Tolna Megyei Népújság, 1959. augusztus (4. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-19 / 194. szám
4 1959. augusztus 19. TOT.M H VT'r.yi^y '”'t»v>Tc \q Csehs^leváiksc, Mémstorszég és újm itthon Csárdás és török fekete Etkés^iiit a sim ontomyai törpevízmű Következett a címcsere és a búcsú kézfogás. Hát nem szíves vendéglátás, barátkozás volt ez? Másnap este már a prágai In- ternacionál Szállóban ismerkedtünk. A szállodáról magáról csak annyit, hogy nemrégen épült, ha jól emlékszem, 20 emeletes. A lehető legkényelmesebben berendezett szobákkal, gyönyörű éttermekkel, bárhelyiségekkel és természetesen lépcsőház nélkül, mert a lift szállít mindenkit. A szállodát külföldiek lakják. Ha leültünk öt percre a szálloda halijába, ott egész biztos, hogy láttunk négert, kínait, japánt, franciát, amerikait, szovjetet, vagy törököt. A legtermészetesebb, hogy mindenki próbál ismerkedni, barátkozni, ha máshogyan nem, hát mutogatnak egymásnak, gyufásdobozt, cigarettát, jelvényt cserélnek, no meg természetesen címet. Én is kaptam egy japántól címet. Magyaráztam is neki kézzel-lábbal, hogy ha majd egyszer véletlenül arra járok, benézek egy félórára hozzájuk is. Nem tudom, megértette-e? (Folytatjuk.) Boda Ferenc A szövetkezeti „szarkákról" Beszéltem szövetkezeti tagokkal, akik azért panaszkodtak, mert a vezetőség nem fordít kellő gondot a kollektíva tulajdonának megvédésére. Ugyancsak a szövetkezetnek a vezetői pedig azért panaszkodtak, mert magukra vannak hagyva a szövetkezeti „szarkák” elleni küzdelemben. A tagság körében a „betyárbecsület” elve alapján senki nem leplezi le a szövetkezeti tulajdon ellen vétőket. A lopások, amelyekről hallottam, veszélytelennek látszanak és mégsem veszélytelenek, a szövetkezeti és a magántulajdonhoz való viszony ferde értelmezéséből erednek. Erre a tényre akkor jöttem rá, amikor egy másik helyen, a bátai Rákóczi Tsz-ben beszéltek nekem egy szövetkezeti tagról, aki búzát lopott. Ez az ember hosszú évtizedeket töltött a faluban mint egyéni gazda és soha nem lopott. Miért nem lopott egyéni gazda korában és miért vetemedett félévi szövetke- kezeti tagság után lopásra? Erre a kérdésre vártam a faluban járva több ember szájából is a feleletet és érdekes dolgokra bukkantam. Az egyik idős szövetkezeti tag azt mondta: — Aki a komájának, vagy a szomszédjának a földjéről egy tö(Haypál) S. J. „MU1\DUS Az elmúlt év tavaszán néhány simontornyai lakos elhatározta, I hogy meg kellene javítani a Sió | jobbpartján lévő községterület : vízellátását. A tanácshoz fordultok ezzel a kéréssel és a község vezetői támogatták a kezdeményezést: 1958. április 24-én megalakult a vízgazdálkodási társulás. Az alakuláskor elhatározták — a költségvetés elkészülte után —, hogy minden egyes tag 500 forint készpénzzel és 300 forint értékű munkával segíti felépíteni a törpevízművet. Az elmúlt év őszén kezdték el a terv megvalósítását. Az idén tavasszal pedig a munkálatokat teljes ütemben megkezdték. A törpevízmű elkészült. A Sió jobbpartján lévő községrószben lefektették a csővezetékeket, az utcai ’cifolyókutakat is felállítottak. Miért nem kapott Bölcske hajóállomást ? A minap jártam először Bölcskén. Az utcán járva megszólítottam egy idős parasztbácsit. Hamar eligazított, de mielőtt elkökött lopott, a falu rögtön a szájára vette. Mert az olyan embert, aki a másikét eltulajdonítja, csak megvetés illeti. De ha valaki a szövetkezetéhez nyúl, az egészen más... Itt a tévedés. Mert nem egészen más. A beszélgetések során arra is rájöttem, a tévedés gyökere onnan ered, hogy a régi uradalmakban a lopást nem tekintették bűnnek az uradalom dolgozói. A falusiak is különbséget tettek az között, hogy valaki az uraságtól lopott-e, vagy egy parasztembertől. Ma azonban más a helyzet. A szövetkezet nem „uradalom”. A szövetkezeti „szarkák” nemcsak egyszerűen a szövetkezetét károsítják meg, hanem sorban megkárosítják a szövetkezet minden egyes tagját, mivel hogy a szövetkezeti tulajdon az egész tagság tulajdona. Ha tehát a tagság azt akarja, hogy jövedelmét senki meg ne „rövidíthesse”, egy emberként kell hogy őrködjék közös tulajdona felett. A „szarkák” felkutatása, íelelősségrevonása nemcsak a vezetőség feladata. És ha sok a tolvajlás, akkor elsősorban is a tagoknak a szövetkezeti tulajdonhoz való viszonyában kell keresnünk a hiba forrását. összesen 28 kifolyókutat és négy lajttöltő csapot szereltek fel. A lajttöltő csapok közül kettőt — a lakosság kívánságára — a szőlőhegy felé vezető út mellett helyeztek el. E hó végén, amikor a székesfehérvári elektromossági vállalat beköti a villanyt, a si- montornyaiak régi kérése fog teljesülni. Az alapító tagok és a vízgazdálkodási társulat valamennyi tagja úgy tervezi, hogy a műszaki átadás után megkezdik a lakóházakhoz is a víz bevezetését. A község Sió jobbparti felén ezelőtt csak egy artézi kút volt, Harcos János, Varga Kálmán és még több száz lelkes simontornyai lakos önkéntes társulása révén megvalósították a jó vízellátást. A vízmüvet ünnepélyes kül-* sőségek közben adják majd át. szönhettem volna, marasztalva megkérdezett: „Hát az elvtárs mi járatban van?” Nézelődöm a faluban — feleltem. Szó szót követett és a bácsika velem tartott. Sok mindenről beszélgettünk, mígnem a Dunáról került szó. —■ Hát igen — mondja nagyot sóhajtva, a Duna itt van egy arasznyira, de hajóállomásunk nincs. Nagy baklövést követtünk cl. Tudja úgy volt — kezd bele a hajóállomás történetébe —, hogy még a 20-as évek elején az elöljáróság unszolására egy szép napon megérkezett Bölcskére a bizottság. Ennek a bizottságnak az volt a feladata, hogy eldöntsék: lesz-e hajóállomás, vagy nem. Nagy urak voltak azok, a minisztériumból jött mind. Az elöljárósággal együtt áthajóztak a szigetre, mert csak ott lehetett volna az állomást elhelyezni a Duna se- kélysége miatt. A bizottság tagjai egymással vitatkoztak, velünk nemigen beszéltek. Mi ésak vártuk a fejleményeket. Hosszas hu- za-vona után végre megindultunk visszafelé. De még mindig nem mondták ki a végszót. Vártuk: lesz-e, nem-e? Éppen a bölcskei partra értünk, mikor delet harangoztak. Az urak hirtelenjében mindenről elfeledkeztek. Közülük a főrangú meg is kérdezte: „Hol lesz az ebéd, bíró uram?” És a következő pillanatban eldőlt a hajóállomás sorsa. „Nekünk otthon, a tekintetes uraknak pedig ott,/ahol megrendelték” — válaszolt röviden az akkori bíró. III. A táj egyhangúságával kezdtem, de ugyanezt folytathatnám most is, amikor a szíves vendéglátásról és barátkozásról akarok némi képet adni. Alkonyat tájban érkeztünk Brnóba. Gyorsan elfoglaltuk szállodai szobáinkat, átöltöztünk, mert sietni kellett a nem tudom hány fogásos és bonyolult terítékes díszvacsorára. Utána egy szolid kis társasággal elindultunk városnézésre. Mohón szívtuk magunkba a város levegőjét, minden kirakatot, szépen kivilágított épületet hosszasan nézegettünk és most nem is kellett sietnünk. A hivatalos program nem kötött bennünket, s hát külföldön az ember szívesen lemond az alvásról is, pihenésről is a látványosságért. Végül mégis kezdtünk elfáradni, s akkor jött valakinek a "mentő« ötlete: »Menjünk el egy zenés szórakozóhelyre. Külföldön még úgysem táncoltunk.« Végül a szálloda bárhelyiségé- nél kötöttünk ki. Észrevették, hogy külföldiek vagyunk — nem fogadták el a belépődíjat. A pénzzel takarékoskodni kell. Ezért aztán csak feketekávét rendeltünk. Legnagyobb szomorúságunkra kiderült, hogy Ott törökösen főzik a feketét, ami azt jelenti, hogy zaccostól együtt tálalják, s így olyan sűrű, hogy a kanalat meg lehet benne állítani. Néha-néha azért a szánkhoz emeltük, nehogy nagyon megsértsük a pincéreket, de csak nagyon mértékletesen fogyasztottunk belőle. Az első elhatározásom — talán mondanom sem kell — ez volt: itthon többet sosem fogok reklamálni egy cukrászdában sem, akármilyen rossz kávét is főznek, mert nálunk és a mi ízlésünknek még a legrosszabb is jobb ennél. (Később Drezdában a »változatosság« kedvéért körülbelül három- decis mennyiséget hoztak feketekávéként — tejszínnel, pazar fényű edényekben. Haj, de mennyivel jobb a mi feketénk néha töBomba helyett pörög amforát találtak a tenger mélyén Az angol tengerészet »békaemberei« Máltától északkeletre egy öbölben elsüllyedt háborús bomba után kutattak a tenger mélyén. A bombát nem találták meg, ellenben helyette csodálatos épségben megmaradt görög amforát hoztak felszínre, amely időszámításunk előtt a III., vagy a II. századból való. Az amfora vöröses agyagból készült és 20 láb mélységben feküdt a víz alatt. Régészek szerint a szóbanforgó öbölben valószínűleg még százával feküsznek ilyen görög edények, amelyek nyilván egy hajótörést szenvedett régi görög teherhajó rakományából származnak. rött szélű, egyszerű csészékben!) S aztán táncoltunk. Próbáltuk utánozni az ottaniak táncstílusát. Nem volt nehéz. Ott is modern jazz tánczene szólt, csak a táncot sokkal lassúbb ütemben, kevésbé temperamentumosán járják, mint mondjuk Szekszárdon a sörkertben. Az »alkalmazkodás« ellenére is csakhamar kiderült, hogy külföldiek, magyarok vagyunk, amit mi abból vettünk észre, hogy a zenekar magyar számokat kezdett játszani: »Bolyongok a város peremén«, meg a régi »Omnibusz tetején«-t, s a többieket. Nagyon jó érzés volt ez a figyelmesség. A zaccos kávé után valósággal felüdített bennünket olyannyira, hogy még egy pohár sör erejéig sem fogyasztottunk szeszes italt, de mégis nagyon jő kedvünk kerekedett. Mindennek a betetőzése pedig az volt, amikor a lágy tangó után csárdást kezdett játszani a zenekar. Mindenki járni kezdte, de egy perc múlva már csak mi magyarok maradtunk a táncparketten. De mi jártuk, majd a cipőnk maradt el. Úgy éreztük, hogy járni kell, mert ez a csárdás nekünk szól, a vendégeknek, akik véletlenül ide tévedtünk. S aztán a legnagyobb meglepetésünkre következett a taps. Meg kell említeni, hogy az egyik magyar lánnyal, Évikével egy cseh férfi csárdásozott. Egészen jól ropta ezt a szilaj táncot. Megismerkedtünk vele, mivel ő is, s a társaságunk egyik tagja, Emmike jól beszélnek németül. Kiderült róla, hogy mérnök, s többször járt már Magyarországon. Amikor Budapestről és a Balatonról beszélt, mindig csak ezt a jelzőt ismételgette: wunderschön, wunderschön. És szeretne ismét ellátogatni hozzánk. lólsikeriilt tánc- és népdaüiangverseny Tolnán Jólsikerült tánc- és népdalhangversenyt rendeztek vasárnap délután Tolnán az építők szabadtéri színpadán. A műsorban felléptek a Boros-féle jazz-trió tagjai, Budai Ferenc népi zenekara, a gimnázium jazz-zenekara, a Harmónia tánczenekar és Mino- rics Mátyás tamburazenekara. A zenekarok műsora igen változatos volt, bár némileg eltért a hangverseny eredeti címétől, sokrétűségével, színvonalasságával és nem utolsó sorban mértéktartásával, jó szórakozást nyújtott a szépszámú közönségnek. Az Or- feusz-nyitánytól az ízes, ropogós csárdásig, Strauss-keringőtől a rock and roll paródiáig váltakoztak a számok ízléses összeállításban. A hat zenekar műsora között hangszerszólókat adtak elő tehetséges tolnai fiatal zenekedvelők: Koroknai Edit, Koroknai Ferenc, Saramó Giziké, Saramé György, Saramé Györgyi, Schwébl Mária, Venczel József és Zsigmond Ella. Nem sírom vissza a fiatalságomat, mert sok minden rosszat is visszasírnék vele, amit ekkortájt is épp elég volt elviselni. Az elmúlt idők megmaradnak emlékül és tanulságul. Örömei és keservei ma már nem osztanak és nem szoroznak bennem, mégis... Mégis: jó lenne »egy-sarzi«- bán lenni ezekkel a mai fiatalokkal. Nem a fiatalságukat irigylem, és nem a lehetőségeiket. Szívből örülök neki, hogy ő/c már úgy élhetnek, hiszen én is velük élek — azonban egy kicsit mégiscsak nekik áll a világ, és ráadásul: micsoda világ...! Most utaznak hazafelé a VIT-ről, mi a frontra utaztunk, válogatnak az iskolákban, mi szünidőben munkát kerestünk: este színházba jár nak, meg táncolni, minket kukó- fejű magántanítványok zsigerez- tek havi nyolc-tíz pengőért, és nem a legújabb divat szerint öltöztünk, hanem abba, ami volt. És olyanba, amilyen volt. S lám- csak, felnőttünk, sőt vénülünk is lassan de nyomunkban már kacagókedvű, jólöltözött és nagytávlatú fiatalok igyekeznek és sokszor bizony lemosolyognak bennünket — ha nem is rossz szándékkal, csak egy kicsit értetlenül. Néha talán felülről is... A keresztlányom is, a fiam is — ezen kaptam őket — egy kedves, öreg mackót lát bennem, akit szeretni ugyan könnyű, de megérteni már nehezebb. Én egy kicsit a múltból jöttem a mába, nekik meg csak jelenük van, meg jövőjük. Generációs különbség? Csodát. Sokkal többről van itt szó, mint a nemzedékek kérdése. A semmi és a minden, a mélység és a magasság összeférhetetlensége ez — és a mai fiatalokra csak az kiabál rá kígyót-békát, aki ezt nem akarja megérteni. Dehogyis rosszabbak, vagy kevesebbek ők, mint mi voltunk, csak mások. A szabadröptű madár nem ismeri a kalicka kínjait... Fiatalosabbra húzom magam, így próbálok velük menetelni. Ha nem is nagyon ruganyosán, de lépést tartani még tudok: egy, kettő, egy, kettő. Megyünk hát együtt a fiammal, a keresztlányommal és minden fiukkal és minden lányokkal, és szép és boldog dolog ez, ez a magam visszakorúsítása, amíg meg nem szólal a keresztlányom, a kis örök-érdeklődő, a tudásra mindig szomjas, aranyos korabölcs: — Keresztapu, tudsz még latinul? — Tudok még valamennyit, drágám... — feleltem óvatosan, • • • « meghagyva a visszavonulás útját. — Mit jelent az, hogy: Mundus vult decipi, ergo decipia túr? — Az, kislányom? Az bizony azt jelenti, hogy a világ azt akarja, hogy becsapják, tehát be kell csapni... — Igen? — gondolkozik el a másodgimnazista lány. Cinikus és hazug mondat... Nem tetszik. Hallgatva sétálunk tovább a nyárestében. Arra gondolok, hogy lám, kellenek az öregek is — én is — hogy legyen, aki érthetővé fordítja, lemezteleníti a tetszetős külsejű hazugságokat, hogy ezek a mai fiatalok csak az igazat tanulják meg, a jót és a szépet... Ez az ő fegyverük, az erősségük és az igazság győzelme a jövendőjük. Bizony drágám, nem becsapni k~ll a világot, hanem megőrizni kell. A világméretű hazugságok világméretű borzalmakat hoztak, de a világméretű igazság világméretekben épít... Míg megyünk kézenfogva, erre felé megyünk, és már nincs különbség közöttünk: egyek vagyunk. Egyek, mint ahogy egy az igazság. Mint egy a béke. Jánossy Zoltán. A TERMÉSZET SZERELMESE
