Tolna Megyei Népújság, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-14 / 11. szám

4 TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAC 1960. január 14. Három a magyaré Igaz történet arról, hogyan írta alá Dobos András a belépési nyilatkozatot A mestervizsgára kötelezett kőműves és ács kisiparosok figyelmébe A könnyűipari miniszter decem­ber 30-án kiadott rendeletével módot és lehetőséget ad azoknak a kőműves és ács kisiparosoknak, akik iparjogosítványukat 1950. január 1. után kapták, mester­vizsgára vannak kötelezve és a mestervizsgát az eredetileg előírt 1959. december 31-ig nem tudták letenni, hogy ezen törvényben elő­írt kötelezettségüknek 1960. áp­rilis 30-ig eleget tehessenek. A rendelet kimondja, hogy attól a kőműves és ács kisiparostól, aki mestervizsgára van kötelezve és a mestervizsgát ezen újabb határ­időig nem teszi le, .az iparigazol­ványt meg kell vonni. Azt is ki­mondja a rendelet, hogy attól a kisiparostól, aki 1960 április 30-ig a mestervizsga letételét megkí­sérli, de az nem sikerült és a mes­tervizsgát legkésőbb 1961. decem­ber 31-ig leteszi, az iparjogosít­ványt nem lehet megvonni. Fel­hívja tehát a KIOSZ Tolna me­gyei titkársága azokat a kőműves és ács kisiparosokat, akik ipar­jogosítványukat 1956. január 1 után kapták és mestervizsgára vannak kötelezve, éljenek kor­mányzatunk jóindulatú kedvez­ményével és mielőbb jelentkezze­nek a mestervizsga letételére. A jelentkezést a KIOSZ Baranya megyei titkárságára — Pécs — kell beküldeni, és mellékelni kell a segédlevelet és a munkaköny­vét. Aki a mestervizsga ügyben bármiféle felvilágosítást kíván kapni, forduljon akár levélben, akár személyesen a KIOSZ me­gyei titkárságához — Szekszárd. Több mint öiven vason szénkészlete van a szekszárdi kórháznak A Tolna megyei Tanács Balassa János Kórházának gazdasági ve­zetői idejében gondoskodtak arról, hogy megfelelő szénkészletet tá­roljanak tél idejére. így most a hóesések és hófúvások miatt meg­nehezedett közlekedési viszonyok sem okoznak nehézséget a kór­ház fűtésében és a kazánok mű­ködésében. Dr, Varga József- gazdasági igazgatótól nyert információnk szerint, több mint 50 vagon szenet tárolnak a kórház területén. Ez a szénkészlet átlagosan kéthavi szükséglet kielégítésére elegendő. Nagymányoki szénből közel 29 va­gon egy és félhavi, brikettből 129 mázsa, egyhavi pécsi dióból 1748 mázsa háromhavi és kokszból 235 mázsa háromhavi szükséglet kielégítését fedezi Mire oktatják Nyugai-ítémctsrszágbaii az Az „Obrana Lidu'\ a csehszlo­vák hadsereg lapja január 6-án cikket közöl a Német Szövetségi Köztársaságban működő Schön- gaui katonaiskoláról. Ebben az intézetben ejtőernyősöket képez­nek ki felforgató tevékenységre, orgyilkosságra, gyújtogatásra, ak­navetésre az úgynevezett „ellen­ség” területén. A cikk rámutat, hogy ezeket a különleges kiképzésű katonákat a német militaristák egy esetleges polgárháborúban óhajtják felhasz­nálni, avagy éppenséggel arra, hogy egész Európában háborút robbantsanak ki. Az „Obrana Lidu” szerint a schöngaui katona- iskolában azokat a reakciós és bűnöző e’emeket képezik ki, a Ifi k a szocialista tábor országainak igazságszolgáltatása elől menekül­tek Nyugatra. Juhász elvtárs, a