Tolna Megyei Népújság, 1959. május (4. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-08 / 106. szám
1959. május 8. ÍOfcNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Bíztató jeleh a paksi művelődési hás munkájában Másfél évvel ezelőtt cikket írtam a paksi járási művelődési ház munkájáról, arról, hogyan illeszkedik bele a maga sajátos eszközeivel a nagy szocialista átalakulásba és hogyan segíti az átalakulás meggyorsítását. A cikk elmarasztaló volt a művelődési házat illetően, de az akkori helyzet valóban nem volt kielégítő s az igazság úgy kívánta, hogy a hiányosságokat a nagy nyilvánosság előtt tárgyaljuk. A »tettes« visszatér a színhelyre, így kerültem most Paksra, megnézni, mi a helyzet másfél év múltán? Mielőtt a részletes ismertetésre térnék, meg kell mondanom: a javulás nagy, az eredmények szépek, a helyzet biztató. Ezt megerősítették a párt és társadalmi szervek vezetői s mindenki, akitől csak érdeklődtem. Ahhoz, hogy a rfiai helyzetet világosan lássuk, néhány szót kell ejteni a másfél év előtti állapotokról. Személyi ellentétek nehezítették a helyzetet, perspektívátlanság, . sokszor tehetetlenség, a munkalendület hiánya jellemezte a művelődési házat. Mindez elsősorban abból fakadt, hogy rossz volt a kapcsolat a párt és tömegszervezetek és a művelődési ház munkatársai között. Meg kell mondani: a rossz kapcsolatnak a mű velődési ház munkásai voltak az okozói. De ez a múlt, azóta a hibák jórészt megszűntek, a nehézségeket pedig kezdik megszüntetni. A megoldás kulcsa az volt, hogy jó kapcsolatokat építsenek ki a művelődési ház vezetői a különböző társadalmi szervekkel. Legelsősorban is megjavult a pártirányítás. Az irányítást nemcsak a pártbizottság tartja szükségesnek, hanem a művelődési ház is igényli. A kulturális seregszemle volt talán a legjobb fokmérője annak, milyen a KISZ-szel a kapcsolat. Nos, a seregszemle kiválóan sikerült és ebben a KISZ-szervezetek munkája mellett a művelődési ház munkája is benne van. A művészeti munka is emelkedő tendenciát mutat. Havonta három színielőadásra kerül sor Pakson, egyszer rendeznek táncmulatságot (mert arra is szükség van). A helybéli csoportok egymás után tartják előadásaikat s a műsorpolitika is dicséretes. Az ismeretterjesztő előadások körül még mindig baj van, de azt hiszem, ez nemcsak paksi, hanem megyei, de attól félek országos jelenség is. Ma már nincs vita a KlOSZ-szal sem (mindkét fél türelmességének, megértésének és jószándékának köszönhető). Erre talán egy példát: Ki kellene már .festeni a művelődési ház klubszobáját. Az egyik kisiparos, KIOSZ-tag, vállalta társadalmi munkában, mondván, »Alapító tagja voltam annakidején az iparos körnek, szeretném, ha halálom után ra a kezem munkájának nyoma itt maradna.« Pedig még nem is öreg ember. A művelődési ház legfontosabb feladatának tekinti, hogy a maga eszközeivel a különböző társadalmi réteghez tartozó embereket tömörítse a kulturális tevékenység végzésére. Nem akarom részletezni a művelődési ház munkáját, a paksiak amúgyis látják minden nap, hpgyan zajlik az élet, a többi művelődési házak pedig tapasztalatként átvehetik a legfontosabbakat, amikről ebben a néhány sorban beszéltem: szoros kapcsolat a párt és társadalmi szervezetekkel, különböző rétegekhez tartozó emberek