Tolna Megyei Népújság, 1959. október (4. évfolyam, 230-256. szám)
1959-10-11 / 239. szám
IRODALOM * MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS HATVANI DÁNIEL: Elvitte Lassacskán rájön az ember arra, hogy az élet nem csupa nagybetűs valamiből áll, és ha idáig eljut, akkor már köny- nyen és békésen fogadja a fénnyel járó árnyékot is. Megtanulja azt, hogy a kettő ösz- szetartozik; csak együtt van értelme, mint a két óramutatónak. Megismeri a szerelem élménye után (vagy talán helyette) a szerelem filozófiáját és inkább elmúlt csókok ízére emlékezik, mintsem újakra várjon. Kitér a szembejövőknek és magán kívül másokat is megért. Kevesebb és hangfogósabb az indulata és csendesebb, de mélyebb az öröme... Ez az alkotások kora. Az élet nyárutója, már nem lángolás, de még nem hervadás. Beérik az élet-vetés... —> ha ugyan jég el nem veri, emberi kicsinyeskedés sárba nem fullasztja. Valahogy emberibb lesz az ember. Egy szó, mint száz: ez az igazi boldogság, ez az egyensúly állapota, ez a harmónia. A nagybetűs dolgok, csak kis betűvel... Idáig jutottam körülbelül a mondanivalómmal abban a csendes, meghitt beszélgetésben, amit a napokban folytattunk, amikor barátom ez a húszegynéhány éves fiatal titán, türelmetlen legyintéssel félbeszakított: — Igazad lehet, ha a negyvenévesek oldaláról nézzük a dolgot, de még Így is egy kicsit »megmagyarázom a bizonyítványomat,..« A legmélyebb bölcsesség is vérszegény dolog egy csókhoz képest; inkább boldog szeretnék lenni, mint bölcs. Inkább szerelmes, mint a szerelem megmagyarázója. Közénk ült egy pillanatra a csendes hallgatás hallgatónak, vagy talán döntőbírónak és a larka abroszon aranycsíkokat hajított végig a késődélutáni nap. Szerettem volna valami okosat válaszolni, amikor a kerthelyiség ajtajára tévedt a szemem. Minden szó nélkül ifjú barátom vállára tettem keCSÁNYI LÁSZLÓ: IVAK A falunak neve: Nak, semmi több, csak ez a rag. Ne bosszankodj emiatt akik lakják, nakiak. Ha a ragot kedveled, ebben kedved lelheted, egymáshoz jön ragra rag, visz a kocsi, visz Naknak. Nem mondhatod azt, hogy Nak a világtól elmaradt, kicsi falu. de ma már szövetkezet a határ. Dicsérje hát napra nap, aki erre elhalad, telt kalász és tele ág, Naknak áll most a világ. mar,,. zem és a belépőkre mutattam. Fehérhajú házaspár, mindketten túl a hetvenen. Egymás kezét fogva lépdelnek a salakos úton a tarka vendégsereg között ezüst fejjel, fekete ruhában. Annyira egyek, úgy összetartoznak, mint a két óramutató és úgy hozzák magákkal a boldogságukat, mint az esz- tendeiket Az asztalnál egymás mellé ül nek. Nem hallani miről beszélnek, csak kitalálni lehet. S ad- dig-addig nézem őket, míg csak vállalnom kell egy kis helyesbítést: — Szóval nem csupa nagybetűs dolog az élet, barátom, de egy nagybetűs bizonyosan van benne... — A szerelem? — A szerelem. A néni mintha csak meghallotta volna, halkan nevetni kezdett. Úgy kacagott, ahogy csak a gyerekek, a bölcsek és a boldogok tudnak kacagni. JÁNOSSY ZOLTÁN Népfőiskola Pár napja, tájékozódó látogatásom alkalmával jártam egy családnál. Az apa, aki vasúti pályamunkás, türelmetlenül várta haza gimnazista lányát, mert nem tudta megoldani matematikai feladványát. Már negyed hét volt, indulnia kellett az iskolába, amikor végre fáradtan és éhesen megérkezett a lány, A fekete kartonkötényes bakfis helyett egy fiatalasszony lépett a szobába, kézen vezetve ugrándozó, éneklő kislányát. Négy éve asszony, adminisztrátor és elsős gimnazista... Tovább nem részletezem. Elkészült a feladat, az apa elsietett iskolába. Illetve nem is az apa, mint közben kiderült, hanem á nagyapa. Míg az asszonyka rendbehozta magát meg a gyereket, a nagymamával maradtam, s az történt, ami ilyenkor már szinte törvény: Pár perc múlva hallhattam egy sorsdobálta család nagyon elgondolkoztató tör ténetét. Ott éltek a városvégeken, a téglagyárak mellett. Ott vetették fázva-verejtékezve a vályogot. Onnét mentek esküvőre. Akkor még írni sem tudtak. A menyasszony, a vőlegény, a két tanú keresztet tett a neve helyett. Ugratták, kinevették őket... Jött a háború s más írta és olvasta a frontról jött, a frontra ment leveleket. Bizony megesett, hogy a szeretet és féltés megható sorai közé vaskos tréfákat írt vagy olvasott be az »írástudó«... 1946- ban aztán ide kerültek a Dunántúlra. Lakást, földet kaptak. A gyerekek rendesen jártak iskolába, őket meg a tanító negyvennyolcban »beagitálta« analfabéta tanfolyamra. Megtanultak írni-olvasni. — Nekem ez ölég, de az uram nak köll a nyolc iskola. A vasút mögkívánja. — Fejezte be és az asztalra tette a vacsorát. Töl tött tojást, jénai üvegtálban. — A festő menthetetlenül tehetségtelen, amit mi sem bizonyít jobban, mint képei, amelyek tömegével valósággal elárasztotta lakását, ismerőseit, sőt a községi tanácsra is sikerült ráerőszakolnia egyet. A képek értéktelenségénél csak a festő önbizalma és munkabírása nagyobb. Napokig képes egy víz fölé hajló ágat figyelni, vagy a víz tükrén fodrozó hullámoktól igyekszik ellesni a művészet titkát. Pontosan lemásolja, amit lát, hajszálnyira ugyanazok a vonalak, a színekben mégcsak árnyalatnyi eltérés sincs, fotografikus hűség; igen, ez jellemző minden képre, amit évek során át festett. Munkabírása egy hivatalnok megszo- kottságává gépiesedéit, pontosan ugyanabban az órában lát mindennap munkához és addig nem hagyja abba, míg a maga elé tűzött kvantumot nem teljesítette, Rendes foglalkozását elhanyagolta. Mind újabb és újabb munkahelyeken tűnt fel, igyekeztek gyorsan túladni rajta, mert hóbortjai és hanyagsága tehertétel volt minden munkatársa és a hivatalvezető nyakán. Minden megaláztatást, sőt még zilált anyagi helyzetét is zokszó nélkül tűrte, mert szilárdan hitt abban, hogy előbb vagy utóbb felfedezik zsenijét, s minden ölébe hull, ami gondolatvilágában a »jó« fogalomkörébe tartozik. Ez a magateremtette nyugalom zavartalan volt, s annak látszott az idők végezetéig. Sőt az sem túlzás, ha boldognak mondom, mert minden mellőzés ellenére saját falujában sikerült némi tekintélyre szert tennie, Amikor ünnepnapokon a vízparton felállította állványát, számos bámulója akadt. Az alkotás örömét érezte, ha elismerő szót ejtett valamelyik ólálkodó annak láttán, hogy a jó előre begyakorolt műgonddal végzett ecsetvonásokból egy tehén, vagy éppen ház képe válik felismerhetővé. A felületes néző talán még jónak is találta némely képét, hiszen mindegyük a táj egy részletének vitathatatlanul pontos mása volt. Minden rajta van a képen, de semmi nem él. Az a plusz hiányzik a képekről, amely művészi értéket ad az egyszerű piktormunkának. I Az árvíznek kellett jönnie, hogy ezt a nyugalmat megzavarja. Egyik percről a másikra megbolydult a falu. A közelgő víz hírére rémülten szaladgáltak az emberek, lázasan csomagoltak. Aztán, mikor elültek a kétségbeesés és rémület első hullámai, a józan ész lett úrrá a kapkodáson, mindenki a legszükségesebbet igyekezett ösz- szecsomagolni. Amikor megjelentek a teherautók, hogy kiürítsék a veszélyeztetett falut, mindenki rendben felrakta bátyúját és néhány óra leforgása alatt üresen maradtak a házak, biztonságos helyre kerültek az emberek, állatok és a legszükségesebb holmik. Nyugalmát leginkább a festő őrizte meg, nem csomagolt, illetve csak képeit rakta ládákba, gondosan szalmával bélelve ki a ládák oldalát, nehogy a legkisebb sérülés is érje bármelyiket. Felesége sírva kérte, hagyja a képeket, inkább a ruhákat és élelmiszert segítsen biztonságba helyezni. A könyörgés mit sem hasznúit, s az sem, Elvitte már a szél a nyár zenéjét, hűvös hang halkul át a kerteken... Hát újra ősz. Szemedben pisla fény cg: egy nyár utolsó lángja, kedvesem. Virágok sóhaját idézi hangod, tavasz-zsibongás v ágy-fuvallatát, a lépteidben nyár-zivatar csattog s hajad felhőjén villám suhan át. Bánattal hímzett ál maimba léptél s kigyúltak hűvös és sötét falak... Tavaszom vagy, midőn az ősz jön és tél S arany-rózsává varázslód magad. A sok hulló levél táncol fölötted, — ezüstöt lehel már a messzi tél, — arcodra hamvas hajnalok ömölnek s nyomodba csillago kát hint a szél. ROMÁNC Ezt a szakácskönyv szörint csináltam... Kóstolja mögl... Vacsorára átjöttek a fiatalok: a »gimnazista lány« meg a férje. A finom vacsora és a zamatos siller még közelebb hozott egymáshoz bennünket. Nem akartam a hangulat megrontó- ja lenni, nem érdeklődtem a fiatalok életéről, mégis hamarosan megtudtam mindent. A fiú agráregyetemre járt. Nyári gyakorlaton ismerte meg a mostani feleségét, aki az adminisztrációban dolgozott. Mikor végzett nem kerültek mindjárt össze. Két év múlva helyezték csak a mostani helyére. Még abban az évben megvolt az esküvő. A. lány azóta elvégezte a gép- és gyorsíró iskolát és most járja a gimnáziumot. Jóska, a férj tölt, koccint. — Tudod, nekem sem volt köny- nyű az egyetem. Szakérettségis voltam. Hiába végeztein jóren- dűen, érzem, hogy a szakmámon kívül még sok minden hiányzik... de hát alig van időm olvasgatni... Sokat beszélgettünk még. Hazaért a nagyapa is az iskolából, és elújságolta, hogy földrajzból nagyon megszorongatta a tanító. Jót nevettünk rajta. Magabiztosan vett az újramelegített töltött tojásból, közben ránk- ránkpislantott és hozzátette: — Azért nem tudott hármasnál rosszabbat gdni! Már közel járt a tízhez, amikor bátortalan kopogással beszólt valaki az ablakon. Behívták. A gazdaság egyik traktorosa volt. A fiatalasszony megsúgta, hogy a helyi népfrontbizottság elnöke. Papírt tar tott a kezében. — Mit szól hozzá agronómus elvtárs? — bontotta szét a papírt. Az agronómus elvette. Beleolvasok. »...Pártunk és kormányunk egyik alapvető célkitűzése, hogy amikor egyre közeledőről jelezték a jeges árt. Egyszer teherautó jelent meg a ház előtt, s rakodásra szólította fel lakóit. A festő semmi másra nem volt hajlandó, csak képeit akarta felrakni, amit viszont a gépkocsivezető utasított vissza azzal, hogy csak a legszükségesebbet kész szállítani a már amúgy is túlterhelt kocsin. Kijelentette, hogy nem veszélyezteti az emberek és a már fennlevő holmik biztonságát újabb, szerinte kevésbé fontos csomagokkal. Hosszas vita kezdődött. Végső érvnek szánva, a festő javasolta, nézzék meg legalább a képeket és csak azután döntsenek arról, hogy érdemes-e, vagy sem szállítani. Talán a rábeszélés hatott, vagy csak azért, hogy mielőbb véget érjen a vita, beleegyeztek e furcsa tárlat megrendezésébe. Egymás után kerültek elő a képek. A gépkocsivezető csak annyit értett a képekhez, ameny nyi a múzeumlátogatások során ráragadt. Ez bizony nem sok, de ahhoz elegendő, hogy ha nem is tud különbséget tenni az egyes stílusok között, segít megkülönböztetni a jót a rossztól, a művészit a hétköznapitól. Nem mert véleményt mondani, de ösztöne azt súgta, ne vigye magával a képeket, mert valóban fontosabb egy kukoricadaráló, mint ez a sok színes, látszatra nagyigényű, de tartalmatlan, művészieden mázolmány. Látva azonban a festő kétségbeesését, áthidaló javaslatot tett, amely szerint az egyik ládát elszállítaná, a másik kettő a házban marad. A festő felháborodva utasította vissza az ajánlatot, • a magyar falu vezetői politikailag és ideológiailag szilárd, ismeretekben gazdag, általánosan művelt, a szocializmus ügyéért lelkesedni és dolgozni tudó emberek legyenek«. Iskolapolitikánk sarktétele ez, de a fejlődés üteme nem bizonyult elég gyorsnak. Uj intézmények re van szükség, hogy a segítség hamarabb jöjjön és hatásosabb legyen. Életre hívta tehát a megvei tanács művelődés- ügyi osztálya a népfőiskolát, hogy az önként jelentkező, rátermett, kellő értelmi képességekkel rendelkező, jó szándékkal megáldott és áldozatot vállalni tudó emberekből a falu vezető, jó értelemben vett hang adó rétegét kineveljük... Megfontoltan végigolvastuk a tájékoztatót. Az agronómus visszaadta. — Hát, maga hogyan gondolja? — kérdezte. — November kilencedikén kezdődne, agronómus elvtárs, nem tudom elengedne-e az igazgató?... Én nagyon elmennék rá, kellene az nekem... Késő volt már. Nem maradhattam tovább. Elbúcsúztam. Szálláshelyemre ballagva elgondolkoztam. Együtt láttam a nagyapát és az egész családot, akik már rég járják az élet nagy népfőiskoláját, meg a trak torost, aki népfront elnök, falusi vezető az írás szerint is... Népfőiskola, népfőiskola, népfőiskola..., milyen különös fogalom ez. Nem tudok csak arra a volt Benyovszky kas- ÍSlyban levő új intézményre gon dőlni, ahol rádió, televízió, mozi, lemezjátszó, könyv, szórakozás és kemény tanulás várja a hallgatókat: az egyszerű dolgozó embereket. Gondolatom önkéntelenül összefonódik annak a kis családnak életével, amely a vályogvetők viskójából indult el valamikor alig tizenöt éve. GÁLI LÁSZLÓ inkább a képekkel maga i* visszamaradt a házban. Amint egyedül hagyták, ■— mert semmilyen rábeszélésre nem volt hajlandó elhagyni műveit, — felhordta a képeket a padlásra. Egész éjszaka, megák lás nélkül cipekedett. Reggel lett, mire valamennyit biztonságba helyezte. Velük együtt vészelte át az árvizet. Hat nap után annyira leapadt a víz, hogy vissza lehetett költözni a házakba. Mindenki visz- szahozta, amit sikerült megmentenie. A festőnek úgyszólván mindene odaveszett. A ruhák tönkrementek, az élelmiszer megromlott, a különböző használati tárgyak hasznavehetetlenné váltak. S mégsem lehetett boldogabb embert találni az egész községben, mert egyetlen képe sem szenvedett sérülést. Résztvevő érdeklődésemre elmondta, hogy semmit sem sajnál s végtelenül örül annak, hogy művei átvészelték a pusztulást. Ebben van az életem — mutatott körül a falhoz támogatott képeken. Semmiért nem kár, mert megmenekült minden alkotásom. Soha még ilyen figyelemmel nem néztem a képeit, mint most, de hiába kerestem bennük a szépet, a tehetség legkisebb jelét sem tudtam felfedezni egyiken sem. Rossz képek. Csupa kárba veszett munka, feleslegesen elpocsékolt olaj. S felettük ott állt boldogan és megelégedetten alkotójuk, létrehozójuk, a festő. Azóta félelemmel vegyes tiszteletet érzek iránta. Akiben eny nyi hit és önbizalom lakozik, talán nem is tehetségtelen. Talán nem is benne van a hiba, hanem bennünk, akik nem tudjuk megérteni. Parasztin György. A FESTŐ
