Tolna Megyei Népújság, 1959. december (4. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-08 / 288. szám
4 : TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1959 december 8, ' Vártam a gégészet előtt... A percek idegtépő lassúsággal másznak. Egykedvűen he- lyezgetem súlypontomat lábaimra. Várakozunk. Reggel fél 8 óta álldogálunk egymás Cyomrát melengetve, szorongva, de kitartón, mint keménykötésű katonák a kartácseső poklában. Időnként felsír egy- egy 2—3 éves gyermek valahol a térdünk körül. Ezek szerint ott is zajlik az élet. Ide- fenn csendesen nézegetjük egymást. Azt a nénit röntgenre totózom, míg azt a sovány férfit gyomorsavasnak ítélem. Aztán azzal szórakozom, hogy vajon ki veszi észre, hogy én nem a röntgenre, hanem füldugulás miatt ezúttal a gégészetre várok. Nézem a fejkendőt itt közvetlen az orrom és állam alatt. Ráérek. Gondolatban lehámozom a fejről, beáztatom és mosógépünkben kimosom, teregetem, vasalga- tom. Szórakozom csendesen. Közben 5—10 percenként megnyílik az ígéret kapuja és besurran egy-egy »füles« a gégészetre avagy röntgenes a vet- kőzökbe. • S ahogy múlnak a percek, mind szorosabb lesz a helyzet a párányi kis előtér előtt. All itt kérem 2 évestől 80 évesig, gyomorsüllyedésestől mandula- gyulladásosig, láztól avagy türelmetlenségtől lüktetve különböző nemű, rangú és nagyságú ember — várva a sorára... Akad persze szórakoztató dolog is. Például egy »szórakozott« ember se szó se beszéd, léőrefurakodott, mondván, hogy ő »nem röntgenre vár«... Ekkor derült ki az általános morgásból, hogy csaknem kivétel nélkül mindenki a gégészetre vár. Ha nem jön, máig se tudjuk. Akadnak még apróbb cselezések is a kapp előtt, ezeket azonban a kemény negyedórákban eggyé forrt közvetlen védelem biztosan veri vissza. Lassacskán fogyogatunk, miközben sok mindent hallottam. Például egy jó receptet a nyúl páeolására és a sárgarépa tárolására. Ezenkívül fogfájás és egyebek is szóbakerültek egy- egy kis szerelmi pletykával és pedagógiai szabadelőadással fű szerezve. (TIT figyelem! úgy hallottam, előadókat keresnek. Ajánlom, hogy álljanak be egy-egy órácskára ide. Találnak.) E kétórás várakozás közben felmerült bennem az a gondo- lat, hogy mennyivel jobb lenne a sorszám-rendszer bevezetése, melyet például Szentendrén nagyon praktikusnak találtam. Ez végtelen egyszerűen csupán annyiból áll, hogy a rendelő ajtófélfájára kihelyeznek (Szentendrén ragtapasszal volt kiragasztva) egy százas sorszámtömböt. Az érkezők sorrendben szakítják le a sorszámukat. Ezt az orvosnak leadják (ott megsemmisítik) és a következő számot szófítfák. Elsősorban azért jó ez a módszer, mert az állni nem tudó, lázas betegek — márpedig minden ellenkező híresztelésekkel szemben, az SZTK előcsarnokában, tessék elhinni ilyenek is akadnak — sorszámuk birtokában bárhol leülhetnek a padokon, mert a »gége 35-ös« szólítást meghallják. Megszűnnék a kegyetlen, fárasztó, bosszantó tolongás. Nem kellene folyton beszélő fertőzőbeteg mellett kényszerből egy-két órát végigállni. Sz. K. Halálos végit szarvas-vadászat Súlyos szerencsétlenség történt a múlt héten Gyulaion, melynek áldozata Joó István, a dalmandi gépállomás fiatal traktorosa. Joó István — három társával együtt — éjszaka kukoricaszárat szántott alá a gyulaji határban. Ahogy a négy^ traktor munkája nyomán egyre kisebb lett a körbevett, felszántatlan terület, az ott tartózkodó szarvascsapat kitört a körből. Joó István — ahogy meglátta a szarvasokat, Belorusz tralctorá- ■—é—é——a» val üldözőbe vette őket abban a reményben, hogy a traktor erős reflektora megbénítja az amúgy is szelíd állatokat és a kalapácscsal egyiket le tudja majd ütni. A szarvasok után haladva, a traktorral felhajtott a tábla szélén, a dűlőút mellett lévő kis dombra, ahol a traktor felborult és agyonnyomta vezetőjét. Odasiető társai már nem tudtak segíteni a szerencsétlenül járt fiatalemberen. fejek ködös homályba burkolózó tengere, szélesen elomló lámpafények. A termet megtöltötte a tömeg baljós zúgása. Éles fütty vonta magára a résztvevő figyelmét. A tükör kialudt. A padok előtt, a fekete- arany brokáttal takart dobogón megjelent Tuszkub. Sápadt volt, nyugodt és komor. — A városban nyugtalanság van — kezdte Tuszkub. — Olyan hírek járnak, hogy ma este itt ellenem forralnak valamit. Magában ez a hir már elég ahhoz, hogy az állam egyensúlya meginogjon. A dolgok ilyen állását egészségtelennek és aggasztónak tartom. Az ilyen zavargások okát egyszer és mindenkorra fel kell számolni. Tudom, hogy vannak közöttünk olyanok, akik még ma este szétviszik szavaimat a városban. «Nyíltan kimondom: a várost anarchia szállta meg. Meg- bizottaim jelentései szerint a városban és az országban nincs elegendő erő az ellenállásra. A világ pusztulásának előestéjén vagyunk. Zúgás támadt a teremben. Tuszkub utálkozva nevetett. — A világ rendjét felforgató erő, az anarchia, a városból indul ki. Bűnös élvezetek és haszontalan szórakozások ássák alá ebben a városban az emberek lelkinyugalmát, az élethez való természetes ragaszkodást és az egészséges érzelmeket. A város lelke havra-íüst: a füst és a lázas álmodozás. Tarka forgatag, lárma, fényűző aranycsónakok. vség, azoknak az irigysége, akik lentről nézik ezeket a csónakokat; bódító illatot árasztó meztelen nők; nyilvánosházak homlokzatán vibráló, tarka fények; repülőhajók — éttermek az utcák fölött — ez a város! Hamuvá ég a lelkek nyugalma. Ezeknek a züllött lelkeknek csak egy vágyuk van: lerészegedni... A megcsömörlött lelkeket már csak a vér részegíti le. Tuszkub ezeknél a szavaknál a levegőbe bökött... Fojtott zúgás támadt a teremben. Tuszkub folytatta: — A város anarchistákat szül. Az anarchia lelke a pusztítás. Azt hiszik, hogy az anarchia szabadság; de az anarchia csak anarchiára szomjazik. Az államnak az a kötelessége, hogy harcot indítson a felforgatok ellen. Ez törvényszerű! Az anarchiának szembe kell szegeznünk a rendet. Egészséges erőket kell életre keltenünk és a lehető legkisebb veszteséggel be kell vetnünk őket az anarchia elleni harcba. Könyörtelen háborút üzenünk az anarchiának. De, Á küszöb előtt Este van. Sűrű köd üli meg a községet. Sár mindenütt. A homokos-agyagos sár marasztalja a vendéget, még inkábbb annak cipőjét. Egy-egy lépésnél cuppanva fröccsen a sár. A községi „vasember” rekedt hangján cigányzenét bömböl. Csak ez töri meg a csendet. Azután ez is elhallgat. A tanácsházát keresem. Ismeretlen parasztembert szólítok meg, igazítson útba. Szíves szóval magyarázza, hogy arra menjek, végig az egyenes úton, a járdán, mert ott nincs sár és a templomtól már meglátom a célt. Mert oda ma este úgy is sokan mennek. — Ünnepi tanácsülés lesz — mondja a kucsmás, csizmás útbaigazítóm. A TANACSHAZANAL Tejeskannával kezükben asszonyok trécselnek a tanácsház épületének sarkánál. Rájuk köszöntőm a jóestét.. Elfogadják és beszélgetnek tovább. Az épület hosszú folyosóján csak egy sárgán világító villanyégő mutatja az utat. Az egyik szobából zsibon- gás, beszéd hallatszik ki. Kopogásomra nem jön válasz. Benyitok. Tizenöt-húsz férfi és nő van a szobában; sűrű cigarettafüst, a frissen mosott padlón a sáros bakancsok nyoma. — A tanács elnök ...; Be sem tudom fejezni, hogy kit keresek, amikor az egyik paraszt- ember beszól a szobába: — Szappanos kartárs, keresik! Vékony, középkorú, deresedé hajú embert mutatnak, ö az! Két széket cipel, mert még ezek hiányoznak a teremből. — A tanácsülésre jöttem, elnök elvtárs, arról szeretnék írni... Az engedélyt megkapom, és várom a hét órát, mert most is fél hétre hirdették, de csak hétkor kezdik. Fél óra előrétartás van. A TANÁCSTEREMBEN Csővázas asztalokból, két hosszú asztalt állítottak össze. Mindegyik szék előtt pohár, és egy kis névjegy. Az asztalt fehér csomagolópapírral borították le. És szódavíz, mert az ember a nagy beszéd közben néha meg is szomjazik és akkor jobb a szikesvíz, mint az artézi. A járási meg a megyei vendégek külön ülnek. A községből erre az alkalomra meghívott gazdák, a plébános úr, az állami gazdaság egyik vezetője a tanácstagok között kapnak helyet. Ifjú Genye Illés, a gyűlés elnöke. Megállapítja, hogy az ülés határozatképes. Javasolja, hogy az elnökséget — a tanácsülés elnökségét — bővítsék ki K. Taba Sándor tanácstaggal és Czank Jóa védelmi rendszabályok csak ideig-óráig elégségesek: elkerülhetetlenül eljön az az óra, amikor a rendőrség is meginog. Amíg mi megkétszerezzük rendőreink számát, addig az anarchis ták száma négyzetesen emelkedik. Nekünk kell először támadásba lendülnünk: szigorú, elkerülhetetlen cselekedetre kell rászánnunk magunkat: le kell rombolnunk, el kell pusztítanunk a várost. A terem fele felkiáltott és felugrott. Az arcok sápadtak voltak, a szemek égtek. Tuszkub a tekintetével csöndet teremtett. — A város így, vagy úgy, de elkerülhetetlenül elpusztul. Elpusztítását nekünk kell megszerveznünk. A továbbiakra nézve azt ajánlom, hogy a városi lakosság egészséges részét költöztessük szét a falvakba. Erre a célra fel kell használnunk a Li ziazira-hegység túlsó oldalán elterülő gazdag országot, amelyet a belháború után a lakosság elhagyott. Hatalmas munka vár ránk. De a cél is nagy. Természetesen a város szétrombolásá- val még nem mentjük meg a civilizációt, még csak el sem odázzuk pusztulását, de legalább lehetőséget adunk a Mars népének a nyugodt és ünnepélyes halálra. t (Folytatjuk.) ^ zseffel, a megyei tanács képviselőjével. Minden szem az elnöki asztal felé figyel. A napirend első részét, „A termelőszövetkezeti mozgalom időszerű kérdéseinek megtárgyalása” címmel a tanácselnök mondja el. A MÚLT ÉS A JÜVÖ — Géza fejedelem fia, Vajk, későbbi királyunk, Szent István sokat tett a haza, a nép érdekében. Német papok segítségével munkára, földművelésre szoktatta addig kalandozó, vándorló őseinket. És nem ment ez simán. Az újat nem fogadták szívesen, nedig az a jobb életet jelentette. Es mégis az új rirőzedelmeskedett, a haladóbb társadalmi rend. Valahogy most is ezt a kort éljük. Most is az új, a fejlettebb termelési mód, társadalmi rendszer áll szemben a régivel. A meggyökeresedett nézetekkel, hitekkel. És ez most is a dolgozók felemelkedése, a parasztok, az egész nép jobb élete érdekében történik. Történelmünk nagyjai, Dózsa, Budai Nagy Antal, Kossuth Lajos mind azért harcolt, hogy jobb legyen a pór nép élete. Mi csak az ő örökségüket folytatjuk akkor, ha mindig jobb életet akarunk teremteni a népnek. — és érvel a beszámoló a múlttal, és a jelen helyzetről szólva is a nagyüzemi gazdálkodás mellett tör lándzsát: — Nemcsak a szocialista országokban cél a nagyüzem — mondja Szappanos elvtárs tanácselnök —, a kapitalista országokban, rendeletekkel szabályozzák a nagybirtokrendszer kialakulását. Nyugat-Németország bán például rendelet intézkedik arról, hogy ötven holdnál kisebb területet nem lehet örökölni. Az Amerikai Egyesült Államokban pedig már nincs kis farm, a kapitalista pénzhajhászás nagybirtokosai beolvasztották a kis farmer- birtokokat. És nálunk is, hazánkban már a földterület több mint felét a szocialista szektor birtokolja. És az egyre növekvő termelési eredmények, a parasztok növekvő jóléte azt igazolja, hogy ez ez út a járható. Nem lehet egyéni gazdaságokkal, kisparcellákkal és fejlett iparral szocializmust építeni. Drágábban termelünk, mint a nyugati kapitalista országokban. Gerjeni példa van arra, hogy ha nagyüzemi gazdaság lenne a határ, akkor húsz vagon búzával többet arattunk volna az idén. Az állami gazadság, a helybeli termelőszövetkezet példázza ezt. És vázolja a jövőt, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése után az előttünk álló lehetőségeket, az életszínvonal emelésének hatalmas távlatait. A tanácselnök beszámolója ytán csend üli meg a termet. Csak az üvegeket kihordó tanácsi dolgozó zörgése hallik. Emésztjük az elmondottakat. Én is, meg a gerjeni tanácstagok is. Látom, hogy magukban számolnak. Redőkbe szalad a homlokon a bőr, összébb szűkül a szem, és feláll székéről K. Taba Sándor tanácstag. — Tisztelt gazdatársaim, — kezdi beszédét — úgy érzem magamat ezekben a napokban, mint 1945-ben. Most is a karó jut eszembe, amit akkor földem végébe leszúrtam, örültem és boldog voltam. Uj élet, új út állt előttem. Beláthatatlan volt a jövő. Nem tudtam, hogy s mint lesz. S dolgoztam látástól vakuláslg. És gyarapodott vagyonom. Mostanában sokat beszélnek országunkban a szövetkezésről. Úgy érzem, most ismét válaszúton állunk. Mi ezen a tanácsülésen elmondjuk erről a véleményünket, őszinte leszek, az voltam mindig. így mérlegeljék szavaimat. Nem ma érlelődött meg bennem a szövetkezés gondolata. Tudom, hogy csak közös erővel tudjuk a szocializmust felépíteni. A napokban hallottam a rádióból Kádár János elvtárs beszédét. Megértettem, tudom rajtunk, parasztemberek elhatározásán múlik az ügy sikere. De az a helyzet, kérem, hogy előttünk I kevés a jó példa. És van, ami visz- | szahúz bennünket. Két dologról szeretnék beszélni; Az egyik; a I környező szövetkezetekben jó néhány helyen nem a legjobbat látjuk — a hallomásokra nem adok* mert tudom, hogy az sem mind igaz, árúit a feleségem a fülembe súg —, de úgy érzem, hogy a tagságon múlik a boldogulás, vagy a kudarc. Azokon, akik már előttünk a szövetkezést választották: A vezetőkön, a hozzáértésen. A másik: húz bennünket vissza még a szövetkezettől a család, a rokonság, az asszony, a megszokott- ság. Hát tegyék azt az elvtársak: hogy jöjjenek el hozzám többször, beszélgessünk az ügyről. És győzzenek meg engem igazukról, a szövetkezés előnyéről, és he csak engemet, hanem a családot is. Az a hír járja a faluban, hogy aki nem lép be, annak bántódása lesz. Hát ez nem igaz! Itt jelentem ki, a tanácsülés előtt, hogy nálam is voltak már többször ebben az ügyben, sokat beszélgettünk, vitatkoztunk a szövetkezésről —, 'de semmi hátrány nem ért; És hogy nem is ér, arra a mostam politika a biztosíték. Megtapsolják K. Taba bácsit, és ürítik is a poharat, melyben fehér bor csillog a villanyfényben; Tibai József tízholdas gazda beszél: háromféle ember van A KÖZSÉGBEN. Igaza van a tanácselnöknek, ezen r.em lehet vitatkozni. Én a várakozókhoz tartozom. Úgy vagyok a szövetkezettel, hogy majd ,megyek akkor, ha a többiek is jönnék. Meg aztán még sokat kell erről az ügyről beszélni. így mint most, jó szóval, baráti módon kelt az ügyről beszélgetni. Jöjjünk össze többször, vitatkozzunk. Én nem mondom, hogy ellene vagyok a szövetkezésnek, hogy nem lének be. Haladó gondolkodású ember voltam mindig. Látom, hogy ott jobb lesz, de még gondolkodom... — Még én is — szól közbe ifjú Genye Illés — és folytatja a gondolatot. — Mi még nem határoztuk el magunkat. Kit ez, kit amaz ok tart vissza. A megszokottság- tól, a régitől nehéz elválni. Nehéz az új kezdése. Mi most nem tudunk még határozni. Hát segítsenek bennünket, hogy előbb az útra térjünk. — Mert nem kell nekem az a tíz forint előleg a munkaegységre — toldja meg ismét K. Taba Sándor —. nem is megyünk mi kilométerekkel távol a községtől, mi itt akarunk majd szövetkezeti alapon dolgozni. Itt a faluban, ahol olyan szép búza terem, meg ahol olyan szép marhákat nevelnek, mint amilyenek Tibai sógoromé. Kertész Károly bácsié a szó: — Beszélgessünk sokat erről a szövetkezésről — mondja, van ebben valami, ami jobb az eddiginél, csak még arra a jobb oldalára nem jöttünk még rá a dolognak. Jöjjünk össze, BESZÉLGESSÜNK A SZÖVETKEZETEKRŐL, — szomszédok meg rokonok, tsz- tagok meg népnevelők. Csak így jutunk előbbre. Okosan beszélnek a gerjeni tanácstagok. Érvelnek, vitatkoznak itt a gyűlésen, hogyan kezdjék, hogyan legyen a szövetkezés. És a vélemény már kialakult, mert a jövőt, a szebb holnapot látják a sZövekezetben, csak még a küszöb átlépése van vissza, az utat a szövetkezet felé már megtették, azzal, hogy sokat és okosan beszélnek erről a nagy dologról. Amikor befejeződik a tanácsülés. akkor is erről beszélgetünk, újból szóba kerül a gerjeni termelőszövetkezet tagjainak magas jövedelme, a község előtt álló lehetőség. Együtt tapossuk késő éjszaka a sarat a tanácsháztól ki az országút,ig. Beszélgető csoportokat világít meg egy-egy utcasarkon a villany, azután elcsendesedik minden, csak távolról hallani, hogy Mezei Béni bácsi tapossa a sarat és nagy veszekedésbe kezd az :gyik csaholó kutyával. Pálkovács Jeny
