Tolna Megyei Népújság, 1959. október (4. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-18 / 245. szám

IRODALOM * MŰVÉSZET « KÉPMŰVELÉS Modernség és korszerűség kát, — de váilperecünkön kivi" rágzik a7. izmos akarás — és felgyűrt ingujjú terveink szor­goskodnak. Ne firtassuk most, hogy meny­nyi benne a félreértett József Attila hatás, sokkal fontosabb, hogy az előbbi idézettől csak formailag különbözik, amikor a száz év előtti költőtárs csene- vész rímeit is elvetette. A meg­fogalmazás ugyanolyan szerte­len, sőt hamis: egyáltalán nem érezzük, hogy „utunkat nyak- csigolyák ropogása kísérné” s még ha így is lenne, ebből iga­zán nem következik, hogy „váll- perecünkön kivirágzik az izmos akarás”, ami egyébként is kép­zavar; Szívesen beszélünk manapság „atomkorszakról”. Egyre nyitot­tabb szemmel járunk a világ­ban; nemcsak a kozmoszról tu­dunk egyre többet, hanem a lát­hatatlan elemi részecskékről is. Atomkorszak, de ennek miért kellene szükségszerűen szellemi anarchiát jelentenie, a feltárt fi­zikai törvényszerűségekből mi­ért kellene szellemi zűrzavar­nak, asszociációs bakugrások­nak, gondolati önkénynek kö­vetkeznie? A lírai szükséglet koronként változik, s minden korszaknak megvan a saját forma-igénye is. Vörösmarty hősi hexaméterei meglehetősen fórasztanak ma s az alexandrinust is ódonnak érezzük. Honfoglaláskori eposz- szál sem lehetne sok olvasót tűzbe hozni, mert egy adott kor adott feladatát jelentette. S itt térnék vissza Thiery Árpád cikkéhez: a mondernség valóban csak a világnézet és az alkotói élmény egységét jelentheti. A kérdést megkerülni nem lehet. Valóban, minden kornak meg­van a saját költészete, mely leg­jobban kifejezi s ez a jó érte­lemben vett korszerűség egyben a maradandóság titka is. Csányi László Vasárnapi jegyset Inkább azt a címet kellett volna adni ennek az írásnak, hogy »*lzí levél". De ez a régi, ez a megszokott is jó. Elég az hozzá, hogy az őszről lesz szó. Az őszről, amely általában a poézisben az elmúlás időszakát jelzi, amikor bánkódunk amiatt, hogy elmúlt a verőfény, hogy utolsókat lélegzik a határ, hogy a nyár vidámságát, rengeteg kacagását elmossa a reggeli köd, hogy ború jön a derűre, hogy árnyék nyeli el a néhány hete még napfényes oldalt, hogy a vidámságot a bú váltja fel. Nem a búról, nem az ár­nyékról, nem a bánkódásról aka rok írni, mégcsak az őszülő, a sárguló, majd lombhullató nya­rat sem siratom. Miért is sirat­nám. Hiszen az ősz nemcsak az elmúlást, a véget jelzi, hanem az én számomra sokkal többet annál. Mert igaz, hogy az utol­sókat rúgja az esztendő, ami ezután következik az már nem a termés időszaka, fényességgel is vajmi kevéssel jár, meleget meg éppenséggel nem ad, mégis szép évszak az ősz, talán a legszebb. Az én számomra’ mindenesetre az. Nem vagyok valamiféle vi­lágfájdalmas, mindenről le­mondó hangulatban. Nem ezért szeretem az őszt. Sőt. En éppen az optimizmus időszakát talá­lom ezekben a hetekben, hóna­pokban. Ősz van. Sajnáljuk a nyár melegét és számbavesszük az év termését. Mert a tavaszi fá­radtság, a nyári verejték szár­ba szökkent és most ontja ter­mését zsákokba, asztagokba, akókba. £s ha hűs is a dér, nyomasztja is a tüdőt a köd, a legfontosabb mégis a betakarí­tás, a számvetés, aminek pedig most éljük az időszakát. Most takarítják be az egész cvi munka eredményét, a ter­mést. Mit szépítsük, több min­denben kevesebb lett a termés, mint vártuk az esztendő ele­jén. Például, nem lesz annyi bor, mint az első hónapokban mutatkozott. Mi lett volna ha­sonló helyzetben húsz, huszon­öt évvel ezelőtt. A nyomor súj­totta volna a megye parasztjait. Ma? Hát, istenem, kevesebb termett, mint vártuk. Tévedés ne essék, nem örülünk neki, sőt, de ez sem okoz katasztró­fát, sőt még különösebb gondot sem. Kiegyensúlyozottá vált az élet, a kisebb bajok már nem okozhatnak többé katasztrófát. Ilyen a mi idei őszünk. Persze semmi ok sincs a két­ségbeesésre, az ijedelemre, mert ha borból éppenséggel ke vesebbet is takarítunk be, mint tavaly, busásan kárpótol más. S minedenekelőtt busásan kár­pótol maga az egész élet. Mert jól arattunk. Mindenből. S mindenekelőtt jól arattunk, jó a termésünk a fejlődésből. — Majdhogynem fél megyénk kollektiven gazdálkodik már az elkövetkező esztendőben. S a megye másik felének nagy ré­sze is elindult a közöshöz ve­zető úton. Az ősz a betakarítás ideje. S a gondolkodásé, a tervezésé is egyszersmind. A tervezésé is, mert az egyik esztendőt lezár­tuk, befejeztük, de előttünk áll az új és nem mindegy, hogy milyen lesz az az elkö­vetkező. Ezen gondolkodik ma minden ember. S bizonyos, hogy a gondolkodás, a töprengés, a számvetés majd meghozza egy­szer az eredményét. Mert igaz, hogy az ősz a betakarítás után egyszersmind az elmúlás kez­dete is, de minden elmúlást kö vet a születés áz újjászületés és ez az új már valóban új lesz. különb is, más is, jobb is, ma- gasabbrendű is, mint a régi. Szóval szocialista, mert efelé mutat a fejlődés, az élet. Parásztai György 3ooooooooocx*oooootogwooooooo>x)OonciccoooooccoocioociooooooQgooooooocioooooooooooooc Mitől bcszéM m éueotdes tscsttrámli! — Feltárulnak a régi sírok — MAI IRODALMUNK fontos kérdéseire keresi a vá­laszt Thiery Árpád, amikor a Középdunántúli Naplóban a modernség szempontjából vizs­gálja a Dunántúl egyik megyé­jének irodalmi életét. A kérdés fontos: alig volt jelszó és irányzat, amellyel annyi vissza­élés történt volna, mint a mo­dernséggel s most legfeljebb ez a földrajzi leszűkítés hoz zavar­ába, mert a megyei számbavétel az esztétikai provincializmus ve­szélyeit rejtheti. Az egységbe­foglalás, ha közigazgatási hatá­rok közé szűkül, akaratlanul is számbavétel lesz: a jelenlevők közül ki mennyire üti meg a mértéket. Szerencsére Thiery Árpád tovább megy a leltározás­nál s eszmei oldalról közelíti meg a modernség kérdését, s ezzel újabb gondolatokat éb­reszt. A kérdés persze nem új; a kortársak ugyanolyan meghök- kenve olvasták Petőfi verseit, mint félévszázaddal később Adyét. „Kit nem hevít korának érzeménye” — vallotta Eötvös s ebben a sűrítésben egyforma jelentőséget kap minden, amit egy kor magába fogad és kive­tít. Természetesen az irodalom is visszahat az életre; Goethe Wertherjét a romantika dik­tálta, de épp a Werther hatásá­ra fogtak fegyvert magukra a megcsalt szerelmesek; A „kor érzeménye” természe­tesen nem egyértelmű: divat és felszínes áramlatok mögött ott élnek a valódi, a haladást szol­gáló célok is. Petőfi így lesz a világszabadság énekese, a szelíd és befelé fordult Arany ezért vá­lik az izomember Toldi, József Attilát pedig ez avatja a pro­letárforradalom költőjévé. A fonna kísérőjelenség, amelynek létét a tartalom szabja meg. Azok a formabontó törek­vések, amelyek a század első év­tizedéig nyúlnak vissza, kétség- beesett kísérletet jelentettek, hogy az irodalmat felújítsák,^ kiemeljék az évszázadok meg­szokott gyakorlatából. Persze vigasztalan dolog azzal lázadni a múlt ellen, hogy felbontjuk a zárt formát, vagy verset írunk a versenyautomobilhoz. Marinetti, akinek nevéhez annyi vélt for­radalom fűződik, végül maga is kiábrándult s élete alkonyán már csak abban hitt, hogy em­berek boldogabbak lennének, ha üvegből készült kalapot hor­danának; Az, ami mai irodalmunkban modernség néven döngeti a ka­pukat, jobbára formabontással akar hatni, vagy inkább meg­hökkenteni. Az a gyanúm, ha Appolinaire tíz évvel előbb jut el hozzánk, majdnem teljes for­dításban, már sok mindenen túl lennénk. A mondernség nem forma kérdése: Appolinaire na­A bonyhádi tájmúzeum felhívása A bonyhádi tájmúzeum szer­vező bizottsága felhívással for­dul valamennyi társadalmi szerv­hez, a megye valamennyi dolgo­zójához. Felhívásában hangsú­lyozza, támogatást kér a szerve­zendő tájmúzeum anyagának biz­tosításához. Kéri, hogy a szántás, talajíorgatás alkalmával nap­fényre kerülő edényeket, régi kő ég csonteszközöket, bronz és vas­szerszámokat, fegyvereket, juttas­sák el a múzeum vezetőjének. Ezenkívül kéri a szervező bizott­ság, hogy népművészeti tárgya­kat is adományozzanak a mú­zeumnak. A múzeum minden ajándéko­zott tárgyat az ajándékozó nevé­vel lát el és úgy állít majd ki. Kérik, hogy az ajándékozott tárgyakat vagy a bonyhádi járá­si művelődési ház, vagy Knábel Vilmos múzeumvezető címére küldjék el Bonyhádra. gyón sokszor csak szabadvers­ben találta meg zaklatott korá­nak jelképét, a kortárs Rilke ugyanakkor tiszteletre méltó mű gonddal ötvözött versekbe szed­te a XX. század vergődő, magá­nyos emberének életét. ' * KEZDJÜK EGY PÉLDÁVAL. Találomra választom ki a kö­vetkező versszakot: Amidőn aluszik a fergeteg Egy őrült lelke sző vad ál­lmokat. Irtóztató kép lehet ezien [álom. Mint egy veszett oroszlán [cérnaszálon. Ne tessék mosolyogni. Ez a költő nyilván modern akart len­ni, egy bonyolult korszakot akart kifejezni szertelen képei­vel. A baj csak ott van, hogy ezt a szertelen csapongást nem tudjuk követni: feltehető, hogy benne az inferno rémségeit kel­tette a vad álmokat szövő őrült és a cérnaszálhoz kötött orosz­lán, nekünk azonban nem mond semmit. Ilyen sorokat csak az írhat le, aki félreérti a költé­szetet, jóllehet itt minden csa­lás már az első pillanatban ki­derül, Ne firtassuk most, hogy mi a titka, egy kétségtelen: a meghökkentő önmagában nem jelent eredményt. Nem mentség az őszinteség sem: ha az érzés hőfokából semmit sem érez meg az olvasó, akkor a versnek lét­jogosultsága sincs. A vélt mo­dernség álarca mögött is ott érezzük az ürességet, a monda­nivaló hiányát, amit semmiféle frázis, vagy blöff nem pótol. Idézetünk szerzője egy Tóth Endre nevű, régen elfelejtett költő, aki kereken száz évvel ez­előtt így próbált „modern” len­ni. A MÁSIK PÉLDÁT irodalmi hetilapunkból veszem, s az idézet így hangzik: Gerin­cünkön érezzük e kort — nyak- csigolyák ropogása kíséri utun­íl) Silót építettek a szekszárdi Béke Tsz palánki kertészetében. Egy alkalommal a beton siló­gödör körültöltésébez földet hordó tsz-tagok ásója a mint­egy száz méterre lévő »földbá­nyában" kemény tárgyba ütkö­zött. Először tégladarabnak vélték, de sokkal nagyobb volt a közönséges, ma használt tég­lánál, cserépnél. Az odasiető Márton József, a kertészet ve­zetője és helyettese, Janó Jó­zsef azonnal leállították a mun­kát: Emberek ne nyúljunk hoz­zá, mert itt kincsek vannak a föld alatt. Persze, a kertészet vezetői itt nem olyan kincsek­re gondoltak, ami majd a szö­vetkezet jövedelmét növelheti, hanem gazdagabbá teheti a vá­rost, az országot olyan tudo­mányos kincsekkel, leletekkel, amelyekkel bővíthetjük isme­reteinket a környék múltjá­ról, arról, milyen emberek él­tek évszázadokkal, esetleg egy­két évezreddel ezelőtt a Sió völgyében, milyen volt élet­módjuk, milyenek szokásaik. Ezek feltárására pedig a ré­gészek az illetékesek, a hiva­tottak. ök tudják e »kincseket" minél kisebb károsodással ki­emelni a földből. Tudták már korábban is, hogy ezen a területen egy régi temető van. Amikor három és fél évvel ezelőtt, az 1956-os ta­vaszi jeges árvíz fenyegette a várost, innét hordták a földet a Sió töltésének megerősítésé­hez. Akkor is találtak csonto­kat, cserepeket, de a nagy siet­ségben, a fenyegető veszedelem közepette nem lehetett vigyázni. Hisz a gátépítés versenyfutás volt az idővel, az árral, az óva- toskodásra nem volt idő. De most Márton elvtárs első dolga az volt, hogy azonnal, jelentette a pártbizottságnak, mit talál­tak és másnap már kint is volt a múzeum vezetője, Mészáros Gyula, hogy megállapítsa: Br­demes-e kutatni. Három hete folyik az avar­kori temető feltárása. Mert azt már az első napon meg lehe­tett állapítani, hogy egy hon­foglalás előtti avar temetőt rejt itt — nem is nagyon mélyen — a föld. Mivel »rokon-ásványok« környezetében vannak a cson­tok, mésztartalmú a talaj, kö­zel másfél évezred óta elég jól »konzerválja« a csontokat és a halottakkal együtt eltemetett különböző használati tárgyak egy részét. A feltárási munka nem köny- nyű. Ásóval kezdik, először ku- iatóárkokat ásnak. Ahol a sár­ga löszt fekete humusz szakít­ja meg — a, sírok betemetésé­nél nem vigyáztak mindig arra, hogy alulra kerüljön a sárga­föld — ott kell lenni a sírnak, ott kell folytatni az ásást. Néha azonban a nyomok tévútra ve­zetnének. Kutatóárkok ásására másodszor kerül itt sor, az első »ásatásokat« jó ezer évvel ez­előtt sírrablók kezdték, ők is kutatóárkokkal. Bizonyára va­lami külső jele is lehetett an­nak, hogy itt temető van, a sír­rablók megkeresték a sírokat, elvitték az ott talált ékszereket. Éppen ezért a legritkább eset­ben fordul elő, hogy a mai ku­tatások teljesen ép. sértetlen sí­rokat találnának. Ahogy az ásó nyomul lefelé, egyre óvatosabban kell halad­ni. Majd csakhamar feltűnik egy csontnak a vége, egy cse­répdarab, vagy egy gyöngy, esetleg egy brosstű, ruhakapocs maradványa. Tóth bácsi ilyen­kor szól Mészáros elvtársnak, most már félreteszik az ásót, szerepét átveszi a »spakni«, a kefe és az ecset. Szinte morzsán­ként szedik ki a földet, hogy ne sérüljtenek meg az értékes le­letek. Mert amit a talaj egy év­ezredig konzervált, az most könnyen elpusztulhat egy vi­gyázatlan mozdulattól. Igen aprólékos munka a sír tartalmá nak megtisztítása, kiszedése. — Előbb eentiméternyi pontosságú rajz készül róla — amelynek alapján majd a múzeumban is eredeti formájában lehet össze­állítani, tudományosan elemez­ni. A városi pártbizottság és a tanács nagy figyelemmel kíséri a feltárást. Az ásatás költsé­geit a tanács fedezi. Nem mú­lik, el nap anélkül, hogy a vá- ro-s vezetői közül valaki ne keresné fel, ne látogatná meg a kutatókat. Gyakori vendégek a szekszárdi iskolák tanulói is, akiket nagyon érdekel a vá­ros múltja. Mit rejtenek ezek a több, mint ezereszíendős sírok, mi­lyen volt az ekkor itt élő népek életmódja, mi a tudományos je­lentősége a palánki leleteknek? — Mindenekelőtt beigazolódott, hogy Saskszárd területét már a népvándorlás korában is bené­pesítették az emberi települé­sek. Bővebben erről lapunk kö­vetkező számaiban tájékoztat­juk olvasóinkat. Lete.nyei György Jantner János (Folytatjuk.) 1

Next

/
Thumbnails
Contents