Tolna Megyei Népújság, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-13 / 10. szám

1960. január 13. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Elósegíti-e a vita a pártegységet? Termelőszövetkezeti brigádvezető Előrebocsátom, nem akarok hosszas elméleti fejtegetésbe bo­csátkozni. A választ már megad­ták a címben felvetett kérdésre helyettem mások, sokkal illetéke­sebbek. Mégis a gyakorlati élet­ben tapasztalható, hogy egyes elvtársak nem értik teljesen, vagy rosszul értelmezik a párton be­lüli vita kérdését. Szeretnék kimondottan gyakor­lati példákon keresztül rávilágí­tani a vita és a pártegység kö­zötti összefüggésre olymódon, hogy mindenki számára érthető legyen. Szükség van-e a vitára? Mi­lyen legyen a vita? Mi a különb­ség a hasznos és az úgynevezett --meddő- vita között? Mikor nem helyes vitázni? Gondoljuk ^csak végig a kér­déseket és igyekezzünk, ki-ki a maga pártszervezetének életéből vett példákon keresztül, vagy az eddigi mozgalmi életének pél­dáiból választ adni a feltett kér­désekre. Mindezeket persze ki­egészíthetjük azzal is, amit má­soktól hallottunk, tehát amelyek nem közvetlenül, hanem közve­tett tapasztalat útján jutottak el hozzánk és akkor máris rájö­vünk, hogy nem is olyan nehéz a kérdéssel kapcsolatban tiszta ké­pet kapni, mint ahogy első pilla­natban gondolnánk. Szükség van-e a vitára? Emlékszem tíz évvel ezelőtt, középiskolás koromban egy olyan pártszervezetbe kerültem, ahol a párttitkár mindenkire görbe szemmel nézett, akinek más volt a véleménye. Aki ellent mondott valamely gyakorlati kérdés fel­merülésekor azt »frakciózó« jel­zővel illette, s énnek az lett az eredménye, hogy senki nem mert ellentmondani. Kisajátította a maga részére a vezetést, kisajátí­totta a kezdeményezést,'ő volt az ész, mi pedig csak a kéz és a láb szerepét töltöttük be. Pártszerve­zetünk munkájában rengeteg hi­ba volt. Hiányzott a cselekvés összhangja. Mindenki immel-ám- mal végezte a munkát. Amikor vége lett a taggyűlésnek és el­hagytuk a párthelyiséget, leg­többször akkor kezdtünk vitat­kozni. A vezetés akkori módszere kedvezett a titkárnak. Az érde­kesség kedvéért érdemes megem­líteni, hogy az egykori titkárom az 1956-os események idején el­lenforradalmár lett és több évi szabadságvesztésre ítélték. Szükség lett volna a vitára alapszervezetünkbenj akárcsak a Mit szól hozzá Az iráni sah nemrég lezajlott esküvőjét valóban fantasztikus pompával rendezték meg. Például Párizsból külön repülőgépen ho­zatták el a két legdivatosabb t;ői fodrászt, hogy elkészítse a meny­asszony frizuráját. Egy másik re­falat kenyérre. Eredményeseb­ben oldottuk volna meg - felada­tainkat, egységesebb lett volna pártszervezetünk. Milyen legyen a vita? A vita során legyünk mindig őszinték egymáshoz. Fontos, hogy mindenki mondja el bátran a vé­leményét. Ismertem olyan embe­reket, akik ahogy mondani szok­ták »páholyból nézték végig« a vélemények ütközetét, nem szól­tak semmit, nem nyilvánították ki gondolataikat, s végül is elv­telenül mindig csak akkor nyilat­koztak, amikor a cselekvés során beigazolódott, hogy a vita rosszul lett eldöntve és tévedések történ­tek. Alapvető követelmény, hogy a vita során sokoldalúan és hig­gadtan foglaljunk egy adott kér­déssel kapcsolatban állást. Pia az, akivel vitázunk, kézzelfogha- 'tóan bizonyítja, hogy nincs iga­zunk, akkor legyen bátorságurk ahhoz is, hogy módosítsuk állás­pontunkat. Csak a korlátolt és be­képzelt emberek ragaszkodnak még akkor is álláspontjukhoz, ha már titokban önmaguknak elis­merik, hogy tévedtek, mivel azt hiszik, hogyha ezt nyilvánosan is bevallják, akkor árt a tekinté­lyüknek. Láttam olyan embert is aki a vele egyenlő beosztásúakkal vagy nálánál alacsonyabb beosztásban lévőkkel tudott csak vitázni, ami­kor azonban az igazgatójával kel­lett volna, akkor kisebbségi ér­zés lett úrrá rajta. Ez is elvtelen cselekedetek közé tartozik. Vitat­kozzunk mindenkivel bátran és őszintén, ne azt tekintsük, hogy kivel vitatkozunk, hanem azt, hogy kinek az oldalán ván az igazság. Mi a különbség a hasznos és a „meddő" vita között? Az elmúlt évben jártam olyan pártszervezet taggyűlésén, ahol a falu kommunistái előtt álló fel­adatot, a szocialista átszervezést kellett volna megvitatni. A tag­gyűlés négy óra hosszat tartott. A négy órából három és félórát azon vitatkoztak, hogy kinek van igaza, a földművesszövetke­zeti ügyvezetőnek-e, vagy pedig a termelőszövetkezet elnökének? Ugyanis a két elvtárs között évek óta személyes ellentét van. A lényeges kérdés, vagyis a fa­lu átszervezése nem lett alapo­san megtárgyalva. Az ügyvezető elvtársról viszont három és fél­az iráni nép ? pülő háromszáz kiló orclvdeát ho­zott a császári palota termeinek díszítésére. Kórházi ágyhiány Ausztriában Az osztrák központi statisztikai hivatal közlése szerint Bécs vá­ros 1 700 000 lakosára mindössze 10 000 kórházi ágy jut. Ezzel a számmal Bécs hátulról a harma­dik helyet foglalja el a világ fő­városai között. Ugyancsak ijesz­tő képet mutat az osztrák szülé­szeti klinikák helyzete: Becsben összesen két ilyen intézmény van 328 ággyal, míg Ausztria tarto­mányai közül hétben egyáltalán nincs szülőotthon. Dugó-invázió Furcsa karácsonyi ajándékkal lepte meg a tenger Monterosso al Maré olasz városka lakosait: a hullámok töméntelen mennyisé­gű parafadugót vetettek partra. A lakosság azon töpreng, ho­gyan kerültek a dugók a ten­gerbe. Egyik feltevés szerint egy du­gókat szállító hajó, útban Sardi- nia-sziget felé, a vihar marta­léka lett, mások szerint a dugók abból a Fréjus közelében levő parafagyárból származnak, amely a decemberben bekövetkezett óra leforgása alatt, amíg vele kapcsolatban vitatkoztak még azt is megtudtam, hogy horkolni szokott-e éjszaka álmában. Szándékosan ezt a ritkán elő­forduló fajtáját említettem a vi­tának. Szerencsére a pártszerve­zetek túlnyomó többségében már nem fordul elő ilyesmi. Es per­sze az említett példából nem vonhatjuk le azt a következte­tést, hogy személyi ügyekkel nem kell foglalkozni. De amint a fen­tiekből láthatjuk, ennél az eset­nél a személyes vita, mivel ér­demtelenül túlságosan sokáig tar­tott, meddő vitává fajult és ezál­tal nem maradt kellő idő a hasz­nos és a pártszervezet tevékeny­sége érdekében feltétlenül szük­séges alkotó vitára. Mikor nem helyes vitázni ? Ha már a vitáról beszélünk, akkor ezt a kérdést is feltétlenül tisztáznunk kell. Abban az eset­ben, ha a taggyűlésen a tagság többségének szavazata alapján a vita eldőlt és határozat született, akkor már nincs helye a vitának. Előfordulhat, hogy a többség vé­leményével ellentétben valaki fenntartja a külön véleményét, de ebben az esetben is köteles a párt taggyűlés határozatát éppenúgy végrehajtani, teljes lendülettel, vonakodás nélkül, mintha meg­szavazta volna. Aki a határozat- hozatal után is vitát kezdemé­nyez, a megvitatott és a többség szavazata által lezárt kérdéssel kapcsolatban, az akarva, vagy nem akarva a pártszervezet cse­lekvési egységét, ütőerejét gyen­gíti. E rövid kis cikkben felhozott példák csupán csak nagy vona­lakban merítették ki a vitával kapcsolatos elmondanivalókat. A pártélet több évtizedes tapaszta­latai sokkal tarkább, több olda- lútob ‘képet mutatnak. Ahhoz viszont, hogy mindent megértsünk, ami az egészséges, eleven pártélet kialakulásához szükséges, elsősorban is ezeket a közismert, de mégis esetenként a gyakorlati életben rosszul alkal­mazott kérdéseket kell megtanul­nunk úgy, hogy a mindennapi életben fel tudjuk használni őket. H T A MAGYARKESZI TANÁCS­HÁZÁN ismerkedtem meg Or­bán Györggyel, a helybéli Hu­nyadi Tsz növénytermelési bri­gádvezetőjével. Beszédbe ele­gyedtünk, s akkor derült ki, hogy nem akármilyen emberrel, ki­váló szövetkezeti brigádvezető­vel állok szemben. Mert Orbán Györgyöt egyéves szövetkezeti tagsága úgy átformálta, világné­zetét, gondolkodását úgy meg­változtatta, hogy hiába is keres­tem benne az egyéni paraszt jel­lemvonásait. Elmondotta ő is, meg mások is, akikkel róla beszélgettem, hogy milyen nehezen, mennyi vívódás­sal lépett be egy esztendő előtt a szövetkezetbe. Először önmagát kellett legyőznie, saját kisparcel- lákhoz ragadt gondolkodásának önző szálait kellett egyenként el­vagdosnia. Ez nehéz volt. De ta­lán még nehezebb volt az, amikor már önmagában megszületett az elhatározás és akkor szembe ke­rült a családjával. Családját kel­lett meggyőzni, s csak azután lép­hette át az új élet küszöbét. TÁVOLINAK TŰNIK ez az ide, pedig csak egy esztendő múlott el. Az ember az idő múlását nem is annyira hónapokban, években méri, hanem az eltelt idő alatt lezajlott eseményekben, változá­sokban. Nos, ez az egyetlen esztendő azért volt hosszú Or­bán Györgynek, mert nagy vál­tozásokat hozott az életében. Brigédvezetőnek választották, növénytermelési brigádvezetőnek. A volt hétholdas parasztnak több mint ezer holdon kellett gaz dálkodnia, irányítani a munkát, eligazítani az embereket. Nehéz volt, küzdelmes volt ez az új, szo­katlan munka, de meghozta ered­ményét. Az a változás, amely Or­bán Györgyben lezajlott, lezajlott a tagság hangulatában, gondolat- világában is. Eleinte a tagok parancsolgatás­nak tekintették irányítását és azt mondogatták a brigádvezetőnek: inkább dolgozzon ő is ahelyett, hogy futkos és parancsolgat. — Amikor aztán megkezdődött a kö­zös munka dandárja, a magyarke­szi Hunyadiban az emberek több­sége rájött arra, hogy közös, ősz- szehangalt, jól szervezett munkát csak irányítva lehet végezni. S így megváltozott az emberek, a tagok és a brigádvezető viszo- rva. EZ AZ ÜJ, megértő és csalá­dias viszony, amely most ural­kodik, nem az égből pottyant le. Orbán György azt mondja: az em­bereket meg kellett nevelni. Néz­zük meg, hogyan is nézett ki ez a nevelés? Úgy, hogy aratáskor, amikor harc folyt, minden szem gabonáért, a függetlenített bri­gádvezető is megragadta a kaszát és az első sorokban vágta a ga­bonát. Még nyolcvan éves apja és fiatal gimnazista lánya is oda- állt az aratók közé. Aztán csén- léskor, amikor kevés volt a zsák, gyorsan ki kellett önteni a telt zsákokból a gabonát, a függetle­nített brigádvezető két ember tel­jesítményével zsákolt. Tehát: nem vizet prédikált és bort ivott, hanem ha meg kellett fogni a munkát, odaállt. Felve­tődhet a kérdés, helyes-e az, ha termelőszövetkezetben a függet­lenített brigádvezető fizikai mun­kát is végez? Nem helyes, ezt most már tudják a magyarkeszi Hunyadiban is, nem helyes, mert a brigádvezetőnek nem az a fel-- adata és, ha fizikai munkát vé­gez, ez elvonja tényleges felada­tától. Akkor azonban, amikor er­re szükség volt, mégis helyesel­hető. hogy Orbán György is ka­szát, zsákot fogott. Helyeselhető, mert ezzel is nevelte az embere­ket! És az emberek nevelésének bonyolult módszereire nem lehet sémákat kidolgozni. Orbán György megtette a ma­gáét és most amikor az évvégi számadást csinálják a közösben, most amikor az emberek is szá- motvetnek önmagukkal, egy esz­tendős új életükkel, elégedetten és elismerően gondolnak Orbán Györgyre is. A JÖVŐ ESZTENDŐBEN, okulva az ez évi tapasztalatokon, a tagság teljes támogatása fogja segíténi a tsz-vezetőséget abban a -törekvésben, hogy megszilárdít­sák a munkacsapatok szervezetét, hogy igazán függetlenített legyen a brigádvezető és hogy még terv­szerűbben, még szervezettebben menjen a munka. Most, az 1960. évi terveket ké­szítik a ’ magyarkeszi Hunyadi Tsz-ben. A terv készítésében részt vesz Orbán György brigádvezető is; Érdemben vesz részt, hisz a jö­vő év majd újabb előrelépés lesz az ő saját és az egész • közösség munkájában. Gv. t. PUTLITZ : Néni etországból—) C Németországba (10) Még este az ágyban is mohón faltam azokat a könyveket, me­lyek állítólag megmagyarázzák a világ végső titkait. Ilyen volt el­sősorban Oswald Spengler »Un­tergang des Abendlandes«-ja és Keyserlingk Hermann gróf mű­ve, az »Egy filozófus útinaplója«. De ezektől sem lettem sokkal okosabb. Súlyos probléma fojtogatott, mellyel óráról órára keservesen kellett küzdeni: az infláció. Az a fizetés, mely a hónap elején még elegendőnek tűnt, a hó végén értékének már csak kis töredéké­vel volt egyenlő. A lakosság nagy tömege éhezett. De mi ennek az oka, és hol lehet rá írt találni? Hogyan lehetne egy okos és igaz­ságos világrendet teremteni, s melyik a helyes út ahhoz, hogy minden ember alkotó életet él­hessen, és a megélhetése is bizto­sítva legyen? Nincs-e mégis va­lahol egy titkos bölcsek köve, melynek segítségével ezek az el­lentmondások érthetővé válnak és feloldódnak? Erre a kérdésre a legokosabb és legszellemesebb professzorok sem tudtak meggyőző választ adni. Milyen okos dolgokat is tudtak lentöségéről és célszerűségéről a modern nemzetgazdaságban! A maximális haszon elérése a leg­kisebb ráfordítás mellett! Stabil és alacsony árak a fölösleges köz­beeső folyamatok kikapcsolása révén! A technikai vívmányok in­tenzív kihasználása! Ha az ember ezeket és az ehhez hasonló elmé­leteket meghallgatta, azt kellett hinnie, hogy az emberiség feltar­tóztathatatlanul halad a jólét és az állandóan növekvő bőség kor­szaka felé. A valóságban azonban ennek pontosan az ellenkezője volt az igaz. Igaz ugyan, hogy a technika hatalmas mértékben fejlődött, az átlagember azonban az első vi­lágháború előtt kétségtelenül job­ban, és ami fő, biztosabban élt. Hiszen csak a Stinnes-konszernt kellett megnéznem, amelynek én is dolgoztam, és amely állítólag az ésszerű gazdasági megszerve­zés csúcspontját jelentette, hogy megállapíthassam, mennyire el­tér egymástól az elmélet és a gya­korlat. Valódi tervezésnek- nyo­mát sem lehetett látni. Pénzzel számoltak, kikalkulálták a hasz­not, de a javak maguk, melyek­nek révén hasznukat elérték, semmiféle szerepet nem játszot­tak! Mindent felvásároltak, ami­nyi és milyen üzemek tartoztak a konszernünkhöz, azt még az if­jabb Hugo Stinnes titkárságán sem tudta senki: ma ezek, holnap egészen más vállalatok. S hogy ezeknek az üzemeknek a gyárt­mányai egymást kiegészítették-e, vagy sem — az teljesen mellékes volt. Azt még meg lehetett érteni, amikor a professzorok szépen megmagyarázták, milyen ésszerű dolog egy kohót szénbányával, egy autógyárat lemezhengermű­vel kiegészíteni, mert ezek a ter­melési ágak egybekapcsolódnak, egymástól függenek. Amikor azonban Stinnes ma nagybirto­kot vásárol Kelet-Poroszország- ban, bálnavadászhajót Norvégiá­ban, nyomdát Berlinben, holnap meg kőolajfinomítót Argentíná­ban, szállodát Hamburgban, kő­bányát Magyarországon és játék- árugyárat Niirnbergben, és nap mint nap újabb, egyrpástól alap­jában különböző üzemeket kebe­lez be a konszernbe — ebben az­tán az égvilágon semmiféle ész­szerűséget nem lehetett találni. Ifjabb Stinnes a hamburgi ős­lakos kereskedőknek is sok bor­sot tört az orruk alá, éppen ezért állandó szállta volt a sze­mükben. Üzleteket persze kötöt­tek vele, de a jó társaságba soha­sem jutott be, bármennyire törte is magát utána. Amennyire a be­lém nevelt arisztokrata felfogás egyáltalán megengedte, hogy az emberek egy olyan osztálya iránt szimpátiát érezzék, amely életé­nek tartalmát bevallottan csak a pénzkeresésben látta, úgy ez a A «hős”.. j gátszakadás miatt elpusztult, előadni a trösztök és kartellek je.­hez hozzájutottak, de hogy meny- szimpátiám inkább a régi patti-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents