Tolna Megyei Népújság, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-20 / 43. szám

1999. február 20. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 5 Tizenhárom kéz megmozdul flz üzemi tanácsok egyéves munkája Néhány ismeretlen ember érke­zett Rácegres-pusztára. Csak az el­ső percekben voltak ismeretlenek. Az egyik ezen a pusztán cselédes- kedett valamikor, azóta vezető ál­lású szakember lett, a másik a kö­zeli állami gazdaságban volt veze­tő, a harmadikról pedig kiderült, hogy rokonai élnek itt. Bekopog­tattak az iskolába Balogh András­hoz, a puszta »megmondhatójá­hoz«. Beszélgettek, tájékozódtak a puszta életéről. Aztán pedig elin­dultak a puszta lakóihoz és velük kezdtek beszélgetni. Igen, beszél­getni, mégpedig a szövetkezésről. Miért oszlott fel a régi szövetke­zet? Hogyan élnek azóta a volt tsz-tagok? Mi lenne a véleményük egy új szövetkezetről? És meg­annyi hasonló kérdésről. A válasz szinte mindenütt egyöntetű volt: -Úgy éltünk mi a szövetkezetben, hogy soha jobban, csak ne oszlott volna szét október után. Azóta pe­dig ismét egyénileg küszködünk.« De az új szövetkezésről először szinte mindenki azt mondta, hogy »mivel akkor meggabalyodtunk és jóformán nem is tudtuk, hogy mit csinálunk, most már maradjunk is így, ne változtassunk minden év­ben a sorsunkon.« Volt azonban néhány, aki ehhez még azt is hoz­zátette: — Talán még másképpen gon­dolkodna az ember, dehát most nincs is szövetkezet, ahova be le­hetne lépni és az sincs, aki azt kez­deményezné. Én sem lennék az el­ső •.. — Miért? — Hát, csak ... Vagyis voltak többen, akik szí­vesen lennének most is szövetkeze­ti tagok, dehát nincs senki, aki azt kezdeményezné. Tudni kell, hogy Rácegres-pusz­tán volt szövetkezet az ellenforra­dalom előtt, és a szövetkezet né­hány éve alatt meggazdagodott a puszta: minden család új, modern házat épített magának, rengeteg ruhaneműt stb. vásároltak. Az egész puszta tagja volt a szövetke­zetnek — kivéve egy családot, aki 1953-ban kilépett és azóta egyéni­leg gazdálkodott. A szövetkezet azonban hiába volt jó, hiába vol­tak becsületes, jó dolgozó tagjai, az ellenforradalom hatására szét- bomlott. Két éven keresztül egyé­nileg gazdálkodtak a tagjai. Végül is összegyűjtöttek néhány olyan nevet, akik hajlandók lenné­nek újrakezdeni a szövetkezést. Ezeket összehívták gyűlésre, hogy együttesen is megvitassák a prob­lémákat. Ezek már megegyeztek abban, hogy szövetkeznek, csak azt nem tudták eldönteni, hogy ki kezdje. Senki sem akart az első lenni, mindenki a másikra várt. Erre aztán megszületett egy ötlet: ne legyen senki sem az első belé­pő, aláíró, hanem írják alá vala­mennyien egyszerre a nyilatkoza­tot. Mind a tizenhármán maguk elé tették a belépési nyilatkozatot, mind a tizenhármán ceruzát vettek a kezükbe és egyszerre megmoz­dult tizenhárom kéz: tizenhármán egyöntetűen elhatározták, hogy szövetkeznek­Ezzel kezdődött... Amint ilyen­kor lenni szokott, a hír gyorsan szétfutott a környéken és Rácegre­sen elindult a »lavina«. Másnap, szombaton sorra jelent­keztek a többi parasztok: — Én is szeretnék belépni... — Ha nem veszik rossz néven, én is aláírnám .:. Szó, ami szó, egy egész listát kellett összeállítani az új jelentke­zőkről. Úgy döntöttek, hogy este az új szövetkezet már közgyűlést hív össze és ott együttesen dönte­nek az új tagok felvétele felett. Ugyanis nyilvánvaló volt, hogy az új jelentkezők felvételéről már azoknak kell dönteni, akik előző este — összesen tizenhármán — kimondották a szövetkezet megala­kítását. A lista elkészült, közben sorra érkeztek az emberek a gyű­lésre. Kiderült, hogy a listát még nem lehet véglegesnek tekinteni: az egyik is kért belépési nyilatko­zatot, a másik is. Még az a gazda is félrehívta Balogh András taní­tót, aki 1953-ban kilépett a szövet­kezetből és azóta egyénileg gazdál­kodott: — Ha nem lenne senkinek sem kifogása ellene, én is belépnék­így aztán jónéhányszor ki ke’lett bővíteni a listát, mire szavazásra került sor. Mindenki titkosan sza­vazott és a jelentkezőket egyhan­gúlag felvették a szövetkezetbe. Ezzel a puszta — két család kivé­telével — szövetkezet lett. Ezután pedig elkezdődött a nagy szócsata: ki legyen az elnök, a könyvelő, hogyan kezdjék a gaz­dálkodást és így tovább. Már volt szövetkezet a pusztán, de most mégis olyan dolgok történtek, ami­re még nem volt példa. Mindenki­nek volt mondanivalója, elgondo­lása a közös gazdaság kialakítását illetően és mindenki el is mondta azt. Olyanok szólaltak fel, akiknek még senki sem hallotta a hangját nyilvános gyűlésen. Elhatározták, milyen formában adják össze a ta­karmányt a közös jószágállomány­nak. Sok vita volt arról, hogyan tudják majd elérni a közvagyon biztonságát — okulva az előző ta­pasztalatokon. Végül Balogh And­rás tanítót kérték fel a könyvelői teendők ellátására. Balogh András vállalta, noha rokkantsága miatt sok nehézséggel kell megküzdenie, ő is egyik se­gítője volt az új létrejöttének. Vé­gül annyira belemerült a nagy munkába, annyira beleélte magát a szövetkezési gondokba, tervez- getésekbe — a tagsággal együtt —, hogy megfeledkezett arról is, hogy neki milyen tervei voltak a csa­ládja jövőjére vonatkozóan: a hosszú pusztai élet után faluba kí­vánkoztak. Az események most gyorsan kö­vetik egymást. Az új megkezdődött — tizenhármán kezdték és egyik napról a másikra az egész puszta követte őket. És most összefogva, közös erővel írják tovább Ráceg- res-puszta történetét­Boda Ferenc A Kossuth-emlékmű és Dombóvár Körülbelül másfél évvel ezelőtt a Népszabadság bírálta a fővárosi ta­nácsot, mert a volt Kossuth-emlék mű darabjai felhasználatlanul he­vertek egy udvarban, kitéve az idő­járás viszontagságainak. A dombó­vári tanács vezetői kaptak az alkal­mon és elkérték az emlékművet. Meg is kapták. Már — egyelőre per sze csak darabokban — meg is érke­zett a községbe és a piactéren várja további sorsát. A tanács vezetői nagy lelkesedés­sel beszéltek az emlékművel kapcso­latos terveikről, ezért némi lelkiis- meretfurdalást érzek amiatt, hogy a terveket bírálattal kell illetnem. Vi­szont az is lelkiismereti kérdés, hogy igazamat, amely felől meg vagyok győződve, elmondjam. Amikor már az ország nagyon sok városában volt Kossuth-szobor, a fő­város egyet sem mondhatott magáé­nak. Ezért pályázatot hirdettek, amelynek eredményeképpen az Or­szágház előtt 1927-ben felállították az emlékművet, Horvay János szob­rászművész alkotását. Az emlékművet a 40-es évek vé­gén, vagy az 50-es évek elején — a pontos dátum talán nem is fontos — lebontották és helyébe Kisfaludy ■Stróbl Zsigmond alkotását állítot­ták. A lebontás okát már jóval ezelőtt megtalálhatjuk a Teréz-köruti kaba réban elhangzott egy Nagy Endre konferansz kapcsán. Nagy E., a magyar kabaré megte­remtője, egy előadás keretében a kö­vetkező magánszámot adta elő — szószerint idézni sajnos nem tudok, de lényegében azt mondta, amit most én neki tulajdonítok. Nagy Endre, a tőle szokott félszeg mozdu latokkal, kiállt a függöny elé és el­mondta, hogy nem szívesen áll a függöny elé, mert ez mindig arra emlékezteti, hogy gyermekkorában jóatyja a fal mellé állította, vala­hányszor rossz fát tett a tűzre. Szó­val ezt elmondta Nagy Endre, majd kivárt egy percig és drámai hangon felkiáltott: — De mit vétett szegény Kossuth Lajos, hogy évszázadokra a fal elé állították (ezzel arra célzott, hogy nemcsak a mellékalakok, de maga Kossuth is úgy áll a szoborcsoport közepén, mint akit valami vétségért dorgálásból a fal elé állítottak). A drámai kérdésre persze lön nagy nevetés, de Nagy Endre tovább foly­tatta, most már áttérve a mellék- alakokra, akik valamennyien Kossuthra mutatnak, mintha azt mondanák: »Ő az, Ő a főbűnös/« S, igen, ebben van igazság, mert: — Tényleg Kossuth volt a főbű­nös. Mert Ö elkövette a legnagyobb bűnt, amit Magyarországon el lehet követni — forradalmat csinált. — (Ezt Nagy Endre mondta. A haladó polgárok persze nevettek, az ország vezetői pedig rosszallóan csóválták a fejüket). Mit mutat ez? Azt, hogy már a Horthy-rendszer haladó polgárai sem tartották ideológiailag megfele­lőnek a Kossuth-emlékművet. Hát akkor hogyan lenne megfelelő a szó cializmusnak? Persze hogy nem meg felelő, ezért vált szükségessé lebon­tása és kicserélése. A helyi viszonyokkal most ismer­kedő gyanútlan utas, szerfelett cso- | dálkozva állapítja meg, hogy a bá- taszék—mohácsi autóbusz kalauza nem igyekszik még a kocsiban je­gyet váltatni a bátaszéki vasútállo­másról a községbe utazókkal. Vajon miért? Igaz, hogy zsúfolt a busz, de az egyszerű földi halandó úgy gon­dolná, hogy éppen ezért mielőbb igyekezni kéne jegyet adni, mert mi lesz, ha ne adj isten, leszállnak az utasok jegyváltás nélkül. Mert ugye­bár mindenki tudja, hogy nem va­gyunk még a kommunizmusban, nem szállítja még ingyen a busz az utasokat. A választ a helyi szokásokkal is­merkedő idegen leszálláskor kapja meg. Csaknem teljesen kiürül a busz, mindenki siet haza a családjá­hoz- Ugyan ki gondol ilyenkor ar­Ne értsék félre a dombóváriak, nem irigylem Dombóvártól az em­lékművet, lebeszélni róla őket ugyan szándékomban áll, de ha már any- nyira elhatározták felállítását, én úgysem tudom megakadályozni. De véleményemet nem titkolhatom el. Bár kétségtelenül jószándékból eredt és azzal a céllal, hogy javítsák a község képét, mégis szerencsétlen dolognak tartom ezt a megoldást. Kifogásolni kell a helyet is, ahol az emlékművet fel akarják állítani. Egyrész hallatlan nagy munkát és költségekét igényel a piactéren való elhelyezése, másrészt a környezet sem megfelelő. Ha már mindenáron ragaszkodnak az emlékműhöz, he­lyezzék el a mostani 1914-es emlék­mű helyén, azt pedig tegyék át oda, ahova most a Kossuth-emlékművet tervezik. Bízom benne, hogy írásomban a dombóváriak nem rosszszándékot té teleznek fel, hanem elhiszik, hogy a segíteniakarás vezetett. ra, hogy a kalauz jegyet is adjon? A siető utasok gyorsan a markába nyomják a fuvarért járó egy forin­tot, majd hazaindulnak a gyorsan sötétedő utcán. Várakozván a 1Ö forintból vissza­járó pénzre, alkalma nyílt az újság­írónak végignézni, hogy az utasok­nak mintegy háromnegyedrésze nem kapott jegyet pénzéért. Vajon ho­gyan számol el a kalauz ezekkel az összegekkel, ha jegyet nem adott érte? Erre szeretnénk választ kapni a 24-es számú komlói AKÖV-től, aho­va tartozik a kérdéses autóbusz. Nem lenne helyes tán arra a járat­ra elküldeni egy ellenőrt, hogy ke­ressenek és találjanak valami meg­oldást? S. (LETENYE1) Hogyan számol el vele? Egy év telt el, hogy megyénkben a dolgozók demokratikus választással létrehozták gyárakban, állami gazda­ságokban az üzemi demokrácia új szervét, az üzemi tanácsokat. Megyénk területén 53 üzemi taná­csot választottak 1481 taggal. Az üze mi tanácsok egyéves munkájából meg állapítható, hogy az eltelt időszak­ban hozzájárultak az üzemi demok­rácia megerősítéséhez. Tevékenysé­gükkel sikerült még jobban bevonni a dolgozókat a vállalat gazdasági fel adatainak megoldásába, a termelés ellenőrzésébe. Tevékenységükkel szi- ládították az egyszemélyi vezetést, ugyanakkor hozzájárultak a dolgo­zók élet és munkakörülményeinek megjavításához. Az üzemi tanácsok már az első üléseiken megbeszélték az előttük álló feladatokat, tanulmányozták az üzemi tanácsokról szóló rendeletet. Első intézkedésük volt a vállalatok­nál, gazdaságokban az átszervezések végrehajtása, az üzem, gazdaság lét­számának helyes kialakítása. Ezt kö vetően az 1957. évi gazdasági ered­mények után a nyereségrészesedés felosztásának meghatározása. A tapasztalat az, hogy helyesen ha tározták meg az üzemek előtt álló feladatokat. Tevékenységükben fon­tos intézkedés volt az 1958. évi mun­ka & védőruha elosztása. Javaslatok kai, elgondolásokkal segítették az 1958. évi tervfeladatok végrehajtó sát, a gazdasági és pénzügyi prob­lémák megoldását. A Tolnai Selyem gyárban, a Simontomyai Bőrgyár­ban, a Bonyhádi Zománcgyárban és más üzemekben is megtárgyalták a beruházási és felújítási tervet, ugyan akkor minden üzemi tanács megvi­tatta a bérhelyzetet. Különös gondot fordítottak a társadalmi tulajdon vé delmére, a takarékosságra és intéz kedéseket tettek a munkafegyelem megszilárdítására. Mindez elősegítet­te, hogy a megye szocialista ipara 1958-ban 8,4 százalékkal többet ter­melt, mint 1957 évben és a gazdasá­gosság is kedvezően alakult. Az üzemi tanácsok munkájukat tervszerűen, meghatározott célkitűzé sek alapján végezték. Az üzemi ta­nácsok tagjai az üléseken 85—90 szá zalékban jelennek meg, csak azok maradnak távol, akik szolgálati úton vannak, vagy pedig betegek. Az üzemi tanács munkájában igen pozitív az, hogy üléseken a fizikai munkát végző dolgozók hozzászól­nak, sok jó javaslatot tesznek a munka megjavítására. A Tanácsi Épí tőipari Vállalatnál Garamvölgyi szaktárs — lakatossegéd — a szám­lázás helyességére tett javaslatot, amelyet az egész vállalatnál bevezet­tek. Vagy például Palásti szaktárs a Simontomyai Bőrgyárban, minden tanácsülésen javaslatokkal segíti a vállalat gazdaságos menetét. Igen sok bírálat hangzik el a ta­nácsüléseken. A fizikai munkások elmondják véleményüket a vezetés hiányosságaival kapcsolatosan. Me gyénkben általános tapasztalat az is, hogy az igazgatók figyelembeveszik az üzemi tanács döntéseit és meg­hallgatják azok javaslatait. Igen jó véleménye van az üzemi tanácsról László István elvtársnak, a Tanácsi Építőipari Vállalat igazgatójának, aki úgy nyilatkozik, hogy az üzemi tanács minden segítséget megad a vállalat munkájához. Göbölös Ilona elvtársnő, a Tolnai Selyemfonógyár igazgatója sok olyan kérdésben az üzemi tanács javaslatait kéri, ami­ben esetleg nem lenne szüksége, de bízik a dolgozókban, mert tudja, hogy ezáltal nem csorbul az egysze­mélyi vezetés. Mindezek az eredmények, melye­ket az üzemi tanácsok egy év alatt elértek, nem maguktól születtek. A párt- és a szakszervezetek, megyei és üzemi szervezetei sokat tettek az üzemi tanácsok megerősítése érde­kében. Sok segítségre volt szükség-a megválasztások időszakában a mun­kájuk kialakításában, biztonságuk erősítésében. A kezdeti időszakban ideiglenesnek, felesleges szervnek te­kintették egyesek, azt mondták és ez az ellenség hangja is volt,- »üzemi tanács hatalom nélkül«, továbbá ame Ivet a Szabad Európa rádió kiabált: »Ne vállaljanak a dolgozók megbí­zatást az üzemi tanácsokban«. Mind­ezek némi idegenkedést váltottak ki kezdetben egyes megtévesztett dol­gozóknál, de vezetőknél is. A gaz­dasági vezetők idegenkedtek azért is, mert úgy gondolták, hogy ez az új szerv az egyszemélyi felelős vezetést csorbítja. Volt olyan ü. b. elnök is, aki e szervet nem tartotta szükséges­nek. Lenin arra tanít bennünket, hogy a munkások bevonása az üze­mek vezetésébe igen nagyfontosságú politikai és gazdasági tett. így feltár­juk és kibontakoztatjuk a termelés növelésének és az életszínvonal eme­lésének egyik legnagyobb tartalékát. Az üzemi demokrácia fejlesztése, a munkáshatalom erősítését jelenti, ezért a szocialista társadalom épí­tésének hatékony eszköze. Az üzemi tanácsok munkájában még sok ja­vítanivaló van. Hisz nem nagy idő áll mögöttük, mely a zökkenőmentes munkához alapot ad. Akadályozza a munkát az, hogy az üzemi tanács tag jai a gazdasági kérdésekben járat­lanok és ennek megszüntetéséhez sem a szakszervezeti bizottságok, sem a szakszervezetek középszervei, de ugyanígy a gazdasági vezetés sem sckat tett. Sajnos van olyan nézet, hogy az üzemi tanácsok segítését csupán szakszervezeti feladatnak tekintik és nem pedig társadalmi feladatnak. Nem tapasztaltuk még azt, hogy a felsőbb gazdasági szervek, üzemek látogatásakor érdeklődtek volna, vagy beszélgetnének az üzemi tanács tagjaival. Ezen feltétlenül változtat­ni kell. Hatékony munkájukat aka­dályozza az is, hogy az ülések be- számolóit az elmúlt évben nem min­denütt adták ki előre, így nem volt idejük a tagoknak a felkészüléshez. Sokáig így volt ez a Tanácsi Építő­ipari Vállalatnál, a Tolnai Textil­gyárban is. Nyilván az alapos tanul­mányozás után sokkal megfontol­tabb javaslatokat adnak a tanácsta­gok és ez feltétele az üzemi tanácsok eredményes munkájának. A szervezett munka kialakítását gátolja az, hogy egyes üzemi taná­csok munkatervet nem készítenek. Mindez azonban csak ott tapasztal­ható, ahol nincs függetlenített üzemi tanácselnök. Ahhoz, hogy az üzemi tanácsok munkája még jobb legyen, szüksé­ges, hogy állandóan segítsük munka jukat. Tanfolyamot kell szervezni az üzemi tanácstagok részére az üze­mek sajátosságainak megfelelően. Tartsanak az üzemi tanácsok tapasz­talatcserét egymás között és cserél­jék ki a jól bevált tapasztalatokat, melyeket utána alkalmazzanak mun kájukban. Az üzemi tanácsoknak többet kell gyakorolni az ellenőrzési és vélemé­nyezési jogkörét, ugyanakkor a szo­ciális és kulturális tevékenység mel lett még többet kell foglalkozni a termelés segítésével is. Az üzemi tanácsok a szakszerve­zet irányításával működnek, de ön­álló szervként. 1 két szerv között igen szoros kapcsolat van, éppen ezért segíteni és ellenőrizni kell munkájukat. A munkánk fő iránya a dolgozók tájékoztatása az üzemi ta­nácsok tevékenységéről. Ha ez meg­szűnt, a dolgozók sem érdeklődnek az üzemi tanács munkája iránt és nekünk nemcsak határozatokat kell hozni, hanem mozgósítani is kell a dolgozókat. Az üzemi tanács akkor töltheti be szerepét, ha az üzemi pártszervezet irányítja. A pártszervezetek az üze­mi tanácsokat nem közvetlenül irá­nyítják, hanem a szakszervezetek­ben dolgozó kommunistákon keresz­tül. Az üzemi tanácsokban dolgozó kommunistákon keresztül a párt ve­zetőszerepe nem kisebbedik, hanem éppen nő, hiszen úgy oldja meg a pártszervezet is a gazdálkodás irá­nyításának, ellenőrzésének sokrétű feladatát. A szakszervezetek jó munkája fontos ahhoz, hogy az üze­mi tanácsokban a párt szerepe ér­vényre jusson. Az üzemi tanácsok eddigi tevé­kenységükkel bebizonyították létjo­gosultságukat az üzemi demokrácia fejlődésében. A cél az, hogy a mun­kásokat még fokozottabban bevon­juk az üzemek előtt álló feladatok megoldásába. SZŰCS GYÖRGY SZMT titkár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents