Tolna Megyei Népújság, 1959. december (4. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-24 / 302. szám

1959. december. 24,

' TbtMA MEGYEI NEPÜJSÄG

3

Két ablaküveg között

Egy szövetkezeti asszony levele:

'C’leiének története külön re- génytéma. A régi rendszerben zajlott le gyerekkora: lelenc-házban eszmélt magára, majd tizennégy éves korában a mai napig is homályos, érthetetlen okokból nevelőszüleivel együtt kényszermunkára hurcolták.

Az egyik haláltábor szögesdrót kapujában 1945 tavaszán Hamvas József tizenöt éves ko- rábah zokogva borult a szabadságot hozó vöröscsillagos katona mellére.

Ettől a perctől kezdve Jóska életútja egyenes irányban ívelt felfelé. Ifjúsági mozgalmunknak volt abban a városban egyik vezetője, amelyik városban megismerkedtünk és megbarátkoztunk.

Nagyon sokat köszönhetek neki. Szilárd meggyőződése, bátor kiállása nagy hatással volt rám és másokra is. Páratlan szónoki tehetsége, meggyőződése mellett elhangzott világos, eredeti érvelése sokunkat lelkesített, magával ragadott.

1951-ben elváltak útjaink, azóta nem is találkoztunk. Immár nyolc év után találkoztunk össze véletlenül a vonaton. Alig ismertem rá. Nemcsak a külseje változott meg, de életfelfogása, világnézete is, mintha megtagadta volna önmagát.

Hamvas József azóta elvégezte az Építőipari Műszaki Egyetemet, jól kereső építész- mérnök egy budapesti tervező vállalatnál. Jómódú, volt polgári családból nősült, három szoba, összkomfortos öröklakásban lakik Budán és háztartási alkalmazottat tart. Amikor elmondtam neki azt, ami az elmúlt nyolc év alatt történt velem, »atyai« módon megveregette a vállamat.

— Az újságírás nem pálya, öreg barátom, kevesebb politika és több pénz, ez az én jelszavam.

— De Jóska, ezelőtt nyolc évvel te egészen másképpen gondolkoztál és cselekedtél! A te saját életed legfőbb érv a mi politikánk mellett..;

— Bizonyos mértékig megváltoztam ... Persze ... Ez tény ... Alapjában véve én a párt politikájával ma is egyetértek. De tudod, úgy van az: csak az elégedetlen emberek politizálnak, s azok csak hadd politizáljanak. Amíg én elégedetlen voltam, én is politizáltam ... Most miért politizáljak?

És elmondta még, hogy az ellenforradalom után párttagságáról is lemondott és jelenleg az a célja, hogy gépkocsit és hétvégi nyaralót vásároljon.

IV agyon csalódtam Hamvas ’ Józsefben. Nem volt idő — rendeltetési helyemre érkezett a vonat —, anélkül kellett búcsút venni tőle, hogy alaposabban kicserélhettük volna nézeteinket. Ezért is folytatom gondolataimat e helyen. Meg azért is, mert nem jellemző ugyan a mi társadalmunkra Hamvas József esete, sőt ennek az ellenkezője a jellemző, de előfordul. Egy másik értelmiségi ismerősömtől is hallottam ezt a kijelentést:

— Miért politizáljak? Megvan mindenem, hagyjatok nekem békét, hagyjatok élni...

S ez a nézet típusa a kispolgárok egy csoportjára jellemző világnézetnek, apolitikusságnak, tespedésnek. Ezek az emberek saját zárt világukban élnek, s ott keringenek, mint az őszi légy a két ablaküveg között. Hamvas Józsefről nem tudom azt, hogyan és miért került a két ablaküveg közé. Lehet, hogy a házassága juttatta ide, az a miliő, ami felesége polgári családjában uralkodik, rabul ejtette talán a fiatalembert. Talán nem volt ereje ellenállni, nem tudott ember, szocialista ember maradni az idegen befolyások özönében. Vagy valami egyéni, titkolt sérelem juttatta ide. Vagy talán rosszul ismertem azelőtt, hamis, karrierista szándékok vezették a politikában és most döbbent rá, hogy pártunk minden erejével üldözi a karrierizmust.

Nem tudom. Azt tudom csak, hogy szánalomra méltó helyzetbe került barátom, Hamvas József. Nagyon mélyre süllyedt le és én nagyon sajnálom ezért. Ma már nem vitatott kérdés az, hogy kell-e politizálni, vagy nem kell, az sem vitatott, hogy Hamvas József mérnöki oklevelét és mostani jólétét, a szakembernek járó megbecsülést és tiszteletet, 3000 forint feletti havi jövedelmét annak köszönheti, hogy nálunk az emberek többsége, a kommunisták vezetésével politizál. Annak köszönheti, hogy, Kádár János kongresszusi szavaival élve: »...a kommunisták csak úgy tudnak boldogok lenni, ha minden dolgozó emberrel együtt boldogok«. Annak, hogy a kommunista: »egyetlen kanál ételt sem tud lenyelni jóízűen, ha egy másik dolgozó ember éhezik«.

Jólétet adott Hamvas Józsefnek a mi társadalmunk, a mi politikánk. Nemcsak önmagának, nemcsak tehetségének köszönheti ezt a jólétet, hanem annak a társadalomnak, amelyik felemelte őt, amelyik biztosítja tehetsége érvényesülésének feltételeit. S ezt felejtette el, érthetetlen módon az én barátom.

Meg azt is elfelejtette, hogy honnét jött. Az osztályát, a múltját, a múlt társadalom farkas-kegyetlenségét, amelynek éles fogai az ő húsába is nagyon korán, zsenge gyerekkorában belemartak.

Az előbb azt írtam, hogy mélyre süllyedt le Hamvas József. Igen, így van, mélyre süllyedt, ö, aki a magasságok tiszta levegőjét élvezte egykor, most az ablaküvegek között, az áporodott levegőben vegetál. A mi társadalmunk, amely felemeli az embert az emberség megtisztelő fokára, elítéli Hamvas József életét és gondolkodását. Azt mondta nekem ő, hogy újságot is alig olvas, most azt tanácsqlom, hogy olvassa el Kádár elvtárs kongresszusi záróbeszédét, abban ezt is olvashatja: »Az az ember, aki szereti megrakni a hasát és jóízűen tud enni akkor is, ha a dolgozó emberek éheznek, szerintem az ember nevet sem érdemli meg.« A világon még nagyon sok ember éhezik. Nekünk alapvető emberi kötelességünk, hogy tudatosan, mindent megtegyünk: dolgozzunk,

politizáljunk, harcoljunk az ember győzelméért, ami egyet jelent a szocializmus győzelmével.

A vitát folytatni lehetne! Ezer érv kínálkozik! Érv az egész igazságunk mellett az egész élet, az élet minden jelensége, a földgolyó felén győzelmes szocializmus. Nyisd ki a szemed, Hamvas József, nézz és láss, és ha Iától, akkor kitárul majd a szíved is.

Gyenis János

A. Tolsztoj:

ük E 1 i 1 Éi

47,

Guszev, mielőtt a hajóval ösz- szetalálkozott volna, sebesen északra fordult. A hajó is megváltoztatta irányát. Lövések villantak rajta és sárga füstcsomók szálltak. Guszev akkor, arra számítva, hogy leszálláskor majd megkettőzi a sebességet és elszakad üldözőitől, magasabbra szállt.

Jeges szél süvöltött el a füle mellett, szeméből könnyek bugy- gyantak ki és szempillájára fagytak. Egy raj, rendetlenül csapkodó, undorító ihi a csónakra vetette magát, de elhibázta és lemaradt. Guszev már régen elvesztette az irányt. Halántékán dobolt a vér, a jeges, híg levegő ostorként csapódott arcába. Ekkor teljes sebességgel lefelé száguldott. Az üldöző hajó elmaradt és eltűnt a láthatár mögött.

Ameddig a szem ellátott, lent mindenütt rézvörös pusztaság húzódott, Egy fát, az élet legkisebb

jelét sem lehetett fölfedezni rajta. Csak a csónak árnyéka repült a lapos dombokon, a hullámos homokon, az üvegesen csillogó, köves talaj repedésein. Itt-ott — a halmokon — házak romjai vetettek fekete árnyat. Mindenfelé kiszáradt csatorna-medrek szelték át a pusztaságot.

A nap lejjebb hanyatlott a sík, homokos pusztaság széléhez, szét- ömlött az alkony szomorú, vörös fénye, és Guszev még mindig csak homokot, buckákat, s a porladó, kihaló Tuma romjait látta.

Gyorsan beállt az éj. Guszev leszállt a pusztaságra. Kilépett a csónakból, elhúzta Lösz arcáról a lepedőt, feltámasztotta a szemhéját, fülét szívéhez szorította. Lösz mozdulatlanul ült, nem volt sem élő, sem holt. Gyűrűsujján Guszev gyűrűt pillantott meg, s egy láncon függő, nyitott fiolát.

— Ej, ez a sivatag — mondta Guszev és arrébb ment. Jeges fénnyel sziporkáztak a csillagok

a végtelenül magas, fekete égbolton. Sugaraikban szürkének látszott a homok. Olyan csönd volt, hogy még a lábnyomokba szóródó homok zizegését is hallani lehetett... Guszevet szomjúság gyötörte. Szívét bánat töltötte meg. »Ej, ez a sivatag!« Visz- szament a csónakba, kormányhoz ült. Most merre? A csillagok rajza vad és ismeretlen volt.

Bekapcsolta a motort, de a légcsavar néhány lomha fordulat után megállt. A motor nem működött: a robbanóporos tartály kiürült.

— Jól van — mondta halkan Guszev. Megint kimászott a csónakból, hátul derékövére kötötte a bunkósbotot és kihúzta Loszt is a csónakból. — Megyünk, Msztyiszlav Szergejevics — mondta; vállára vette a mérnök testét és járás közben bokáig süppedve a homokba, elindult. Sokáig ment. Egy dombhoz érve, Loszt valami homokkal beszórt lépcsőre tette le, felnézett a domb tetején álló oszlopra, amely magánosán meredezett a csillagfényben, aztán hanyatt feküdt. Ereiben halálos fáradtság zsongott.

(Folytatás a 4. oldalon.)

Kedves Sógorasszony,

hallom beteg megint, hát bizony a betegség nem kerüli el az embert. Sokat dolgoztunk ebben az életben, földön is, otthon is mindig helytálltunk és időnap előtt megöregedtünk, megrokkantunk, tönkrementünk.

Erzsók lányomnak már könnyebb az élete, nem töri össze magát, annyit dolgozik a szövetkezet ben, amennyi jólesik neki és mégis látná csak, megint milyen szép ruhákat vett, mi lánykorunkban álmodni sem mertünk volna az ilyenről. A jegyzőné, de még a pap kisasszony sem járt különben.

Mondja a férjem-uram, hogy az orvos, a patika sokba kerül, elviszi az egész jövedelmet. Jobb lenne ám hallja, ha maguk is csoportban lennének, akkor most a betegség is könnyebb lenne, nyugodtabb lehetne, nem kerülne pénzbe. Tavaly tudom, tudja a derekamba belefészkelte magát a reuma, éjjel-nappal sajgott, azt hittem belehalok, s Harkányba küldtek a fürdőbe. Nyugodtan fürdőzhettem, alig került valamibe, más falusi asszonyok meg, ott sopánkodtak, hogy egy tehán árából se tellene ki az, amit én ingyen megkaptam. Persze ezek az asszonyok se voltak csoport- tagok.

Ezért mondom kedves sógorasszony, jobb lenne most magának is csoporttagnak lenni.

Mi hálísten megvagyunk erőben, egészségben, amit maguknak szívünkből kívánunk, s magának minél előbbi felgyógyulást. Nagyon várjuk a zárszámadást, sok mindent akarunk venni, kell hát a pénz. Ügy mondják, 40—45 forint lesz egy munkaegység értéke, tehát nem dolgoztunk hiába.

Csókolunk mindenkit, Mihályt, meg a Pannit is, majd a zárszámadás után meglátogatjuk magukat. Szerető sógorasszonya

TERA

Rémes történet

... Elgondolkozva ballagok falum vasútállomásáról hazafelé a kegyetlenül tűző délelőtti napsütésben. Egyszerre csak éktelen robajra rezzenek fel. A meglepetéstől szinte földbe gyökeredzik a lábam. Két hatalmas bika vadul száguldva, maga után vonszolva egy szekeret közeledik felém. Hirtelen az agyamba villant, hogy valahol már láttam, így szokták befogva jártatni a bikákat.

Most mit tegyek, egyenesen felém száguldanak és sehol köröttem egy menedékhely... Már itt vannak előttem, s ekkor oldódik a görcs lábaimból, futok amerre látok. De ezeknek úgy látszik mindegy, árok nem árok, út nem út, jönnek utánam. Mit tegyek, már itt vannak a hátam mögött... Érzem a tarkómon a bősz állatok meleg páráját, s ettől elönt a veríték.

Hirtelen eszmélek, félreugrom, hátha elrohannak mellettem, de nem, oly játszi könnyedséggel fór dúlnak utánam, hogy az már csoda. Ez nem lehet igaz, ötlik az agyamba, de újra és újra próbálom kijátszani őket, persze sikertelenül.

Nem látok, nem hallok semmit e két átkozott dögön kívül, s már-már érzem a taposó lábal: okozta őrült fájdalmakat. S mily csoda, eszmélek hirtelen, hisz itt, előttem az ajtó. Valahogyan az állomásépület elé keveredtünk a nagy hajszában, beugróm. A kulcsot is ráfordítom s egész elkábulva dőlök hozzá: megmenekültem.

Várok egy kicsit, s hogy hangot nem hallok a peron felől, próbálok ismét hazafelé igyekezni. De jaj! Hát nincs vége még a kínszenvedésnek? A kijáratnál

egy hatalmas oroszlán üldögél. De hogy kerül ide, legutóbb a cirkuszban láttam csak. Még szerencse, hogy nem vett észre. Menekülök a bejárathoz, ott is ki tudok jutni.

De végzetes szerencsétlenség, hát nem tudok én hazajutni soha? íme itt meg két párduc ci- cázik. Mit tegyek? Már köröttem is mindenféle vadállatok sétálgatnak. Nem merek moccanni sem. Most egy tigris léptet felém, megnyalja a kezemet s rólam egyszerre patakzani kezd a hideg verejték.

Már itt az egész állatkert, talán kígyók is. A lábam alatt éppen egy vipera. Hatalmas példány. — Segítség! — akarom kiáltani — ide, ide valaki, aki parancsolni tud e rémes társaságnak. De se közel, se távol nincs egyetlen lélek sem, aki segítségemre sietne.

Csak ájuldozok s azt hiszem* ennél már több megpróbáltatást nem is bírok el... De ni csak, egy macska dörzsölődik hozzám. Elcsodálkozva nézem, hogy kerül ea ide? A kígyó is észreveszi ám s közeledik hozzá. A macska kapaszkodik fel rám, a kígyó utána. Hirtelen éles fájdalmat érzek az arcomon a macska körmeinek nvomán. önkéntelenül is megmozdul a kezem... S már csak az ujiamba harapó kígyót látom...

Itt a vég gondolom elhomályosuló öntudattal, amikor... verejtékben fürödve... felébredek.

Felébredtem, hiszen csak álmodtam az egész rémes kalandot, de meg is fogadtam, hogy ha még egyszer disznótorba hívnak* bármennyire is fáj, kevesebbet eszem a hurkából, kolbászból és a többi földi jóból.

(Sz)

Láttuk — hallottuk

Hajoson az Aranykalász Tsz-ben

Tavasszal alakult meg Hajóson őszi kezdésre Aranykalász néven a termelőszövetkezet, amely magába tömöríti a falu parasztságának döntő többségét. Ezen az őszön egy akarattal kezdték meg az emberek a közös munkát. A tagok által összeadott vetőmagból időben elvetettek 370 hold búzát, 150 hold őszi árpát, 3 hold rozsot és 10 hold takarmánykeveréket. A mélyszántás nagy részét is elvégez télc már.

*

A megalakulás után még tavasz szál 140 hold vörösherét vetettek őszi árpa felülvetéssel és 52 hold kukoricát. Ennek a termése a közös- takarmányalapba kerül. Ez a takarmány, meg az, amit a tagok adnak össze, biztosítja a közösbe

vitt állatok téli takarmányszükségletét.

A napokban viszik majd a közösbe a tagok a már értékelt, 70 lovat, 14 csikót, 64 szarvasmarhát és a 104 000 forint értékű gazdasági felszerelést.

*

A termelőszövetkezetnek komoly gondot okoz az állatok elhelyezése. Saját erőből átalakították a községben található nagyobb istállókat és felújították a régi tsz« tői örökölt 50 férőhelyes tehénistállót. Január 1-én elkezdenek építeni állami támogatással egy 50 férőhelyes növendékistállót.

Tervezik a jövő évre, hogy 300 férőhelyes juhhodályt építenek és felújítják a sertésfiaztatót meg a baromfinevelőt.