Tolna Megyei Népújság, 1959. május (4. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-24 / 120. szám
i I k ► Unsátmipl hÉMK » Gépkocsitulajdonosok BARÁTOM erősen hódol a horgászat szenvedélyének néhány hónap óta. Minden nélkülözhető zsebpénzét felszerelésre költötte és minden szabad idejét a víz mellett tölti: szombat délután kerékpárra ül és 16—17 kilométeres karikázás után megérkezik a „vízre”. Kicsit hosszú az út, de amint barátom mondja, megéri ide járni, hiszen a horgászok sok halat fognak ezen a részen. Bizonyságul elmesélte, hogy az egyik ismerőse kétkilós csukát és már nem emlékszem rá pontosan, hogy mekkora süllőt fogott. Vasárnapra meghívott engem is „vízre”, tudván, hogy különben is kirándulni akarok. Szívesen fogadtam a meghívást annál is inkább, mivel kilátásba helyezett egy halebédet: — Én kimegyek már szombaton, egész délután, este és vasárnap hajnaltól kezdve horgászom és amit fogok, majd megfőzzük. Lelkendeztem: micsoda román tikus lesz! Kirándulás a Duna- partra, ráadásul halpaprikás... A biztonság kedvéért azonban jókora szelet főtt sonkát és friss tepertőt csomagoltam hátizsákomba: hátha közbejön valami és az élelmiszertartalék sosem árt. Barátom ott gubbasztott a vízparton: izzadt a tűző napsütésben. Csodálkozva kérdeztem: „még nem hagyod abba?” — Aáá, hogy képzeled? Még csak most kezdődik a kapás. — Mit fogtál? A víz szélében levő „füzérre” mutat. Nézem, gyenge eresztés: néhány olyan kisebb méretű halacska ficánkolt a füzéren, mint amilyeneket az akváriumokban szoktak tartani. Éhes Barátom kezdő horgász voltam s már csak ezért is kitört belőlem az őszinteség: — Ennyi az egész zsákmány? — Van még a táskában is egy nagyobb: van legalább félkilós. NÉZEM A TÁSKÁT. Valóban volt benne egy „nagyobb” de jó, ha volt 15—20 deka. Szóvá is tettem, hogy nincs ez fél kiló, mire ő: — Hja, tényleg..: De annyira megörültem neki, hogy meg se néztem, csak bedugtam a táskába... Kezdett megrendülni bennem a barátom horgásztudományába vetett hitem, de azt félreérthetetlenül tapasztaltam, hogy barátom már kezdi megtanulni a „gyakorlottabb” horgászok nagy otmondásait: ha húszdekás halat fognak, akkor legalább félkilósról beszélnek. Az egész halmennyiséget szemlélve, arra a megállapításra jutottam, hogy egy uzsonnának megtenné, de nem két, hanem egy személy részére. Most jöttem rá, hogy milyen jó volt az előrelátásom: előcsomagoltam a hazait s falatozni kezdtem. Ami biztos, az biztos ... Barátomat is megkínáltam egy kis főtt sonkával, neki is ízlett, mivelhogy aznap még nem evett, Készben, mert nem ért rá, részben pedig, mert kevés hazait hozott. Úgy tervezte, hogy sült és főtt halat eszik. Nem volt előrelátó ... AZ EVÉS ÉRDEKÉBEN azonban nem hagyta abba a horgászást. — Minden percért kár —• mondogatta meggyőzően, és szüntelenül rakta a csalétket a horogra és rángatta ki a vízből 'az üres horgokat (azért ftresen. mert a halak mindig leették a csalétket a horogról). Könyvet vettem elő és olvasni kezdtem. Néha-néha arra figyeltem fel, amint barátom dörmög valamit. Jobban figyeltem. Kiderült, hogy káromkodik, szidja a sors szeszélyét s láthatóan szívesebben vette volna, ha valami „hirtelen közbejött ok” miatt nem látogatom meg, mert akkor legalább nem vagyok szemtanúja az eredménytelen horgászásnak. Kirántotta a horgot: még csak a csalétek sem volt rajta. Ismét egy körmondatos káromkodás. Máig sem tudom elképzelni, hogy az azelőtti csendes barátomat hogyan tudta ilyen hirtelen fogékonnyá tenni a káromkodásra a horgászat. FELSZEDTE A HORGOKAT. Odébb ment egy meredek partos részre. Fél kezével kapaszkodott, fél kezével a horgot tartotta, én pedig rettegtem kint a zöld pázsiton, hogy mi lesz, ha barátom véletlenül belepottyan a vízbe. Attól nem féltem, hogy a halak bántják, hiszen szombat dél óta bőségesen etette őket az ízletes csalétekkel —, de nem tud úszni.:. Jött az eső. — Gyere, menjünk — könyörögtem neki. — Szó sem lehet róla, mert ilyenkor van a legjobb kapás! — Boron- gós, esős lett az idő, de az eredmény változatlan. Azaz mégsem: elfogyott a csalétek ... A sors azonban végül is kegyes volt hozzánk: egy közös ismerősünk meghívott bennünket halebédre. Nekem is ízlett és a barátomnak is, aki köszönésnél ezt mondta: — Majd legközelebb, ha fogok, vtezonzr>sn; , j Boda Ferenc > A múltkorában egy ismerő1 som unokaöccse fényképét mu tatta. A képen — elég silány felvétel volt, s a fotópapír minősége is sokkal rosszabb, mint a Forte gyártmány — egy ifjú támaszkodik egy csodaszép autó sárhányóiának. — A Jani. Saját kocsija. Most vette. Igen, a Jani. Ötvenhatban disszidált. Mihaszna fráter volt. Ismertem. Mi tagadás, nem hiszem el, hogy saját autója van. Ismerősöm azonban bizonygat: — Dehogynem az övé. Hát nézze csak itt a kép. Honnan lenne fényképe róla, ha nem az övé lennß a kocsi? Ez az_ érv sem hatott, nem hittem el és a mai napig sem hi szem, hogy Janinak autója legyen. De különben is, hány meg hány disszidens levelét láttam, amely hemzseg a, dicsekvéstől — meg a helyesírási hibáktól. Aztán szép lassan kiderül az igazság, akik. hazajönnek elmondják, nemhogy autó, de jószerint még a villamos és autóbuszjegy ára is álom sokak számára, akik a »korlátlan lehetőségek« honát választották. Szóval jönnek a hírek még mindig, ez is autót vett, amaz is gépkocsitulajdonos. Dicsekvésben, hencegésben nincs hiány, s mi itthoniak már nem is mérgelődünk miatta, legfeljebb mosolygunk a leveleken. De dicsekedni nemcsak ők tudnak, hq kell mi is. Bár az igazság megköveteli. >—gy meg mondjam, a mi dicsekvésünk- nek azért sokkal több alapja van, mint az övéknek, mert a miénk elő\bb-utóbb valósággá válik. A tanácsháza előtt többen néznek egy szép gépkocsit. Néhányon kibetűzik a cirill-betű két: Volga. Az autó nagyon szép, nézője számos. Magam is csatlakozom közéjük. Egyszeresük jön két ifjú. Az egyik hanyagul odaáll a kocsi elé. Félkönyökkel a sárkányára iá maszkodik, ballon kabátját vál Iára veti, megigazítja nyakkendőjét, még a vasalás élét is eligazítja nadrágján. A másik eközben előkészíti fényképező gépét, néhány mozdulat, a gép kattan s az ifjak odébb is állnak. Utánuk megyek, Ugyan mi késztette ezt a fiatalembert, hogy olyán gépkocsi előtt fény képeztesse magát, amely nem az övé. S a válasz: — Nézze, van egy haverom Franciaországban. Még ötvenhatban lógott ki. Egy év óta küldözgeti a fényképeket, hogy saját autója van, hogy olyan gazdag, amilyen én életemben sohasem lehetek. Minden képen másik autó látható. Szóval hazudik. Most én is csináltatok egy képet, ráírom, ez pedig az én autóm. Üsse meg a guta. A múltkor már küldtem■ neki egy képet, amelyikben a Pannoniamon ülök — az tény leg az enyém — az nem volt elég, hát szakadjon meg a szíve, hogy nekem is van autóm. Különb, mint neki. í—ei) J >■ /
