Tolna Megyei Népújság, 1959. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-19 / 91. szám

8 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1959. április 19. Á PUTRIK GONDJA... Mi mindent tud az eleklrnikns agy? — A cigányok az én „embereim” — mondja a németkéri tanácselnök. Kolo István, amikor e kérdésről ér­deklődünk. Már természetesen olyan szempontból az ő „emberei”, hogy törődik velük, ismerve gond­juk, bajuk legnagyobb részét, s mint az államhatalom helyi képvi­selője az új, az emberséges szellem­nek megfelelően igyekszik sorsukat irányítani. Mert nem volt ez mindig így, kü­lönösen a felszabadulás előtt. Erről bővebbet Reményi Pál, a tanácstit­kár tud mondani, aki idevalósi. — Az elmúlt évek alatt nagy változá­son mentek keresztül az itteni ci­gányok is — mondja. — S szerintem a munka, az volt, az, amely meg­változtatta őket. Természetesen eh­hez az is kellett, hogy munkát kap­janak. Akkoriban azonban a Klein Tó­ni, a Kovács Endre és a Szlúha Ala- dár-féle földbirtokosok s még az ál­lami erdőgazdaság is — a falut mint egy fojtogató bilincs vették körül — kutyákkal, csendőrökkel űzték, hajtották a cigányságot. Cso­da-e, ha a felülről táplált faji meg­különböztetés lejjebb is polgár­jogot nyert? S az eredmény: sors- üldözött, kóborló, bizalmatlan nép vált belőlük. Mindenkiben ellensé­get láttak, s úgy is cselekedtek. Csoda-e, hogy teljes mértékben e problémát nem sikerült végleg felszámolni? Nem, de ma már fe­lülről is az a cél, munkára szoktatni őket. Megértéssel, jó szóval és főleg segítséggel újra a társadalom hasz­nos tagjaivá tenni őket. — Sokszor ki kell állni még mellettük — mond ja Kolo elvtárs —, de meg is te­szem, mert van köztük, aki meg­érdemli, s ezek száma egyre nő. Ezután elmond egy esetet, ami­kor fakitermelésnél egyeseket nem akartak az erdőmunkások maguk közé fogadni. „Ök nem dolgoznak cigányokkal” — mondták. A végén Egy kis filatélia Az első postabélyegek 1840-ben je lentek meg Angliában. Ragasztó nélkül erősítették a borítékra, pe­csétviasszal, sőt gombostűvel. * Oroszországban az első, borítékra nyomtatott postabélyegek 1845-ben, az első orosz postabélyeg pedig 10 kopek értékben 1857. december 10-én jelent meg. * 1856-ban Brit-Guyanaban a vés­nök hibájából egy bélyeg csupán egyetlen példányban jelent meg. Ti­zenhét év múlva véletlenül rábuk­kant egy bélyeggyűjtő, de nem tud­ta, milyen érték van a kezében, s 6 schillingért eladta. Amikor 1885- ben kitudódott, hogy a bélyeg rend­kívül értékes, egy angol bélyegke­reskedő akkor óriási összegnek szá­már kifakadtam: „azt hiszitek, hogy Amerikában vagyunk, ahol csak beszélnek az emberek egyenjogúsá­gáról, de üldözik a négereket?” — mondtam nekik. A múlt hibáit ne­künk kell jóvátenni, mi vagyunk az ország gazdái. így elsimult az ellentét. S hogy ma már a környező nagy­üzemi gazdaságokból sem ebrudal- ják ki a becsületes cigányokat, változnak ők is. Az Ignácokról, a Száraz-család tagjairól, Kalányo- sékról csupa jót lehet hallani. És gyarapodnak is, habár még a put­rit nem tudják elhagyni. Száraz Péternek például lova, tehene, egész kis gazdasága van, de lehetne so­rolni többeket is közülük. Orsós József ék már házat is akar­tak építeni, s itt van egy bökkenő is. Talán, ha nem így elkülönülten, faluvégeken települnének, hanem a lakott helyeken elkeverednének, gyorsabb volna fejlődésük, a tár­sadalom segítsége is gyorsíthatná ezt. De bizonyos mértékben, talán törvényeink is elősegítik ezt az el­különítést. Láttunk például egy házépítési engedélyt itt. Minden­féle szerv, egészségügy, tűzrendé­szet, tanács javaslata kell az érvé­nyesítéséhez, de ezenkívül a leendő első és hátsó szomszéd beleegye­zése is. Nos még nem minden ember fe­jéből sikerült kinevelni a cigányok­kal kapcsolatos előítéleteket. Ezért költöztek el Orsósék inkább a fa­luból is. A putrihoz való ragaszkodást itt nem tudták megmagyarázni, pedig a tanács házhelyeket is osztott ki számukra. Azonban ott is csak put­rit akartak építeni. Erre az iskolában kaptunk vá­laszt Kiss Ferenc igazgatótól. A régi szellemi elnyomás és kiközö­sítés átkaként a tudatlanság, a ba­bonákban való hit egyik oka ennek. — Megkérdeztem én is — mondja mító, 25 font sterlingért megvette. Később ez a bélyeg a híres Ferrari filatelistához került, majd halála után, 1922-ben egy amerikai mil­liomos árverésen 70 ezer arany ru­belért vásárolta meg. A bélyeg je­lenlegi értéke 100 ezer rubel. * Kubában körülbelül 5 évvel ez­előtt illatos bélyegeket bocsátottak ki. Az illatosítást úgy érték el, hogy a ragasztóba különféle eszenciákat kevertek. * 1955 végén a magyar alumínium- ipar megteremtésének 200. évfordu­lója alkalmából Magyarországon ad ták ki a világ első, alumíniumra nyomott bélyegeit. Az alumíniumle­mez vastagsága 0.009 milliméter. Kiss elvtárs — miért nem építkez­nek? A válasz az volt: „mit gon­dol igazgató úr, ha én meghalok, a gyermekeim nem mernek majd a házba bemenni, félnek, hogy a szel­lemem visszajár. A putrit szétrom­bolják, máshol építenek újat, s mentve vannak a szellemektől”. — Nézetem szerint az iskola sok segítséget adhat fejlődésükhöz. An­nak örülök, hogy ebben az évben sikerült valamennyi cigánygyereket beiskolázni. Tudásban gyarapodva, ezek a gyerekek már mások lesz­nek, mint szüleik, de a velük tanuló gyerekek is. ők már sokkal jobban megértik egymást. (í—e) Halálsápadt fiatalember ül a vádlottak padján. És ezt a fiatalem­bert egyszerre sajnálja és mélysége sen elítéli az ember. Sajnálja, mert a férfivéválás éveiben valósággal példakép volt az életútja, nagy aka­raterővel küzdött, méltó lett az egyik legnemesebb élethivatásra, és most mégis itt ül a vádlottak pad­ján, kezén bilincs, mellette a fegy- őr. Emberéletre tört. Dr. Farkas tanácsvezető bíró meg állapítja a személyi adatait: Balázs József, született 1932-ben, gyógy­szerész, Bátán lakott, ott vezette a gyógyszertárat. Biró: — Az ügyészség szándékos emberölés kísérletével vádolja. Az idei év február 27-én rátámadt Horváth Péter 70 éves bátai lakos­ra, késsel megszúrta. A szúrás a máját is érte. Hosszú időn keresztül kezelték a kórházban és még ma sem gyógyult meg teljesen. Elismeri a bűnösségét? Vádlott: — Igen. Hangja a sírásba megy át és alig tud összefüggően beszélni. — Heten voltunk testvérek. A gimnáziumból kimaradtam a család nehéz anyagi körülményei miatt. Később szakérettségire, majd egye­temre kerültem. Amikor végeztem, kineveztek gyógyszerésznek. 1954- ben megházasodtam, egy gyerme­künk is van. Bíró: — Az adatok szerint maga volt alkoholelvonó kúrán is ... Vádlott: — Igen, voltam január 15 és 31 között. Rászoktam az ita­lozásra, nem tudtam magamon ural­kodni, ha beittam. Sokat jártunk a barátokkal a tanyákra és a kocs­mába italozni. Végül láttam, hogy ez így nem mehet. Jelentkeztem el­vonó kúrára. Bíró: — Most arról beszéljen, hogyan történt ez a szúrkálási eset... Vádlott: — Nézeteltérés volt köz­tem és a feleségem között. Ezen a Egy indián törzsfőnök teljes dísz­ben^ lobogó tolikoronával megérke­zik a New York-i központi pályaud­var előtt elhelyezett elektronikus agyhoz és három kérdést tesz fel ne­ki: »Ki vagyok? Mennyi a súlyom? Hová utazom?« Az agy pillanat alatt válaszol: »Indián vagy. Súlyod 173 font. Puebloba mész, Colorado megyébe«. Az indián letépi tolláit, esőkö­penyt és puhakalapot vesz, vissza­megy az elektronikus agyhoz és is­mét felteszi ugyanazt a három kér­dést. Az agy újból szempillantás alatt válaszol: »Még mindig indián vagy. Még mindig 173 font a súlyod, de éppen lekésted a puebloi vonatot«. napon is söröztem. Hozattunk haza sört. Bíró: — Nem sokkal előtte volt alkoholelvonó kúrán. Ennek elle­nére utána is fogyasztott szeszes­italt? Vádlott: — Csak sört. Azt is ott­hon ... A szervezetemnek szüksége volt reá, mert az egészségem nem volt rendben. Bíró: — Hogy kerültek magukhoz a zenészek? Vádlott: — A kocsmában voltam. Már jó sokat ittam, jó kedvem volt és zenéltettem. Közben a négy ze­nészt elhívtam hozzánk. Arra gon­doltam, hogy éjjeli zenét adok a fe­leségemnek és ezzel talán majd si­kerül kibékítenem. Szóval, ezzel akartam neki kedveskedni. Bíró: — Hogyan történt az a ve­rekedés? Vádlott: — Amikör kimentem, én nagyon ideges lettem, mert gyenge idegzetű vagyok. Gyógyszert is szedtem aznap, mert a fejem fájt. Ráadásul italos is voltam. Annyira erőt vett rajtam az idegeskedés, hogy nem is tudok semmit a tör­téntekről. Csak arra emlékszem, hogy éjjel fél kettő tájban a körzeti rendőr felébresztett. Bíró: — Arra nem emlékszik, hogy kergette a sértettet? Vádlott: — Nem. A szúrásra sem emlékszem. Bíró: — Mindig szokott magával kést hordani? Vádlott: — Csak egy idő óta, amióta vidéken járok és rendsze­rint hideg ételt szoktam enni, ami­hez kés is kellett. Bíró: — Ez volt a zsebkése? Vádlott: — Igen ... Bíró: — Előzőleg haragban volt a sértettel? Vádlott: — Nem. Semmi bajunk nem volt egymással. Nagyon sajná­lom, hogy megtörtént ez a dolog. „Nem emlékszem a történtekre” Egy mérnök elektronikus agyat készít és bemutatja a barátjának: »Bármilyen kérdésre tud válaszol­ni«, — biztosítja a hitetienkedőt, aki a következő kérdést teszi fel: »Hol van az apám ebben a pilla­natban?« Az elektronikus agy hala­déktalanul válaszol: »Az ön édes­apja Uj-Skóciában horgászik«. A szkeptikus jóbarát nevetve így szól: »Szó sincs róla, apám Robert Brewster, San Franciscóban van. Az imént beszéltem vele telefonon«. Az agy válasza: »Robert Brewster ugyan valóban San Franciscóban van, az ön édesapja viszont kétség­telenül Uj-Skóciában horgászik«. — ezt többször is elismétli. Azt pró­bálja elhitetni, hogy önkívületi álla­potban volt. De hát az eset részlet« nek tanúi vannak és azok meghall­gatása után egyre inkább kirajzo­lódnak a cselekmény körvonalai: Veszekedtek a feleségével. Hor­váth Péter figyelmes lett a vesze­kedésre és megállt az épület előtt, kötelességének érezte, hogy segít­sen, mivel úgy vélte, hogy komoly veszély van. Balázs egyébként bán­talmazta, ütötte a feleségét és vé* gül rátámadt Horváth Péterre.- Hosszú távon kergette a sértettet, aki bemenekült egy házhoz és se­gítségért kiabált. Balázs Józsefet többen próbálták megfékezni, de a szúrást nem tudták megakadályoz­ni. Végül is rendőrt hívtak, aki in­tézkedett a sérült beszállításáról és Balázs őrizetbe vételéről. Eddig a történet. A bíróság Ba­lázs József bűnösségét szándékos emberölés kísérletében állapította meg, s ezért hatévi börtönbüntetés­re és háromévi jogvesztésre ítélte: És hogy ez így alakult, vagyis hogy a tekintélyes hivatás után Balázs József börtönbe került, ezt kizáró­lag saját magának köszönheti. Nem fékezte káros szenvedélyeit és ez a bűntett ennek lett a következmé­nye. A felesége mondta róla a tár­gyaláson a tanúvallomásában: — Jól éltünk, nem volt köztünk semmi különösebb differencia. De ha ivott, akkor már nem tudta, hogy mit csinál, nem tudott magán uralkodni. Nos, hát nem lett volna jobb ezt elkerülni? Ha van egy kis akarat­ereje, kiszabadítja magát e káros szenvedély rabságából, továbbra is megbecsült, elismert ember — gyógyszerész — lehetne, akinek az emberek fiatal kora ellenére is előre megemelik a kalapjukat. De így? Az emberek megvetése és a börtönőrök kísérik. B. F. A káros szenvedély Elvonó kúra — bicskázás — börtön Háry János valóban élt, ssekssárdi fasekas volt De ők hitték mindnyájan, a potrohos biró, A vigadó legények, meg a gonosz író. A furfangos diák is nagyot hörpintve szólt Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt. (Garay János: Az Obsitos) Kevesen tudják, hogy Háry János nemcsak holmi mesealak volt, ha­nem valóban élt, szekszárdi lakos volt és itt is halt meg. Amikor megkapta az obsitot, 35— 36 éves lehetett és az igen prózai, de annál tiszteségesebb fazekasmester­séget űzte Szekszárdon. Erről ma már egész sor írásos bizonyíték ke­rült elő, amelyeket részben Tolna megye levéltárában, részben a faze­kas céh tulipános, vaspántos ládájá­ban őriznek. Úgy tudják, Háry Já­nos 1766 körül született, valószínűleg Simontornyán. Családjával együtt innen került Szekszárdra. Itt állt be a hadseregbe, és egy ideig a Hessen- Homburg huszárezredben szolgált. 1804-ben mint közlegény kapta az obsitot, a végleges elbocsátó levelet. (Ebben tévedett Garay, aki azt írta róla, hogy baka volt — bár lehet, hogy ezt csak a vitézkedő Háry mes­ter humoros mivoltának hangsúlyo­zása miatt írta így.) Garay egyébként maga is ismerte a „nagy derék vitézt”, aki kedvelt alakja volt Szekszárdnak. Alacsony, sovány emberke volt, s némi lőcs­lábbal rótta élete írtjait. Orrhangú beszéde fokozta megjelenésének hu­moros hatását, bár ő nagyra tartotta magát és eszeágában sem volt tré­fálni. A szívesen beszélő, sokat me­sélő furfangos figurát a vármegye és a város urai gyakran meghívták há­zukhoz. Ilyen alkalmakkor nem kel­lett sok noszogatás, az első pohár bor után hamarosan rákezdett vitézi tet­tei felsorolásába. A régmúlt dicsőségből azonban nem lehet megélni. Jól tudta ezt Háry is, aki alighanem már katonás­kodása előtt is a kályhás- és fazekas­mesterséget tanulta. Ezért történhe­tett, hogy zsebében obsitjával, fejé­ben ezernyi képzelt kalandjával, visszatért az agyaghoz és fazekas­mesterként dolgozott továbbra is. Hamarosan tagja lett a céhnek, a céh nem éppen nagy dicsőségére, egészen haláláig, 1850-ig. Hanem mint a céh iratai és feljegy­zései bizonyítják, a derék mesterrel sok baj volt. Háry mégis büszke volt szakmai tudására, arra, hogy állítása szerint nincs nála jobb gölöncsér Tolnában, Baranyában, de talán az egész vilá­gon sem. Ha el-elborozgatott barátai­val, fennen hangoztatta is: — Nincs több olyan gölöncsér szé­les e világon, mint én ... — Hát a Bicsérdy? — kérdezték. — No meg az ... — hagyta rájuk engedékenyen. — És Kelemen bácsi? — Nem mondom, az se rossz éppen. — Hát Komáromi — faggatták már a tréfa kedvéért is. — Igaz, az is jó... De mondjatok még egyet, ha tudtok! — fakadt ki türelmetlenül. — Hogyan mondjunk — válaszol­ták kacagva — amikor nincs is több gölöncsér az egész megyében! Igen nyugodt vérmérsékletű, fleg­matikus ember lehetett, aki nem csinált nagy gondot magának holmi apró-cseprő balesetből, mert amikor egy helyen kályhát rakott és az más­napra összedőlt, a finom tyúkhús­leves meg mind ott sistergett a pa­rázsban, a szemrehányóknak csak ennyit vetett oda: — Ja, barátaim, semmi sem tarthat örökké... Háry Jánosnak a fazekascéhbeli ügyeiről sok, nem éppen hízelgő be­jegyzés áll a céh könyveiben. Az 1720-as évszámot viselő céhládából egy jegyzőkönyv és egy taglista ke­rült elő. A taglistán — egyebek kö­zött — ez olvasható: „Háry János 1804 Esztendő Novem­ber Holnapjának 25-dik Napján bé- iratódott a Fazekasok Tzéhtársaságá- ban és minden rá esendő Taksát meg­fizette és mint Tzébeli Mester Em­berhez illik, Remeket is Tsinált.” A rossz nyelvek szerint „remeke” egy olyan fazék volt, aminek két- akkorára sikerült a fedele, mint amekkora illett volna rá. (Ezóta mondják Szekszárdon: „Úgy illik rá, mint Háry fazekára a fedő”.) Egy másik bejegyzés: „Háry az Édes Annya halálára adott Viasz Gyertya árát ki fizette 3 forintokat”. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy valami pontos fizető lett volna, sőt ellenkezőleg, igen hanyag, pontatlan adós volt. Éveken át adós maradt a különféle díjakkal, mire többször megsürgették, öreg ember lett, nemsokára meg is halt, de még mindig tartozott. Ám a „Tzé” azért nem hagyta magát, és nagynehezen még bevasalta rajta hatéves tartozá­sát, „9 kemény Pengő Forintokat”. Van végül még egy bejegyzés: „Anno 1820-dik Esztendőben, Má­jusnak 21-ik napján beszegőtte a maga inassát Háry János Berecz Jó­zsefet oly móddal, hogy Négy esz­tendeig tartozik nála inasképpen len­ni az Ideig Gazdája meg tartozik inasi ruhával ruházni. Gazdája fi­zeti meg Szegőttetőtt és Szabadulój- ját. Négy pár Fejér Ruhát ad azon négy Esztendőbeli idejéig. Szabadulá­sán) ad egy Pár Fejér ujj ruhát: Most Háry meg füzetté a 2 forint Szegőttetőtt”. Ez az utolsó bejegyzés Háry János­ról a „Tzé Protokolumában” és egy­ben az utolsó írásos bizonyíték is a derék mester létezéséről. A „nagy, derék vitéz” azóta rég elvegyült a föld porával. Nem tud­ják, hol temették el, életéről nincs több adat. Vitézi tettei azonban megmaradtak, maga meg azóta ví­gan parolázik valahol a halhatatlan­ságban a magyar mesevilágba neme­sült méltó párjával, pajtásával, a másik derék legénnyel, János vitéz­zel... Kusinszky Endre

Next

/
Thumbnails
Contents