Tolna Megyei Népújság, 1959. július (4. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-08 / 158. szám

4 tÜLWA MEGYEI NfiPÜJSÄG 1S5S. jfiltus 8. A hívatlan akadályok sorozata sem hátráltatja a munkát Csatáron — Szerencsétlen volt ez a június — ezzel kezdi a beszél­getést Kollár János, a csatári téglagyár vezetője. S még hoz­záteszi: egész tavasszal nem volt annyi bajunk, mint most, ebben az egy hónapban... És igazának bizonyítására sorolja a tényeket: Júniusban ötvenkilenc órát állt a présgép ez 180 000— 200 000 téglát jelent... Jtitka volt az olyan nap, ami­kor hét betegnél kevesebb volt. A prést meghajtó szíj is el­szakadt, az újat meg nem tud­ják felszerelni, mert ahhoz nincs megfelelő tárcsa... — Ennyi még a jóból is sok, próbálom vigasztalni. Mint ké­sőbb megtudom, nem kell a csatári elvtársakat vigasszal biztatni, a hibák megszünteté­sére, mert ők maguk, még a bajok kellős közepén úgy in­tézkedtek, hogy ezeket az ob­jektív dolgokat figyelembeve- ve is a legjobb eredményt ér­jék el. És a számok pedig ezeket bizonyítják. Ketten számoljuk össze a június havi eredménye­ket, mert az adminisztrátor is beteg s néhány nap óta a köiiy veket is csak akkor vezeti a gyárvezető, ha erre ideje van... A számolás végén kiderül, hogy a nyerstéglagyártási tervet 95 százalékra valósították meg. Az égetéssel nem volt baj, még ke­vésbé a minőséggel. Most ezekben a napokban a munká­sok többet dolgoznak, mint jú­niusban... Ök jöttek a gyárve­zetőhöz, hogy csinálni kellene valamit, hogy a júniusi lema­radást pótolni tudják, s a ja­Hogy könnyebben indulhasson ősszel a közös A várongi Petőfi Termelőszö­vetkezet az ősszel kezdi meg kö­zösen a termelőmunkát. Részlege­sen azonban már most is dolgoz­nak közösen, hogy ősszel már könnyebb legyen majd az indulás. Az állattenyésztésre különösen nagy gondot akarnak fordítani. Éppen ezért vetettek közösen 15 hold csalamádét silózásra. A tanács is nagy segítséget ad a tsz-nek. A tanácsi kezelésben lévő földekből ezért adtak át a tsz-nek hét hold rétet és öt hold baltacimt. Az itt termett takar­mányféleségeket is közösen vág­ták le és takarították be a tsz- tagok. Lesz tehát az induláskor már megfelelő takarmányalap a kö­zös állattenyésztés megkezdésé­hez. Akkorra kész lesz a közös istálló is, amelyet a Dombóvári Vasipari KTSZ dolgozói építenek. Regölyi „apróságok44 Hosszú viták után megkezdték a falu főutcájának csatornázását. A hónapokon át kint heverő be­tongyűrűk végre lekerültek ren­deltetési helyükre: a föld alá. A falu főutcájáról így eltűnt a nagy árok — amelyet idők folyamán a víz mosott ki — s az utca még- egyszer olyan széles lett. A csa­tornázás igen előrehaladott álla­potban van, s nemsokára be is fe­jezik. * Korszerűsítették a földműves­szövetkezet ruházati boltját. Az üzlethelyiséget új állványokkal és átalakított pultokkal szerelték fel. Rendbehozták a kirakatot is. Kérdésünkre az üzletvezető tájékoztatást adott arról, hogy az átalakított helyiségben könnyebb lett a munka, s ezáltal meggyor­sult a kiszolgálás is. * A földművesszövetkezet és szak szervezet autóbusz-kirándulást szervez jövő vasárnap Siófokra. A kirándulás iránt igen nagy az érdeklődés. A kirándulók vasár­nap reggel indulnak és késő este térnek haza. Megtekintik a nya­ralóhely nevezetességeit és ter­mészetesen «megkóstolják« a Ba­laton vizét is. • A község melletti Alsómajsa- pusztán működő Népszabadság Termelőszövetkezetnek 100 hold elsőosztályu kendere van. A ta­gok és a vezetőség szerint ez az egyik biztos alapja az év végén várható osztaléknak; • Szövetkezeti napot tartanak va­sárnap Majsa-pusztán. A szövet­kezeti napon a délutáni műsorszá­mok után vacsorát rendeznek a résztvevők számára. A vacsora után táncmulatság is lesz. Az ünnepi napon a tsz, a KTSZ és a földművesszövetkezet tagjai jönnek össze. A vendéglátásról a Népszabadság Termelőszövetke­zet gondoskodik, vaslatuk az volt, hogy naponta félórával többet dolgozzanak. — így mi is jól járunk, meg a gyár is, meg aztán talán a versenyben sem maradunk el olyan nagyon — mondták a munkások... És úgy dolgoznak, hogy azt a hiányzó öt százalékot nyolc-ki- lene nap pótolni tudják a plusz félórai munka eredményével. A gyárvezetőt tegnap meg­kerestem telefonon. Már arról tájékoztatott, hogy hatvanezer körüli csak a hiány, és az is meg lesz rövidesen. A tények, s a valóság ez. Még ki kell mindezeket bőví­teni az apró részletekkel, me­lyek fontosak, az ügy teljes megértéséhez. Ezek pedig a kö­vetkezők: júniusban ha csak egy nap jóidő lett volna, a ki­esett 59 órából, akkor a nyers­gyártási tervet teljesíteni lehe­tett volna. Július első napjai­nak időjárása biztató, s ha e hó napban a géppel sem kell any- nyit bajlódni, akkor még a 120 százalék felett is lesznek a nyersgyártással. És a jóidő már kedvező a munkásokra is: már kevesebb a betegek száma. A szíjkijavítás ügye is kedvezően áll, e hónapban erre sem lesz gond. És még egy fontos do­log: bármilyen kedvezőtlenül sorakoztak júniusban a hiba okozó tényezők, az éves terv­vel egyenesben vannak, sőt! Legutóbb azt számolták ki, hogy 108 százalékra állnak az éves terv megvalósításában a június 30-ig esedékes résszel. És a munkások júliusban úgy dolgoznak majd, hogy be­csületükön, szavukon akkor se essen csorba, ha az objektív ne hézségek így összesorakoznak. Ezt teszi a gyár legfiatalabb munkása Zsiros Feri, meg az idősebbek, mint Schmidt Fe­renc... (Pálkovács) Nekünk béke kell... Két tiltakozás a háboríts készGidés ellen Bár Genfben szünet van, mégis erősödik az emberiség óhaja: ha újrakezdik a tárgyalásokat, egyez­zenek meg, legyen tartós a béke. Mert nem kívánja a mi megyénk­ben sem a háborút egyetlen becsü­letes dolgozó sem. Aki volt már benne, azért, aki nem, az is látott, hallott annyit, hogy legalább any- nyira tiltakozzon ellene, mint akik közvetlenül érezték a súlyos csapásokat. — Én azokat küldeném oda, akik olyan nagyon akarják a há­borút — mondotta legutóbb Szá­raz István, a paksi Vörös Sugár Tsz könyvelője, maga is rokkant ember. — Magamért talán nem is küzdenek ellene annyira — teszi hozzá kissé megkeseredett szájízzel —, de a négy gyerme­kem, azokért érdemes, meg a meg­változott életünkért. — Akik az élet napsütötte olda­lán jártak, nem tudják mi az, de fel kell rázni azokat is tespedé- sükből. S ezután sorolja az ötévi szenvedés egy-egy állomását, amelynek végén mindkét lábát elvesztette, S még ez sem bántaná olyan nagyon, ha nem lettek volna nagy­hangú emberek, akik mikor haza­jött, azzal fogadták: „miért vol­tál katona?” — Hát jókedvemből mentem én? — kérdezi szinte sa­ját magától. De mindjárt hozzá­teszi: — az fáj legjobban, hogy olyanok mondták, akik maguk is ott voltak, csak szerencséjükre nem rokkantak meg. Most azonban már meg-meg- nyugszik lassan, hisz megbecsült tagja egy közösségnek, ahol meg­értik tragédiáját, s ma csak azt nézik, hogyan, miként dolgozik. S ebben nincs is hiba. Búcsúzáskor is csak annyi sza­va van: — Tárgyaljanak és egyez­zenek meg. Nem akarunk hábo­rút, nekünk béke kell, Még légvonalban is jó pár kilo­méterre van Pakstól Szakály köz­ség. De itt is hasonlóképpen gon­dolkodnak az emberek a világ so­ráról. — Nekem is elég volt a háborúból bőven — mondja pél­dául Bakonyi János. — A mi szenvedéseink — a várral szem­ben Budapesten vészelte át az ostromot — mellett még az a ren­geteg anyagi kár. Szívfájdító, borzalmas dolog volt látni is a bombázások pusztításait, Aztán a bunkerélet... Nos erről is tud mondani egynéhány dolgot. — Ezerháromszázán voltunk be­zsúfolva egy bunkerba mi is a két apró gyerekkel. Borzasztó éh­ség volt ott. Nekünk is mindösz- sze 3 kiló lisztünk volt. Hogy bír­tuk 'ki, még ma sem tudpm, — Hányszor kellett golyózápor­ban vízért kiosonni. Még mi csak valahogy bírtuk volna, de a gye­rekek sírtak... Nem, elmondani nehéz azt az életet, Bakonyi bácsi azonban mégis megpróbálja s egyre, többen hall­gatnak rá. Ezért választották meg békeküldöttnek is. Ezért kapott dicsérő oklevelet jó munkájáért az Országos Béketanácstól is a békemozgalom tízéves jubileumi ünnepségének alkalmából. Most is ezzel búcsúzik: a világ­békét meg kell őrizni, hisz a há­ború csak romlást hoz ránk. Til­takozunk a háború ellen, de egy­úttal szóval és tettekkel is harco­lunk a békéért. AMERIKA AZ AMERIKA Hiába, van, akinek jól megy. Vannak még szerencsés emberek, akik a korlátlan lehetőségek ha. záját választották, amikor erre lehetőség nyílott. Ezt példázza Jankáék esete *s. amiről a _ na­pokban hallottam. Hogy milyen szerencséje van némelyik ember­nek?! Janka állandó levelezésben van itthonmaradt rokonaival, ismerő­seivel, s bizonyosan azt hiszi, ott Palánky László / a messze Detroitban, hogy a szí­vük facsarodik össze az óhazabe­lieknek minden egyes levele ol­vasásakor. Mert nem dicsekszik az eszemadta, csak tárgyilagosan beszámol sorsáról, életéről, min­den földi javakról, amelyekkel az újhazában közismerten terített minden asztal, csak le kell ülni melléjük, s fogyasszon róluk ki­ki tetszése szerint. Az autók meg? — annyi van belőlük, hogy már nem az a ritka ember, aki autótulajdonos, hanem azt cso­dálják, aki spártai hősiességgel ha nem látott vendéget. A négy­szobás lakás nappalijába vezette, majd megkérte, hogy várjon egy keveset, amíg vacsorát készíttet házvezetőnőjével. Beszélgetni kezdtek. Struzziero Adalberto 1948 tavasz óta látta el a buda­pesti olasz követség sajtóattaséi teendőit. Diplomáciai útlevele le­hetővé tette számára, hogy sza­badon mozoghasson az ország­határon ki és be. — Először talán bemutatkoz­nék önnek — kezdte magyarul Ábrányi, mert Struzzieróról tud­ni kell, hogy Magyarországról el­származott olasz volt, jól bírta a magyar nyelvet. — Csak tessék, tessék. — Azt bizonyára tudja, hogy miért kérettem ide. — Hogyne. — Megkaptam a feladatot kap­csolataimtól. Szó szót követett, a hangulat felengedett, és Ábrányi saját éle­téről kezdett mesélni. — Szóval, én újságíró voltam azelőtt — tért rá élete sorára Áb­rányi. — Kapcsolataim szélesek magyar körökben, s azt is elárul­hatom önnek, hogy nemcsak a felső arisztokráciához kötöttek bensőséges szálak, az alsóbb ré­tegeknél is jól meg tudtam ér­tetni magam. Sok barátom van Magyarországon. Vannak köztük olyanok is, akiknek az új rend­szerben sikerült jól elhelyezked­niük, sőt vannak egészen fontos beosztásban levők Is. Mielőtt ki­jöttem volna, már akkor tárgyal- gattam néhány ismerősömmel — egyelőre hagyjuk a neveket — akikkel megállapodtunk abban, hogy igyekeznek jól elhelyez­kedni, biztosítják saját életkörül­ményeiket. A legmegbízhatób- bakkal azt is közöltem, hogy ha szerencsésen kijutok, akkor majd én is hozzásegítem őket a jobb élethez... Bécsben az Ám Modena-Park 14. harmadik emeleti lakásban így indult el az a nagy kémügy, amelynek legfelsőbb szálai az amerikai kémszervezethez vezet­tek, s egyik fejezete 1956 nyarán zárult le. Ábrányi bemutatkozá­sa után Struzziero beszélt magá­ról. — Apám 1932-ben származott ki Olaszországba, ahol másodszor a gazdag Struzziero-család egyik lányát vette feleségül. Én is vele mentem. Felvettük a Struzziero nevet. Eredeti nevünk Koppá­nyi. Atyám az Eszterházy-uradal mák egyik belső jószágigazgatója volt, én jogot tanultam. 1948-ban jutottam el Olaszországban odáig, hogy azt mondhassák rám: ez megbízható. —• S mit tett ennek érdekében? — kíváncsiskodott Ábrányi. —• Hagyjuk ezt. Talán csak annyit, hogy a második világhá- Iborúban az olasz hadseregben dolgoztam. Nos,, 1948-ban Buda­pestre neveztek ki sajtóattasé­nak. Itt tevékenykedtem addig, amíg az ön és megbízói értesíté­sét meg nem kaptam. Mert most kissé kiszélesül majd a tevékeny­ségi köröm... — nevetett fel szé­lesre húzott szájjal Struzziero Adalberto. —• Bizonyára sejti, milyen meg bízásokat kell majd ellátnia? — tért rá a tárgyra Ábrányi. — Nagyjából. — Kezdjünk talán hozzá a konkrét dolgok megvitatásához? — Eléggé fáradt vagyok az út­tól, inkább menjünk le ma este szórakozni egy kicsit a Maximba és szánjuk a holnap délelőttöt a hivatalos dolgokra. A volt magyar újságíró és az olasz követség sajtóattaséja az­nap este — pénzt nem számolva — jól »szórakoztatták magukat« a Maxim-barban. Ábrányi né­hány magyar nőismerősével is találkozott itt, akik elhagyván hazájukat, Maxim-bárbeli mez­telenkedéseikkel keresték kenye­rüket. Amikor vége volt a műsornak, egy kreolbarna nő ült le a mel­lettük levő asztalhoz. Finom moz dulatokkal odaintették maguk­hoz. De a nő meg sem mozdult — mintha észre sem vette volna Ab- rányiék »felhívását«. Struzziero, aki igencsak jártas volt az »úri körökben«, kacsintott a pincér­nek: — Küldje át hozzánk azt a höl­gyet — intett szemével a kreol­bőrű felé. A pincér mélyet hajolt, s perc múltán a nő már ott ült a két férfi asztalánál. Bemutatkoztak. A beszélgetés németül kezdődött, de rövidesen kiderült, hogy a hölgy — magyar. Mégpedig egy volt magyarországi földbirtokos, Fajty Ferenc leánya. Szinte hen­cegve beszélt arról, micsoda elő­kelő társasagokban fordult meg annakidején odahaza. — A szüleim meghaltak, én pe­dig itt vagyok. Ide kellett jutnia egy úri nőnek... Parancsoljanak velem... — ajánlotta magát azon­nal, nem túlságosan szégyenlő­sen, s mint realista, ő is a tárgy­ra tért: —• Ha lakásuk van, idehívha­tom a barátnőmet is, s ketten felmehetünk. Struzziero meg sem kérdezte, mennyi lesz majd a pénzbeli el­lenszolgáltatás. Kocsiba ültek és a szállodába hajtattak. (Folytatjuk.) visszautasítja a felkínált nyolc- hengeres gépcsodát. Janka beszámol. Havonta kül­di leveleit s engem havonta trak« tálnak a levelek tartalmával. Hí­vő ugyan nem vagyok, de min­dent elhiszek, amit Janka ír. Már miért ne hinném, hiszen benne áll a levélben, s ugyan miért ne írna igazat? Most érkezett egy újabb le­vél, amelyben Janka a legújabb hírekkel örvendezteti meg isme­rőseit. »Tudjátok, Drágáim, most már egészen rendbejövünk. A Feri (Janka férje) még tavaly vett egy kocsit. A legújabb tű pusú Ford, a Jutka, aki ahhoz a nagyon csinos fiúhoz ment férjhez, akivel együtt jöttünk ki, szintén vásárolt egy kocsit. Re­mekül megy a nercbundája szí­néhez. Jenő (ő Janka fia) tanár­segéd itt az egyetemen. Remekül keres. De minderről már tud­tok. A legutóbbi levelem óta csak annyi érdekes történt, hogy most már nekem is van kocsim. Tudjátok, így kényelmesebb, nem kell mindig a Feriével jár­nom. És miért ne vegyünk, ha módunkban áll? Itt különben is mindenkinek van autója. Hiába Amerika — az Amerika. A’ propos, gyerekek, ha lenné­tek szívesek, küldjétek egy mák­darálót. Tudjátok, itt ilyen apró­ságokat nem gyártanak, sokkal nagyvonalúbb emberek az itteni gyárosok. Meg ha van egy feles­leges gyerekpulóveretek, azt is legyetek szívesek küldeni, a Zo­likának lenne rá szüksége. Itt azt se gyártanak...« Úgy látszik nemcsak a háztar­tási eszköz-gyárosok nagyvona­lúak, hanem a pulóver-gyárosok is. Az mégcsak eszembe se jut, hogy Jankának nincs pénze mák­darálóra, meg pulóverre. Ameri­kában? Mert Amerika mégis csak Amerika. Nem? (~i —U)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents