Tolna Megyei Népújság, 1959. május (4. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-16 / 113. szám

1959. május 16. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Mezőgazdászok... A számuk egyre több lesz. Ahány ember, annyiféle. Személyes ismerő­seim közül rajzolom meg néhánynak a portréját... Mivel baráti őszintesé­güket tapintattal akarom viszonozni, csak a nevek kezdőbetűit írom ki. ! A NYUGHATATLAN N. M. fiatalember. Alig néhány év­vel ezelőtt fejezte be tanulmányait az Agráregyetemen. Amikor tavaly ősszel találkoztam vele, a megye egyik legnagyobb földművesszövetke­zetének mezőgazdásza volt. Akkor első pillanatban olyan benyomást tett az emberre, mintha nem is me­zőgazdász, hanem kereskedő lett volna. Legutolsó találkozásunkkor tetőtől talpig porosán, barnára égett arccal jött elém a termelőszövetkezet udva­rán. — Hát te itt vagy? — Itt bizony — nevetett boldogan, és a piros Pannóniára mutatott, amely az egyik körtefa alatt árválko­dott. — Gyere, végigviszlek a határon. Egész délután száguldoztunk a dö­cögős dűlőutakon. Megmutatta a le­endő gyümölcsösnek, a kertészetnek, a szőlészetnek és a tehénistállónak a helyét. Úgy beszélt, olyan hittel és lelkesedéssel, hogy illetlenségnek tűnt volna mindenfajta kétely vele szem­ben. — Tudod mi nyugtalanít, pajtás? — Mi? — Az, hogy nincs egy ember, aki az irodai munkát elvégezné helyet­tem. Nincs egyelőre könyvelőnk! Egy héttel legutolsó találkozásunk után telefonon keresett fel. — örömhírt közlök veled, cimbo­rám. Kaptunk egy nagyon jó köny­velőt a banktól, majd neked is meg­mutatom, ha kijössz hozzánk — hal­lottam a drót túlsó végéről. Tegnap találkoztam a szövetkezet elnökével. Tőle is érdeklődtem az új könyvelő felől, s megtudtam, hogy az illető fiatal lány és azóta már a mezőgazdász barátom menyasszonya lett. Hiába, nyughatatlan ember! AKI NEM TUD PIHENNI... V. Pista bátyám az ősszel ment nyugdíjba. Állami gazdaságban volt főagronómus. Legnagyobb ámulatom­ra egy szövetkezeti tehénistállóban bukkantam rá. — Mi járatban vagy itt a szövet­kezetben, Pista bácsi? — kérdeztem. — Hogyhogy? — csodálkozott az öreg. — Ezt talán nekem illene kér­dezni? — Itt dolgozol? — Itt bizony, öcsém. Hát mit gon­dolsz, hogy én csak úgy nyugdíjba vonulok, amikor olyan nagy szükség van a hozzáértő emberekre!... Mit képzelsz, mire menne az a falu nél­külem — mondta és legényesen pö- dörintett egyet a bajuszán. A GYAKORNOK A gyakornok panaszkodott: — Képzeld, öregem, éjjel-nappal lótok-futok, mint a fületlen kutya, és mégsincs a főnököm megeléged­ve... öreg szakember, de csak két­éves szakiskolája van, nekem meg egyetemem, és attól fél, hogy ránö­vök a fejére, kitúrom a helyéről. Min­denkinek csak rosszat mond rólam, pedig hát a fene se vágyik nagy po­zícióra ebben a gazdaságban. Még aznap beszéltem az állami gazdaság párttitkárával, aki meg­ígérte, hogy összebékíti a „két gene­rációt”, ahogy ő mondta. Fáradozását — úgy látszik — siker koronázta, mert amikor legutóbb az igazgató jelenlétében a kérdéses idős szakembertől érdeklődtem gyakor­noka felől, készségesen válaszolta: — Szorgalmas fiú, sokra viheti még, ha továbbra is ilyen lendülettel dolgozik. A JUTALMAZOTT B. L.-nél, a községi mezőgazdász­nál ülök egy pohár bor mellett, s ép­pen a régmúlt időkről, a diákévekről elmélkedünk, amikor betoppan egy bácsi, karján kézikosárral. Az öreg zavartan köszörüli a torkát, végül is kiböki: — Hoztam kostolót, agronómus elv­társ. — Csak nem disznót vágott tavasz idején, János bátyám? — Nem, biz én — neveti el magát a bácsi és megemeli a kosár tetejét. A kosárból nagyszemű cseresznyék kandikálnak felénk. — Ez azoknak a fáknak az első ter­méséből való, amelyeket maga szemzett. Fogyassza jó egészséggel! — mondja a bácsi, s a barátom nem tehetett mást, mint azt, hogy elfo­gadta a kostolót. (Haypál) JSrő héten kezdik meg a borséfeldolgozást a Paksi Konzervgfárban Az eddigi kedvező időjárás követ­keztében bőséges termést ígér a zöldborsó, amelynek feldolgozására hónapok óta készülődnek a Paksi Konzervgyárban. A jövő héten in­duló borsószezonnal kezdődik a gyár bán az ez évi konzervgyártási idény. Eltérően a korábbi gyakorlattól, amikor is a feldolgozásra kerülő zöldborsót teljes egészében hüvelyes állapotban szállították be a gyárba és ott a fejtéssel — amit géppel vé­geznek — kezdődött meg a feldolgo­zás, most a borsónak mintegy har­minc százalékát már kifejtve kapja a gyár. A Biritói Állami Gazdaság­ban ugyanis már a múlt évben üzem behelyezték a gyár — Német Demok ratikus Köztársaságból importált — borsócséplőgépét. Tavaly kísérletkép pen ötven holdon termelt a gazda­ság borsót, a idén a területet hat­szorosára, háromszáz holdra növel­ték, mivel nagyon jól bevált ez az új zöldborsótermelési módszer. A tövestől kiszedett zöldborsót a gép­pel kicsépelik, a kicsépelt szemet beszállítják a gyárba, a visszama­radt szalmát és hüvelyt pedig a gaz­daságban besilózzák. Ezzel megoldó­dik a nagyüzemi zöldborsótermelés egyik legnagyobb problémája, a sze­désnél mutatkozó nagy munkaerő- igény, ami éppen akkor jelentkezik, amikor a mezőgazdaságnak csaknem minden területén nagy szükség van a munkaerőre. A' kézi szedés ugyan­akkor kilónként egy-másfél forint­tal drágítja meg a borsót. A gyár jövőbeni tervei szerint né­hány környékbeli mezőgazdasági nagyüzemben — termelőszövetkezet­ben és állami gazdaságban — helyez nek majd üzembe a biritóihoz ha­sonló borsócséplőgépet és így bizto­sítják a borsókonzervgyártás nyers­anyagszükségletét. A ZOEMBÄI 1954 nyara Ebben az évben is hatalmas ér­deklődés előzte meg a Budapesti Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár megnyitását. Készülődtek a látoga­tók, de talán még jobban azok, akik a kiállításon ország-világ előtt mu­tatták be szép termésüket, állatu­kat. Az érdeklődők láthatták a 308- as Pirost, amelyet később mindenki már csak zombai Piros néven emle­get. Piros akkor közel évi 7300 liter : tejet adott, 4 százalékos tejzsírral. A ! tehén a kiállításon 12 000 forintért : cserélt gazdát. Ismét a kiállításon Fülöp István zombai gazdát még akkor, 1954-ben megismertem éppen ' a kiállításon, s a napokban otthoná- ' bán kerestem fel. — Hallottam, ismét bemutatkozik ' a kiállításon? — Megpróbálom — felelte a gaz­da —, hátha sikerül most is díjat szereznem a 434-es Pirossal — mondja, és mutatja is az istállóban a valóban kifogástalan külemű, jól tejelő, ötéves tehenet. — Nálam már csak szokássá vá­lik — mondotta —, hogy összes te­heneimet Pirosnak nevezem. Ez a Piros is jó tejelő, még nincs meg a teljes laktáció, de gondolom, 6000 literen felül ad. Pedig most sovány is egy kicsit, istállót építettem és egy hónapig máshová kellett bekötnöm és természetesen az ismeretlen he­lyet, a rendszertelen etetést meg­sínylette kissé. Na,- de majd szép lesz, mire a kiállításra vinni kell, még egy mázsa húst felvesz, pedig nincsen túletetve, naponta abrakon kívül öt-hat kiló lucernaszénát kap. Most öt és félhónapos vemhes, ép­pen a kiállításon fog leborjazni. — Eladja tehenét? — Ha jó vevő akad, igen, de 15 000 forinton alul nem adom. Ed­dig is majdnem minden évben ad­tam el az államnak továbbtenyész- tésre üszőt, 1955-ben pedig 18 200 forintért egy bikát vásároltak fel. Több száz hold gazdája Beszélgettünk az állattenyésztés­ről, a gazdálkodásról és mint ilyen­kor szokás, szóbakerült a szövetke­zés is. Fülöp István, aki mint cso­porttag, már belekóstolt a szövetke­zésbe, úgy beszélt a termelőszövet­kezetről, mint az, aki már annak a kellős közepében jár. — Úgy ám, Parasztbecsület néven szövetkezetei alakítottunk és há­rom üzemegységünk lesz. Bár papír szerint csak az ősszel kezdjük el működésünket, már most gondosko­dunk több mindenről. Tíz holdon Bűnbak bérelhető! Már az ótestamentum idején nagy volt a kereslet bűnbakokban: akkor még igazi kecskebaknak kellett val­latnia az emberek bűneit, hogy azok kai «terhelten« kiűzzék a sivatagba Azóta változtak az idők), de nem annyira az emberek. A hollywoodi »Scapegoats Inc«. (Bűnbakok Rt.) vál lalta a nemes feladatot, hogy ebből ]ó üzletet csinál. A cég hirdető vállalatoknak jutá­nyos áron bűnbakokat ajánl arra az esetre, ha megrendelőikkel nehézsé­geik támadnak. A «bűnbakok« jól öltözött úriem­berek, akik megfelelő színészi tehet­séggel is rendelkeznek és adott kö­rülmények között minden igényt ki­elégítő bűnbánó arcot tudnak ölteni. Ha a feladott hirdetések eredmény­telensége miatt a rendelők azzal fe­nyegetőznek, hogy botrányt csinál­nak, egyszerűen telefonon értesíti a bűnbakokat bérbeadó céget és a meg felelő bűnbak perceken belül jelent­kezik. Lehajtott fejjel, magába rogyva fogadja a dühöngő megrendelőt és töredelmesen vállalja a felelősséget az eredménytelen hirdetésért, hang­talanul eltűrve, hogy felháborodott «■főnöke« rövid úton kidobja. A bérletért csak akkor kell ma­gasabb összeget fizetni, ha a bűn­baknak esetleg pofonokat is kell el­viselnie. Minden pofonért bizonyos többlet-összeg fizetendő. Száz év legszebb nótája • • • nóta, amit mindig szívesen dalolt — most is elmondja fátyolos, remegő hangon — az is a vándorlásról, a hazátlanságról szól: «Nem idevaló születésű vagyok én, Messze földről vándoroltam ide én, így jár aki messze földről vándorol, Nincs babája, ki vállára boruljon.« A kilencvenöt év alatt katona egyszer sem volt. A szülőfaluját, Pacsát egyezer látta, árúikor soro­zásra vitték. De a házat, ahol szü­letett, nem volt ideje megnézni. Jó emlékezőtehetségére jellemző, hogy milyen pontosán visszaemlék­szik felesége halálának napjára. — 1942. március 4-én éste 8 óra­kor halt meg a feleségem — mond­ja. — Azóta nagyon egyedül va­gyok. A lányommal, meg a vömmel élek. Az unokám, meg a dédűnö- kám már nincs a községben. Szek- szárdon dolgöznak ... Szeretném megérni első szépunokám születé­sét... — A kézével tétova mozdu­latot tesz a levegőben, mintha egy gogicsélő csöppség buksi fejét si­mítaná ... aztán ismét énekelni kezd — mert azt nagyon szeret —, mintha egy ringó bölcső mellett .du- dorászna... Buni például a közös állomány részére lucernát vetettünk, s a határban ta­lálható gazdátlan területen silónak való kukoricát vetünk. Én nem fé­lek ettől az élettől, bár az első év nehéz lesz. — Gondolom, hogy mint jó állat- tenyésztő, inkább ezen a vonalon szeretne munkálkodni? — Nem tudom, erről még nem volt szó. Annyit mondottak már, hogy az alsó részen leszek brigád­vezető. De hogy szép állatállomá­nyunk lesz, az biztos — mondotta rövid gondolkodás után. — Tudja, tervünk az, hogy sonkásüldő neve­léssel foglalkozunk, sok pénzt jelent majd ez nekünk, a tehenészetünket pedig majd meg lehet nézni... Oda is jut még egy a zombai Piros faj­tájából. Pálkovács Róza A szövetkezet csikósa 1959. március. A bátai tanács­házánál egymásnak adják a ki­lincset a parasztemberek. A nagy forgatagban jól megtermett alak­jával egyszercsak odaáll a fiatal, szolc-e agitátor elé Máté János, 17 holdas középparaszt. — Adjon egy belépési nyilatko­zatot öcsém. Aláírom és én azon­nali bevonulást kérek — adta elő a kérést, amire a szobában lévők tanácstalanul összenéztek. — Úgy kell ezt érteni, hogy én nem várok őszig. Aláírok, utána azonnal bevonulok a szövetkezet­be, adjanak nekem ott valamilyen beosztást, aztán máris megkezdem a munkát — jelentette ki ellent­mondást nem tűrő hangon, a leen dő szövetkezeti paraszt. Aláírta a belépési nyilatkozatot, majd megjelent a közgyűlés előtt, felvették és bekerült a neve a bá­tai Rákóczi Tsz tagnyilvántartó könyvébe. 1959. május. A vadonatúj, 52 fé rőhelyes, magtár-padlásos istálló­ban éppen etetéshez készülnek az állatgondozók. Itt látni Máté Já­nos bácsit is, aki büszkén adja tudtul a Goldberger Textilművek­től érkezett vendégeknek, hogy ő a szövetkezet csikósa. — Ennek a szövetkezetnek mé­nese is van? — hangzik az első kérdés. — Hát persze Itt van ez a ki­lenc négylábú jószág, a tavasszal belépők adták oda, a közösség nem tudott velük mit csinálni, megtar­tottuk őket, aztán valakinek eze­ket is csak kell etetni, gondozni — adta meg a magyarázatot, majd hozzátette: — Ismernek engem a faluban. Tudják, hogy szeretem a jószágokat, ezért tettek meg esi-* kosnak itt a csoportban. Bár a fi­zetség nem sok, mert csak fél mun kaegységet kapok egy napra, de hát istenem. Napközben dolgoz­gatok még egyet s mást, az egy munkaegység megvan minden nap. Ennyit mondott magáról. Én azonban feljegyeztem még egy ve le kapcsolatos történetet, ami min­dennél jobban tanúsítja, hogy az idős Máté János jószágszerető, olyan közösbeli állatgondozó, ami­lyen a nagykönyvben meg van Ír­va. Tö.rté.nt pedig, hogy a vezetőség elhatározta, hogy azoknak az él­hetetlen csikóknak lecsökkenti a napi fejadagját, minek dúskál­janak a takarmányban, mikor úgyis kevés van. Persze János bá­csinak nem mondták meg, mert ne adj’ isten, még megsértődik. Csakhogy az ö eszén nem lehetett túljárni... Hajnalhasadáskor mos­tanában mindennap kiballag a ha­tárba, nagy batyut köt a zöldta­karmányból, a hátára veszi és csu rom vizes mire beér az istállóba. Gyorsan odaveti a csikóknak, rrdre az ellenőrzés kezdődik, volt takar­mány, nincs takarmány. Mikor megkérdezték tőle, hogy mindezt miért teszi, csak annyit mondott: — Rám bízták ezeket a jószágo­kat, hát törődök velük, lásson meg rajtuk, hogy milyen gazdájuk ■ van. ■•••«**■*; -y Meg is látszik rajtuk. DOROGI ERZSÉBET UiOBOlOlCDiOIOlOIOlOiOiOiCDIOiCDIOia 0 ■ 0 ■ 2 9 ir 0 ■ 0 s Buni | ölOIOIOiOIOIOlOIOIOIOIOIOIOIOIOI1 0 ■ 0 0 ■ 0 n 0 ■ 0 ■ 0 Ha az Ipari Vásárra Pestre utazik, feltétlenül keresse fel az ország egyetlen gyermekáruházát, az ÚTTÖRŐ Áru házat, V., Kossuth I,. u. 9., fiók: XIII. Szt. István krt. 30., ahol gyermekét tetőtől talpig felöltöztetheti. Az Ipari Vásárra való tekintettel erősen felkészül­tünk tavaszi és nyári gyermekruházati különle­gességekkel. Még néhány év és Kiss János bá­csi Lápafőn elmondhatja magáról, hogy megérte a századik életévét. Kilencvenöt éves. Büszke rá, hogy ezalatt a kilencvenöt év alatt mind­össze kétszer volt orvosnál. Először 1885-ben és most két éve, amikor megfázott és a család unszolására elhívták az orvost, aki ágyba pa­rancsolta ... Amúgy jól érzi magát, csak a hallással, meg a látással van baja. Olvasni már nem tud, s egy kicsit hangosabban kell mondani a szavakat is, hogy megértse. Félszegen tettük föl a kérdést, hogy melyek a légszebb, vagy leg­emlékezetesebb élményei életériek; Arra gondoltunk, hogy talán nem is emlékszik pontosan már vissza a sok évvel ezelőtt történtekre, de kellemesen csalódtunk. Úgy emlék­szik mindenre, mintha csak tegnap történt volna. A faluban is azt mondják róla, hogy sólyán az esze, mint a borotva. Még fiatal gyerek volt, amikor meghalt az apja és ő á nagybátyjá­hoz került. Nem mint rokon, hanem mint szolga. Marhákat kellett őriz­nie a réten. Persze, mint afféle gye­rek, a marhaőrzés mellett eljátsza- dozott, aztán meg elaludt, mert na­gyon korán kellett kelni minden­nap. Egy ilyen alkalommal a tehe­nek tilosba mentek. Jött a nagy- i bátyja és egy kötéllel meg akarta : verni. 0 elszaladt. Futott már vagy 1 két kilométert, nyomában a nagy- ’ bátyjával, amikor a réten kaszáló emberek egy csoportja elfogta.- Kö- > nyörgött nekik, hogy hagyják futni, . mert a nagybátyja nagyon megveri, . de azok nem engedték el... A kö- tél nyoma még két hét múlva is lát­szott a hátulján ... Tizenkét éves korában elszegő- < dött cselédnek egy másik gazdához. : Ott jobb dolga volt, mert nem ver- : ték meg mindennap... De egyéb- ! ként minden a régi volt itt is. ősz­szel, koratavasszal, amikor még fa- ] gyos volt a föld, mezítláb járt a te- : henek után, s alig várta, hogy vala­melyik állat ürítsen, hogy beleéli- ! hasson megmélegíteni a lábát. Szolgált itt, szolgált ott, de a szol- ; gának mindenhol egyforma sorsa i volt. Mindig arra vágyott, hogy a : maga gazdája legyen, hogy ne pa- , rancsolgasSon neki senki. De a szol­gának mindig parancsoltak. Hiába váltögátta a gazdákat, neki mindig ! csak azt kellett tenni, amit mond­tak és nem mondhatta, hogy nem, mert akkor elküldték ... Soprontól Somogy megyéig ván- : dorolt. Magyaregresen telepedett le < egy időre, itt megnősült. A legszebb

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents