Tolna Megyei Népújság, 1959. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-30 / 229. szám

4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1953. szeptember 30. Hét fon as> I/B-ben Az ízlésesen berendezett Iro­dában Zombai Lászlóval, a du- naföldvári gimnázium igazgató­jával és helyettesével, Deák Ár­páddal arról beszélgetünk, hogy milyen nagy jelentősége van a tanulóifjúság munkára való ne­velésének. Minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy a középiskolák­ból kikerülő ifjaknak az érett­ségi bizonyítvány mellé szak­munkás oklevelet is adjunk. Az általános műveltség mellett már a gimnáziumban a fizikai munka szeretetére, megbecsülésére ne­veljük a fiatalokat — mondja az "igazgató. E nevelés egyik jól bevált módszere nálunk a politechni­kai oktatás, amit a dunaföldvári gimnázium I/B osztályában egé­szen sajátos formában kezdtek el az idén A helyi körülmények alapos mérlegelése után az isko­la mellett működő politechnikai bizottság javaslatára négy esz­tendő alatt mezőgazdasági szak­munkásoknak képezik ki a mos­tani I/B osztályosokat. — Azért éppen mezőgazdasági szakmunkásoknak, mert Duna- földváron a mezőgazdasági ter­melésnek van legnagyobb múltja és szép jövője. Ezen túlmenően pedig a községnek nagy a jelen­tősége a főváros és Sztálinváros zöldség- és gyümölcs-ellátásá­ban — szólt közbe Deák Árpád, az igazgatóhelyettes. A beszélgetés közben az igaz­gató előkeres egy dossziét, amely ben a diákok politechnikai ok­tatásának alapjául szolgáló négyéves szerződést rakták le. A szerződést a helyi Alkotmány Tsz és az iskola kötötte, amely­nek a lényegét így lehetne ösz- szefoglalni: Az I/B osztály tanulói minden héten hétfőn hat órát töltenek a szövetkezetben. Elsajátítják itt az állattenyésztés, a növényter­mesztés, a szőlő- és gyümölcs- termesztés, az üzemszervezés és a mezőgazdasági géptan alapis­Feltűnően udvarias volt min­dig Bede János, a tolnai Béke Ét­terem eszpresszójának volt veze­tője. Egyszer-kétszer én is ven­dége voltam. Amikor beléptem, a köszöntések egész áradatát zúdí­tott rám: »Kiváló tiszteletem, van szerencsém üdvözölni kegye­det, alázatos szolgája mély hódo­lat.al bátorkodik érdeklődni kí­vánsága felől«. Nem folytatom, mert még túlzásnak tűnne, pedig ez még csak a leegyszerűsített valóság. Még mielőtt e »szolgálatkész" ember krónikáját folytatnám — félreértések elkerülése végett — hangsúlyozni kívánom, hogy nem az udvarias kiszolgálásnak va­gyok az ellenzője. Tisztelet és be­csület illeti mindazokat — s ez kifejezésre is jut nem egyszer —, akik a szocialista kereskedelem szolgálatában a dolgozók szá­zait és ezreit naponta kiszolgál­ják, nem kevés türelemmel és hozzáértéssel. Nem a becsületes többségről van szó, hanem az egy-két becstelenről. Az olyan­ról, aki majd megszakad a meg- alázkodni-akarástól és ezzel igyekszik palástolni azt, hogy a ceruzája a kelleténél vastagabban fog. Mintegy előlegezett bocsá­natkérésként a porig megalázko­dik, hogy később a fizetés pilla­natában annál gátlástalanabbá »megvághassa« a vendéget. A tolnai eszpresszó vezetője ilyen »választékos« modorú volt, mindaddig, amíg ki nem sült, hogy 11 338 forint leltárhiánya van. Ezután kezdődött a bonyoda­lom. Bede Pécsre volt kénytelen áttenni a székhelyét. Tolnán fel­mondtak neki. A tolnai föídmű- vesszövetkezet Bede munkaválla­lói igazolási lapján feltüntette a 11 398 forint tartozást. Egy szép mereteit. A tsz saját gazdaságá­ban biztosítja a gyerekek elmé­leti és gyakorlati oktatását. A szövetkezet magára vállalta azt is, hogy járművet biztosít a fia­talok munkahelyre szállításához. A végzett munkáért meghatáro­zott bért nem kapnak az iskolá­sok, ellenben teljesítésükről könyvet vezetnek és az év végi zárszámadáskor a legszorgalma­sabb tanulókat jutalomban ré­szesíti a szövetkezet. Ennyit ma­gáról a szövetkezésről... Mi éppen