Tolna Megyei Népújság, 1959. október (4. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-29 / 254. szám

I I ▼ 1959. október 39. TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG s Megyénk 84 termelőszövetkezetében vezetik be a kettős könyvelést Az idei évben megyénkben 16 termelőszövetkezet vezet kettős könyvelést. A kettős könyvelésnek az egyszerű rovatos könyveléssel szemben óriási előnyei vannak. Láthatóvá teszi a termelés gazda­ságosságának alakulását, a költ­ségek és hozamok szembeállítását, és így jobb, ésszerűbb gazdálko­dásra ösztönöz; A jövő évben újabb 84 termelő- szövetkezet kezdi meg megyénk­ben a kettős könyvelést, s ezzel 100-ra emelkedik a kettős könyve­lést vezető termelőszövetkezetek száma. Hogy a termelőszövetkeze­ti könyvelőket a kettős könyvelés magasabb szakmai követelménye­ire felkészítsék, közel 100 könyve­lő vesz részt számviteli tanfolya­mon. „A járás legtisztább községe44 A bonyhádi járásban a község­fejlesztési tervek teljesítése terén lemaradás mutatkozik. E problé­ma megvitatására jöttek össze Bonyhádon a közelmúltban a já­rás községeinek népfront elnökei, párttitkárai, tanácselnökei. A té­ma fölött kibontakozó vitában igen sokan szólaltak fel. A megbeszélésen Kedves Hen­rik majosi népfront titkár ver­senyre hívta ki a járás valameny- nyi községét »A járás legszebb községe« cím elnyeréséért. A Ha­zafias Népfront járási bizottsága a tavasz folyamán értékeli majd, hogy melyik a járás legszebb, leg­tisztább községe. Több mint félszáz újítás egy hónap alatt A kongresszusi verseny része­ként, szeptember 15-től október 15-ig újítási hónapot tartottak a Tolnai Selyemfonógyárban. Az újítási hónap megrendezésével az volt a cél, hogy több javaslatot adjanak a dolgozók egyes munka- folyamatok meggyorsítására, a termelés olcsóbbá tételére. A vég­ső cél azonban a kongresszusi munkaversenyben vállaltak telje­sítéséhez segítséget nyújtani. Az újítási hónapot a napokban értékelték. Ötvenöt újítást nyújtottak be a selyemfonógyár dolgozói harminc nap alatt. Az ötvenöt újításból 53-at a bi­zottság elfogadott és ezek alkal­mazására az intézkedést megtet­te.-Monostori József szövődéi mester egyedül 15 újítást nyújtott be. Az újítások döntő többsége a ter­mékek minőségének javítását, a termelékenység emelését segíti elő. 113 000 MÉTER SELYEMARUT szőnek Negyvennyolc géppel három műszakban készítenek selyemszö­vetet a gyár egyéves fennállását ünneplő új üzemrészben, a szö­vődében. A negyedik negyedév­ben a szövődé terve 440 000 000 vetés, ez 113 000 méter kilencven centiméteres selyemárunak felel meg. A negyedik negyedévben to­vább bővítik a selyem divat­cikkek áruválasztékát. A cikklistán szerepel többek között twill, santung, bouret- te, matlasszé, goldsöl és kü­lönféle sál és nyakkendő anyag szövése. Ezenkívül több ezer méter mű­szaki selyemárut is készítenek. A jövő . évi tervek szerint további szövőgépek üzembe állítását terve zik, hogy a kereskedelem, a fo­gyasztók igényeit a tavaszi divat­szezon kezdetére ki tudják elégí­teni megfelelő mennyiségű és választékú selyem divatcikkekkel. Békegyűlés Mucsfán Teljesítette éves tervét a Nagydorogi Vegyes Ktsz A Központi Bizottság márciusi határozata után kibontakozott a kongresszusi verseny a megye kisipari szövetkezeteiben is. A szövetkezetek dolgozói jelentős tervtúlteljesítést, illetve éves ter­vüknek határidő előtti befejezé­sét vállalták. A kisipari szövetkezetek közül elsőnek a Nagydorogi Vegyes Ktsz jelentette vállalásának tel­jesítését. A vállalt november 30-i határidővel szemben a keddi nappal fejezte be a szövetkezet 1959. évi tervét. Az év végéig ter­ven felül mintegy 150 ezer forint értékű árut termel, illetve szol­gáltatást végez a szövetkezet. A tanműhelyben A- ».„n.-iiáiii Cipőgyár felsőrész-készítő tanműhelyben a bukkolás és a kéregragasztás „titkaiba’’ avatja be Tóth Lászlóné oktató yonák, Erzsi, Jarányi Erzsi és Kastar Kató tanulókat. Él-e még Marinka, a hőslelkű magyar lány? Ny. F. Kalasnyikov, az Uk­rán SZSZK-ból, levelet írt még az év elején a székesfehérvári vadásztölténygyár dolgozóinak. Levelében leírja, hogy részt vett hazánk és Székesfehérvár fel­szabadításában. Egyszer, való­színűleg Dunaföldvárott egy Mária nevű magyar lány mentet te meg az életét. A levelet kö­zölte a Fejér megyei Hírlap, ez- ideig azonban még nem sike­rült megtalálni Máriát. Mivel a szálak megyénkbe, nevezetesen Dunaföldvárra vezetnek, rész­leteket közlünk a levélből s re­méljük, hogy ezáltal sikerül megtalálnunk a hőslelkű ma­gyar lányt. így ír levelében Ny. F. Kalas­nyikov: »... 1945 januárban alosztá­lyunk azt a feladatot kapta, hogy nyomuljon előre a város határáig (Székesfehérvárról van szó. A Szerk.) semmisítse meg az ellenség fő tüzelőállásait, s ezzel tegye lehetővé, hogy töb­bi csapategységeink támadást indíthassanak. Parancsnoka vol tam a szakasznak, amelynek si­került kétkilométeres megkerü­lő hadmozdulat eredményekép­pen eljutni a város széléig. Fő csapatrészeink erős géppuska- lüztöl akadályozva 300—400 méternyire tőlünk feküdtek a földön, majdnem teljesen sík mezőn. Közben körülöttük ak­nák robbantak, felettük pedig srapnelek csapódtak be. öm­lött a szovjet katonák vére. Az ellenség géppuskái a földhöz szegezték a mienket, aki}c íó- madni készültek. Közülünk, akiket az ellensé­ges ttizelőállások megsemmisí­tésére küldtek ki, már csak ti­zenhármán voltunk életben. So­káig várni nem lehetett. Három csoportra osztottam a katoná­kat, megadtam nekik a felada­tot, magam pedig négy katoná­val annak 'a háznak tíz irányá­ba nyomultam előre, amelynek padlásán géppuska. volt elhe­lyezve. Sikerült eljutnunk a ház kapujáig. Felfelé rohan­tunk a padláslépcsőn és grá­nátot dobtam a padlásnak abba a részébe, ahol a géppuskát sej­tettem. Ebben a pillanatban géppisztolysorozatot kaptam a lábamba. Nagynehezen leván­szorogtam a lépcsőn. Bajtár­saim támogattak, de ekkor egy gránát repült felénk a padlás­ról. Én és egyik bajtársam ráeg sebesültünk. De a géppuskát örökre elnémítottuk. Néhány perc múlva megje­lentek a másik csoportbéli ka­tonáim és jelentették, hogy még két tüzelőállást semmisítettek meg. Ekkor támadásba lendül­tek azok a csapatrészeink is, amelyeket eddig a hevés gép­puskatűz akadályozott a táma­dásban és behatoltak a városba. Bajtársaink egy része elesett a harcmezőn, ezek most az Önök földjén nyugosznak. De mi, szovjet katonák mégis felsza badítottuk Székesfehérvárt. Én több más bajtársammal- együtt először egy tábori kórházba kerültem, onnan pedig a Duna partjára, Dunaföldvárra, vagy Dunapentelére, Ez azonban nem volt nyugalmas hely a gyógyu­láshoz. Negyedik nap hajnalban közeli robbanásokat és géppus­kalövéseket hallottunk. A fa­siszták betörtek a faluba. Meg­kezdődött a sebesültek elszállí­tása. Nem bírtam megállni a lábamon, gurulva értem