Tolna Megyei Népújság, 1959. március (4. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-04 / 53. szám

.959. március 4. TOLNA MEGYEI NEPÜ.ISAG 3 Fegyelmez a közgyűlés Közgyűlés van a nagy épület végén lévő teremnek is beillő föl des szobában. A tetőzetet alátá­masztó gerendákhoz támaszkodva figyelnek a férfiak, míg az asszo­nyok többsége a meglehetős gyen gén melegítő kályha körül tele­pedett meg. Mennyezetig ér a füst, nemhiá­ba sok dohányt termelt a fácán - kerti Vörös Hajnal, némelyik egyik cigarettáról a másikra gyújt. Nem most kezdődött a közgyű­lés, de élénken figyelnek, ami még inkább fokozódik, mikor a kö vetkező napirendet bejelentik. — Tagtársak, most egy fegyelmi ügy megbeszélésére kerül sor — mondja Pozsonyi Mihály, a gyű­lés levezetésére kijelölt elnök. — A vezetőség a minap megvi­tatta Boros Imre termelőszövetke zeti tag súlyos vétségét, magatar­tását. Hosszan foglalkoztunk a ve zetőségben az ő viselkedésével, meghánytuk-vetettük, mi legyen a sorsa. Tudjátok mindnyájan, hogy Boros Imre az ellenforradalom alatt a nyakunkra visszatelepedni szándékozó »kisuraság« szolgai atá ba szegődött, annak volt a fullaj­tárja. Mi a sok gyerekére tekin­tettel voltunk, fogadkozásait meg hallgatva bevettük a tsz-be. De mennyi baj volt vele! Tudjátok miket csinál, szembe-szembekerül egy-egy tagtárssal, a vezetőséggel, felelőtlenül beszél és cselekszik. Most legutóbb például megpofoz­ta a kőművest. Hát miféle visel­kedés ez? Elnézhetünk-e felette? — Mi úgy látjuk, hogy már nyomatékos figyelmeztetésre van szükség, ezért javasoljuk, hogy büntessük meg őt munkaegység­elvonással. Szóljanak hozzá, be­széljük meg, ki hogy látja -- így Pozsonyi elvtárs. Hosszú csend kíséri a bejelen­tést, látszik a töprengő arcokon, latolgatnak, fontolgatnak. Magas, testes parasztember, Ré­vai Lajos emeli fel kezét a férfi­népség sűrűjében és meg sem várva a felszólítást, hozzákezd: — Szót kérek. Boros Imre csa­ládos ember, sok gyereke van, amiért nagyon meg kell gondolni a büntetést. Én ammondó va­gyok, sok az az 500 forint, amivel a munkaegység levonással meg­büntetnénk őt. Hisz’ azért meg­dolgozott! És sokallom. Ne le­gyünk türelmetlenek vele szem­ben, hisz nekünk, csoporttagok­nak nevelnünk is kell. Csak ezt akartam — fejezi be. Élte delén már túljutott ember. Kaposi János bácsi kezd beszélni lassan, megfontoltan. Ahogy öt hallgatják, látszik, szinte lemér­hető az arcokon; nagy tekintélye lehet. — Ehhez én is hozzászólok. Na­gyon szép dolog a türelem, de csak addig, amíg el lehet menni. Nékünk a legfontosabb, hogy mit kíván a termelőszövetkezet érde­ke, mert az a tagok érdeke is. Ne künk különbül kell viselkednünk, hisz figyelnek ránk. Persze fon­tos a nevelés is, sőt a termelőszö­vetkezetben ez kötelező. Éppen azért beszélek. Kérdezem a tag-' társakat, türelmetlenek voltunk-e, vagyunk-e Boros Imrével? (Nagy zúgás, mozgolódás, néhány közbe­kiáltás is, »dehogy«, a »fenét«.) — Voltunk mi emberségesek, azok vagyunk vele most is. Tud­játok jól, sok bajunk volt már Boros Imrével, mert sokszor jár a szája, nehéz vele összeférni. Hát nem figyelmeztettük már máskor is? Dehogynem, nem is egyszer. Én egyetértek a tíz munkaegység­levonással — ül vissza helyére Ka posi bácsi. Idős Nyers István így kezdi: — Én aszondom, most már raj­ta a sor, nevelje ő is magát, ha bent akar maradni a termelőszö­vetkezetben. Könnyű ám mindig a megértésre hivatkozni! De neki is kell ám akarni, nemcsak ne­künk megérteni! Nem vagyunk bizony türelmetlenek, inkább elég elnézők. Hát megérdemelné, hogy kizárjuk közülünk a sorozatos fe­gyelmezetlenségei és hőbörgései miatt?! Persze ez volna a leg­könnyebb nekünk, de mi a nagy családjára és a munkájára tekin­tettel vagyunk. Hátranéz, odabeszél. — Emlé­kezz csak Boros Imre, volt már »utolsó figyelmeztetés« is. Nem igaz? — Visszafordul úgy folytat­ja. — Én szerintem ezek után még örülhet is, hogy munkaegy­séglevonással megússza, hisz ki is lehetne zárni, oszt az neki mit je­lentene? Mi a jó szón, a csak-ne- velésen már túl vagyunk, most már büntetni is kell, de én azt mondom, ez a büntetés neki egy­úttal megbocsátás is, mert ma­radhat. Úgy hozzunk határozatot, hogy ha mégegyszer ilyet csinál, hát menthetetlenül kizárjuk. Megélénkült a gyülekezet, a hangzavarban többen is beszél­nek: »Tíz munkaegység levonása legyen«, »örülhet., hogy így meg­ússza«, »tanulhat az Imre ebből«, »utoljára figyelmeztetjük«. Szavazásra teszik. — Ki szavaz a 10 munkaegység levonása mel- lett? — kérdi az elnök. Mindenki felnyújtja kezét, akik előzőén eny híteni nek. akarták, azok is egyetértő A fácánkerti Vörös Hajnal Tsz tagjai — a közgyűlés tanúsága sze rint — nemcsak a termeléssel tö­rődnek, hanem egymás példamu­tatásával, magatartásával, nevelé­sével isi Mint egy szocialista kö­zösséghez illik, figyelmeztetik, ha kell fegyelmezik is azt, aki rontja hírnevüket a még kívülálló egyéni parasztok előtt. SOMI BENJAMINNÉ Segítsük a VIT-re utazé küldöttségünk anyagi alapját A szekszárdi Béri Balogh Adám Kollégium közössége felhívással fordul a megye kollégiumaihoz, kö­zépiskoláihoz, KISZ-szervezeteihez, KISZ-csoportjaihoz, a megye egész dolgozó és tanuló ifjúságához: se­gítsük VIT-re utazó küldöttségünk anyagi alapját! Felhívásunk értelmében a Béri Balogh Ádám Kollégium közössége felajánlja másfél napi társadalmi munka elvégzését és a munka ér­tékének a küldöttség anyagi alap­jára való befizetését. Ipari tanulók! Ifjúmunkások! Diákok! Fiatalok! Kövessétek példánkat és segítsé­tek a VIT-re utazó küldöttség anyagi alapját, hogy küldöttségünk méltóan képviselhesse a világ ifjú­sága előtt ifjúságunkat, fejlődő tár­sadalmi rendünket, szocializmust építő hazánkat. A Béri Balogh Ádám Kollégium közössége Uj reményekké 1... Az idei tavasz sorsforduló me­gyénk gazdatársadalmának történe­tében. Az újság, a rádió nap mint nap új közösen gazdálkodó nagyüze­mi egységek megalakulásáról ad hírt. A parasztság bízik az új gaz­dálkodási forma sikerében és erőtel­jesen ki akarja használni a nagy­üzem előnyeit: többet akar termelni és fokozni akarja jövedelmét. A nagyüzemi gazdálkodáshoz me­gyénk talaj- és éghajlati adottságai a több és jobb növényi és állati ter­mék előállítására megfelelőek. A gazdák nagyrészt már a közösbe vit­ték termelési eszközeiket, az állam pedig a legkorszerűbb gépek, neme­sített vetőmag stb. útján adja meg a szükséges támogatást. A jó gazdálko­dáshoz az anyagi eszközökön kívül azonban szellemi