hétfőn, szeptember 28-án jártunk Dunaföldváron. S azt már egy kicsit természetes­nek vettük, hogy az I/B osztály tanulóival gyakorlati munka közben beszélgethettünk. — Számomra nem jelént újat a mezőgazdasági munka. Az édesapám tizenhárom hold föl­dön gazdálkodó paraszt. Otthon is kapáltam, az állatok etetésénél is segítettem. De az mégis új, amit a szövetkezetben látok és tanulok. Szüleim örülnek is ne­ki, hogy részt veszek a politech­nikai oktatásban, mert megka­pom a mezőgazadsági szakmun­kás bizonyítványt is, aminek nagy hasznát vehetem még az életben — mondja ifjú Révész András, az egyik tanuló. — Mi szeretne lenni az iskola elvégzése után — kérdeztük, amire ő gondolkodás nélkül rá­vágta: — Agronómus, mert ez a leg­szebb foglalkozás. Az I/B osztályosok többsége munkás- vagy parasztcsaládból származik. A gyerekek elmon­dása szerint szüleik is örülnek annak, hogy egy héten egyszer az iskola szervezésében fizikai munkát végeznek. — Az én apukám gépkocsi- vezető a SERNEVÁL-nál. Azt mondta nekem, hogy dolgozzak szorgalmasan, minden hétfőn a tsz-ben. Legalább megtudom én is, hogy milyen nehéz munkával teremtik meg a mindennapi ke­nyeret — rukkolt elő Bor Jutka. napon a Pécsi Vendéglátó Vál­lalat értesíti a tolnai földműv.es- szövetkezetet, hogy Bede fizeté­séből 490 forintot levontak és ezt n.z összeget részükre már cl is küldték. Az új munkavállalói iga­zolási lapján pedig 908 forint tar­tozást jegyeztek fel. A tolnaiak sehogyse tudták megérteni, hogy hogyan jött ki ez a 908 forintos végösszeg. Ha valaki 11 398 fo­rintból 490-et kifizet, akkor nem 908 forint a maradék. Nem volt más hátra, mint az, hogy a pé­csiektől visszakérték az általuk kiállított munkavállalói igazolá­si lapot. Miután az megjött, nyomban megoldódott a rejtély. Az »élelmes és született üzlef- ember« kiradírozta a 11 398-as számból az első egyest és az így maradt összegből vonták le neki a 490 forintot. így aztán valóban csak 908 forint »tartozás« ma­radt. A szekszárdi járásbíróság hét­főn tárgyalta Bede János bűn­ügyét. Társadalmi tulajdon sé­relmére elkövetett sikkasztás bűn tettében mondta ki bűnösnek és ezért egyévi börtönbüntetésre ítélte a 11 398 forint leltárhiány miatt. Már nem is gondolt újabb for­dulatra, amikor a tolnai földmű­vesszövetkezet képviselője átad­ta az ügyésznek a meghamisított munkavállalói igazolási lapot. Az ablakhoz tartott papíron jól lát­szott a kaparás helye. Derült ég­ből villámcsapás. A sikkasztáson kívül minden valószínűség szerint okirathami- sítás miatt is felelősségre vonják a vendégekhez állandóan »kiváló tisztelettel« forduló, önzetlennek egyáltalán nem mondható üzlet- v. zccot. — eh = — Az én apukám meg azt kér­dezi tőlem mindig, hogy milyen az a szövetkezet, hogyan élnek ott az emberek — szólt közbe felnőtt emberhez illő komoly­sággal Értékes Mária és minden kérdezés nélkül megmagyarázta apja érdeklődésének okát. így: — A mi falunkban nem volt szövetkezet, de most meg akar­ják alakítani, az én apukám is be fog lépni. — Melyik munka tetszik leg­jobban a mezőgazdaságból — kérdeztük, amire a gyerekek szinte kórusban válaszolták: — A szüret! — Az elnök bácsi meghívta az osztályt szüretre, alig várjuk, hogy mehessünk — lelkendezett Bor Jutka. A gyerekek — amint erről be- szélgetés közben meggyőződ­tünk — sok romantikát találnak a politechnikai oktatásban. De ugyanakkor azt is tudják, hogy a mezőgazdasági szakismeretek elsajátítását éppen olyan ko­molyan kell venni, mint a tör­ténelmet, vagy a matematikát. Hiszen ebből a tantárgyból épp úgy vizsgáznak a diákok, mint bármelyik másból. S ez így van jól. Dorogi Erzsébet Új szavak a francia nyelvben A szovjet holdrakéta sikeres útja új szavakkal gazdagította a francia nyelvet. Az egyik »Alu- nir« (leszállni a Holdon), a má­sik a hozzátartozó főnév: »alu- nissage«. A Francia Akadémia «halhatat­lanjai«, akiknek dönteniük kell arról, hogy mi válik a francia nyelv szókincsévé, meglepő gyor­sasággal elfogadták az új szava­kat. — Macmillan golfozni tanul. Eisenhower angliai látogatása óta Macmillan elhatározta, hogy ja­vítani fogja golf technikáját, amely eddig igen középszerű volt — az angolok nagy szomorúságára. Be­iratkozott az angol golfszövetség­be és nem csekély tagdíjat fizet, de ezzel biztosítja magának a jogöt, hogy az Egyesült Királyság 14 legszebb golfpályáján teheti próbára ügyességét. III. Fabius villája afféle nyári lak volt, melyet tulajdonosa nem la­kott állandóan. Néhány megbíz­ható szolga gondjára bízta az épületet, mely tágas volt és ké­nyelmes, pompás átriummal, ves- tibulummal, tablinummal és ca- vaediummal. Ide szállították te­hát a három leányzót, teljes ti­tokban, szoros őrizet mellett. A nővérek egy percig sem kétel­kedtek abban, hogy a vesztőhely­re viszik őket, megtagadva tőlük a nyilvános mártíromság gyönyö­rét és példamutató bátorságát. Szemüket bekötötték s kötelet erősítettek kezükre, így robogtak velük az ismeretlenségbe. Köte­lékeiket csak a vestibulumban ol­dották le s amikor először pillan­tottak szét a derengő félhomály­ban, szóhoz sem tudtak jutni a csodálkozástól. — Hol vagyunk? — kérdezte végre Agapes és húgaira nézett. — Milyen szép itt, — mondta a gyanútlan Hirena. Csak Cionia nem szólt. — Jó helyen vagytok, — fele­ié az egyik szolga s rögtön szo­bájukba vezette őket, három’egy­másba nyíló, kényelmes helyi­ségbe. A nővérek egy pillanatra megfeledkeztek arról, hogy miért kerültek ide, gyanújuk eloszlott s napok óta először mosolyogtak. — Jó az Isten! — kiáltott fel Agapes-. — Nem enged elveszni Ami a túlzott udvariasság mögött volt Műemlék a csárdában 1908-BAN még a kis Diófási gyerek sem gondolta volna, amint az épülő csárda üres ab­laknyílásain ki-beugrálva ját­szottak, hogy később és nap­jainkban benne méri a fáradt utazóknak a frissítő italokat. Igen, a Zomba és Szekszírd kö­zötti Diófási csárdáról van szó. Nem gondolta még akkor Diófási bácsi, hogy 1922-ben szögre akasztja végképp az aszíalosszer- számokat, s beáll az italos pult mögé, FÉLÉVSZÁZAD MŰLT EL a csárda felépítése óta, s ma is ép­pen olyan közkedvelt »k-fogó­hely« az országút »vándorai« szá­mára, mint régen. De haj, mi­lyen mások ezek a mai »vándo­rok«. Valamikor ez a hely olyan átmeneti otthonnak számított a megyeszékhelyre kocsival, gya­log igyekvők részére. Már úgy számolták a messzebb lakók, hogy estére elérünk a csárdához, ott megalszunk, s •reggel korán tovább Szekszárdra. vagy vissza­felé jövet a lakóhelyre. Messze környéken ez volt az egyetlen ház akkoriban az útszé- len. S bizony az összesereglett éj szakázó vendégek villany híján, rádió nélkül, petróleumlámpa füs tös fénye mellett a néha bsvetődő hegedűsök zenéjére mulatgatlák magukat. ÜGY 1912 TÁJÁN nagy ese­mény történt az elhagyott, kiet­len tájon. Az érkezők már az aj­tón kívül hangos, pattogó dal­lamokra lettek figyelmesek, ép­pen a Rákóczi indulót húzták, fújták, de mintha egy nagy-nagy zenekar lett volna. S mire belép­nek elhallgatott a zene, de a ze­nekarnak is nyoma veszett. — Ördöngösség, boszorkányság — mondták, s keresték volna a zenekart, de hiába nem volt ott egyéb, mint a megszokott társa­ság. Ha csak... Igen egy új szek­rény állt a sarokban, de ki gon­Patronálok Kedves vendégek érkeztek va­sárnap reggel Alsónyékre. A Bu­dapesti Hajtóműgyár harminc dolgozója jött el m vállalat által patronált Dózsa Népe Tsz-hez látogatóba. A vendégek azonban nemcsak látogatóként jöttek, ha­nem érkezésük után azonnal hoz­záláttak a munkához. Két — e- gyenként 30 méteres, kukoricagó- ré építését kezdték meg, közülük bennünket, akik ragaszkodunk őhozzá. S már hálaadó énekbe akart kezdeni, de Cionia gyanúja egy­szerre feltámadt: — És ha ez is az ördög csel­vetése? Ezen pedig sokáig tanakodtak, mert nem tudták eldönteni, hogy Isten megmentette-e őket, vagy az ördög csapdájába kerültek. A szolgáktól nem tudtak meg semmit. Lábujjhegyen és némán járkáltak körülöttük s minden kérdésre csak titokzatos mosoly- lyal válaszoltak. így múlt el egy nap és egy másik, de ennek éj­szakáján minden megvilágoso­dott elméjükben. Már épp lefekvéshez készültek, midőn megjelent Fabius s az át­riumba rendelé Hirenát. A két nő vér rögtön letérdelt szobájában s célját tekintve elég homályos imába kezdett. Hálát adtak Hi­rena boldog mártíromságáért, melyben most már alig kételked­tek, de ugyanakkor életéért is kö­nyörögtek. Valljuk be, Hirena emelt fővel, különösebb félelem nélkül lépett az átriumba s köz­ben így imádkozott: legyen meg a te; akaratod. Természetesen sem­dolta volna, hogy köze van a nagy vígságderítő dallamokhoz. Pedig volt, mert nem közönsé­ges bútordarabot láthattak, ha­nem egy zeneszekrényt. Száz má­zsa búza áráért hozatta az idős Diófási bácsi Csehországból — természetesen hitelbe, amelyet hosszú évekig törlesztgetett. MILY VIDÁMAN TELTEK ez­után a csendes esték a várakozók számára, s mennyivel jobban csúszott a jóféle itóka. Néha- néha kinyitották a szekrény aj­taját, akkor volt ám csak ámulás- bámulás. A masina 120 kilós súly- kolonca egy nagy hengert forgat. A hengerből különböző távolság­ra szögek állnak ki, s a forgás által előre meghatározott terv szerint emelgetnek egy-egy bil­lentyűt, amelynek vége, vagy a húrokra, vagy a dobokra és a cin­tányérra üt, aszerint, hogy a nyolc dal közül, melyikre állítot­ták be. Akkor újdonságként, ma meg­becsült régiségként kezelik e ze­neszekrényt. Gondos gazdái vi­gyáztak rá, megőrizték az utó­kornak a régi világ e szórakozta­tó remekművét. AHOGY DIÓFÁSI BÁCSI mondja, még csak most marad meg igazán, mert legutóbb mű­emléknek nyilvánították, hiszen talán az egyedüli ebből a fajtából az egész országban. A közel fél­évszázados mestermunka tehát együtt öregszik a csárdával, s az elmúló évek nem pókhálóval, ha­nem patinás új színnel övezik az öreg jószágot, amely most is fá­radhatatlanul szórakoztatja ér­deklődő közönségét. Most is, amint be akarom húz­ni magam mögött az ajtót, még hallom az egyik vendég hangját: azt a Bob herceget játssza le még egyszer Diófási bácsi, tudja — te­szi hozzá — az a feleségem ked­vence. (Sz) Alsónyéken az egyik el is készült estig, a másikat pedig majd szombaton és vasárnap — amikor ismét el­jönnek — fogják befejezni. E ket­tőn kívül még öt górét építenek a szövetkezetnek. Este, a munka befejezése után baráti találkozót rendezett a szö­vetkezet tagsága, megvendégelte a budapesti dolgozókat. mit sem tudhatott az ég akaratá­ról, tyúkeszével csak a vad orosz­lánokra tudott gondolni, bár hal­lott már »olyan szentről is, akit olajban főztek meg, de ezt túl­ságosan bonyolultnak találta. Amikor Fabius megpillantotta, rögtön eléje sietett s könnyed haj lássál üdvözölte, melyben épp annyi volt a tiszteletadás, mint a leereszkedés. A lány megállt élőt te, megbiccentette a fejét és ezt mondta: — Tudom, hogy végórám ütött. Né késlekedj hát uram. A világfi zavarba jött s egy pillanatig hallgatott. — Mit beszélsz? Nem értelek. A lány azonban nem szólt, ösz­szeszorított szájjal végigmérte a férfit, de amikor megérezte raj­ta a keleti illatszerek idegenül is ismerős illatát, enyhén megbor­zongott. Világbéli dolgokban alig vala járatos, de a távoli fűszer­számok illatában mégis volt va­lami, ami nem lehetett kedve el­lenére. Csak az hozta zavarba, hogy az ördögöt eddig kizárólag szarvakkal, fertelmes bűzt áraszt va, tudta elképzelni. — Beszélni akarok veled, — mondta a férfi s kezével a he­verő felé mutatott. — Üljünk le, — tette hozzá, amikor Hirena nem értette meg a kecses moz­dulatot. A heverő mögött pedig valóban ott állt az ördög. CSÁNYI LÁSZLQ

Next

/
Thumbnails
Contents