le a lépcsőn az első emeletről. Ek­kor a közelben megpillantottam egy magyar lányt, Marinkát... Már élőbbről ismertem, a kór házban dolgozott, mint ápoló­nő és vöröskeresztes fehér kar­szalagot viselt... Ott álltam a falnak támasz­kodva, fájdalomtól eltorzult arccal és néztem Marinkát. Ek­kor kiáltást hallottam: »Mene­küljetek, jönnek/« Nevén szólí­tottam Marinkát. Odafutott hozzám, megfogta a kezem, vál- laira tette és szinte úgy vitt ki az utcára. Bementünk valami­lyen udvarra a főbejáraton... Valahogyan feljutottam az emeletre, nyilván Marinka la­kására kerültem. Az ablaknál egy nő ült, talán a mama, vagy a nagynéni, vagy egyszerűen a lakás tulajdonosa. Kérdezett va lamit Marinkától, majd mind a ketten kimentek. Kinéztem az ablakon a kórház épületére. Aztán a gyengeségtől elalud­tam és nem is tudom, hogy mennyi idő múlott el így. Jár­művek dübörgésére ébredtem fel. A kórház előtt német tan­kok jelentek meg és hamarosan valamilyen fehér tárgyak re­pültek ki egymás után az eme­leti ablakon. Azt hittem, hogy a fasiszták a párnákat és mat­racokat dobálják ki, de hirte­len megdermedtem: a fehér tárgyak a földön rángatózni kezdtek. Megértettem, hogy a hitleristák a súlyos sebesülte­ket dobálták a mozgó tankok elé. Elvesztettem az öntudato­mat és elestem. Amikor felocsúdtam, nem tudtam a lábamra állni. Biztos­ra vettem, hogy hamarosan en­gem is itt fog elérni a végzet. Késő este nehéz lépteket hal­lottam az ajtóhoz közeledni. El­rejtőztem az ágy alatt. Az ajtó kinyílt és a. gyenge fénynél há­rom alakot tudtam kivenni. Az egyikben Marinkát ismertem fel. Egyhelybeh állt, az egyik ismeretlen férfi pedig odament az ágyhoz, majd azt mondta oroszul: Itt nincs senki, a lány nem mondott igazat. Ekkor kibújtam az ágy alól és majdnem felkiáltottam örö­mömben, de befogták a számat. Kiderült, hogy Marinka vezette ide a két szovjet katonát abból a csapatból, amelyet azért küld tek, hogy kivigye a sebesülte­ket az ellenség által elfoglalt helységből. A megmentésemre jött két katona feltett egy hordágyra és elvitt az erdőn keresztül a Du­na párjára. Marinka ment elől az utat mutatva. A folyóhoz érve kezet fogott velünk és las­san visszafelé indult, egyedül. Lehet, hogy hazament, de az is lehet, hogy más sebesült szov­jet katonákat ment biztonságba helyezni... A háború végét Ausztriá­ban, Grúzban értem meg. Az­után hazakerültem és hamaro­san leszereltek. 1947-ben csa­ládot alapítottam, gyermekeim vannak. Harmincnégy éves va­gyok. Még sokáig szeretnék él­ni és dolgozni, szeretném fel­nevelni gyermekeimet. Arra ta­nítom őket, hogy barátságban éljenek a föld valamennyi né­pével. Nem akarom, hogy vala­ha megismétlődhessék az, amit én Dunaföldvárnál láttam... Nagyon szeretném megtud­ni, hogy él-e még Marinka, az a hőslelkű magyar lány. Saj­nos a családi nevét nem isme­rem. Azt sem tudom biztosan, hol lakik. Talán a keresztneve sem úgy hangzik magyarul, ahogy írtam, de úgy emlékszem, hogy Máriának, Marikának hív­ták. Ha még él és egészséges, talán jelentkezik és visszaem­lékezik a »Miklósra« — így nevezett engem — akivel együtt énekelt a Volgáról, a nagy orosz folyóról... Miklós életben van és szívből í jövő üdvözletét küldi saját ma- j ga, felesége és gyermekei ne- i vében. Ki tudja, talán Marika 1 is visszagondol néha azokra a j súlyos napokra s talán beszélt rólam férjének és gyermekeinek I elmondta, hogyan mentette meg Nyikolaj, orosz katona éle- j tét. Tisztelettel: | NYIKOLAJ FJODOROVICS KALASNYIKOV Szpevakova falu, Vovo-Ajdar járás Luganszk-terület, Ukrán j SZSZK Szovjetunió.