Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-01 / 1. szám
10 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1959 janwár 1. Hogyan, miért ? Hogyan, miért ? Szilveszteri logika Jjgye kedves olvasóink azt gondolják, hogy mióta ember él a földön mindig volt szilveszter este is? Pedig ez nagy tévedés. Mi mai emberek, a XX. század szülöttei boldogan várjuk évről évre a szilveszter estét. Készülünk rá: nagy demizson borokat cipelünk haza a szőlőhegyről, vagy a vendéglőből, hogy méltóképpen bú csúztathassuk az óévet és köszönthessük az újat, a háziasszonyok finom süteményeket készítenek és mindenki megjavíttatja a rádióját, hogy meghallgathassa a szilveszter-esti műsort a Kossuth- adón, amelyről tudjuk, hogy nagyon vidám, szellemes, nevettető szokott lenni. Mások pedig már előre megrendelik az éttermekben családjuk számára a sültmalacot s amikor a pincérek ezüsttányérban odateszik az asztalra, pillanatok alatt szétdarabolják az éles késekkel és eltüntetik az éhes gyomrokban. Amikor pedig megszólal a dzsesszdob, a szakszofon stb., elkezdenek rokkendrolozni. Ez manapság, hogy úgy mondjam, természetes dolog és utána boldogan meséljük a szilveszteri élményeinket. Sőt, talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy mind ez immár létszükségletünkké vált. De képzeljük el kérem az ősember helyzetét, amikor egyáltalában nem volt szilveszter este. Tisz telt őseink nem tehették meg azt, amit mi manapság, egyszerűen fel lapozzuk a kalendáriumot és megnézzük benne, hogy mikor lesz az idén szilveszter. Ezt nem tehették meg egyszerűen azért, mert nem volt kalendáriumuk. Így aztán — tessék elképzelni — egész életüket leélték anélkül, hogy egyszer is megünnepelték volna a szilvesztert. Hogy miért volt ez így akkoriban, azaz, hogy miért nem volt az ősember idejében szilveszter este? Ez ma nagyon időszerű kérdés és ezért a tudomány több ismert és neves művelőjének idevonatkozó kutatásai alapján megpróbálok erre válaszolni. Mint az előbb is mondottam, Szilveszter azért nem volt található az akkori kalendáriumokban, mert nem volt kalendárium. Kalendárium pedig azért nem volt egy német professzor szerint, mert akkoriban még nem ismerték a szöget, amelyre felakaszthatták volna a kalendáriumot és ezért inkább fel sem találták. De tegyük fel, hogy ha ismerték volna a Szilvesztert, és tudták volna, hogy az milyen napra esik, az sem sokat ért volna. Ugyanis nem tudtak volna hazavinni egy demizson bort, mint a Csepregi tegnap előtt este. Először is azért, mert nem ismerték a parafadugót, amivel jól el lehet zárni az üveget. hogy ne menjen el a bor ereje. Má sodszor, mert nem volt üveg, amibe beledugták volna a parafadugót, harmadszor, mert még nem volt tölcsér, amivel beletölthették volna az üvegbe a bort. Negyedszer, mert nem ismerték az üveg- lopót, amivel a bort ki lehet szívni a hordóból, ötödször, mert nem ismerték állítólag a boroshordót sem, amiben a bort tárolhat tálc volna és hatodszor — majdnem kifelejtettem — nem ismerték a bort sem. j^zernyi kézzelfogható bizonyt ték tanúsítja azt is, hogy a vidám szilveszteri műsort sem hall gathatták volna meg a Kossuth- adón, mert nagyon viszontagságos körülmények között éltek. Ugyanis nagyon rosszak voltak a vételi lehetőségek. Antennaoszlopot még- csak valahogyan tudtak volna biztosítani, mert hiszen már akkor is voltak az erdőben fák, sőt meg is nőttek elég magasra, de nem volt drót az antennához. Akkoriban nem hagyogatták el naponta a villanyszerelők a tekercs drótokat, mint manapság, amiből a XX. szá zad embere nagyszerű antennákat tud fuserálni. De nem volt lakásuk sem, ahova a vevőkészüléket — hétköznapi nyelven a rádiót — betehették volna, mivelhogy a fákon laktak és hát onnan bárki könnyen ellophatta volna. De még ha vállalják is ezt a rizikót, akkor sem biztos, hogy tudták volna hallgatni a szilveszteri műsort, mert — mint tudjuk — a rádiózáshoz áram is kell és akkoriban még nem voltak ilyen modem áramvezetékek. Nem voltak, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, mert nem ismerték a porcelánt, amely manapság a csuzlizóknak nagyszerű célpontja és ezenkívül a szigeteléshez is fontos. Porcelán pedig akkoriban még azért nem. volt, mert a kínaiak nem találták fel, mivelhogy meg nem létezett Kína és következésképpen a kínaiak sem. Sültmalacot sem ehettek volna. Márpedig mit ér a szilveszter est sültmalac nélkül... Ennek pedig egészen érdekes magyarázata van. Nem voltak még abban az időben vándorköszörűsök, akik a késeket meg élesíthették volna, amellyel az tán felszeletelhető a sültmalac. Ma napság százával járják a vándor- köszörűsök a városokat, falvakat. Akkor ezt nem tették, mivelhogy még nem voltak sem városok sem falvak, főképpen pedig azért, mert nem voltak olyan hatóságok sem, amelyek megadták volna a köszörűsöknek a működési engedélyi, így aztán kés nélkül mit kezdtek volna a sültmalaccal őseink... Meri azért szilveszter estéjén mégsem lehetett volna csak úgy kanibál módra puszta kézzel szétszaggatni a sültmalacot. J-Tiába érkezett volna el szilveszter estéje, rokendroloz- ni sem tudtak volna, és hát bocsásson meg a világ, ki látott már szilveszter estét rokendrol nélkül? Rokendrolozni pedig azért nem tudtak —, mert nem tudtak. Amint az előbb is mondottam, az emberek fán laktak, nem pedig parkettás szobákban, mint manapság és következésképpen nem voltak meg a technikai feltételei annak, hogy a tánctanárok megtanítsák rokendrolozni az emberiséget, mint manapság. Egy dolog viszont még nagyon homályos. A svájci kongresszuson is nagy vita folyt arról, hogy vajon mit tett volna az ősember, ha a szilveszteri éjszakán 12 órakor leoltják a villanyt. Mint tudjuk, manapság ez azért van, mert van villany és hogy ilyenkor illik meg csókolniok a férfiaknak a mellettük ülő nőket az évforduló tiszteletére és azt illik is elfogadni. A tudósok egy része azt állítja, hogy az ősember nem tudta volna, hogy ez mire való dolog. Valami merényletet látott volna az efajta cselekedetben, ijedten eltolta volna magától a nőt, akivel éppen táncolt, vagy aki mellett a zsú foltság miatt szorosan ült és ucu neki, rohanás a sarki rendőrért, hogy jöjjön segíteni... Mások viszont arra következtetnek, hogy az éjféli tizenkettőt megelőző időkben már akkor is minden férfi igyekezett volna úgy helyezkedni, hogy lehetőleg ne a tulajdon felesége közvetlen közelében legyen, hanem inkább a bájos, szépszemű Kovácsné mellett, akinek ez ellen nem is volt kifogása. Szóval nem tudni, hogy melyik az igaz. A vita még folyik. A kutatásokat is folytatják. Annyi azonban bizonyos, hogy az ősember sem lehetett fából és ha rokendrolozni nem is tudott, de azért hatással volt rá a bájos női tekintet. Ezt pedig mi magunk bizonyíthatjuk a legjobban. Mégpedig pusztán azzal, hogy vagyunk... Tehát most már eljutottunk addig, hogy nem volt mindig szilveszter este és ha lett volna is. miért nem lehetett volna. Tovább viszont most nem tudunk jutni. Ugyanis eme »logika« összeállítása közben kiürült az a demizson, amely tele volt szilveszter estére szánt borral és a szilveszter este érdekében ismét meg kell tölteni. Ezt tehetem, mert van hozzá parafadugó, van tölcsér, van üveglopó, van hordó. Hja, persze, és van bor is... BODA FERENC A háíádatlcm vendég í. Még a nyáron történt. A frissen festett dunakömlődi halászcsárdában ebédeltem, amikor a mellettem lévő asztalnál megszólalt egy hóri- horgas, hosszúarcú ember. — Kartárs, kérem! A megszólítás a pincérnek szólt. Az alacsony, fürge és rendkívül udvarias fehérkabátos pincér fürgén odarepült a vendég glé. — Kartárs kérem! — ismételte megint a vendég, és az asztalon előtte fekvő lottószelvényre mutatott — mondana nekem egy-két számot?! — Nagyon szívesen — válaszolja a pincér és már mondja is. — Nyolcvannégy, három, tizenegy, mert máma 11-e van. kilenc, mert’ kilencedikén szabadultam fel a szakmában és végül harminckilenc, mert 39 éves vagyok. A vendég szorgalmasan írja a számokat, alig figyelve a hozzáfűzött magyarázatokra. s végülis összehajtja a lottószelvényt és megelégedetten dörmögi anélkül, hogy valamivel honorálná a pincér tip- peit. — Na, jó, köszönöm, majd meglátjuk mi lesz az eredmény. 2. Talán végkép a feledésbe merült volna az egész epizód, ha még azon a héten, szombat délelőtt bele nem ütközők hórihorgas, jellegzetesen hosszúarcú ismerősünkbe a szék szárdi OTP csapóajtajában. — Nyert talán? — szaladt ki önkéntelenül is számon a kérdés. — Nyertem. — Hányas találata volt? — Hármas. — Akkor gratulálok. — Ne nekem gratuláljon, hanem ja pincérnek Dunakömlődön. „Arany szája van annak kérem” — mondja és már siet is a pénzzel. A napokban megint Kömlődön jártam és a halászcsárdába mentem ebédelni. — Nos, tudja-e már, hogy az haranyszájú jelzőt” ragasztotta egy távoli ismerőse magára? A pincér álmélkodik. — Nem tudom. Ki lehet az? Hosszas magyarázkodás után tudom csak végre megmagyarázni, hogy közös ismerősünk, hogy néz ki, végre aztán a pincér kiböki. — Most már értem, kire tetszik gondolni. Arra, aki a lottószelvény kitöltése közben számokat kért, tőlem. — Igen. — És nyert talán? — Igen. — Hányas találata volt? — Hármas. A pincér sokáig tűnődik, az arcán bosszúság tükröződik, végül aztán megszólal. — Lássa, vannak még háládat- lan emberek a világon. A napokban itt ebédelt „nyurga barátunk” és még csak egy köszönetét sem mondott. H. T. Az új év küszöbén — Bányászok között — Egész új falurésszel ismerkedem itt Mázán,, ebben a bányász-köz ségben. Az új házak között járva, lelki szemeimmel még a néhány év előtti tájat is látom: a szél hol erősebben, hol gyengébben zörgeti a le nem vágott kukoricaszárakat. Találomra megyek be az egyik ilyen új házba. Az asszonyok hátul szorgoskodnak: disznóöléshez készülődnek. A férfiak — Póth János idős nyugdíjas bányász és fia Póth Henrik fiaital bányász — velem együtt a felső konyhába telepednek le egy kis beszélgetésre. Múlt és jelen találkozása ez. Az idős Póth bácsi 43 évi szolgálat után megérdemelt pihenését tölti, s a fiatal Póth Henrik az apa nyomdokán jár. De milyen más körülmények között dolgozik a fiatal, mint valamikor az idős nyugdíjas bányász? Élénken kiderül ez Póth bácsi szavaiból. — Lenézték akkoriban a bányászokat — mondja — még a kocsmába sem ült le mellénk csak a magunkfajta. A fiatal Póth csak annyit, mond Régi históriák, szomorú emlékek Régi hagyomány Csizmadia Sándor bácsiéknál, hogy disznótorra összejön a család. Eljönnek a gyerekek, az unokák, úgy, hogy majdnem kicsinek bizonyul a tolnaszigeti Li- szénko telepi kétszoba-konyhás lakás. Napközben mindenkinek akad dolga. Szép volt a disznó, sok munkát ad. Estére kelve azonban már bödönbe kerül az egész évi zsírozó, sózóba az oldalas, a sonka, a szalonna. Csizmadia néni elkészíti a jó vacsorát és a zsíros falatok után vidáman koccintgat a család. Beszélgetnek a régmúlt időkről és előkerülnek az emlékek, de a gyerekek és unokák legszívesebben Csizmadia bácsi visszaemlékezéseit hallgatják, aki végigharcolta az első világháborút, majd pedig mint vöröskatona szolgált a Vörös Hadseregben. Van mire visszaemlékeznie, van mit elmondania a gyerekeknek, az unokáknak, mert kifogyhatatlan az öreg a régi históriákból, amelyek között a legelőkelőbb helyet azok az idők foglalják el, amikor Csizmadia Sándor bácsi 1919-ben mint vöröskatona harcolt a Vörös Hadseregben, ahova önként jelentkezett. A 39. dandár parancsnoksága alatt vett részt a legendáshírű felvidéki hadjáratokban. — Harcoltunk Rimaszombatnál a cseh, és Tiszafürednél a román intervenciósok ellen. Emlékszem Nyustya-Lükörnéi bekerítettek a csehek és 80 lovassal törtünk ki a gyűrűből és nyitottunk utat a dandárnak, amelyet Szabó Géza vezetett. Nem tudom mi lett véle, él-e, hal-e, ha elpusztult nagyon sajnálnám, mert egy ízig-vérig proletárgyerek volt, aki valamennyiünket magával tudott ragadni lelkesedésével úgy, hogy az életünket is feláldoztuk volna a proletárhatalomért. Személyesen ismertem Karikás Frigyest is, aki harcostársam volt, s akiről nemrég hallottam a rádióban. Régi emlékek elevenedtek fel bennem és szinte magam is újra átéltem a történteket. Szeretnék a régi harcostársak közül valakivel találkozni, beszélgetni a múltról, mert amilyen szép volt a harcunk, olyan keserű volt az összeomlás utáni idő. Szolnokról a tiszai hídfő összeomlása után Tiszakeszibe menekültem, itt húzódtam meg égy rokonomnál. Innét Tiszacsegére mentem haza a családhoz, mert nagyon foglalkoztatott, hogy mi történt az otthonvalókkal. A községet már megszállták a román intervenciósok, a kismajori kastélyban a mi földesurunknál rendezték be főhadiszállásukat. Jól megértették egymást a magyar urak és a román intervenciósok, mert egy volt a céljuk, a magyar proletárhatalom vérbefoj- tása. Itt az elsők között édesapámmal együtt, aki direktóriumi tag volt, elfogtak és az iskola udvarára kísértek be, ahol már folyt a kihallgatás és voltak vagy 30—40-en. A tantermekből kihordott iskolapadokat deres céljára használták fel, s mindegyikünkre 25—30 botot mértek. Engem úgy összevertek, hogy hetekig ólomecetes borogatást raktam rám. Ezután következett a jelentkezés időszaka. Mint politikailag megbízhatatlannak az első időkben hetenként kétszer, majd hetenként egyszer jelentkezni kellett a csendőrömön. Még a nagy ünnepeken sem hagyták békén az embert, különösen emlékezetes számomra az 1922. évi Szilveszter-est, amikor ott kellett hagyni a családot és bekísértek a csendőrörsre. Az igaz, hogy később már hazaengedtek, de akkor már elrontották a mi családunk újévi ünnepét. Lehet, hogy a szolgálattevő csendőrök az unalmukat akarták elűzni, mert csak annyit kérdeztek: — Igaz, hogy vöröskatona voltál? — Igaz — válaszoltam. — És miért? — Mert szabadulni akartam a zsellér-sorstól ! — Na, hogy emlékezetes legyen számodra Szilveszter — mondta az egyik csendőr és néhányszor úgy pofonvágott, hogy csak úgy széde- legtem. A másik kettő, aki szintén az őrszobán volt, hangosan nevetett és azt mondta: — no, meg volt az újévi köszöntő, most már hazamehetsz. — Hát ilyen világ volt abban az időben — mondta Csizmadia bácsi. — Nagyapa, mi az a zsellér? — kérdezi Kati, az ötéves unoka. A szobában ülők egymásra néznek, a nagypapa pedig megsimogatja Kati szöszi fejét. — Ti már szerencsére nem tudjátok, mi az a zsellér, de a nagypapa, meg a nagymama haja megőszült addigra, mire megismerhette, milyen is az a zsellér nélküli, szabad élet. Pozsonyi Ignácné erre, hogy nézzek itt körül Maga ez az új ház, az új bútorokkal elég beszédes példa, milyen megbecsülésben részesülnek ma a bányászok. Régen? — örültünk, ha 3 műszakot ledolgozhattunk egy héten — sorolja a múlt emlékeit Póth bácsi. — Az 1938-as években úgy ilyen tájon sztrájkba léptünk a heti 48 órás munkaidőért. Sikerrel járt a harcunk. A fiatal Póth a szobájuk ajtaját nyitja ki, hogy lásson, az új konyhabútor mellett új hálószoba berendezés is díszíti otthonukat. — Tíz esztendő alatt sem tudtunk volna mi ennyit venni,, mint most a mi fiaink — szól közbe Póth bácsi. És emlékezik az öreg. — Akkor a sztrájk idején a bizottságunkat bebörtönözték. Nekünk se sok volt a karácsonyi, újévi ünnepekre, de gyűjtöttünk nekik. Ma is előttem van milyen örömmel vették át ajándékainkat Szabó István, Visz- ló Lajos családtagjai. Ma az állam ajándékozza meg a bányászokat. — Több mint hatezer forintot kaptam csak hűségjutalom ként — mondja az ifjú bányász. — De a fizetésünk is olyan, hogy jut belőle mindenre. — Régen az volt a hűségjutalom, — fűzi (tovább Póth bácsi a beszélgetés fonalát — ha 3—4 gyerek volt, azok kaptak egynéhány ócska cipőt,, vagy egypár szaloncukrot, már ahol dolgozott a családfő. Csak elnézem — most már ráérek —, hogy néha hogy válogatnak az asszonyaink nap mint nap a mészárszékben. Nekünk jó volt, ha hetenként egyszer jutott egy-egy negyedkiló hús. A töb‘ vennivalóról nem is beszélek... — Ketten dolgoztunk még mikor ezt a házat elkezdtük építeni, de a múltban ezt egy életen át nem értük volna el. — Búcsúzásnál még megemlíti Póth bácsi, ahogy szétnézünk az udvarból a többi új házak felé, hogy vannak itt olyan házak is, amelyeket olyanok építettek, mint Zádori Sándor, Müller János, Benhardt Ádám, Búzás Mihály, akik csak egy keresettel, s mégis saját erőből építettek. Végeredményben az óév itt disznóöléssel végződik, s ha a befejezés ilyen, gondolni lehet, hogy az újév sem lesz rosszabb. Póth bácsi részére is hoz az újév szebbet, jobbat, s várja is: az új nyugdíjtörvényt, mely megérdemelt pihenését teszi még szebbé, boldogabbá. fi—e)