erő is szükséges. A nagyüzemi forma sok olyan szak­kérdés elé állítja majd a gazdákat, melyekkel egyéni gazdálkodásuk közben nem találkozhattak. Az ész­szerű takarékoskodás, a jövedelme­ző üzemágak erőteljes fejlesztése, a munkaerő helyes felhasználása stb. A zeneiskola péntek esti növendékhangversenyén fények és árnyékok váltották egy­mást. Az eddigiek során a növen­dékhangversenyekről csak a dicsé­ret hangján emlékeztünk meg, úgy véljük azonban, hogy a zeneiskola növendékeinek további fejlődéséhez szükség van a bírálatra is. A műsor első felében lámpással kellett keresni az elfogadható tel­jesítményt. Egyes tanulóknak min­den bizonnyal a hallásával is baj van (és ez felveti a szelektálás szűk ségességének a kérdését, hogy Szek- szárd 600 zenét tanuló fiatalja kö­zül valóban a legjobbak lehessenek a zeneiskola növendékei), emellett egyes esetekben a hegedűk hango- Latlansága, vagy a túlságosan me­leg teremben elhangolódása tette élvezhetetlenné a produkciókat. Eb­ben a részben csak Valentinyi Mar­git hegedűjátéka, a kis Andróczky József klarinétozása, Reményi Ka­talin és Zoltán Ildikó zongorázása (tempóvételével nem értettünk egyet) jelentett oázist. A műsor másodig fele annál job­ban sikerült. Ekkor már kimagasló teljesítményeket is élvezhettünk. így a zongoristák közül Gálos Ágnes, Varga Márta és Thész László kivé­teles képességekről és nagyfokú muzikalitásról tett tanúbizonyságot. Emellett Thész László nagyszerű ki sérőnek is bizonyult. Az ének tan­szak növendékei között ezúttal újak nem szerepeltek, a régiek a megszo­kott jó teljesítményt nyújtották, mégis meg kell említenünk, hogy ezúttal a legnagyobb fejlődés Nádor Teklánál volt észlelhető. Nagyon szép volt Offenbach Barkarolája is Besenyő Hedvig és Nádor Tekla elő adásában. Igen szépen hegedűit Lá­zár Nóra és ifj. Tucsni László is Ko vács Dénes hangversenye után azon bán az a véleményünk, még sokkal több szívet, lelket kell adniok játé­kukba. A dicséret hangján kell megemlé­keznünk a kis kamaraegyüttesről is, amely Bodonyi Ferenc betanításá­ban, de karmester nélkül mutatta be Haydn Menüettjét. Különösen a prímhegedű tiszta csengő hangja érdemel említést. Végül hadd szól­junk még arról is, hogy a zeneisko­la tavalyi és idei bálján résztvettek forintjaiból magnetofont vásárolt az intézet. A hangversenyt magnetofon szalagra vették és a hangverseny után azonnal le is forgatták. A je­lenlévő növendékeknek így alkal­muk volt meghallgatni, hol és mi­kor hibáztak és miben kell még ja- vulniok. A magnetofon a jövőben elengedhetetlen segédeszköze lesz a zeneiskolának. sok gazdának okoz még gondot, an­nál is inkább, mert a mezőgazda- sági tudományok nem adhatnak mindenütt egyformán jól beváló »recepteket«. Égető szükség van te­hát szakképzett, a nagyüzemi gaz­dálkodás csínját-bínját ismerő ta­nult emberekre. És minél fejletteb­bé, minél belterjesebbé válnak nagy­üzemeink, annál követelőbbé válik ez a szükségesség. Nevelni kell te­hát ezekre a feladatokra értelmes, jó képességű fiatalokat. A szekszárd- palánki mezőgazdasági technikum ajtaja tárva van: várja a most vég­ző általános iskolásokat. Az ősztől pedig levelező tagozatunkon két új első osztályt nyitunk a felnőttek to­vábbképzésére. Tangazdaságunk mindenben segíteni akarja az okta­tást. Már 26 kát. holdon elvetette a borsót, a lucerna vetése folyamatban van, a tavaszi simítózás 50 száza­lékban kész, az ősziek már 60 száza­lékban kaptak fejtrágyázást; a ma­lacok választási súlya átlagban 20 kg-on felül van és néhány egészen kimagasló súlygyarapodású van kö­zöttük. Az új közös gazdaságok ser­téstenyésztésének színvonalát a most kiadott 80 kiváló tenyészsertés út­ján kívánja emelni. Kérjük a gazdatársakat: küldjék legjobb fiaikat a technikumba, hogy a legkorszerűbb szakismereteket el­méletben és gyakorlatban is megta­nulhassák. A napi munka mellett levelező tagozaton tanulhat minden 19—40 éves (esetleg korhatáron túli) gazda, aki a rendes tagozaton vég­zőkkel teljesen egyező, érettségivel egyenértékű oklevelet szerezhet. Kiss László tagozatvezető, TIT agr. szó. elnök Egy ünnepélyes osstályfőnöki órán A közelmúltban lázas készülődés előzte meg az egyik osztályfőnöki órát a bonyhádi gimnáziumban. Miért e nagy sürgés-forgás? Hova viszik a zászlókat? Néhány perc és minden tisztázódik előttem. A IV. b. osztály tart ünnepélyes osztályfőnö­ki órát a magyar—szovjet barátsági hónap alkalmából, amelyre meghív­ták az egész tanári kart, a harma­dikosokat és Kovács Géza veterán IX. Közeledő lépteket hallott, nem feküdt le, késő volt már, mert a léptek közelről hallatszottak, de hiá ba meresztette a szemét, a sö éten kívül, ami körülölelte, nem látott mást. Aztán az egyik fa mögül hir­telen előlépett a parancsnok. Vigyázba vágta magát és csőn os kezét a sapkájához emelte — Szá­zados elvtárs... — Jóestét Mihály, mi újság? — Pipázgatok parancsnok elv­társ! Maga miért nem alszik? Eny- nyi ember helyett gondolkodni csak pihent fejjel lehet. — Majd alszom Mihály... a töb­biek pihennek. Mihály elmosolyodott, amikor a tűz körül, fekvő emberekre nézett, mint az anya, amikor álmodó gye­rekeire tekint. — Alusznak száza­dos elvtárs, jelentem. — Hallgatott egy ideig, aztán újra megszólalt. — Alusznak, pedig lehet, hogy holnap valamennyien megdöglünk. Alusz­nak, pedig holnap ölni fog vala­mennyi, mert ha nem, akkor minket ölnek meg. — Aludj öreg — nyújtotta búcsú­zásra a kezét a parancsnok. — Nem tudok aludni. *■ EGTUTI... — Akkor gyere körülnézünk. A hunyó tábortüzek, mint óriási szentjánosbogarak fénylettek a fák között. Ahogy elhaladtak mellettük, a parancsnok mindenhol körülné­zett, betakarta az embereket, ame­lyig álmában lerúgta magáról a pok rócot. Hűvös volt. A Tisza felől hi­deg levegő terült egész idáig és a köd a térdükig ért. A patakhoz érve, a parancsnok megfogta az öreg karját és fejével a fűzfa felé intett — nézd, hogy alusznak. Boldogok. — Ki tudja meddig... A parancsnok sóhajtott. — A vízcsobogás altatta el őket és még álmukban is ölelik egymást... — Menjünk, fel ne ébredjenek. — Odébb az öreg megszólalt: — Holnap ez is ölni fog, mert boldog akar lenni... Hát csak így lehet? — Csak így, Mihály. • Vagy mi, vagy ők minket. — Tudom, de mégis furcsa... Vén­ember vagyok, nagyon keveset vol­tam boldog, talán csa^ az első héten az asszony mellett, de nem értem mégsem, miért van ez így... Más­képp nem lehetne százados elvtárs... És ha hiába lesz minden?... — Nem lesz hiába, Mihály. Sokan vagyunk. — És azok ott túl? Azok nincse­nek sokan. — Azok is szegényemberek, azok is boldogok akarnak lenni... Fáj ám azokat ölni, aki magunkfajta, csak éppen más nyelvet beszél. Talán ezt a sokféle nyelvet is azért találták ki, hogy a szegény emberek ne ért­sék meg egymást. Mert az urak tud nak egymás nyelvén, azok megértik egymást, a szegény az nem. — Most tanuljuk a közös nyelvet Mihály. — Aztán megtanuljuk-e mindany. nyian, hány szegény embernek kell addig meghalni, amíg végre meg­értik egymást? 4. Másnap hajnalban korán indult útnak a század. A reggeli eligazítás­nál a parancsnok bejelentette, hogy a századnak van egy lánya, akit mindenki, mint elvtársat becsüljön. — Nem szeretném megtudni, hogy bárki is megfeledkezik magáról és a bajtársa menyasszonyának megjáró tiszteletről... Indulj! — És az oszlop élén álló lovasok a hajnali szürkü­letben elindultak északnak, át a vég telennek tűnő Alföldön, Szolnok felé. A csapat éléről Gyurka hátranyar galt a kocsihoz, amelyiken a lány ült. — Estére találkozunk, csak előre kell mennem felderíteni... Az éjjel megszökött a géppuskásunk, nem mehetünk az eredetileg terve­zett úton. Ma még oda kell érnünk... Ott várlak — homlokon csókolta a lányt és elvágtatott. — Vigyázz magadra nagyon — kiáltott utána, de az már nem hal­lotta, mert a vágtató csődör patájá­nak dobogása elnyomta a hangját. Rózsa délre már az egész századot ismerte. Az egyik öreg puskás fel­ültette maga elé a lóra, később az­tán, amikor látta, hogy a lány tud bánni a lóval, leszállt mögüle és egy tartalék lóra ült, amelyiket még nem merték volna a lányra bízni, mert szeszélyes volt egy kicsit. (Folytatjuk.) ATÁDI GÉZA harcost. Mire a folyosón megszólalt a tízperc végét jelző csengő, már mindenki elfoglalta a helyét a dísz­be öltözött teremben. A Himnusz elhangzása után Nikodémusz József osztályfőnök nyitotta meg az ünnep­séget. Méltatta a magyar—szovjet barátsági hónap eddigi és további jelentőségét, majd Hubai Attila szép szavalatát hallottuk. Ezután Kovács Géza veterán harcos beszélt küzdel­mes fiatalkori éveiről, a Tanácsköz­társaságról, amelyben mint vörös katona vett részt. Ezenkívül még sok-sok epizódot mesélt a proletár- diktatúráért folytatott harcról. Kö­vetkezőnek Czvetics Ivánka tanárnő tartott beszámolót az elmúlt évi Szovjetunióbeli élményeiről és ta­pasztalatairól. Szinte útirajzszerűen mesélte el, hogy hol járt. Többek között a Lomonoszov Egyetemről, Puskin és Leo Tolsztoj szülőházáról és arról, hogy a magyar—szovjet ba­rátság a Szovjetunióban is mennyire tapasztalható, azt mi sem bizonyít­ja jobban, mint hogy csaknem min­den könyvesboltban bő választék­ban megtalálhatók a magyar írók művei akár orosz, vagy magyar nyelven és az Állami Operaház ven­dégszereplését forró szeretettel fo­gadta a moszkvai közönség. Befejezésül Hunya Kornélia könyvismertetését hallottuk a szov­jet ünnepi könyvhét egyik kiemel­kedő regényéről. Az ünnepség a szovjet himnusszal fejeződött be. Azt hiszem, dicsére­tet érdemel a IV. b. osztály ezért a jól megrendezett ünnepségért, amely nyomot hagyott szívünkben, s még közelebb vitt bennünket a testvéri szovjet néphez. T, M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents