Tolna Megyei Népújság, 1960. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-21 / 44. szám

IRODALO HI Vasárnapi jegyzet

'Mméébel

N

*

ÉPH (ÍVELÉS

AZ ÍRÓ

Szepelik író. De ha pontosabbak akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy Szepelik, nyomorúlt és kötnivaló dilettáns, akivel a vidéki szerkesztő, ségekben is csak szánalomból állnak szóba. Szepelik azonban havonta két-három rizsma papírt és több liter téntát fogyaszt el, éjjel is ír és nappal is ír, a kocsmában és valószínűleg az illemhelyen is ír, tehát író. A siker azonban elkerüli, a szerkesztők pedig elbújnak előle, amikor mázsás kézirataival megjelenik. Szepeliket ez bántja, sértődötten jár-kel a világban s mindenki gyanús neki, akinek sikere van.

Este, vacsora közben talál rám, ami azt is jelenti, hogy elmegy az étvágyam s éjszaka nem tudok aludni, mert folyton kopaszodó, golyóalakú fejét látom magam előtt. Egy újságot tesz elém, amelyből kiderül, hogy a Nobekdíjas Homingway- nak 30 000 dollárt fizettek egyetlen cikkéért,

ingatja a fejét, mint már csak a halálra

Sóhajt, aki most vár.

— Ez az, — mondja és majdnem elfúj. — 30 000 dollár. Ja, ' így könnyű... ennyi pénzért én is tudnék.

Megint sóhajt, akkorát, hogy meg kell kapaszkodnom az asztalban. De a gyanúmat nem tudta eloszlatni. Szepelik a golyófejével 30 000 dollárért sem tudna.

E DUR INTERJÚ

Meg kell hagyni, hogy ez a há romtagú cigányzenekar, itt a külteleki kocsmában pocsékul játszik. Néha az az érzésünk, hogy valami csodálatos véletlen folytán három süketfajd kapott az álla alá hegedűt. Csak hosz- szas töprengés után lehet kivenni, hogy a slágerré züllesz- tett Chopin-keringőt játsszák, a kedves E dur etűdöt. A produkció végén a kopasz prímás rákiált a kontrásra:

NAPLÓ

— Nem hallja, maga marha? C dur!

A kontrás azonban nem hagyja magát.

— Ne izéi jen velem. C moll. Maga tanít-engem?

A vita sokáig elhúzódik. A végén asztalomhoz intem a botfülű prímást, rendelek neki egy nagypröccsöt és meginterjúvolom.

— Ismeri maga a kottát?

— Hogyne kérem. Képzett zenészek vagyunk mi.

— Mi volt az, amit az előbb játszottak? Ki a szerzője?

— Ez kérem szépen egy kerin gő. A szerző? Ki tudna annyi zeneszerzőt a fejében tartani? Én is szereztem egyszer egy ke- ringőt.

Mint a nyomrajutott detektív, most már könyörtelen vagyok,

— Milyen hangnemben van

ez?

Előbb iszik, egy pillanatra nyeregben érzi magát.

— Éppen ezen vitatkoztunk ezzel a társammal — és ujjúval hátrabök a kontrás felé, aki nem kapott nagyfröccsöt, — C dur, mi lenne más?

— A retorika szabálya ilyenkor hatáskeltő szünetet ír elő.

— Nos, nem C dur és nem CJ moll, — mondom könyörtelenül |

— E dur.

Megragadja a poharat, mintha ebbe akarna kapaszkodni. Deí úgy látszik, már elveszítette aj biztonságát, s hogy mentse ami! még menthető, kiissza a borát, j

— Uraságod ért a zenéhez?

— Kérdésében aggodalom van, de megvetés is, fél is kételkedik is. Madárfeje előrebillen, vizslatva néz; a hülyéket vizsgálja így a szakorvos. Egy pillantással felméri a poharát s amikor látja, hogy üres, s ezek után to_ j vábbi fröccsökre nincs sok re- v ménye, megvetően végigmér.?

— Azt hittem, hogy uraságod?

ért a zenéhez. Sajnálom. ?

Csak biccent, kopasz feje egy? pillanatra megvillan a fényben,? aztán visszatér két társához,» akik nem kaptak fröccsöt. Még? egyszer rám néz, arcukról su-, gárzik a diadal. A pókhasú kont! rásnak mondja, de az egész ven_? déglőnek szól. ?

— Na megmondtam. Nincs £

füle magának. C dur! %

A téma megérdemelné, hogy «> felálljak az asztal tetejére és j szónoklatot intézzek a megté-? vesztett vendégsereghez. A prí-? más azonban olyan csúfondáro- ? san mér végig, hogy gyáván el- ? bújok szerény fröccsöm mögött. ?

Csányi László <

Egyiptomban

■•1

A leningrádi Kirov Operaház balettegyüttese nagy sikerrel vendégszerepei Kairóban és az Egyesült Arab Köztársaság más városaiban. Műsorán többek közt Csajkovszkij »A hattyúk tava« című balettje szerepel. r*'i ■ ■ ■ i

Thomas Mann ismeretlen levele

A mainzi »Neue Zeitschrift für Musik« című folyóiratban közlik Thomas Mann egy eddig ismeretlen levelét, amelyet Paul Sommersheim filozófus özvegyéhez írt 1949. február 19-én. Thomas Mann levelének zenetörténeti szempontból is nagy jelentőséget tulajdonítanák.

niiiiii)iiiiiniiriiiwmm»niiiiniiiiiiii

Néhány hete egy értekezleten voltam — ami azonban sokban különbözött az értekezletek szokványos és köztudatban élő hangulatától, — ahol pártunk egyik felelős beosztású dolgozója beszélt hosszasan, az ügyhöz illő alapossággal. Beszédének minden mondata érdekes volt, de engem egyetlen — mellékesnek látszó — gondolata fogott meg, s abban a pillanatban éreztem, hogy ez a néhány szó többet mond annál, mint amennyi helyet kapott az egész beszéd keretében. Az emberről, az emberségről tett említést. S nekem ez a szó akkor, hogy ember, a szó átlagos jelentőségénél többet mondott, gondolatomban többet követelt meg a maga számára... Nem az ember szó nimbuszát gondolva abban az értelemben, ahogy né- hányan ezt a szót felmagaszto- sítják.

Megfosztva minden sslangtól, a maga mezítelenségében, és mögötte az élő emberrel, amit a szó kifejez. Pártunk politikája a túlságos hangoztatás hiányában, de a jelenséget megillető hangsúlyozással is mélységesen bizonyítja, hogy az ember érdekében történik minden, az ember boldogulásáért, az emberek, népek, nemzetek jövőjének biztonságért történik tulajdonképpen annak a politikának a végrehajtása, amelyen fáradozunk.

Az ember — aki másfél évtizeddel ezelőtt levett süveggel földighajolva olyannyira, hogy méltóságát is megalázta — állt hivatalok előszobájában, titkárnők, titkárok előtt arra várva, hogy ajtónyittassék előtte, — most válik a szónak szoros értelmében méltóságát megillető emberré. Az ember, aki jogait illetően azok legtöbbjéből kisemmizett volt, most kapta meg a jogokat, most, amikor a saját boldogságát építi tudva, hogy miért dolgozik, látva tisztán a jövőt, a célt, amelyért küzd.

Nem azt a jogot, hogy a másik ember kárára, annak elnyo- morodására törve boldoguljon, hanem hogy munkája után magának, s ugyanakkor a másik embernek teremtsen boldogságot.

Van már vagy két éve, amikor egy parasztbácsival beszélgettem egy őszi estén. Kinn álltunk a kertvégiben, fonnyadt) pergőlevelű szilvafák alatt s ha mozdultunk száraz levelek, kórók roppantak lépteink nyomán. Bennem az ősz a magam módján az elmúlás érzetét kelti, csak azt veszem észre, hogy a természet meghalni készül. S erről ábrándoztam akkor is, ebben próbáltam meglátni azt( ami szépet jelent a gondolat szá-> mára. Bátyám, öreg társam — akit soha nem értek meg oly mélységesen, ahogy akkor szerettem volna, — az életnek örült.

Fiatal éveiben cseléd voltj azoknak is a legalja; béres. Megesett, hogy az úr — ha valamit nem úgy csinált, ahogy kellett volna, korbáccsal vágott végig a hátán, s azért a kevéske kommencióért, ami a gyerekek száját néhány hónapra betömte kenyérrel — tűrnie kellett. S ha tovább akarta adni fájdalmát, hát az ökrök hátára csapott egy kicsit nagyobbat az ostorral, mint egyébként szokása volt,

És akkor, azon az őszi estén ott kinn a szilvásban túlságosan is egyszerre és hirtelen tört fel leikéből a boldogság, hogy

emberré vált.

Azokat a szilvafákat ő ültette alig néhány hónappal a földosztás után, amikor már eltervezte, hogy ide házat épít magának. Pedig akkor még « a cselédházak áporodott levegőjét szívta népes családjával együtt. És azóta — ő mondta — minden este, még télen is utat tör magának a hóban — kisétál ide a szilvásba, a Rertvégibe és nézi a birodalmát.

Ez történt azon az estén is* amikor ott voltam mellette. O úgy látja, hogy ez tette emberré, a ház, a föld a magaültette szilvafák, melyek árnyékába nyári délutánokon olyan jól esik a pihenés... Talán igen, talán nem. Számára természetesen ez a kézzelfogható, s ő úgy érzi, hogy csupán ez a tény emelte fel onnét, ahol eddig élt... De több ennél az a gondoskodás, megbecsülés — ami tulajdonképpen ezt is lehetővé tette — amely pártunk politikájából fakad, s ami az embert megilleti.

Atádi Géza

Mennyire hasonlít ez az este ahhoz a régihez, amely a sok év távlatából oly mélyen megszépült már, hpgy szinte hihetetlenné vált. A csend is mintha ugyanaz a csend volna, s a nappali hőségtől tikkadt levelek most is úgy élednek az óriás hárson, mint akkor. Szerelmes suttogásukban most is ott rezeg a csábítás.

Ezt az emléket mindig féltve őrizte szíve legmélyén — pedig oly sokszor kísértette már a gondolat, hogy elmondja, mert úgy érezte, ha kiönti a szívét valaki előtt, akkor megkönnyebbül. De az utolsó pillanatban mindig visszarettent a gondolattól, hogy árulóvá válik. Nem, nem attól félt, hogy azt a másikat árulja el, inkább magát féltette, azt az emléket, amely egyedül csak az övé volt, hisz az a másik már elfelejtette; és az a másik nem is tudta, hogy számára ez az este oly széppé, annyira örök emlékké vált. Akkor is szerette volna tudni, hogy annak a másiknak ott, abban a pillanatban mit,

MYÄB

mennyit jelentett kettőjük találkozása, szerette volna megkérdezni is tőle, de valahogy elfelejtette, vagy talán nem is merte... S most, a frissen kaszált szénaillatú csendben — amelyet a leveleket is alig mozgató szellő hozott a rétek felől, hozzávegyítve az érett búzakalászok illatát — arra az estére emlékezett. Lassan, szinte öntudatlanul arra irányította lépteit, ahol az a nyári éjjel meglepte őket. Térdét ismét elfogta a reszketés, mintha most is ott várná valaki, az, aki sok évvel ezelőtt.

... Itt haladt ezen az úton akkor is, szívében olyan izgalommal, amely az arcára is kiült, s amit magaelőtt nem tagadhatott. Nem tudta, hogy miért megy, hogy egyáltalán vár-e valamit ettől az estétől, amely olyan puhán csendesen ölelte körül, hogy szinte érezni vélte lágy tapintását. S amikor a megbeszélt helyre ért — s látta, hogy senki nincs ott — arra gondolt, hogy talán rossz tréfát űztek vele. Minden perc,

amely a várakozás izgalmában múlott el, egy-egy örökkévalóságnak tűnt, s egyik cigarettát a másik után szívta a végtelennek tűnő várakozásban. Valaki jött az utón: feléje indult, de amikor a közelébe ért, észrevette, hogy két fiatal lépdel összebújva, elfeledkezve a világról, boldogan, s még az sem tűnt föl neki, hogy ő any- nyira megbámulja őket, pedig ha meglátják arcán a csalódottság palástolhatatlan kétségbeesését, biztos megkérdezik, hogy mi baja... De elhaladtak mellette, s lépteik éppen úgy eggyéolvadtak, mint ahogy egy alakként mozogtak a mély, mindent elnyelő csendben. Távol ismét léptek kopogtak tompán a kavicsos úton. Gyorsabban kezdett dobogni a szíve és a léptek, hangok irányába indult, de megtorpant, mert két alak bontakozott ki a sötétből.

Nem egyedül jött, magával hozta egyik barátnőjét is. Mártát za- varbahozta a találkozás és gyengén megremegtek ujjai az üdvözlő kézfogásnál, s hogy ezt palástolja, csendesen felkacagott. Néhány másodpercig némán álltak egymással szemben aztán Márta elindult, karonfogva barátnőjét, ö követte őket, mintha elszakíiha- tatlanul hozzájuk tartozna.

Azok beszélgettek halkan, talán róla, talán a csendről, talán a kék ég sárgán fénylő csillagairól — nem tudta, hogy miről, mert a szavak nem értek el értelmükkel hozzá és nem tudott odafigyelni, csak Márta alakjának körvonalait nézte, próbálta levetkőztetni róla a sötétség ölelését, hogy ott maradjon előtte mint egy szobor. De lehetetlen volt, nem tudta elválasztani a sötétségtől, amely magábafogadla, s ha még két lépéssel elmarad, talán el is nyeli a szeme elől örökre. Utána kellett kapni, lépteit meggyorsítani, hogy visszatarthassa, nem is Mártát, csak az alakját, amely nagyon halványan rajzolódott ki a csillagok világította sétány homályából. S ha néha fel nem nevet tettetett jókedvvel, talán arra gondolt volna, hogy nem is Márta az, aki előtte lépdel, hanem valaki más, akihez neki semmi köze, akit nem is ismer, csak annyi a köztük lévő kapcsolat, hogy itt halad mögötte kétméternyi távolságban.

Az egyik padnál Márta megszólalt, hogy üljenek le, de mindezt olyan könnyedén, közömbösen mondta, hogy úgy is lehetett érteni, szedetné, ha nem ülnének le. Mégis helyet foglalt, a másik,

a barátnő pedig továbbment egy lépéssel, s azt mondta, hogy elmegy táncolni a kerthelyiségbe, ahonnét egy tangó halk dallamát hozta az éj zajaival együtt éledő szél. Búcsúzás nélkül ment el..,

Egymás mellett ültek a pádon, s csak akkor pillantottak egymás felé, amikor valamelyikük megszólalt, de akkor sem ők beszéltek, inkább a szemük, a tekintetük. S most valahogy félni kezdett Mártától. Maga sem tudta, hogy miért, talán azért, mert felvillant benne egy pillanatig, hogy vajon nem ő lesz-e a következő, akit elcsábít; csak azért, hogy kinevethesse. Igyekezett magára fagyosabb hangulatot erőltetni, de Márta annál kedvesebb volt.

Közömbös dolgokról beszélgettek, de eeyszer csak Márta érthetetlen jókedvvel fölugrott melóié, keze után nyúlt és felemelte magához, s a kerthelyiségből idehallatszó tangó ütemére táncolni kezdett... Bolondos ötlet volt így táncolni itt a kihalt, sötétbe- burkolódzott sétányon, de nem volt bátorsága mindezt kimondani... Tulajdonképpen csak most érintette meg először a kezét és a testét, s karja remegett idegességében, amikor Márta derekát átölelte vele,.. Most ott rin-