termelőszö­vetkezet előkészítő bizottság el­nöke azzal bocsátotta útjukra a népnevelőket, hogy Dobos And­rást már nem kell agitálni. , For­duljanak csak be hozzá, segít­senek neki kitölteni a belépési nyilatkozatot, s Dobos rögvest alá­írja. Órája sincs, hogy ide üzent a tanácsházára: küldjenek hozzá minél előbb valakit egy belépési nyilatkozattal. Azt is üzente még: az asszonnyal is, meg a sógorával is meghányták-vetették már a dolgot, be is jönne ide személye­sen, de hát várandós a Cédrus tehén, nem meri otthagyni. A népnevelők meg így is, úgy is jár­nak arra, hát vigyék el hozzá a belépési nyilatkozatot. Az öreg utcában egy régi vert­falú, rozzant nádtetejű házban lakik a Dobos András. Házával egy fedél alatt van az istálló is, meg a hosszú pajta. Százévesnél is több talán ez az épület. A porta után ítélve nem hinné az ismeretlen, hogy a falu jó­módú középparasztjai közé sorol­ják Dobos Andrást. Tizenhat hold a földje kataszteriben mérve és évenként beszed vagy 50 000 fo­rintot az állatokból. Lovai is olyanok — két szép nónius almás­deres — láttukra az ember csak azon csodálkozik, hogy nem dön­tik össze ezt a vacak istállót jó­kedvükben. A faluban azt mondják: amolyan élhetetlen ember ez a Dobos. Emberfia nem tudhatja hová teszi a pénzét. Egyesek sze­rint dúsgazdag, jópár köteg szá­zast rejt a ládafia mélye. Dobos Andrást azonban nem látta még senki egy pohár fröccsre betérni a kocsmába, de azt már látták, hogy köténye zsebébe szorított darab kenyérrel indult a határba és az országúti szilva, eper, vagy meggyfa gyümölcsét ette a ke­nyere mellé ebédkor. Kegyetlen, önkínzó élet az övé, asszonya is koravénné roskadt, és a fia, Ban­di meg szó szerint futva mene­kült el apja házából, nem bírván ezt a zsugori életet. Ilyen ember hírében áll hát' Dobos András! A népnevelőket napokig hall­gatta, nem szólt ő egy szót sem, csak sunnyogott, bólogatott vagy csodálkozva meregette a szemeit. Csak akkor eredt meg a nyelve, amikor a belépési nyilatkozat alá­írására terelődött a beszéd. — Ne siessük el ezt atyámfiai, majd csak kialakulnak a dolgok... S most váratlanul beüzen a ta­nácsházára, kéri a népnevelőket, alá akarja írni a belépési nyilat­kozatot. A tanácsbeliek csodál­koztak egy kicsit, de hittek az üzenetnek. Nem könnyelműskö- dik András a szóval, ezt nem le­het róla mondani. A népnevelők, Varga Ádám és Bocs Péter befordultak a nyikor­gó kapun, öreg, szőrét hullajó kutya vakkantott rájuk. Dobos az udvar végében, a szál makazalnál szöszmötölt, szalmát szedett egy vesszőkosárba. Észre­vette a jövevényeket, de nem is nagyon figyelt rájuk, guggolva rakta a szalmát tovább, mintha mi sem történt volna. A népneve­lők megálltak az istálló előtt és vártak Köszönni is csak akkor kö­szöntek, amikor Dobos András felegyenesedett és megindult fe­léjük a kosárral. Kiszámíthatatlan arccal fogadta őket. Bevitte a szalmát az istálló­ba, a bika alá öntötte, a kosarat az ajtóhoz tette le, s kezet nyúj­tott a vendégeknek. — Üzent hát, s itt vagyunk. El­hoztuk a belépési nyilatkozatot. — Akkor jó, köszönöm a iá- I radságot, kerüljenek csak bel­jebb... A pitvarból mestergerenriás, kisablakos, rossz levegőjű, földes szobába léptek. Az ajtó mellett rakott tűzhely, a fő fal mellett két ágy hosszmánt. Kényelmet­len székek, egy rozzantlábú asz­tal, padtíal, s az ablak alatt ste- lázsi. A falon két füstös szent- kép, nehéz lenne megállapítani kit ábrázd. — Üljenek csak le atyámfiai. hozok egy kis bort, ünnepelj ül: meg ezt a komoly lépést becsü­lettel. S elvette a kancsót az asztal­ról, a vizet a szoba földjére lo­csolta és kiment a szobából. Bocs nya alig tfz évvel későbben Sir Oswald Mosley-hoz, az angol fa­siszta vezérhez ment feleségül, a másik lánya pedig — Unity Mit- íerd — évekig futott Hitler Adolf után. Akkoriban azonban, 1924 körül, úgyszólván elképzel­hetetlen volt, hogy egy német be­jusson az úgynevezett Higii So- ciétyba, Ribbentrop későbbi ba­rátaihoz, a Londonerrykhez és Chamberlainekhez. Kellemes és biztos támaszom volt az első naptól fogva a német követség a Carlton House Terra­ce-on. Sthamer, a követ és felesé­ge régi barátai voltak Frau IVächternek. Hamburgból szár­maztak, és a Klopstockstrasse sárkán, közvetlenül a Lombards­brücke mellett épült nagy házuk mintegy a bejáratát képezte az exkluzív Fontenay-negyednek, ahol én is laktam. Gróf Albrecht Bernstorff követségi tanácsos Schleswig-Holsteinból szárma­zott, s egy ezredbaj társamnak édestestvéré volt. Tőle kaptam azt a nagyon okos tanácsot, hogy ne nagyon igyekezzem belevetni ma­gam London világvárosi forgata­gába, hanem menjek Oxfordba, ahol sokkal hamarabb megtalá­lom a kapcsolatot a velem egy­korú angol&kal. S minthogy lsét kölni egyetemi hallgatón kívül, akik a kissé félreeső angol szak- szervezeti college-ban tartózkod­tak, jelenleg más német ott nem volt, tudomásul vettem Bern- storffnak azt a hátsó gondolatát, hogy bizonyos értelemben pro­pagandistának akar felhasználni Németország érdekében. Az első szép tavaszi napok egyikén fel­pakolt az autójára, és maga vitt el Oxfordba. Bernstorff révén megismerked­tem egy Atal franciával, Michel Leoy-Beaulieu-vel, aki a Balliol­college-ban tanult. Ma, 1955-ben, francia követ valahol Dél-Ameri- kában. Michel , egészen fellelke­sült, hogy alkalma volt élete első németjével megismerkedni, és azonnal szárnyai alá vett. így aztán nem esett nehezemre belc- szokni új környezetembe. Az an­golokkal a dolog egyelőre nehe­zebben ment. Nemcsak kontár angol tudásom miatt tudtam magamat velük kevésbé megér­tetni, hanem azért is, mert ők még jórészt telve voltak a leg­vadabb előítéletekkel mindennel szemben, ami német. Eleinte úgy néztek rám, mint valami állat- kertből kiszabadult vadállatra, mely most emberi külsővel álcáz­za magát. Kíváncsian érdeklő­dött nálam nem is egy, nincs-e a hajam alatt valahol elrejtve egy hegyes sisak a fejemhez nőve, és igaz-e, hogy kedvenc ételem a sült gyermekcomb. Lassanként azon­ban elmúlt ez a szenzációéhség, és kedves baráti kör alakult lei körülöttem. Hamarosan csaknem minden jobb college-ban otthon voltam, s minthogy Írét kölni hon­fitársamon kívül anyanyelvemen mással beszélni nem tudtam, az angolban is nagyon szépen ha­ladtam. Nem volt életemnek még egy olyan szakasza, melyben az álla­potokat olyan paradicsomiaknak láttam volna, mint ebben az ox­fordi időben. Ami csúnya volt a világon, az mind látókörünkön kívül esett. Anyagi gondokról senki sem beszélt, mert itt anya­gi gondok nem léteztek. Oxford akkor még nem volt az az ipari város, mint ma; Lord Nuffield óriási »Austin« autóüzeme még nem épült fel. Minden college-nak megvolt a maga története, és megvoltak a maga ősrégi hagyományai. Ang­lia és az egész hatalmas világbi­rodalom felső tízezerjéhez tarto­zó családok évszázadolt óta ezen az exkluzív helyen taníttatták fiaikat: a művelődésnek ezekbe a szent hajlékaiba közönséges ha­landó be nem juthatott. Az első világháború ulán némileg megvál­tozott a helyzet, olyanokat is fel­vettek, akiknek azelőtt erre nem­igen lehetett reményük. Általában azonban, legalábbis az olyan eltö­kélő college-okban, mint a Christ Church, Magdalen, Balliol, még mindig csak az arisztokrata iva­dékok voltak azok, akik az ál­matag kolostorudvarokon, a gó­tikus tornyok között, a csipkés várfalakon, a homályos kereszt­folyosókon és a magas fallal kö­rülvett, ősrégi fák beárnyékolta parkokban élték a maguk életét. Mindenkinek megvolt a maga ké­nyelmesen berendezett apparte- ment-ja, és minden etage-nak kü­lön szolga állt rendelkezésre, aki diszkrét fekete livrében járt-kelt, s levette a fiatal urak válláról a mindennapi élet ezernyi apró- cseprő gondját. Sokuknak még saját autójuk is volt Ezek a fia­talok általában olyan kényelem­ben éltek, hogy nekem, aki pe­dig szintén nem a legszegénye­sebb körülmények közül kerültem ide, szemem-szám elállt. Egyedül csak — mint mindenütt Angliá­ban — a konyha volt minden kritikán aluli. Pazarul, jó ízlésre valló gonddal terítettek, az asztal csak úgy roskadozott a nehéz ezüstneműtől, ragyogó kristály- vázákban virágok illatoztak, ro­mantikus kandeláberekben gyer­tyák világítottak — a tányérokon azonban a leggyakrabban cs-k egy darab száraz hal, cseppet sem ínycsiklandozó húsétel vagy meg­határozhatatlan ízű puding szé­gyenkezett. Péter meg elővett a télikabátja belső zsebéből egy összehajtoga­tott belépési nyilatkozatot és .si- míígatni kezdte a gyűrődésedet az asztal kopott lapján. Mire Do­bos András visszatért a borral — nyilván otthon van a pincéje — egész szépen kisimította a papi­rost. A kancsó bor a terítetten asz­talra került, melléje három bor­színezte pohár is. így van ez rendjén: pohárból igyon a ven­dég. — No, most pszt fenékig ám atyámfiai, maguk világosi tot iái; fel, meg kell hát most ünnepel­niük velem ezt az aláírást. Tehál az én egészségemre, meg a sze­rencsémre! Megtörtént az ürítés, s tollat fogott Varga Ádám kitölteni a be­lépési nyilatkozatot. Neve kerül a díszes oldalara, másikra meg a földek, szőlő, gyümölcsös területe és a bevitelre felaján­lott állatok. — Egy pár ló — nyögte ki András, mélyről, a lelke legmó lyéről kibuggyant hangon és el ment hirtelen a kedve. —■ Atyámfiai, mi tagadás saj­nálom a lovat, mindkét csinos derest. — No, no — osztoztak gondjá­ban megértéssel a népnevelők, hisz ők is keresztülmentek már ezen, nehéz volt nekik is, de nem bánták meg, sőt, hát szóval nem lennének itt most, ha megbánták volna. Tehát odakerült a lepra a két csinos ló is, s Dobos András újabb második pohár emelésére buzdít x atyja fiait, a népnevelőket. Meg is húzták azok másodszor is il­lőn, hisz a magyar ember barát­ságból iszik. Most már csak arról van szó, tiogy alá kell írni a psipirost, hisz ki van töltve. Meg is mutatják, hogy hová kell a ;nevet írni. Né­zi Dobos András, elnézi a papírt; a kipontozott- vonalat, s kápráziic a szeme, elveszik a papír rubri­kája. — Hej, atyámfiai, de nehéz do­log ez! — Mi van András bátyja? — Semmi, eh nincs semmi. — No, hát akkor rajta. — Hát én is azt mondom, rajta s leteszi a tollat, bort tölt a po­hárba, igyuk ki még ezt is, a har­madikat, három a magyaré. A harmadik pohár ürítése után üldögéltek csendben. Bocs Péter cigarettára gyújtott, szinte Vész­tőén sercent meg a gyufa. Várnak türelmesen. Idő múltán aztán Dobos András szólal. — Eh, azt mondom én atyám­fiai nem írom én most mégsem alá ezt a belépési nyilatkozatot. Jó lenne ha az asszony is itt áll­na mellettem. így nélküle nehe­zebb ez, hallják... — Hát nem beszélték még meg? — Megbeszélni megbeszéltük, de ez a bolondos asszony is, pont most ment el az ángyéhoz. Jó óra múlva jön csak haza. Azt mon­dom, addig beszélgessünk, ivo- gassunk. A népnevelők felállnak — Tudja mit András bátram, ebéd után maid visszajövünk. — ügy is jó! Jöjjenek! El ne felejtsék ám! A népnevelők elmentek és meg­tartva ígéretüket ebéd után visz- szajöt.tek. Otthon volt már Do- iaosné asszony is. — Hát eljöttünk isme*... — Jól van, üljenek csak le, most már igazán nem bolondítom magukat... El is érkeztek ismét odáig, hogy Dobos András megragadta a tol­lat. Már-már arra került a sor, hogy megkezdje az írást, még az ujja hegyét is megnyálazta, ami­kor felkiáltott az asszony. — Jézus, Mária, szent'József! Péntek van! Hallod-é András, alá he írd ezen a szerencsétlen na­pon, örökre szer-, nesátlenek le­szünk! Megtorpant Dobos András, né­niül ve néz a fehér lapra, s még ri-mültebben az asszonyra, meg .a népnevelőkre megijedve rfobjä fI a tollat. — Mondasz ”a!amit te Maris! S ohblca maga elöl a belépési nyi­latkozatot. A népnevelők mosolyogtak, — Tudja-e András bátyám, hányán írtak aiá ma a község­ben? — Nem én. bízónv nem tudom, — Pontosan kétazűzkilencen! — ICétszázkilenceen? Én azt él­ném hiszem! — Nem hiszi? Fogadjunk! — Nem fogadok atyámfiai, de hát mivel is tudják ezt bizonyí­tani? — Azzal, hogy eljön velünk a­tanácsházára és megnézi a mai keltezésű belépési nyilatkozato­kat. / így is történt. Ott, a nagy szo­bában. a hosszú asztalon hal­mokban sorakoztak napok sze­rint elosztva az aláírt belépési nyilatkozatok. András belelapo­zott az aznapi csomagba, szúró­próbaszerűen megvizsgálta a dá­tumokat, s több mint negyed­óráig tartott, amíg gondosan meg­számolta őket. Aztán újabb fél­óráig, amíg vizsgálta a neveket. Mikor pedig a rakás közepére ért, megpillantott egy nevet, a sógo­ráét, aki ugyancsak ma írta alá. Elmosolyodott. Elrendezte a meg­bolygatott lapokat, tollat kért és gyors, határozott mozdulatokkal aláírta saját belépési nyilatkoza­tát. — No, hát harmadszorra wak nekiszánta magát! — viccelődtek nevetve a népnevelők. András feléjük sunyított, ra­vaszkásan összehúzta a szemét, s csak ennyit mondott: — Három a magyaré! Többet már nem is mondhatott, mert éppen érte szaladt léleksza­kadva a szomszéd gyerek, hogy siessen már haza, mert ellik a Cédrus. (Folytatjuk.) Gyenis János

Next

/
Thumbnails
Contents