Tolna Megyei Népújság, 1959. július (4. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-14 / 163. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 1959. július 14. [délután öt óra. Kihalt a bonyhádi étterem. A legbelső sarokasztalnál zavartalanul lehet beszélgetni. Zsófikából mégis nehezen indul a szó. Pedig leveléből, amelyet a szerkesztőségnek írt, az derült ki, hogy szeretné elmondani hányatott életét, reménytelennek induló és mégis reményteljessé vált sorsát. A beszélgetés kezdetén mindenről szó esik, csak az életéről nem. Aztán eltelik egy óra, másfél óra, végül is egy kis zavart- sággal a hangjában, ezt módja: — Maga jó embernek látszik. Elmondok mindent, ha akarja, s ha úgy gondolja, hogy másoknak tanulságként szolgálhat történetem, akkor akár meg is írhatja. — A szüleim korán elhaltak, teljesen árva lettem. Az édesanyámra jól emlékszem még most is. A szeméből jóság sugárzott felém, s puha, meleg tenyerével gyakran simogatta a fejemet. — Amikor magamra maradtam, a mostoha nagyapám vett magához. Úgy ragaszkodtam a mostoha nagyapámhoz és nagyanyámhoz, mintha a szüleim lettek volna. Amikor a tizennegyedik évemet elkerültem, furcsa nyughatatlanság vett rajtam erőt. Egy szobában laktam a mos toha nagyapámékkal, s öltözködésnél, vetkőzésnél mindig nagyapám különös pillantásának céltáblája voltam, — Amikor megsimogatott, akkor sem úgy tette, mint máskor, kisebb koromban szokta. Félni kezdtem. Vajon mit akarhat? Tizennégy éves, tapasztalatlan kislány voltam akkor, s csak valami különös sejtelem rezgett bennem nagyapám szándékáról. Egy reggelen, amikor a nagyanyám már korán a piacra indult, a sejtelemből kegyetlen valóság lett. — Nagyon, de nagyon megijedtem. Olyan volt, mint aki elvesztette az eszét. Riadtan ugrottam volna ki az ágyból, de nem lehetett, sikoltozni kezdtem, s a szomszédok megmentettek. Az ijedtségen kívül semmi sem történt... De azóta van úgy, hogy néha éjszakánként felriadok, s rémes vízióként egy pőrére vetkőzött öreg embert látok felém közeledni... — Amint gondolhatja is, ezek után sürgősen ott kellett hagynom a mostoha nagyapát. Állami gazdaságba mentem. Brigádszálláson laktam. Hiányzott a családi élet melege. Amikor az állami gazdaság villanyszerelője megkért, hogy költözzek hozzájuk, mivel beteg felesége képtelen három gyermekét gondozni, rövid tétovázás után elfogadtam az ajánlatot. — A villanyszerelő feleségével hamar megbarátkoztam. A férfi jól keresett. Nyugodt, békés körülmények között éltünk. Aztán az asszonyt hirtelen kórházba szállították, s én akkor éjjel arra ébredtem, hogy valaki csókolgatja a számat, — Három hónapig éltem együtt a villanyszerelővel és bár én tizenhét éves voltam, ő pedig harminckettő, szerelmes lettem belé. Amikor megtudtuk, hogy kórházba került felesége egy orvossal szűrte össze a levet, még örültünk is neki. Válás lett a vége. Az asszonyt elvette az orvos, de engem nem vett el a villanyszerelő. — „Nem kellesz. Meguntalak. Tűnj el valamerre”. — Amikor ezeket a szavakat hallottam, azt hittem, nyomban megszakad a szívem... Mit tehettem? Otthagytam, és egy ismerősöm javaslatára Bonyhádra jöttem, — Egy idős néninél találtam lakást. Nagyon jó asszony. Hónapokon keresztül ingyen tartott. Nehéz volt a helyzetem. Elmentem a cipőgyárba, a zománcgyárba, sorra jártam az összes bonyhádi munkahelyeket, de sehol nem volt felvétel. Kénytelen voltam néhány ruhadarabomat fillérekért árubabocsátani, s kétségbeesésemben már majdnem rosszra adtam a fejemet, amikor visszarántott egy mentőgondolat. Eszembe jutott a párt, — Blénesi elvtárs, a párttitkár barátságosan fogadott. Három napig szaladgált önzetlenül érdekemben, míg végül is egy tsz-nél munkát talált számomra. — Azóta dolgozom. Keresetem Túl sok a csecsemő Angliában ! Thomas Barlow nagyiparos és bankár szerint Angliában túl sok gyerek születik és „sokkal helyesebb lenne”, ha az ország népessége tízmillió fővel csökkenne, A négymillió font forgalmat lebonyolító textilgyár-tulajdonos sze rint „ a lakosság túlzott szaporodása csökkenti az életszínvonalat és az elkerülhetetlenül bekövetkező gazdasági válságok alatt súlyosbodik a munkanélküliség”. A nagyiparosnak egyébként magának is kilenc unokája van, ezeket azonban nem sokallja, hiszen a munkanélküliség őket nem fenyegeti. 1954-ben már csaknem két. éve működött a csoport, de komoly, igazi nagy »értesülést« még nem sikerült elcsípnie. Pedig mindannyian akarták az értesüléseket és a pénzt is. Atkáry megengedte magának a nagy dőzsöléseket, barátokhoz járt, ezresekben kártyázott, s most már négy nőt tartott, akik úgy jártak hozzá, mint másokhoz' a háztartási alkalmazottak. Hogy esetleg lebukhat, mert nem dolgozik? Be volt jelentve az egyik kisiparosnál, s nem a kisiparos fizetett neki, hanem ő: rendszeresen leadta havonta a taksát és az ő utána fizetendő adót. Azt mondják, sokat akar a szarka... így volt Atkáryéknál is. Egy alkalommal, amikor kettesben társalogtak Strüzzieroval, fel vetődött, hogy a sajtóattasé szabadon mozoghat a határon, nem ártana hát néhány pár nylonharisnyát behozni. — Én ezt jól el tudnám pasz- szolni — vélekedett Atkáry. — Lehetne hozni például iridium- tollat is. Az a töltőtoll-kisiparos, akinél én be vagyok jelentve, úgyis mindig panaszkodik, hogy nincs elég külföldi anyaga, s milyen jó pénzt fizetne érte. — Én benne vagyok, ha te tovább adod — válaszolt Struz- ziero, aki most már tegező viszonyban volt a kémfőnökkel. Atkáry a kémtevékenység mellett csempész, üzér seftekbe is belekezdett. Egy alkalommal Szegedi révén 102 Napóleont és egy kiló tört aranyat vásárolt fel, majd továbbadta. A sajtóattasé diplomáciai kocsiján, élvezve a diplomáciai mentességet, rendszeresen, ezerszám hordta a nylonharisnyákat, tíz-tizenötezer- szám az iridiumtollat. Atkáryhoz dőlt a pénz... A kémfőnök éppen egy csempészüzlet lebonyolításáról tárgyal gatott ismerőseivel, amikor a késő esti órákban izgatottan rontott be hozzá Darvas Attila. — Kérlek, nagyon sürgős, személyes beszédem van veled. Szeretném, ha kettesben maradhatnánk. Atkáry azonnal elküldte a csempészeket, és máris Darvas Attila rendelkezésére állt. — Most szállították az osztályunkra a százhetven oldalas sztálinvárosi tervdokumentációt. Ez egy óriási anyag, amelyben egész Sztálinváros elrendezése, gyárak, lakóházak és minden, ami csak ott létezik benne van. „Valédi dollár bankjegyek darabonként 7,50 nyugatnémet márkáért eladók“ egy részét félreteszem „stafé- rungra”. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, nem vagyok árva. A párt vigyáz az árvákra is. Azóta nem is beszéltem Blénesi elvtárssal. Pedig szeretném neki megköszönni önzetlen jóságát. Neki és rajta keresztül a pártnak, mert nem engedte, hogy ..elessek”, megmentett a becsület számára. — Ha ír valamit erről a mai beszélgetésünkről, akkor feltétlenül említse meg, hogy a kommunistákat tartom a legönzetlenebb és legbecsületesebb embereknek a világon — ezek voltak Zsófia legutolsó szavai, amikor búcsúzom tőle. Hayp.il Egy nagy hamburgi napilap kiadóhivatalába hirdetés érkezett, amelyben valaki 16 000 va lódi dollár-bankjegyet kínál eladásra darabonként 7,50 nyugatnémet márkáért. Az újság természetesen nem volt hajlandó közölni a hirdetést, hanem továbbította az ügyet a rendőrséghez. Mivel nemzetközi méretű bűnténytől tartottak, ér tesitették az Interpol nemzetközi rendőrséget is. Rövidesen fény derült a különös hirdetés hátterére: Amikor a japánok azt remélték, hogy sikerülni jog Amerikát a háborúban legyözniök és megszállniok, jóelörP bankjegyeket nyomtak a megszálló csapatok részére. Több milliárd értékben készítettek dollárokat. Merész álmuk azután kudarcba fulladt és a háború után egy amerikai vállalkozó felvásárolta a kinyomtatott bankjegyeket abban a reményben, hogy gyűjtők érdeklődését fel tudja kelteni irántuk. A pénz egyrészét egy svéd kereskedő vásárolta meg, aki egész Skandináviában és végül Hamburgban is megpróbálta »vagyonát« elhelyezni. A stockholmi rendőrség a körülmények kivizsgálása után kijelentette, hogy valódi bankjegyek forgalomba hozása hasz nálatlan állapotban nem büntetendő cselekmény. A várt bűntény tehát szenzáció helyett —■ komédiába fulladt. ISKOIAAVAIAS FÁCANKERTEN Vasárnap iskolaavató ünnepség volt Fácánkertben. Az ünnepségen megjelent Gyugyi János elvtárs. a megyei tanács v. b. elnökhelyettese, Bárd Flórián, a megyei tanács művelődésügyi osztály megbízott vezetője, ezenkívül az iskola építőinek képviselői, az iskolások s igen sokan a falu dolgozói közül. Az ünnepséget Ben- ke János párttitkár nyitotta meg, majd Bárd Flórián mondott igen lelkes ünnepi beszédet, amelyben meleg szavakkal méltatta az iskola jelentőségét. Ezután pedig átadta az iskola kulcsát Ujj Gyula v. b. elnöknek, aki a tanács nevében megköszönte az államnak ezen nagy beruházást. Ezt követően mindjárt tovább adta a kulcsot az iskola igazgatójának, Szijjártó Sándornak, aki ugyancsak köszönetét mondott az iskoláért. Az ünnepség keretében került sor a megyei tanács ajándékának az átadására is: egy díszes & értékes albumot adtak át a fácánkei- tieknek, amely az 1919-es Tanácsköztársaság eseményeit ele veníti meg művészi képekben. Az iskolások kultúrműsort ad tak az avatás alkalmából, majd pedig a díszebéd következett. Eddig a hivatalos ünnepi aktus rövid összefoglalása, Arra nem mernék vállalkozni, hogy teljes egészében körvonalazzam ennek az új iskolának a jelentőségét. Ez olyan nagy dolog, hogy legfeljebb csak törekedni lehet az egész valóság bemutatására... Mottónak talán Szijjártó Sándor igazgató szavait használnám, aki 34 éve tanítja a fácánkerti ember-palántákat: — 1938-ban megjelent az iskolánkban a kultuszminiszter megbízottja. Körúton járt errefelé és mivel már több képet és panaszt küldtünk a nádtetős iskolánkról, amelynek a teteje beázott és minden volt, csak éppen iskola nem, így aztán ide is ellátogatott. Megkérdezte, hogy mióta áll fenn ez az iskola. Megmondtam, hogy 80 éve, mire ő ezt felelte: ha 80 évig jó volt, akkor még jó lesz 80 évig és eltávozott. Nem kellett 80 évig várni az iskola-probléma megoldásával a fácánkertieknek. A felszabadulás utáni években komoly intézkedések történtek: mintegy 140 000 forintot fordítottak arra, hogy a réginél jobb, megfelelőbb épületben tanulhassanak a fácánkerti gyermekek. A néphatalomnak nem felelt meg az az iskola, amire a múlt rendszerben azt mondták, hogy »még jó lesz 80 évig«. Még a 140 000 forintos ráfordítás után sem mondták azt, hogy most már minden rendben van: a társadalom egyik fő célja, hogy a fiatalság minél műveltebb, kultúráltabb legyen s ehhez az állam minden anyagi lehetőséget is igyekszik biztosítani. így került sor ennek a modem, 4 tantermes iskolának a megépítésére, több, mint másfélmillió forintos költséggel. Az épületben 4 impozáns tanterem, gyönyörű előcsarnok, zárt folyosó, szertárhelyiség, igazgatói iroda, nevelőszoba, két szoba-konyhás tanítói lakás s egyéb mellékhelyiség van. Minden teremben szép és bevált cserépkályha látható. Külön úttörő szoba is van az épületben amelyet tanteremnek — ötödik tanteremnek — is használnak majd. A »régi« iskolát átépítik nevelői lakásnak és óvodának. Ami a múlt és a jelen nevelési színvonalát illeti; a felszabadulás előtt 4 nevelő volt a községben, de volt időszak, amikor csak kettő. A falu lakossága talán kétszázzal szaporodott mindössze a felszabadulás óta, de a nevelők száma több, mint háromszorosa a felszabadulás előttinek. Amint az ünnepi szónok, Bárd Flórián találóan megjegyezte, a felszabadulás előtt »uradalmi oktatás« folyt Fácánkertben: egy-egy nevelőre 70—80 gyermek jutott, éppen, hogy csak írni-ol- vasni meg tudták tanítani a gyermekeket, mert ősszel-ta- vasszal szüleik kénytelenek vol ták mézei munkára vinni, a gyermekeket az iskola helyett. Az1 egykori cselédnép ma nagy híve a haladásnak. Ezt nemcsak az mutatja, hogy min denki új, modern ruhában jár, dlterjedt a nylon holmi, termelőszövetkezetbe tömörültek, okosan gazdálkodnak, évről évre új házakat építenek, újstílű, értékes bútorokat vásárolnak, hanem abban is, hogy sokat tesznek a kultúra érdeké ben is. A régi iskolai javításoknál, tatarozásoknál például legalább 30 000 forint értéket társadalmi munkával yégeztek el. A fácánkertiek kérték, hogy az iskolát Szabó Erzsébetről, a legendáshírű forradalmárról ne vezzék el. Az engedélyt megkapták és az ünnepi szónok azt kívánta az iskolásoknak, hogy legyenek méltóak e névhez. BODA FERENC Levél a palackban Nemrégiben Vlagyimir Arte• menko tengerész az észtországi partok közelében lezárt palackot talált. Felnyitotta; az üvegben finn nyelvű levél volt. »Balti-tenger, 1959. február 2. Dél-Amerikából Finnországba hajózom. Váljék a Balti-tenger mindörökre a béke tengerévé, hogy földünk népei barátságban és egyetértésben élhessenek és soha se ismétlődhessenek meg a háború szörnyűségei. Világszerte fegyverkezési hajsza folyik, amelyre mesébe illő anyagi értékeket pazarolnak. Ugyanakkor akadnak olyanok, akiknek a mindennapi kenyerük is hiányzik. ... Éljen legdrágább kincsünk a béke. E. KUNNERVA Helsinki, Vuorimiehen katu i.* Részletes térképek is mellékelve vannak. Egyébként most kezd a munka igazán érdekessé válni, mert a mi intézetünk kap meg különböző, egészen fontos tervdokumentációs anyagokat elkészí tésre, illetve ellenőrzésre. Mit csináljunk? — Feltétlenül magadhoz kell kérned az anyagot, s aztán kicsempészed az intézetből, elhozod ide hozzám és itt minden oldalát lefényképezzük... Mikorra tudod megszerezni? — A hét végére feltétlenül. Majd valamilyen ürüggyel magamhoz kéretem és este nem adom le az irattárba... Néhány nap múlva a tervező mérnök dagadó aktatáskával jelent meg ismét a kémfőnök lakásán. Az izgalomtól és örömtől Atkáry szinte szóhoz sem jutott. — Ez az igazi, ez a nagy, ez a mi munkánk koronája. Még hogy Sztálinváros. Ha háború lesz, majd tudni fogják az "amik« hova bocsássák alá ajándékaikat. Szétnyírjuk ezt a rühes kommunista bandát. Atkáry nem bírt magával. Olyan kéjes öröm töltötte el afölött, hogy most igazán árthat a népi demokráciának, amilyent 1944. március 19-e, a németek hó dító bevonulása óta nem érzett. Miután jól lefüggönyözték és bezárták az ablakokat, az iratokat, terveket, térképeket szétterítették a szobában. A parányi fényképezőgépek működésbe léptek. A dokumentáció minden oldaláról két-két felvételt csináltak, mondván, hogy biztos, ami biztos. —• Eddig főleg csak a Szabad Európa élt belőlünk... Hallgattad? Hétfőn is bemondta azt az anyagot, amit Wagner adott arról, hogy kiket kell kinyírni, mint kommunistákat a vállalatuknál. — Nem hallottam. De azért szoktam hallgatni... Csak nagyon zavarják, a fene a kezüket, alig lehet érteni valamit az adásból. Miután elkészültek a nagy munkával, éjfél felé Darvas Attila elbúcsúzott a kémfőnöktől. Másnap reggel visszavitte az egész anyagot az intézetbe s már délelőtt az irattárban volt a tervdokumentáció. Ki sejthette volna, hogy ez az igen fontos iratcsomó az éjszaka házon kívül volt, s a fényképek rövidesen va lamelyik nyugati hírszerző szervezet titkos irattárába kerülnek... (Folytatjuk.)