tömörítése a mű velődési ház, a párt művelődési politikája köré. Amit Pakson, a művelődési házban tapasztaltam, természetesen csak a felszín fodrozásai. Az egésznek a mélyében az a szocialista átalakulás van, amely Paksot sem kerülte el. Az átalakulás gazdasági téren és a lelkekben is most történik. Változnak az emberek, változik a községek képe és ez a változás jelentkezik a kulturális életben is. És a paksi művelődési ház munkájában éppen az a jó, hogy ezt a változást nemcsak tükrözi, hanem gyorsítani segíti is. LETENYEI GYÖRGY Délutáni beszélgetés Vasárnap délután, szép tavaszi napsütésben a tanyai ház tornácán üldögélünk. Az asztal körül a háziak, hatvani felé járó öregek, fiatal menyecske, a vő, az unokák, és mi, a vendégek. Az ismeretséget a termelőszövetkezet szervezésekor kötöttük, még februárban. Talán barátság, vagy valami hasonló meleg bensőséges viszony ez, melynek keretében szóba kerül az élet szépsége, és gondja, baja is. Az anyókáé a szó: Sopánkodik, hogy ijesztgetik a népet, mert hogy beléptek a közösbe sokaknak még nem tetszik. — A minap is azt mondja az egyik falusi: Miért nem tartottatok ki? Hát mi kitartottunk — meséli az anyóka. — Mi megjártuk már Amerikát is, mégis kitartottunk a mi kis hazánk mellett. Ezt kell nekünk virágzóvá tenni. Azért álltunk a közösbe, mert úgy mondják, így lesz jobb. Elgondolkozik, aztán tovább fűzi a mondatokat. — Tudják, minket mindig ijeszt gettek valamivel. Férjem gyakran rászorult, hogy elmenjen fuvarba. Még fiatalasszony voltam, / Arcpirító számok Az alabamai Tuskegee statisztikai intézet jelentése szerint az Egyesült Államokban 1882 óta 4.733 személv esett áldozatul lincseléseknek. A jelentés „büszkén” hangsúlyozta, hogy 1945-ben, 1947-ben és 1951-ben évente „csupán” egyetlen ilyen eset fordult elő, míg 1955-ben „túlteljesítették az átlagot”, mert Mississippiben három lincselés történt. Az intézet a „legfrissebb” lincse- lésről beszámolva elmondja, hogy Üzemi hírek Négyezer forintos megtakarítást érnek el a Tolna megyei Talajerő Gazdálkodási Vállalatnál egy munkaművelet kikapcsolásával. A műtrágya gyártása így gyorsabbá válik. * Az utolsó simításokat, végzik már a szekszárdi harmadik 18 lakásos bérházon. A munkálatokat rövidesen befejezik, s a lakók előrelátható lag a jövő héten beköltözhetnek. * 30 000 tégla volt gyengébb minőségű a tamási téglagyárban az április hónapban gyártott félmillió közül. A tégla nagyrésze elsőosztályú, másodosztályú téglát nem égettek. * Teljes tejből készítik a baktérium .színtenyészetet a tamási tejüzemben a sajtkészítéshez. A sajthoz ez ideig savóba oltva készítették el a »kultúrát« a sajt ízét megadó, érlelését elősegítő baktérium színtenyészetet. annak áldozata a 14 éves Emmitt Till nevű néger fiú volt, akit 1955. augusztus 20-án a Mississippi állambeli Greenwoodben megvertek, agyonlőttek, majd a folyóba dobtak, amiért állítólag „durva megjegyzésekkel” illetett egy fehér nőt. Két gyilkosát a tárgyaláson felmentették. amikor ez történt. Férjem egyik távolabbi községben járt, akkor is fuvarba, hajnalban ért haza. Egye dűl voltam otthon, gyerek nem volt. Szörnyű éjszaka volt. Iszonyúan fújt a szél, úgy süvített, hogy reszketett belé minden. Nekem olyan titokzatosnak tűnt az egész, hogy azt hittem eljött az utolsó éjszaka. Eszembe jutott minden régi babona, amit az öregektől hallottam. Minél jobban fújt a szél, annál jobban féltem, képzelődtem. Míg így küszködöm, hát egyszer csak a szörnyű vihar leszakította a padlásajtót, és levágta a földre. Szent Isten! Nincs mentség! A dunyha.alá bújtam, majd nagyot visítottam és kiugrottam az ágyból. Körülnéztem, sehol semmi. Felsrófoltam a lámpát, minden rendben, az ajtó zárva. Hajnalig égett a lámpa. Úgy gondoltam hadd legyen világos, mert világosban nem fél az ember, nem járnak ördögök. Sok petróleumba került az, amíg megtanultam, hogy nincs se ördög, se pokol, — valamikor ezzel ijesztgettek —, csak az én fejemben volt sötétség. Sok idő telt el azóta, megjártuk Amerikát, aztán visszatértünk, be vezettük a villanyt, rádiót vettünk, könyveink is vannak, mert mi azt valljuk: nemcsak az éjszakát kell kivilágítani, de a fejünket is. Sok újság jár már ide is a tanyára, fejlődik, tanul a nép. A szomszédasszony, a Rozi mesélte, hogy eddig bizony nem érdekelte őt az újság. Ha néha belelapozott és látta, hogy valamelyik tsz-ről írnak, gyorsan fordított egy lapot. Most meg mindig azt bújja. Még nem járt egyetlen közösben sem a mienken kívül, de mind ismeri az újságból, mintha csak ott élne közöttük. Jár is a szája egész nap. Mondtam is neki, jól jártunk veled Rozi. Te belőled valami nép nevelő lesz. Mert reggel mikor munkába állunk, mindjárt elkezdi — estig abba sem hagyja. így aztán még a munka is könnyebb, fel se vesszük a fáradtságot. Pedig a múlt héten is minden nap másfél munkaegységet teljesítettünk. A világért otthon nem maradna egy sem, pedig az elnök már kijelentette, hogy az öregek maradjanak otthon egy kicsit pihenni, mert ke vés a munka. — Áh, — vetem közbe, hogy én is szóhoz jussak — nem is olyan nagyon ijesztgetik akkor egymást. Mi nem — jön a válasz —, de azért akadnak rossz emberek, meg sokan vannak tudatlanok, akik „felülnek” valaminek, mint régen én az ördögnek. Jöjjenek gyakrabban, hogy ne legyenek ilyen emberek. Maguk többet látnak, többet tudnak, hát segítsenek. Megvallom agitálni mentünk, hogy segítsünk egy új tsz családnak leküzdeni a szokatlanságot, az új élet indulásával járó problémákat és — kritikát kaptunk. Ven déglátó házigazdánk, a kéthónapos tsz család, a tegnapi élenjáró gazda, ma már az új paraszti élet élharcosai között menetel. Felvilágosult fővel építi a szebb paraszti holnapot. Megértjük, megszívleljük a tanácsot, segítünk, hogy legyen világos minden paraszti portán. — Simó CtíHi Egy emlék... pedagógus a Szovjetunióról Fiatalember, pedagógus Misky György, Kocsolán tanítja az ember- palántákat. De nemcsak a gyerekek nevelője, hisz tudását átadja a felnőtteknek is. Már az első percek beszélgetése után rájön az ember, hogy ö és a hozzá hasonlóak a ma igazi pedagógus típusai. Ahogy a község Hazafias Népfront Bizottságának, a KISZ-nek s nem utolsó sorban az iskolának a munkájáról beszél, ha nem mondaná, is érzik a szavából, ő mindenütt ott van. S hogy szavait is idézzem: — »Nem is tudnám elképzelni életemet ezek nélkül az iskolán kívüli elfoglaltságok nélkül.« Most éppen a népfront egyik rendezvényére készül. Előtte jegyzetfüzet, papírlapok sűrűn teleírva. S az apró betűkből, mint kicsiny építőkockákból épül fel a hatalmas vár, a nagy élmény: háromheti látogatás, tanulmányút nagyszerű élménye a Szovjetunióban. Készül, hogy mindezt elmondja nemcsak falujában, hanem a környező községekben is. Most nem a szakmai és egyéb problémákról emlékezünk, amelyeket tapasztalt, hanem csak egy-egy érdekesebb epizódról, általános megfigyeléseiről. Gyönyörű, örök emlék marad számomra — mondja — s úgy szeretném továbbadni a tapasztaltakat, hogy másoknak is az maradjon. — Segítsége is van hozzá, s már rakja is elém a rengeteg fényképet Moszk várói, Kijevről és Gorkiról, ahol jártak. — Nézze — mutatja az albumot — már be is ragasztottam, ezek a képek a legkedvesebbek. — És látom a más képekről, már oly jól ismert szobát és házat, ahol Lenin élt Gor- kiban. Ott áll a szék melyen ült, az asztal, melyen dolgozott, s ennek ne kitámasztva a botja, mintha csak visszavárná eltávozott gazdáját. Ezeket a képeket egyébként az úttörők, az iskola tanulói is megnézték már, Temetésre kondulnak a harangok, összegyűltek a rokonok, jóismerősök, hogy utolsó útjára kísérjék az elhunytat, megadva néki a végső tisztességet. A bánattól megtört, nyolcvannál több nyarat is megért öregember görnyedten áll a szeretett kedves, élete párja koporsójánál, összesúgnak körülötte: „Nem áll oda melléje a szégyentelen, nézd csak, ott toporog az udvar sarkában. Hiába hívták... Eljött, mert nem akar lemaradni az osztozkodásról...” Úgy látszik, nagyon hangosak voltak, mert a roskatag, könnyező öregember fájdalmas-haragos tekintetet vet feléjük. Elcsöndesednek. Kiről és miről lehet szó? „Temetésre szól az ének.” A rövid szertartás után elindul a lassú menet a temetőbe. Nem kell messze menni, rövid az utolsó út. A részvevő-kíváncsiskodó ismerősök egy csoportja messziről kíséri a köztiszteletben állott idős asszony halotti menetét. Nem tartoznak a gyászolókhoz, félhangosan beszélgetnek. Szavaik nyomán kibontakozik a múlt és jelen, magyarázatot kapunk kérdésünkre. A ff „juss vegett — Hát szegény Maris néni nem ezt érdemelte a fiától. — Nem bizony. Emlékszem, mikor fronton volt, hogy aggódtak érte az öregek. Híre jött — 1942 telén nagy hideg volt —, hogy Franci fiuk a fronton megsebesült és a miskolci katonakórházban fekszik. Szegény öregek, mind a ketten elutaztak szeretett, már-már elsiratott fiukhoz. — Negyvenkettőben? Pedig akkor már hatvanon felül volt a Maris néni, az öreg már 70 felé közeledett, ugye? — Úgy van. Milyen hálátlan is egyik-másik gyerek. Minden a pénzéhség miatt van. Ezért felnevelhették a Francit. Most azért haragszik holtában is az anyjára, mert az öregek kis házrészüket (tudjátok, nem nagy ház és a fele lett volna csak a Francié) a gondviselőjükre hagyták. Hát nem megérdemli azt az Ági? Mit küszködött szegény a két nagybeteg öreggel egész télen! — Pedig megmondta nekik, ő nem kéri, hogy ráhagyják a Franci részét. — Hát persze, nem olyan az. De aszonta rá a Maris néni — nagyon igazságos asszony volt világéletében —, hogy annak ott lesz a szőlő, meg a föld jussa, úgy igazságos, hogy aki vesződött velük, kapjon is valamit. Hát nem igaz? — Dehogynem. No és ha az egészet neki adja is? Nem szólhatna a Franci semmit, mert tőle sem tagadtak meg semmit, hisz’ nemrég kért és kapott az öregektől (mert amíg egészségük volt, úgy dolgoztak azok, hogy csoda) „kölcsönbe” 3000 forintot. — Igazán? A szégyentelen. Csak addig jó neki az édesanyja, amíg adni tud? Hát csak ezért kell megbecsülni? Megtagadni az édesanyát... Holta után még a koporsója mellé se akar odaállni? Nézd csak, nézd, milyen he- cegánt, mintha nem is a szülőanyját temetnék! — Hát persze, haragszik a juss miatt. Meg is mondta. Elég szomorú ez. Én aszondom, legjobb annak, aki nyugdíjas, megvan a nyugodt öregsége, tiszteletet is többet kap akkor. — Hát persze, hogy jó a nyugdíj. A jövőben majd a parasztnak is lesz. De nem minden „gyerek” olyan ám, mint ez. Ott van a Csombor Julis, mindenki példát vehet róla. Hogy milyen türelemmel, szeretettel gondozta, ápolta férjével együtt egész a néni haláláig nagybeteg édesanyját! Oszt, nem a jussáért tette, mert szegényke nem hagyott rájuk sarokházat. Még tovább is beszélgetnek, ellépek mellőlük. Elgondolkozom. Sajnos, kísért még a múlt. A „kaparj kurta, neked is lesz” káros öröksége, a régi rossz szokások, a régi rendszer embertelen törvényei sokszor megbontják még ma is a családot. De ami biztató, egyre kevesebb áz ilyen és hasonló eset, és ez a jó. Ami szintén nem lényegtelen, kialakul éis egyre inkább megálljt kiáltóan formálódik a közhangulat ellenük. Ez gondolkodásra készteti azokat, akik csak magukkal törődnek és még szülőanyjukat is megtagadnák a „juss” miatt. Somi Benjaminné megmutatta nekik és beszélt a figyelmesen hallgató gyermekseregnek a nagy Szovjetunióról, a szovjet emberekről és gyerekekről... — Gyönyörű helyeken jártunk — mondja — akár a hatalmas Lomonoszov egyetemet, a szinte meseszerűen csodás Metrót vagy a gyönyörű 15 kilométer hosszú Gorkij utcát említsem. Itt »jártuk« meg egyszer egy este, de nem is »jártuk« meg, hi szén megmutatkozott a szovjet emberek határtalan kedvessége, segíte- niakarása. A gyönyörű utcán nem tudtuk merre kell hazamennünk a szállóba, annyira lekötött bennüvr két a kimondhatatlanul változatos látnivalót nyújtó szép utca esti pom púja. Végül nagyon udvariasan, ked vesen és előzékenyen egy rendőr igazított útba bennünket, mondván, itt van mindjárt, nem messze az citálunk keresett végcél. Ez a »mind járt« végigkísért bennünket egész ottlétünk alatt, mert az előbbi »mind járt« is négy-öt kilométeres sétát \jelentett. Máskor meg azt tapasztaljuk, hogy a szovjet embereknek három-négyszáz kilométer is (természetesen közlekedési eszközzel) nem olyan nagy távolság. — Kedvességükre, figyelmességük re még jellemzőbb a kollegám esete. Ugyanúgy eltévedt mint mi, de ő a rendőr magyarázatára sem tudott hazakerülni. Mikor ezt értésére adta a rendőrnek, és az megtudta, hogy magyar, néhány perc múlva a telefonon kihívott autó már röpítette is haza a szállására. — Voltunk a Panoráma moziban is. A szovjet emberek nagyon büszkék rá. Magam is csak felső fokokban tudok róla megemlékezni. Leírni, elmondani lehetetlen milyen szép volt, ezt látni kell. Természetesen e néhány epizód csak. kis része és nem is a legfontosabb része a tanulmányútnak, hisz a jónéhány iskola meglátogatásáról .az ottani pedagógusokkal folytatott tanácskozásról az itthon is fel használható tapasztalatokról nem is beszélgettünk. — Majd legközelebb sort kerítünk arra is — búcsúzom el Misky elvtárstól, magam is nagyszerű, élményekkel gazdagodva. (i—e)