« j OC«^«OOIOTailüg»MMJOüOU.MJWI.ireTOO^uC A. Tolástoj: A i IL I I (6) MASA ÉJSZAKÁJA Ezen az éjszakán Masa sokáig várta haza a férjét: többször is fölmelegítette a teát a petróleum- főzőn. Baljós csönd tanyázott a magas tölgyfaajtó mögött. Guszev és Masa egy hatalmas, valamikor pompás, de most már eléggé megrongálódott ház egyik szobájában laktak. Lakói a for­radalom alatt elmenekültek. Négy év alatt az esőzések és a téli hóviharok kívül-belül alapo­sén megrongálták a házat. Tágas, nagy szoba volt. A meny- nyeáeten, aranyozott faragvágo- nyok és felhők közt, szélesen mo­solygó, dústestű női alak szár­nyalt, körülvéve szárnyas kisde­dekkel. — Látod, Masa — mondogatta gyakran Guszev, a mennyezetre mutatva — milyen jó húsban van, milyen vidám, pedig hat gyereke van. Ez aztán az asz- szoiiyl'j Az oroszlánlábú, aranyozott ágy fölött egy öregember képe függött. Az öreg fejét rizsporos paróka fedte, száját keményen összeszorította, mellén csillag fénylett. Guszev elnevezte >-Top- tigin tábornokinak. »Nem volt ettől nyugta senki emberfiának, most meg akár taposhatunk raj­ta«. Masa nem mert a képre néz­ni. Kis vaskályha csöve nyúlt át a szobán, az kormozta a falakat. A polcon meg az asztalon, ahol Masa a szűkös vacsorát készít- gette, rend és tisztaság volt. A faragott tölgyfaajtó két ab­laksoros terembe nyílott. A be­tört ablakokat bedeszkázták. A mennyezet itt-ott beszakadt. Vi­haros éjszakákon fütyülve járt a szél, patkányok futkostak ebben a teremben. Masa leült az asztalhoz. A pet­róleumfőző lángja sziszegett. A szél kongó óraütések bús hangját hozta a távolból. Kettőt ütött az óra. Guszev nem jött. Masa ezt i'-oadolta magában; »Mit keres va­jon, mi hiányzik neki? Egyre csak keres valamit, nem nyug­szik a lelke... Ej, Aljosa, Aljosa... Csak egyszer behunynád a sze­med és a váltamra borulnál, kis­fiam; ne kutass már, úgysem ta­lálsz drágábbat az én szánalmam­nál.« Masa szempillai közt könnyek buggyantak ki, lassan letörölte őket és kezébe temette az arcát. Feje fölött ott repült és sehogy sem tudott elrepülni a víg asz- szony a vidám kisdedekkel. Ma­sának ez ötlött most az eszébe: »Ha olyan lennék, mint ez, ak­kor bizonyosan nem hagyna el sohasem«. Guszev azt mondta, hogy mesz- szire utazik, de hogy hová, azt Masa nem tudta, nem is merte megkérdezni. Hiszen ő is látta, hogy GusZévnak nehéz itt élni vele, ebben a furcsa szobában, eb­ben a csendben tengeni-lengeni. Nem bírják ki. Éjjel álmában a fogát csikorgatja, felhördül, felül az ágyon és szuszog, összeszorítja a fogát, arca és melle verítékben fürdik. Aztán visszaroskad, elal­szik, reggel komor, nem találja a helyét. Masa mindig szelíd volt hozzá, gyöngéd, okosabban bánt vele, mint anya a kisfiával. Aljosa sze­rette érte és sajnálta, de mindig csak azt nézte, hová mehetne eá Baloglh József, a népfront bizott­ság bonyhádi járási- titkára volt. A gyűlés színessé, érdekessé téte­le érdekében a helyi általános is­kola tanulói színvonalas műsor­ral szórakoztatták a résztvevőket. A hazafias Népfront rendezésé­ben békegyűlést tartottak a kö­zelmúltban Mucsfán. A gyűlés után érdeklődők zsúfolásig meg­töltötték a községi művelődési ház nagytermét. A gyűlés előadója

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents