Tolna Megyei Népújság, 1960. március (5. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-20 / 68. szám
Az élő lelkiismeret Megjegyzések Romain Rolland háborús naplójához Amikor az első világháború kitört, Romain Rolland nevét már szárnyára kapta a világhír. Jelentős zenetörténeti munkásságán kívül ott volt már kedvenc Jean Cristophja is, ez a monumentális regényfolyam. 1914 tavaszán, miután leköszönt egyetemi tanárságáról, Svájcba utazott s itt érte a háború kitörése. Vannak írók, akiknek számára az írás az önkifejezés eszköze, minden soruk vallomás önmagukról és a világról. Romain Rolland az irodalomban morális feladatot lát, halaszthatatlan kötelességet, amely mindig egy kivetített célra irányul. Az emberek jók, de rosz- szul élnek és mindig rosszat tesznek, ezt kell megváltoztatni: körülbelül így foglalható össze ennek a magatartásnak etikája. Ember és szerep, belső elkötelezettség és vállalt feladat így fonódik egybe s így egészíti ki egymást. A magány az egyetlen közeg, amelyben élni tud, képtelen azonosulni, mert a kiválasztottak boldogsága az övé, s mindenek felett áll. A szerepben van egy kis póz is, s amikor kitör a világháború s ezzel kiélesedtek az ellentétek, szinte szoborrá magasodik svájci magányában. Nem csatlakozik senkihez, barátokat és elvtársakat egyaránt elutasít »a dulakodás felett-« áll, ahogy sokat idézett cikkében írja. Ez a magány erő és gyengeség egyszerre. Biztonsága imponáló, de nincsenek társadalmi gyökerei s ezért mozog nem egyszer légüres térben. A háborúban csak a borzalmakat látja, feljajdul minden emberi szenvedésen, de csak a következmények borzasztjá k el s nem ismeri még fel az imperializmusba fordult kapitalizmus farkasétvágyát. Rolland az élő lelkiismeret a háború éveiben, de csak a pol-- gár becsületessége tiltakozik benne. S amikor a háború mérlegét megvonja, nem az imperialista érdekeket ítéli el, hanem elsősorban a németeket, akik ágyúzzák a reimsi dómot. Európai, a szónak abban a varázslatosan humanista értelmében, amely minden haladást, tisztességet és kultúrát . csak Európában tud elképzelni s a reimsi dóm ágyúzása ezért válik a szemében az egész emberiség elleni bűncselekménnyé. — Amikor emiatt tiltakozást szervez, G. B. Shaw nem írja alá felhívását. A reimsi dómot csak úgy lehet megvédeni, ha megakadályozzuk a háborút. A háború ellen kell tiltakoznunk és nem a reimsi dóm ágyúzása ellen, válaszolja az angol bölcs. De gondolkodása lassan érik, az egyes emberekre zúdított szenvedésben lassan felismeri a társadalmi tragédiát, amiben nagy részük van a Svájcban tartózkodó orosz forradalmároknak, elsősorban Leninnek, akinek a svájci munkásokhoz írt búcsúleveléről (1917. április 7.) ezt írja Rolland: »Leninnek ez a szózata első riadója annak a világf orradalomnak, amely érezhetően ott lappang már a háborús láztól gyötört emberiségben. A tárgyalást megnyitották. Megkezdődött a forradalom-«. S egy hónap múlva a »szabad és felszabadító Oroszországot« köszönti Rolland. A háború még dúl, de már felismerte a valóságot, amit majd Wilson elnöknek így fogalmaz meg: »Európa egyik végétől a másikig feltámad a népekben az akarat, hogy sorsuk ellenőrzését maguk vegyék kézbe«. S amikor ünnepi ágyúlövések köszöntik a háború végét, rezignálton írja naplójába: »Szomorú béke. Átmeneti felvonásköz a népek két mészárlása között«. Háborús naplója, amely most jelent meg magyarul, nemcsak egy tiszta lelkiismeretű polgár önvallomása; több ennél. Mert ennek a humanistának ahhoz is volt ereje, hogy következetes l?-yen, kilépjen egy szerepkörből, s felismerje az igazi társadalmi haladást. Az évek során megértette, hogy a világ csak egy irányban haladhat. A magányos humanistát ez avatta az igazság kérlelhetetlen harcosává. CSÁNYI LÁSZLÓ Guardi festmények egy írországi iészerben Két évvel ezelőtt egy dülede- ző dublini fészerben véletlenül rábukkantak öt festményre, amelyekről a restaurálás után kiderült, hogy éFrancesco Guardi olasz mester művei. Értékük meghaladja az egymillió dollárt. — Szakértők szerint ez az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb művészeti felfedezése. na? A gyerekszobában vagy az egyetemen a jogi karon, kérdem ón? Nem mindenki volt pro... azaz... nem mindenki próbálhatta meg ezeket a kemény dolgokat fiatalabb korában, ugyebár, mások voltak a körülményeink ifjúságunk idején. Nem értek hozzá .,. Tehát semmi értelme, hogy kimenjek. Eddig hét okkal megindokoltam, hogy miért nem megyek, azt hiszem, ez elég. De ha parancsolja, tisztelt kartársam, folytathatom. A leglényegesebbet még nem is említettem. Nagyon kíváncsi rá? ... Kérem. Nyolcadszor és legfőképpen azért nem megyék, mert ma a szocializmusban élünk. Igen, igen, ne tessék csodálkozni! Neem, neem a kapitalizmus átkos, sötét kora már a miénk, mi már emelt fővel haladunk a szocializmus felé! Ha a vállalat turistaházat akar létesíteni kiránduló dolgozói számára — ám tegye, nagyon helyes, hiszen miénk az ország, magunknak építjük. Mi... mi... micsoda? .Mit mond? Ho ... hogy az igazgató kartács? ? ? Azt állítja, hogy az igazgató kartáts ötlete? ... Tessék? ... Hogy ő is ott lesz vasárnap? Azt mondta, hogy ő csákányoz ki legtöbb folyóméter alapárkot? Igen? Ez biztos? .. . Hát mért nem ezzel kezdte mindjárt, aranyos aktíva ka.rtár- sam? Ej. ej!... Izé... hát, hogy is mondjam?.. j Izé... Pazar ötlét! Mondhatom, remek gondolat! Tudhattam volna mindjárt, hiszen ki másnak is juthatna eszébe ilyen pompás, kiváló, egészséges tipp, mint a mi szeretett igazgató kartársunknak? Tessék? ? ? Hogy a vasárnap pihenőnap? Ugyan, kérem! Az ez igazi pihenés, ha kimegyünk arra az áldott jó, szabad levegőre, íci a merész, büszke hegyoromra. Csak nem azt állítja, hogy az a pihenés, ha valaki végigultizza a vasárnapot valami füstös kricsni- ben?!... És különben is, van még ezen kívül ötvenegy másik vasárnap is az esztendőben. Hogy a gyerekek? ... Szomorú lenne, ha egy atyá, egy Metéltes Kázmér csak vasárnap foglalkozna a gyermekei nevelésével! A Málcsi néni? ... Mit akar maga Málcsi nénivel? Meggyógyul az nélkülem is, nem kell azt félteni! Olyan szívós, agyon sem lehetne ütni. Különben is gyermekkoromtól utálom azt a vén satrafát. Mit tetszik mondani? .. ■. Az önképzés? Hát micsoda halpik- kelykerekítő káder lennék én, ha csak vasárnap törődnék a fejlődésemmel? Ott van kérem az egész hét. Esténként nekiül az ember a könyvnek, és megvan, így csinálja ezt kérem, rendszeresen, egy Metéltes, kérem! Hogy az . egyéniségem?..; TTeyan kérem, micsoda k'«polgári maszlag ez, kartársam? Hát van tti SZÖLÖSZOMSZÉDOM. a volt bankigazgató egészen más emberré lett. Máról holnapra. Aki emberek között forog, az tudja, hogy sokszor szerep teszi őket azzá, amik, vagy aminek képzelik magukat, de azért meglepett, hogy mennyire nem bankigazgatós azóta, amióta kirúgták. Bántóan igyekezett szánalom, raméltó lenni. Szőlőszomszédom tehát megváltozott. A különös az volt csak, hogy ebben az új szerepében, a majdnem vinnyogó, megbántott, üldözött ember maszkjában arról is megfeledkezett, hogy ha mindenkivel szemben joga van is panaszkodni, mindenkit joga van irigyelni, aki nem úgy járt, mint ő, velem szemben egyáltalán nincs joga. Mert nekem nem szabad elfelejteni, milyen volt akkor, amikor még bankigazgató volt! — Képzelje, szomszéd, most már ezt a kis szőlőmet is el akarják venni azon a jogcímen, mert nem magam művelem — sírt át a kerítésen, amely az én félig kész szőlőmet az ő hat holdjától, villájától elválasztotta. — Meg kell szüntetni a jogcímet, igazgató úr! — mondtam neki tárgyilagosan. — Hát már maga is így beszél? — mondta, s olyan elképedt lett az arca, mintha legalább azt várta volna, nyakába boruljak. — De hát tehetek én arról, hogy... — kezdte. Úgy néztem rá, mint egy csodabogárra. Hát valóban tehetett ő róla? Nézzük csak. Tény, hogy édesanyám aláírt egy váltót, amit akarva, akaratlan, nem rendezett, mert valami gazdabank megbukott. Ti: év múlott el, nem egyszerű anyám, de talán szakemberek kivételével alig valaki tudta, szakszerűen mi történt a csődtömeggel. AZTÄN EGYSZER meglepetéssel olvastam az egyik újságban, hogy árverést tűztek ki ránk. »Kettőszóz pengő tőke és járulékai erejéig.« Ház, szőlő elárvereztetik. És így tovább. Már most, a mennykőcsapástól felocsúdva, összeszedtem barátaimtól a kettőszáz pengőket, nem tudván, mennyik azok a járulékok és beállítottam a bankba. Kézről kézre, szigorúbbnál szigorúbb urakon, hűvös kisasszonyokon keresztül végre a szentélybe kerültem. A vezérigazgató úr elé. Hogy miannál nagyobb öröm, ha még vasárnap is együtt lehet az ember a munkatársaival, lehet annál nagyobb boldogság, mint az, hogy ünnep napján is magunk körül láthatjuk a megszokott, kedves arcokat? Zene? Irodalom? Hát hol él maga, kartársam? Ki akar ilyen idejét múlt dolgokkal foglalkozni a mi lüktető, diadalmas ritmusú napjainkban? Mit mond? Hogy én nem értek ilyen munkához?... Van fogalma, hány csákányt, lapátot koptattam el én küzdelmes ifjúságom idején?! Nincs? Nahát!... És ami esetleg hiányzik a szakértelemhez, azt majd pótolja a lelkes akarat: helytállni, ha kell. az értelem, ha kell, a testi munka fegyvereivel! Ez az kartársam' Megyek én, k^rtársam, megyek ám! Engem vissza sem tudnának tartani. Meg is sértődnék, ha vé- t letlenül kihagytak volna! Azt is] > megmondom magának, kedves jó j [ kartársam, hogy legfőképpen • j miért megyek. Ugye, kíváncsi] ■ rá?... Nos, azért, mert nem a] [ kapitalizmus átkos, sötét korában > j élünk, hanem a szocializmus felé J! haladunk, kartársam, ha nemjt tudná, össze kell fognunk, válla-, j lati igazgatónak és egyszerű ősz- ] . tályvezetőnek egyaránt, és men- J t nünk kell! Megyek, kartársam,.' hogyne mennék! Ide azt a jelent-<)■ kezesi ívet, hadd írjam alá! ben vezérkedtek az ilyen urak, hamarosan megtudtam. Lévén járatlan az ilyen dolgokban, azon kezdtem, hogy magas cét fogtam, méltatlankodtam, tilta. koztam, felelősségre vontam a nagy urat, mondván: »Kérem tisztelettel, az talán még sem járja, hogy fizetésre való felszólítás, zálogolás, foglalás, szóval minden hivatalos eljárás nélkül elárvereztessenek olyasmiért, amiről nem is tudok.« Igen, a vezérigazgató úr akkor cvikkere mögül úgy nézett, mint valami szörnyre, vagy nem is emberre, megköszörülte a torkát, s finom kezével csak legyintett, mintha legyet hesse- getne el, hogy torkomon akadt a szó: Kérem, ön tévedésben van, a váltót tíz éve megóvatolták, most — s mondott valami értelmetlen jogi kifejezést, nem emlékszem, mit — khm ... szóval, kedves barátom, meg kell tanulnia, hogy pénzdolgokban a hanyagság és nemtörődömség bűn, igenis bűn. — Uram — mondtam én —, ez mind szép, de én nem erkölcsi prédikációt kérek, mert a pénzt én nem vettem fel, s engem árvereznek; nem követtem el semmiféle hanyagságot, nemtörődömséget, mégis engem akarnak büntetni... A finom kéz bágyadt mozdulattal megint felemelkedett: — Kérem, leérem, itt nem érünk rá, hogy jogi vitákat rendizzünk, megnyugtatom, hogy a magas bíróság osztja a ban): álláspontját... Én is félbeszakítottam: — Rendben van, uram, elhoztam a pénzt..., — Milyen pénzt? *— kérdezte finom mosollyal. — Azt a bizonyos kettőszáz korona tőkét és ígérem, hogv mihelyt megtudom mennyiről van szó, a járulékot is ... — Sajnálom, higgye el, igazán sajnálom, de nem lehet... — és ingatta a fejét. — No, de miért nem? A banknak nem az a fontos, hogy megkapja a pénzét? — kérdeztem gyűlő haraggal. — Bár nem volna kötelességem, heves fiatal barátom, de megmondom önnek, néha a banknak az is fontos, hogy ne csal: megkapja a pénzét, hanem hogyan kapja vissza, az is. Ugyebár, ön ért engem? — és mosolygott. —És ha megkérem önt... — Ki vagyok én, mi vagyok én, kedves uram, hogy elébe állhassak a mór megindított, érti kérem, már megindított folyamatnak? ... így mondta: folyamatnak. KI TUDJA, talán ez a ronda szó vert fejbe, talán konok parasztvérem áradt a fejembe, hogy elöntötte és nem tudtam higgadtan gondolkodni, ténv. ökölbeszorult a kezem, s egy pillanat választott el, hogy arcába nem ütöttem. Nem ütöttem. De fejembe vágtam a kapómat, ott előtte, s köszönés nélkül kimentem. Megnyúztak. Eladták a ház felét, mert szerencsére kiderült, öreganyámnak rajta van a haszonélvezeti joga, s a szőlő egy részét. Megmozgattam fűt, fát, megfen verettem. akit, fenyegetni kellett, mit csinálok velük, ha rámlicitálnak, megkértem a jó embereimet, mert ilyenek is vannak mindenkinek, s megvettem a »kettőszáz korona tőke és járulékai« fejében elárverezett komplexust 1500 pengőért. Volt egyéb következése is a dolognak, de az mellékes itt. Az a komikum volt történetünkben, mikor a vezérigazgató úr szőlőszomszédom lett, velem is fordult egyet-kettőt a világ, ha nem is olyan »magas«-ra lendített, mint a vezérigazgató urat, ő megpróbált barátkozni; Akkor is a kerítésen keresztül. Karóval Vertem el a kerítéstől, bár meg kellett volna keneget- nem; Ebbői is támadt nemi kellemetlenségem, de csodálatos módon nem akkora, mint »a folyamatából talán következeit volna. Volt úgy, hogy ha kézre kapom, egyéb indulataim förgetegében, hát meg is szorongattam volna a nyakát. Azért nem tettem, mert nem tudtam soha egészségesen gyűlölni. Most kezdjem, amikor... De azért, mert én nem rúgtam belé, még nem jogosítottam fel, nem jogosíthatom fel azzal, hogy nem mondom meg a véleményemet, hogy nyájas panaszaival éppen nálam találjon vigasztalást! — Nézze, igazgató úr — mondtam egyszer jobb hangulatban —, nem érzi ön, hogy ami most történik önnel, az valahogyan igazságtétel? Hogy csak azt veszik vissza, amit ön elvett másoktól? A kastélyt és földbirtokokat, a házakat és balatoni nyaralót? Meghökkent. — Elvettem? De hát mit gon. dől kérem, rabló voltam én, vagy bankigazgató? — válaszolta méltatlankodva. MEGINT MÉLYEBBRE LÁTTÁM ebbe a két lábon járó jelentéktelenségbe. Ez valóban Jogtalanságnak tudja, ami megesett vele? Eszébe se jutott, hogy mennyi könny, káromkodás, átok tapadt azokhoz a pénzekhez, amelyeket felvett fizetésként, tantiémként, ördög tudja, milyen címeken? Valóban olyan buta lenne, hogy a bankműveletekben jogi funkciókat lát, s nem tudná, hogy mögötte emberek voltak, élet, nyomorúság és könnyelműség, baj és szenvedés, csak azt a tö-- vényt ismerné, hogy aki kapott valamit, annak vissza is . ke'! adnia? S mindegy, hogyan kapta, s mindegy, hogyan adja visz- sza? Lehetetlen! Igen. Gyűlölni kellene. Igazságosan és erősen kellene gyűlölni. S tenni kellene egyet- ínást azért, hogy így is legyen. Elmulasztottam, ott a bankban azt az ökölcsapást. Most is képtelen vagyok rá, hogy pótoljam. Szánom? Nem. Ha a kutyák már innák a vérét, talán nem zavarnám el róla. De segíteni odalökni? Nézek a vezérigazgató után, ahogy görnyedten elbilleg a szőlősorok között. Hogyan sajnálom, hogy akkor, ott a bankban elmulasztottam azt az ököl. csapást. Zslkií Orti’a Pan orama I A nap lehunyta vérvörös szemét, csillagotgyújtö, szelíd este lett. Kertünkben elő j b száz madár zenélt, s most eresz ala tt lesnek fedelet. Kopasz faágak s'iprik az eget. Fényt sugároz az ifjú iskola a télbedermedt kisváros felett, mely szundikál, akár a mormota. Egy-két vénember ballag az úton, csatos tarisznya lóg a vállukon: a Kadarkára bak tatnak borért... Mint kiscsikó. fii t amott egy gyerek, mintha kergetn-'k ostoros szelek; s kenyeret kér a boltban, ... háromért... MISZLA" GYÖRGY Vasvári László
