Tolna Megyei Népújság, 1959. május (4. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-26 / 121. szám

r

I

VOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

1959. május 26.

FALUSI ORVOS

Nyugdíjba vonult az öreg orvos. Helyére csak nem akadt jelentkező, úgy hogy már tanácsülésen is szóba került: lesz-e

utód, mert sokáig nem maradhat a falu orvos nélkül.

— Miért várunk arra, hogy valaki rászánja magát és eljön ide, Szakosra. Hívjuk haza Gulyás Lajost a fehérvári kórházból. Idevaló, itt laknak a szülei. Miért ne jöhetne haza?

— A tanács írjon neki levelet, kérdezze meg tőle, volna-e kedve elfoglalni itthon az orvosi állást — javasolták többem

A levél elment, hamarosan meg is jött a válasz dr. Gulyás Lajostól.

— A hívásnak örömmel teszek eleget. Ámbár jó állásom van, feletteseim elégedettek munkám-, mai, de szívesen megyek haza, gyógyítani azokat az embereket, akiket ismerek, akik között fel- nevelkedtem.'

Csaknem két és fél év telt el azóta és a fiatal orvos nem bánta meg, hogy hallgatott a hazahívó szóra. Feletteséi azt mondják róla, hogy a dombóvári járásban a legjobb körzeti orvosok egyike.

Hasonló elismeréssel beszélnek róla a falubeliek is, kiknek „doktor úr”, kiknek pedig egyszerűen csak „te, Eajas”,

A tanácselnök ezt mondja róla:

— Közülünk való, parasztgyerek volt. Ismeri az itteni embereket, körülményeiket és szeretik is a faluban. Az ő példája mutatja, egy orvos vidéken is megtalálhatja a számítását, nemcsali a városban. Mostanában ugyanis az a tapasztalat, hogy a fiatal orvosok inkább a városba igyekeznek, mondván, hogy ott mégis csak könnyebb. Ez egészen más ember, mint aki azelőtt

volt. Az legtöbbször azt kérdezte a betegtől, mennyi pénze van? A Lajos meg, ha szegényebb beteg megy hozzá, nem fogad el semmit. Még a penicillin-injekcióért sem. Tavaly megválasztották tanácstagnak is. .

Egy idősebb asszony így mond

véleményt:

— Nem azt nézi, kinek menynyi pénze van. Kedves, barátságos mindenkihez. Éjjel is, bármikor, bármilyen időben hívhatják beteghez, azonnal megy.

És mit mond maga dr. Gulyás Lajos a szülőfalujában eltöltött eddigi orvosi tevékenységéről?

— Számos helyen megfordultam már. Szekszárdon, Balassagyarmaton cselédkönyveztem. Voltam Pécsett s legutóbb Székesfehérvárott. Szívesen voltam mindenütt, de mégis, a legszívesebben hazajöttem. Pedig a kollégák ijesztgettek:

— Gondold meg jól, Lajos. Sen ki sem próféta a maga hazájában,

— Bolond vagy, hogy elmész, eltemetkezel egy eldugott sárfészekben. Hát nem sokkal kényelmesebb itt, a kórházban?

— Szóval, folyt az „agitációs munka” — folytatja nevetve —, hogy lebeszéljenek, de mindhiába. Hazajöttem. És kiderült, hogy lehet valaki próféta a maga hazájában is. Az igaz, hogy a kórházban kényelmesebb, de itt szebb az orvosi hivatás. Szebb — és jóval nehezebb. A kórházban ott vannak az idősebb, tapasztalt kollégák, ott van a főorvos; Ha valamiben nem volt biztos az ember, nyomban tanácsot kér hetett. De itt magának kell dönteni, és nem lehet sokat latolgatni ; : .

— És az a szép a munkámban,

hogy azokat gyógyítom, akik ismernek, akikkel együtt jártam iskolába, látom, hogy bíznak

bennem. Sokszor még családi problémában is tőlem kérnek tanácsot. Eleinte, nem mondom, volt némi bizalmatlanság, de ez hamarosan megszűnt.

Aztán új irányba terelődik a beszélgetés.

— A hallottak után azt hiszem, felesleges az a kérdés, szereti-e a hivatását? De orvos és orvos között különbség van, és vannak, akik elsősorban a pénz- kereseti lehetőséget látják...

Úgy látszik, kitalálta gondolatomat, mosolyogva válaszol:

— Valamikor az egyetemen azt is megtanulták, hogyan lehet sokat keresni. De mi már egészen más világból jöttünk, a mi számunkra az orvosi hivatás célja teljesen más. Egyszer Rusz- nyák professzor tartott előadást — sajnos tudományos, társadalmi és egyéb elfoglaltsága miatt kevesebbet volt köztünk, mint szerettük volna —, azon azt mondotta: „Úgy kezeljétek, gyógyítsátok a betegeket, mintha azok a szüléitek, vagy rokonaitok volnának.” És valóban, minden orvosnak meg kell szívlelni ezt a mondást.

Beszélgetésünk félbeszakad, egy fiatalember keresi. Néhány perc múlva visszajön.

— Sajnos, félbe kell szakíta- munk a beszélgetést, hív a kötelesség. Kocsolára kell mennem, mert most az ottani és a naki orvost is helyettesítenem. Egy fiatalasszony a beteg, az elmondottak után azt gyanítom, vakbélgyulladása van;

A kis táskába gyógyszereket csomagol, a vizsgálathoz szükséges műszereket. A kapuban elköszönünk, a kis piros Moped felberreg, indul Kocsola felé.

Bognár István

Akmek még soha nem volt igaza.., E

]gy éve már, hogy Dom- bóvárott a földműves- szövetkezet vendéglőjében rövid beszélgetésbe elegyedtem Illés Sándor fizetőpincérrel. Ko csonyát akartunk enni, de nem volt, s ő disznósajtot ajánlott he lyette. Nem bántuk meg, hogy megfogadtuk ajánlatát. Ke vés volt a vendég, néhány percig elidőzött asztalunknál, s ez alatt a néhány perc alatt mond ta, hogy neki még soha nem volt igaza...

Hogy miért?... Ezt most egy év eltelte után kérdeztem meg tőle.

— Nem kell szó szerint értelmezni ezt az igazságot, de valahogy így van. Vendéglőben, szórakozóhelyen mindig a vendégnek van igaza. A maguk helyében legtöbb vendég azt mondta volna, hogy ne ajd.nl- gassak neki ételt, azt adjak, amit ő kér, s ha az nincs, várjam meg, hogy ő mit választ.

Körülpillant az étteremben. Csak egy társaság van még rajtunk kívül a teremben, azok is távozni készülnek. Hozzájuk megy, mosolyog, amikor valamit mondanak neki, udvariasan meghajlik... S amikor visz- szajön: — Tudja, a vendég bármit mond, nem szabad megsértődni. Még ha sértő is a szava, mosolyogni igyekszünk hoz zá.

— Nos, hogy miért nincs iga za a pincérnek?... Ha a vendég például halászlét eszik és azt mondja, hogy nem ízlik, bi zonygathatom, hogy jó, végül mégis neki lesz igaza és kénytelen vagyok azt mondani, hogy legközelebb rendeljen bor sostokányt, az nálunk, nagyon finom... Ha a vendég azt mond ja, hogy meleg van. igen meleg van, s kinyitom az ablakot, bár a fogam könnyen huzatot kap.

Most már nem annyira, de a múltban sokan szórakozást űztek abból, hogy a felszolgálói kényük-kedvük szerint ugráltassák. Ha egy úr mulatott, s úgy tartotta a kedve, akkor a pincért féllábra állította maga mellett és úgy szolgáltatott fel. A cigány ilyenkor rendszerint már az asztal alatt muzsikált.

— A múlt rendszerben is vol tak fegyelmezetlen vendégek, sajnos még most is vannak. A múltban előfordult, hogy a »nagyságos úr« belekapaszkodott a cigány, vagy a pincér hajába és úgy cibálta, táncoltatta kedve szerint... Nem szólhatott egy szót sem, mert a vendég az vendég volt, s neki volt igaza, ő fizetett. A pénzéért azt csinálhatott, ami a másik embernek, ez esetben a pincérnek kellemetlen volt.

Nyílik az ajtó, vendégek érkeznek, s ő elibük siet. Aztán mosolyogva visszaszól. — Persze a 34 év alatt még sok-sok megfigyelésre volt alkalmam.

— Valami jó ebédjük van? — kérdezi az újonnan érkezettek egyike.

— Van kérem.

— Akkor hozzon ebből — mu tatja az étlapon.

— Igen — siet a konyha felé, de a vendég utánaszól:

— Várjon! Ne abból.

A pincér visszamegy az asztalhoz, mosolyog a vendégre, aztán felém csillantja szemét, s ez azt jelenti: «Látja fáradt vagyok egy kicsit az egész napi sétától, de a vendégnek ezt nem szabad tudni. Mosolyogni kell.« És mosolyogva ajánlja a rántott borjúszeletet.

(B. G.)

Levelezőink írják

Űj üzemi bizottságot választottak a selyemfonógyárban

A Tolnai Selyemfonógyár szakszervezeti tagjai a napokban választották meg az új szakszervezeti bizottságot. 150 küldött és 40 tanácskozási joggal rendelkező szakszervezeti tag jelent meg a választó gyűlésen. A vezetőségválasztó gyűlésen részt vett Prantner József elvtárs, az MSZMP Tolna megyei Bizottságának első titkára, Molnár Endre, a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének titkára.

A szakszervezeti munka értékelését Novák Nándorné, az szb. elnöke tartotta. Elmondotta, hogy az utóbbi években a gyárban milyen fejlődést értek el. Két új üzemrésszel — festöde, szövődé — bővült a gyár. Orvosi rendelőt létesítettek, rendszeresen tartottak szűrővizsgálatokat, bővítették a bölcsődét és napközit, üzemi bolt nyitásával könnyítették a munkásnők második műszakját. Az

utóbbi két évben mintegy háromszáz forinttal emelkedett a gyári dolgozók átlagfizetése. A beszámoló szólt a szakszervezet előtt álló feladatokról is.

A számvizsgáló bizottság jelentése után kezdődött meg a vita. Tizennyolc munkás szólt a beszámolóhoz. Felszólalt Prantner József elvtárs, aki a nők szerepét, felelősségét méltatta a békeharcban, a szocializmus építésében.

A hozzászólások után került sor a szakszervezeti vezetőségválasztásra. A 150 szakszervezeti tag közül 148-an éltek szavazati jogukkal: megválasztották az üzemi bizottság rendes és póttagjait.

A szakszervezeti bizottság újjáválasztása után az új vezetőséget a KISZ és a dolgozók küldöttei köszöntötték.

Schäffler Adám

Selyemfonógyár

Szóvá tesszük...

Az elmúlt napokban 15 deka nápolyit vásároltam a szekszárdi 50-es népboltban. A zacskó kibontása után meglepődve tapasztaltam, hogy a tétjén lévő három szelet nápolyi kivételével a többi, körülbelül 12 deka törmelék és morzsalék volt.

Az árut visszavittem, s reklamációmra a bolt egyik kiszolgáló személye a következőket mondta: -Ez kérem típusnápolyi.« A felvilágosítás ellenére is csalódva hagytam e! a boltot, mert eddig a -típus« szó értelme alatt elismert, jó árura gondoltam, nem pedig morzsalékra, törmelékre. És végül: Nem hiszem, hogy a bútorüzlet a -típus« elnevezés alatt a minőségileg jó, megfelelő és olcsó bútorok helyett apró deszkadarabokat ad el a vásárlóknak.

Forgách Borbála

Szekszárd

Kultúráiét Hőgyészen

Hőgyész község lakossága csaknem mindig telt házzal várta a Déryné Színház előadásait. Sajnos, az előadások másfél év óta szünetéinek, mert nem volt a művelődési otthonnak öltözője.

A művelődési otthon vezetője a helyi tanács vb támogatásával ez év tavaszán saját bevételeiből, állami támogatás nélkül körülbelül 20 000 forintos költséggel öltözőt építtetett. Az elmúlt napokban fejeződött be az építkezés, s abból az alkalomból, hogy a művelődési otthon újból megnyitotta kapuit, a KISZ-szervezet rendezésében előadást tartottak, amelynek keretében a »Nászutasok« című háromfelvonásos zenés vígjátékot adták elő, telt ház előtt.

A közönség hálás tapssal jutalmazta a fiatalok lelkes játékát. A darabot Pleidell Gyula, az énekszámokat pedig Mezei János tanította be, a plakátokat Szűcs János vezetésével a KISZ-fiatalok készítették el, A hőgyészi művelődési otthon színjátszói a sikereken felbuzdulva elhatározták, hogy a -Nászutasok« című darabot a környező községekben is előadják.

Virág János

művelődési otthon-igazgató

A iAI@R EMBER

— Látott maga már bátor embert?

— Csak filmen láttam!

— Én láttam a valóságban is.

— Ki volt az?

— Varga József.

— És miért volt ő bátor ember?

Gyurkovits János bácsi néhány

másodpercig a konyhaasztal viaszosvászon térítőjét gyűrögeti, arcán látszik, hogy erősen gondolkodik, végül is csendes, mély hangon beszélni kezd.

— Tizennyolc novemberében suttyó legényke voltam még. Hirsch Jánost, a környék legnagyobb bérlőjét szolgáltam. Az őszirózsás forradalom híre eljutott hozzánk is és Hirsch úr három fegyverest fogadott kastélyának őrzésére, hogy „kóbor” egyének rá ne támadhassanak.

— Az egyik napon éppen a kastély körül ólálkodtam, amikor Udvari irányából három ember bukkant fel a dűlőúton. Az egyikre ráismertem. Varga József volt. Kíváncsian figyeltem a fejleményeket. Amikor az őr közelébe értek, megállította őket.

— Mit akartok? — mordult rájuk az őrszem, aki tamási ember volt, de a neve, bárhogy erőltetem is az agyamat, nem jut eszembe.

— Tárgyalni akarunk az uraság gal! — válaszolt Varga József és tovább akart indulni.

— Egy lépést se tovább! — ordított az őr, és csattant a zár puskáján — az uraság nem tárgyal senkivel!

— Varga Józsefről sokat hallottam. Akkoriban jött meg Oroszországból. Azt beszélték róla, hogy tiszt volt a vörösöknél. Kíváncsian figyeltem, mi lesz...;

— Rálőnél a saját fajtádra, te talpnyaló! — hallottam Varga hangját, s láttam, hogy a puskacsőt nézve, felemelt fejjel megindult az őr felé.

— Kékessárga láng csapott ki a puskacsőből. Varga József hanyatt vágódott, két társa pedig futásnak eredt Udvari irányába.

— Amikor a vérben fetrengő ember fölé hajoltunk, a vér már átnedvesítette elöl a nadrágját. Kaslövést kapott. Az őrnél régifajta, egylövetű puska volt. Ezeknek a fegyvereknek a lövedékét ólomból készítették.

— Rábli Gábor bácsi, a pusztagazda rámmordult, miközben a sebesültet bámultam. „Eredj gyerek Gyönkre a leggyorsabb lovon orvosért!”

Sebesvágtában nyargaltam a sűrű novemberi ködben, amely szinte egyik percről a másikra ereszkedett a tájra. A gyönki erdőnél rámordítottak. Portyázó járőrök lehettek. Nem álltam meg. Tompán pukkant a Mauzer a hátam mögött. Azután megint csend lett.

— Az orvos idegesen ráncolta homlokát, amikor elmondtam neki

a történteket. „Mi közöm nekem ahhoz a kommunistához? Miért ment a vesztébe?” — dörmögte bosszúsan, de azért megígérte, hogy kijön a pusztára.

— Csak másnap, tizenegy órakor jelent meg az orvos. Addigra Varga Józsefből elszállt az élet. A bérlő és a pribékek féltek a bosz- szútól, s még éjszaka kereket oldottak.

— Dél felé megjelent az áldozat felesége. Csontos, nagynövésű, fekete asszony volt, mind az öt gyermekét magával hozta. A legkisebb a karján volt, a legnagyobb pedig hat év körüli lehetett.

— Jöttének hírére nagy sereg ember csoportosult az iroda körül. Az özvegy jajgatása és az árvák sírása megkeményítette a szíveket.

— Este a cselédség elhatározta, hogy ezután nem enged be a pusztába senkit, aki az urakkal „pak- tál”. Őrséget szerveztek. Előkerültek a frontról hazahozott puskák, az emberek nagy részének azonban csak fejsze, vagy vasvilla jutott. így történt aztán, hogy nálunk a proletárdiktatúra kikiáltása előtt három hónappal már megszületett a „munkás”-hata- lom... Mindehhez persze egy vértanú halált megvető bátorsága kel- kett — fejezte be a történetet Gyurkovits János bácsi.

(Haypál)