáltunk, gyakran hal­lottunk ilyesfajta megjegyzése­ket: — A tengerbe kellene dobni ezeket a hunokat. Ki tudja, ta­lán náciügynökök. Összeköttetés­ben állnak valamely német ten­geralattjáróval, mely majd egy­szerre felbukkan és megtorpedóz minket. Barátságosan viselkedett azon­ban irányunkban az emigráns csehszlovák kormány szintén ve­lünk utazó külügyminisztere, Jan Masaryk. Masaryk már régebbről ismert, és Vansittarttól is tudott rólam. Nap nap után többször is karon fogott, és együtt sétáltunk a fedélzeten fel s alá. A többi utas ellenséges érzülete azonban ezután sem változott, Willivel to­vábbra is egymásra voltunk utal­Vei. Tíz napig tartott az, átkelés. Franciaországban az utolsó har­cok folytak. New York-i partra­Fiatal okról- fiataloknak: Politechnikai oktatás a Bonyhádi Cipőgyárban Halkan beszélgető, nevetgélő vidám diákcsoport halad a bonyhádi utcán, a cipőgyár fe­lé. Lehetnek vagy húszán, fiúk, lányok. Az egyik kislányt meg­kérdezi egy járókelő — való­színű ismerőse. — Hova Vnentek? — A cipőgyárba megyünk dolgozni, ma csütörtök van, a politechnikai oktatás napja. Nem úgy mondta, ahogy ma­napság sokak szájából hallani lehet, hogy »melózni«, hanem úgy, ahogy érezte: „dolgozni megyünk" Ez volt az első jó benyomá­som, amelyet a bonyhádi Pe­tőfi Sándor Gimnázium tanulói­nak politechnikai oktatásáról szereztem, és amely folytatódod a gyárban, a gépek és a munka­asztalok mellett, ahova elkísér­tem a fiatalokat — Rendszeresen a csütörtöki nap végeznek a diákok gyakor­lati munkát a politechnikai ok­tatás keretében Reggel nyolc órától kilenc óráig elméleti ok­tatáson vesznek részt, amikor anyagismerettel foglalkoznak és az egyes bőrfajták tulajdonsá­gait tanulmányozzák. Kilenc órától 13 óráig műhelygyakor­latot végeznek. Megismerked­nek a gépekkel, a cipőgyártás folyamataival — mondja Odry Károlyné, a tanműhely oktatói ja. Az üzemben végzett tájéko­zódás során képet kaptunk ar­ról is, hogy milyen hatással van a fizikai munka a diákok tanulmányi, erkölcsi és jellem­beli fejlődésére. Voltak nehéz­ségek, különösen kezdetben. Ez pedig abból adódott, hogy a fiatalok közül néhányan féltek a fizikai munkától, s ennek hangot is adtak. »Miért tanuljak? Cipőgyári munkás lehetek gimnáziumi végzettség nélkül is.« Jóllehet, hogy e nézetet többé-kevésbé a szülői háztól hozták magukkal. Hallottunk — éspedig a Szülők részéről — olyan megnyilvánu­lásokat. hogy fiuk, lányuk ré­szére túlterhelésnek vették a politechnikai oktatást, a mű­helygyakorlatot. Attól féltek, hogy a fizikai munka, az egy­napi »kiesés« az iskolai tanul­mányi eredmény rovására me­het. szállásunk előtti estén jelentette a rádió a compiegne-i fegyver- letételt. Nem lehetett csodálkoz­ni rajta, hogy a hangulat irá­nyunkban nem javult. Az ame­rikai bevándorlási hivatalnokok másnap reggel ellenőrzésre jelen­tek meg a fedélzeten. Bemutat­tam hontalansági okmányomat Butterworth tíz napig érvényes átutazó vízumjával A hivatalnok felnézett az asztaltól: — Nem volt nekem már gebben egyszer a kezemben ön útlevele? — Az könnyen lehetséges. — Persze, emlékszem is. ön annak idején a német nagykövet­ségnél volt Washingtonban. — Jól emlékszik. Akkor a dip­lomata-útlevelemmel nem ebru- daltak ki tíz nap után országuk­ból. A hivatalnok nyilván megsaj­nált. — Megértem, hogy ez most ke­gyetlennek tűnik önnek. Tudja mit, saját szakállamra négy hét­re meghosszabbítom a vízumát. Tudom, hogy ön gentleman, pem fog visszaélni vele. A négy hétre érvényes bélyeg­zőt nyomta rá a papíromra. így már elegendő időm volt ahhoz, hogy meglátogassam pár régi washingtoni barátomat. Remél­tem, ők segítségemre lesznek majd abban, hogy végleges be­utazási vízumot kaphassak. Emel­kedett hangulatban szálltam Wil­livel partra. (Folytatjuk.) Ez kezdetben volt Azóta változás állott be, mert ahogy a fiatalok megismerked­tek a gépekkel, az egyes mun­kafolyamatokkal. az üzemi dol­gozókkal, fokozatosan jött meg a kedvük. Többségük szívesen .jár a gyárba, bár még mindig akad közöttük egy-két olyan diák, aki afféle »lógos napnak« fogja fel a csütörtöki műhely- gyakorlatot, mert — úgymond — erre a napra nem kell ké­szülni a fizikából, matematiká­ból stb. tantárgyakból. Mi a véleménye Sipos Anná­nak, — egy váraljai bányász gimnazista leányának — a poli­technikai oktatásról? — Néhány évvel ezelőtt, ami­kor még az általános iskola al­só tagozatán tanultam, tanítónő­nek készültem. Jelenleg az orvo­si pálya vonz — mondotta. — Milyen volt a félévi tanul­mányi eredmény? — Jeles voltam és ezt tarta­nom is kell, mert hogy orvos le­hessek ez elsősorban a tanulmá­nyi eredményemtől függ. Annuska ügyesen dolgozik a bőrszélező gépen — jegyzi meg a kislány mögött álló Odry Ká- rőlyné. Ha továbbra is ilyen szorgalmas lesz, három év múl­va, mint szakmunkás is jól megállja helyét, ha időközben úgy döntene, hogy nem tanul to­vább. Nikodémusz Eta a tűzőgéppel ismerkedik. Marika néni a má­sik oktató — aki alig négy évvel idősebb, mint tanítványai, és csak a „tekintély” kedvéért egye zett bele, hogy a diáklányok né­ninek szólítsák — türelmesen magyaráz Etának, aki nehezen boldogul gépével. Eta fehér papírlapon kísérle­tezik az egyenes tűzéssel. S ez sehogy sem akar sikerülni. — A gépnél nem szabad ide­geskedni. Nyugodtan kell dol­gozni és főleg nem szabad kap­kodni. Most tartsunk egy kis szünetet, állítsuk le a gépet néhány percre. Egy kis idő múl­va aztán újból hozzá lehet fog­ni. Eta megfogadta a jótanácsot, s amikor a gép alá tette a pa­pírlapot és nagyobb figyelmet szentelt a munkának, egyene­sebb lett a tűzés. — Még egy-két órai gyakor- . lat a papíron, utána bélés­tűzést, majd bőrtűzést bízunk Etára is, úgy mint Kamarás Zsuzsára, aki már úgyszólván önállóan dolgozik — mondja Odryné. Zsuzsa megszerette a gyárat és ebben nem kis részük van a diákokkal foglalkozó, oktatók­nak, munkásoknak. — Az életben bárhová kerü­lünk, hasznát vehetjük az itt tanultaknak, mert nemcsak a kézügyességünk fejlődik, hanem élettapasztalatokat is szerzünk — mondja komolyan Zsuzsa. El­sősorban ő is tovább szeretne tanulni éppen úgy mint a legtöbb fiatal. De ha ez valamilyen aka­dályba ütközne, szívesen marad­na a gyárban, ahol ugyancsak meg van adva a lehetőség a to­vábbképzésre. A fiúkat is meglátogatjuk, ők kevesebbet beszéltek magukról, munkájukról, terveikről, mint a lányok, de kézügyesség és szorgalom tekintetében szintén megállják helyüket. — Meg vagyunk elégedve a fiatalok tanulmányi eredményé­vel. Kihasználják a munkaidőt, de ha csak szerét tehetik, azzal az indokkal, hogy a késeket meg kell köszörülni, át-átmen- nek a szomszédos nagy üzem­részbe. ahol a szalag van. A fia­talok számára nagy vonzóerő a technika, a gép, és ez érthető is, ezt megbocsátjuk nekik — mond ja Steib Antal bácsi, a tanmű­hely idős vezetője, miközben szemüvege fölött szeretettel nézi az ügyeskedő diákokat. A Bonyhádi Petőfi Sándor Gimnázium tanulóival szívesen foglalkoznak a cipőgyári mun­kások. És nem úgy beszélnek róluk — bizonyos lekicsinylés­sel — ahogy ezt az idősebbek szájából nagyon gyakran hallani lehet: „Ezek a mai fiatalok", Ha nem úgy: „A mi fiataljaink" és ebben benne van az is hogy a jövő szakmunkásainak és utó­daiknak tekintik őket. Pozsonyi Ignácné Kártyaparti a Duna-parton ré- a i Hivatalosan már tavasz van, s úgy látszik, nemcsak hivatalosan, hanem a valóságban is beköszön­tőitek a melegebb napok, ame­lyek néhány órára kicsalogatják az embereket a szabad levegőre. Mindez érzékelhető volt hétfőn délután és este Pakson is a Duna- ' rti sétányon, ahol az esti szür­külettel együtt megjelentek a sze­relmespárok is. Persze rajtuk kí­vül nemre és korra való tekintet nélkül mások is élvezték a kelle­mes tavaszi levegőt a nagy folyó partján... Az egyik pádon egy szemüveges, magashomlokú fia­talember igyekezett meggyőzni a tavasz szépségéről egy fiatal leányt. Odább néhány méternyire egy magános hölgy könyvet olva­sott, nem mintha nagyon érdekes lelt volna, csak hogy valamit, mégis csináljon. A következő pa.- don pedig két hölgy amerikai mo­gyorót rágcsált... Kissé távolabb három fiatalem­ber, amolyan tizenöt évesnek lát­szok. dugták össze a fejüket.. Gim nazistáli voltak, a sapkáink leg­alábbis ezt mutatta, s még azt is megfigyeltem, hogy három aranu- csík díszítette a sapkájuk balol­dalát, ami talán azt jelenti, hog i a harmadik osztályba járnak... A fiatalemberek kártyáztak... Lát­szott minden mozdulatukon, hogy ez a tevékenységük illegális cse­lekedet, ezt észre lehetett venni aooól is, hogy ha valaki közele­dett a pad felé, a kártyát megpró­bálták eltüntetni, vagy legalábbis a padra helyezni úgy, hogy a sé­tálók lehetőleg ne vegyék észre. De előfordult az is hogy a csata hevében elfeledkeztek az óvalos- sérr l és hangosan felkacagtak, amikor valamelyikük veszített. Nem ismerem pontosan az új is­kolai rendtartást, de fel merem té telezni róla, hogy tiltja az ilyen utcai kártyázást. Valahogy fur­csa, hogy diákok kiülnek egy parkba, ahol meglehetősen sok ember jár és erős hangoskodástól kísérve izgulnak egy tök ászért, vagy egy makk filkóért... Egyéo- ként ez a jelenség nemcsak pak­si, találkozni vele Szekszárdon a vasútállomási diák váróban is... Ha netán az iskolai rendtartás nem foglalkozna ezzel a kérdés­sel, szabadjon egy javaslatot ten­nem az illetékeseknek, hogy tiltó pontként, valamelyik bekezdés­ben kapjon ez helyet. Ráérnek a diákok felnőtt korukban is snapsz­lizni, ultizni, vagy huszonegy ezni. De semmi baj nem származik be­lőle akkor sem, ha egyáltalán nem ismerkednek meg ezzel a játék­kal. B. G.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents