Tolna Megyei Népújság, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-03 / 28. szám

1959. február 3.

TOLNA MEG LEI NÉPÚJSÁG

I

P I N C E H E LY

AMIRŐL KEVESET BESZÉLNEK AZ EMBEREK — AZ ŐSI FÖLD NIMBUSZA — A JÖVŐ

„Büszke vagyok a mi KISZ fiataljainkra“

ii.

Még a lakást, portát nem láttuk, de az útközbeni beszélgetés során nagyon meglepett, hogy Fülöp László milyen széleslátókörű, milyen értelmes egyszerű parasztember létére. Ez pedig mindenekelőtt abban jutott kifejezésre, hogy nemcsak a saját kis birtokocská- ján, portáján keresztül nézi a világot, hanem annál tovább lát.

Amikor befordultunk az utcájukba, önkénytelenül is kikívánkozott belőlünk a megjegyzés, mivel a rossz, göröngyös út miatt minden lépésnél az eleséstől kellett félnünk:

— Ennél jobb út is létezik a világon ...

— Maguk is azt mondják? Hát akkor mit szóljunk mi, akik minden nap erre járunk. Nincs kövezés a kocsiknak, nincs téglajárda a gyalogosoknak. Most még csak istenes, de ha felenged a fagy, akkor mi lesz itt... A kocsik tengelyig süllyednek a sárba, gyalog meg alig lehet erre eljárni.

Nem nehéz elképzelni, hogy igazat mond Fülöp bácsi, dehát mit tehet az ember mást, mint legfeljebb vigasztalja, ha az egyáltalában vigasztalásnak számít:

— Sáros utca ez, de akik itt laknak, azok talán már meg is szokták.

— Nem lehet ezt megszokni.

Megszokni csak a jót lehet, de a rosszat nem.

Botorkálunk tovább. Mi nem akarjuk feszegetni ezt az útkérdést, hiszen ez faluhelyen nem ritkaság és nem is kis időbe fog telni, amíg az ilyen utcák eltűnnek. De Fülöp bácsi tovább feszegeti:

— Látják, ez bántja errefelé az embereket. Fizetünk adót, községfejlesztést és mégsem csinálják meg az utcát.

Ehhez már csak hozzá kell szólni és méghozzá nem is bólinthat az ember, hogy »úgy van« ..;

— Az igaz, hogy fizetnek adót, meg községfejlesztést, de hát sok mindenre kell a pénz. Nemcsak ez az egy utca, vagyis csak ez az egy gond van az országban, még Pincehelyen sem. Először mindig a legfontosabb problémákon segítenek.

Legnagyobb meglepetésemre nem orrfintorgatás és sértődés volt rá a válasz, hanem szabadkozás:

— Ne értsenek félre, ezt nem is azért mondtam ... Csak az ember valahogyan úgy van, hogy először a saját környezetén néz végig és először az ottani gondok fájnak neki. De aztán megérti, hogy máshol jobban szorít a cipő és oda jobban kell a pénz.

Nem sokkal ezután, amikor már a portát jártuk Fülöpéknél, mintegy kapcsolásként erre az útvitára, megállított az udvarban, s miközben a disznóól felé igyekeztünk, hogy szemrevételezzük a sertés- állományt, ő a görbői hegy tövében egy nagy épületre mutatott. Jól látható innen az udvarból, hiszen a távolság sem nagy így légvonalban és akkor köd sem volt a Kapós- völgyében.

— Látja, ez a mi kórházunk. Nemrégen létesült. Azelőtt valami egyházi épület volt. De milyen szép lett... Nézze csak! Egészen jól lehet látni. Nagyon áldásos dolog ez.

Ezután hirtelen a fejéhez kapott, mint aki majdnem elfelejtett valamit:

— Majdnem meg is feledkeztem róla. A kórházhoz építenek majd az idén új járdát. Egészen a vasútállomásig.

Igen, tovább látni a saját portánál — ez nagyon fontos dolog és nemes emberi tulajdonság. Fülö- pék lovainak is nehezebb az utcá-, bán húzni a kocsit, mintha köves lenne és a gyalog járás sem válna ennyire nehezükre, de hát csak ezt látni, csak ezt érezni — szűklátókörűség lenne. Képzeljük el, mi történne, ha minden ember csak a saját kis egyéni érdekeit, vagy csak egy egészen szűk közösség érdekeit tudná figyelembe venni. Nem tudnánk olyan nagy és mindenkit érintő dolgokat megvalósítani, amelyekhez ezrek, tízezrek összefogása, pénze szükséges. Aki a nagy közösség érdekein keresztül nézi a világot, az saját magának is jót tesz, hiszen a nagy közösség érdekeiben mindig benne foglaltatik a saját egyéni érdeke is.

Sajnos, még nem mindenki gondolkodik így Pincehelyen. Másutt sem. De az a vigasztaló, hogy ma többen vannak, mint tegnap és minden valószínűség szerint holnap többen lesznek, mint ma. És így sokkal előbb megoldódnak majd a kisebb közösségek, vagy egyének gondjai, mint amilyenekről Fülöp bácsival beszélgettünk.

»Látja, ez a mi kórházunk.«

Nem kérdeztem meg, hogy Fülöp bácsi, vagy a családból valaki igénybe vette-e a kórházat. De határozott meggyőződésem, hogy amikor ezt mondta Fülöp László, természetszerűleg nem magára gondolt, vagy legalábbis nemcsak magára. Egészségesnek láttam az egész családot. Amikor azt mondta, hogy a »mi kórházunk« és »áldásos dolog«, akkor emögött az emberek sokasága volt, hiszen a kórház az emberek tömegének a céljait szolgálja.

És ezeknek az embereknek csak nagyon kis töredékét ismeri. Sokan talán nem is azt az anyanyelvet beszélik, mint Fülöp László,

vagy talán nem is abba a templomba járnak, mint ő, de hát úgy véli, hogy valamennyien emberek és valamennyinek az érdekeit szem előtt kell tartani. Talán éppen ebben a pillanatban jött napvilágra egy csecsemő, aki ha itt nincs kórház, elpusztul, vagy az anya nem bírja ki a szülést. Talán éppen ebben a pillanatban jelentette ki verejtékező homlokát törölgetve aa orvos: »Az operáció sikerült. Életben marad!«

Mindez a »mi« kórházunkban történik. S hogy mindez így van, vagyis hogy ez így lehet, abban része van a társadalom minden tagjának, akik becsülettel dolgoznak, élnek.

Nem tudom, mennyit fordított már államunk erre a kórházra. Annyi bizonyos, Pincehelyen Fülö- pék utcáját és még jó néhányat is le lehetett volna kövezni a költségekből. De akkor nem lenne a »mi kórházunk«, amelyre még az ötödik faluban is azt mondják, hogy a »mi kórházunk« ...

És azért inkább a kórház ...

(Folytatjuk.)

Boda Ferenc

ez volt az első szava hozzám Horváth Imre elvtársnak, a szakcsi tanács elnökének, amikor a fiatalok dolga került szóba. — Egy év óta olyan sokat fejlődtek — folytatta —* hogy alig lehet rájuk ismerni.

— Míg azelőtt néhány évvel is — teszi hozzá —, ha belénk, idősebbekbe botlottak, akkor se köszöntek. Ezért kissé feltűnő volt eleinte, hogy most ilyen illedelmesek az idősebbekkel szemben. Előre köszönnek és a munkában is megállják a helyüket, sőt a közösségért is lelkesen, oda- adóan tevékenykednek.

Az ilyen vélemény magyarázza meg például, miért szaporodott egy év alatt majdnem duplájára a KISZ-szervezet taglétszáma.

— Ezelőtt egy évvel — mondja a KISZ-titkár, Benkő Miklós — huszonötén voltunk, ma negyvenegy a taglétszám, de öt jelentkezőnk is van.

A példamutató viselkedés, a szorgalmas munka legjobb eredménye azonban mégis az, hogy a KISZ-tag- ság gyarapodásán belül a lányok aránya nőtt meg igazán. Azelőtt ugyanis a szülők nem szívesen engedték a lányokat a szervezetbe,

Sója Mihály egyéni paraszt levele tsz-tag unokaöccséhez Kedves Jóska öcsém!

Tudatom veled, hogy jó egészségben megértük az 1959. esztendőt is, az anyjukommal együtt. Még decemberben levágtuk a hízót, így megvan a zsírozó, gömbölyödünk is, mint aféle olyan ember, aki sokat és jót eszik.

Csak ez a sok gond a szövetkezettel, ez ne lenne. Győzködök is Juli nénéddel emiatt. A jobbik eszem, no meg a komám gondatlanabb élete arra ösztökél, hogy jobb volna tán vele együtt a Zöld Mezőben, be kéne lépni. No de hát a föld, az semmi?

Te tudod jól, mit küszködtünk Juli nénéddel ezen a 10 hold apai jusson... Oszt ezért a földért semmi se jár?

Aszongyák nem mindenhol van ez így. A hőgyészi vásáron hallottam a múltkor, hogy Bátaszéken, abba a híres szövetkezetbe milyen szépen fizettek a földért a használat fejében.

Nem mondom, hogy irigyellek, de az is szép amit Te kaptál, a több mint 4 mázsa búza a bevitt 9 hold földedért. Vgy jó volna nálunk is, akkor talán én is belépnék. De így? Juli nénéd a minap úgy lekapott a I lábamról, hogy no, így hallani sem akar róla, aszongya jólét ide, jólét oda, a földet csak úgy semmiért az atyaúristennek nem adja. Hát igaz, \ ami igaz. Mert mi nemcsak a dolgos két kezünket vinnénk be, <Je a föl- \ det is. Hát igazságos lenne az, hogy azért mi semmit se kapjunk, Jóska fiam? Ugye Te is aszondod, hogy nem? Hisz akkor az járna jól, aki elkótyavetyélte a földjét (nem az, aki megbecsülte), vagy akinek nem is volt, nem igaz?

Ha egyszer földjáradék a neve, akkor a mi termelőszövetkezetünkben mér nem jár? Jól mondja a kormány, hogy fizetni köll, mert így igazságos. Én ammondó is vagyok, hogy a mi fajták, akinek födje van, régóta gazdálkodik, csak akkor megy be a csoportba, ha kap a földért is valamit. Nem így van? Hisz ha ott laknék én is Tengelicen mint ti, belépnék én gondolkodás nélkül hozzátok. Nem mondhatom azért, hogy az itteni csoport rosszabblenne a tieteknél, a vezetőség is meg járja, de az nem tetszik, hogy a földért nem akarnak adni semmit.

írd meg Jóska fiam a véleményedet, meg azt is, igazam van-e, mit csináljak?

Válaszodat sürgősen várom. ölelünk benneteket, kis örz-ikét

külön is.

Nagybátyád: Sója Mihály

mondván, hogy ott nem tanulnak jót. Már akkor is igazságtalanul vádolták a szervezetet, de azóta a fiatalok világosan megmutatták, a szórakozás mellett igen komoly nevelő munkát is végeznek. így az egy év előtti két lány helyett már ma is 12 lány vesz részt a szervezet munkájában.

Az egyik taggyűlésen többek között azt beszélték meg, hogy miért volt eddig a szórakozásban annyi széthúzás a falu fiataljai közt. Kiderült, a mulatságok alatt nem jó hangulatot szült az a gyakorlat, hogy egyes lányok mindig táncoltak, mások meg féléjszakákon át is »petrezselymet árulhattak«, nem volt, aki felkérje őket. Ez nemcsak a hangulatra, a fiatalok egymásközti kapcsolatára volt rossz hatással, de sokakat elfordított a közösségi, szervezeti élettől, munkától.

Hatvani Olga javaslatát egyöntetűen fogadták el, mely szerint, ha a KISZ mulatságot rendez, a fiúk nem tesznek különbséget a lányok között, mindegyiket mulattatják. Éppen ezért szabály lett az is, hogy minden tánc után köszönjenek le a fiúk, s vezessék helyére a lányokat.

— Amióta világ a világ, először sikerült ezt bevezetni a faluban — mondja Benkő elvtárs.

A legnagyobb megbecsülést talán a KISZ segítő brigád munkája hozta a szervezet fiataljainak. A 12 tagú brigád tagjai, Váczi József, Minkéi- Erzsébet és a többiek különösen a hófúvás okozta akadályok leküzdésében tűntek ki. De az is nagyban emelte tekintélyüket, hogy segítették a falu öregjeit is. Szloboda La- josnénak, vagy Rab Máriának — mindketten idős, beteges asszonyok — fát vágtak, hogy e nehéz munkától mentesítsék őket.

A szórakozás, a munka mellett tanulnak is. A politikai és irodalmi körük, amelyen szervezeten kívüli fiatalok is részt vesznek, az ifjúságot közvetlenül érintő politikai kérdések mellett beszélgettek Ady Endre, Jókai Mór életéről, munkásságukról is.

így élnek, dolgoznak s jó munkájuk nyomán részesülnek egyre nagyobb megbecsülésben a szakcsi fiatalok.

(i—e)

Vetítőgépet vásárolt a szülői munkaközösség

Évekkel ezelőtt született meg a terv, az újdombóvári általános iskola szülői munkaközösségében, hogy keskenyfilmes vetítőgépet vásárolnak. Az évközben tartott különböző előadások bevételét mind e célra tették félre. Az idén már ösz- szejött annyi pénz, hogy meg tudták venni a mintegy 10 ezer forint értékű vetítőgépet.

Az iskola pedagógusai elhatározták, hogy egyes iskolaanyagokhoz hasonló témájú filmeket fognak majd vetíteni, hogy a gyerekek könnyebben elsajátíthassák az anyagot. Legutóbb például a felsőbb osztályok tanulói Móricz Zsigmond Rokonok című művét tanulmányozták: Az iskola igazgatója beszerezte a Rokonok című filmet. Azt először a pedagógusok előtt vetítették le, majd pedig a gyerekek tekintették meg. A filmelőadás után következő osztály- főnöki órán beszélték meg a film anyagát és azt, hogyan kell filmet nézni, mi az a fontosabb eseményrész a filmben, mely a téma fő eseményeit tárgyalja. Ezután pedig újabb, a tananyaghoz kapcsolódó filmek vetítését vették tervbe.

A szülők részére is tartanak vetítéssel kísért ismeretterjesztő előadásokat. Legutóbb például egészségügyi filmet vetítettek. A múlt héten a gyerekek részére sportfilmeket vetítettek Papp László olimpiai győzelméről és a téli sportokról.

PIROS

SZALAG

XXI.

Közömbös dologról beszélgettek, míg egy akácoshoz nem értek. Itt Zsófi megállt, karját kihúzta a férfi karja alól, s oldalt lépett.

Andler idegesen nézett körül, arra gondolt, hogy talán itt vannak elrejtőzve valahol a tisztek és végeznek vele. A zsebébe nyúlt és meg markolta a bicskáját.

— Maga túl fiatal még ahhoz, hogy meghaljon — mondta Zsófi. — Menjen és mondja meg a bátyjának, hogy vigyázzanak... A többi tudja maga is.

— Mit kell tudnom?

— Ott álltam a függöny mögött, amikor hallgatódzottt, szerencséje, hogy nem vették észre. Máskor jobban vigyázzon... Erre menjen egyenesen és hamar Bikáira ér.

— De magának nem ez volt a feladata.

— Én most is a feladatomat végzem... Itt van egy levél, vigye el a bátyjának. Holnap én is megyek.

— Magát úgy bízták meg, hogy férkőzzön itt a tisztek bizalmába? És maga...

— Maga túl kíváncsi fiatalember. Én a megbízásomat teljesítem most is, amikor magával foglalkozom.

Hisz hallotta nem? — vágott Gábor szavába és búcsúzásra nyújtotta a kezét.

— Legalább azt mondja meg, hogy mikor láthatom újra? — kérdezte Gábor kezében tartva a lány kezét. — Hálával tartozom magának azért, amit értem itett, s ezt a pillanatot nem tartom a legalkalmasabbnak a hálálkodásra.

— Kedves magától, hogy eszébe jut a hálálkodás. Erre nagyon kevesen gondolnak... Nagyon kedves, hogy magának ez is eszébe jutott. Hogy mikor találkozhatunk? Nem tudom... Hiába ígérnék, vagy mondanék napot, órát, nem biztos, hogy ott tudnék lenni, becsapni meg nem akarom. Nem szeretném, ha haraggal gondolna rám egész éleié ben... No, siessen és ne mutatkozzon a környéken mostanában. Szerencsés utat. — Hirtelen közelhajolt a legényhez és megcsókolta, aztán visz- szalépett. — Menjen, — súgta és maga elé emelte a kezét, mintha ez zel a mozdulattal is siettetni akarná elindulását.

Gábor még egy pillanatig ott állt, aztán elindult, amikor visszapillantott, Zsófit még mindig ott látta az úl szélén.

MENEKÜLÉS

Gábor mindent elmondott a bátyjának, figyelmeztette őket az ellenük tervezett támadásra, aztán mivel bátyja is azt ajánlotta, úgy határozott, hogy hazautazik Duna- földvárra. Szabadságoslevél nélkül, nagy kerülővel elment a mágocsi állomásra és vonatra ült. Cecéről egyéb közlekedési eszköz híján, gyalog volt kénytelen megtenni az utat Dunaföldvárig.

Negyedik napja volt már otthon, amikor arról értesült, hogy megbukott a Tanácsköztársaság. A Peidl- kormány azt ígérte, hogy mindenki marad a helyén, senkinek nem lesz bántódása.

A 23-as gyalogezred tisztjei ide voltak helyezve Dunaföldvárra Kalocsáról, s ezek, a Tanácsköztársaság bukása után felvették rangjukat, s átvették a város parancsnokságát.

Andler bízott a kormány ígéretében, hogy a kommunistákat semmi bántódás nem éri, s nyugodtan sétálgatott a község utcáin katonaruhá bán. Még a pisztoly is az oldalán volt.

Az utcán éppen arról beszélgettek az emberek, hogy a községi fegyveres testület parancsnoka egy őrnagy lett... Andler cigarettázva haladt el

az egyik ilyen beszélgető csoport mellett, amikor néhány elkapott szó megütötte a fülét. A beszélgetők egyike azt mondta, hogy a kommunisták ellen letartóztatási parancsot adtak ki. Megállt, hátha megtudhat még valamit a beszélgetésből, de azok észrevették és hirtelen másról kezdtek beszélni.

Nem tudta, hogy elhigyje-e, amit hallott. A kormány ígérete biztonságot ígért, de az utóbbi időben any- nyi csalódás érte már, hogy ebben az ígéretben sem tudott hinni. Elindult, meggyorsítva lépteit, egyelőre minden cél nélkül. De ahogy a rossz előérzettől hajítva körül-körülnézett, megpillantotta egyik ismerősét, akivel együtt szolgáltak a demarkációs vonalon... Az idős, nagybajuszos törzsőrmester is észrevette őt és feléje közeledett. Az öreg egy kapu alá vonta és közölte vele, hogy a községházán látta a letartóztatási parancsot ellene és még nyolc társa ellen, akiknek a nevét gyorsan elsorolta és még mielőtt Gábor tovább kérdezősködhetett volna tőle, elsietett, mintha megbánta volna, hogy ennyit is mondott.

(Folytatjuk.)

ATÁDI GÉZA

— 3000 JEGENYE, 2000 hárs, 200 celtiszsuhángot, 50 000 akáccsemetét, 12 000 gledicsiát ültettek el Gyünkön a múlt évben — valamennyit társadalmi munkában. A faültetésből főleg a gimnáziumi és a községi KISZ-szervezet vette ki a részét.