Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-01 / 1. szám

lAődaióto

'hUwá&bel

Kosztolányi Dezső s

PEfÖFI SÁNDORRÁ

i.

SZARVAS-GOMBÁT eszik a császár szilveszteri vacsoráján, pástétomot, egy fürt aszúszőlőt, mely új tartományából érkezett, a velencei királyságból.

Rajnai bor kortyaival öblíti le.

Fülleteg gőzök borítják agyvelejét. Lám, arca kiszínesedik, semmitmondó szeme atyásan lágyul a mámor nyirkos könny-burkától.

így elégedetten gondol arra, ami történt. Veje, az ördögi tuskó, nem él többé. Tavaly ilyenkor még élt, igaz, fogoly volt, túl a tengeren, sziklák, törpe gumifák közt. Mégis jobb, hogy elpusztult. Azt mondják, utóbb sokat szenvedett, hányt, lesoványodott. Gyomrát, mely el akarta nyelni az egész világot, fölfalta a rák.

Isten megbüntette őt. Mi rosszat hozhat az új év, hogyha ezt hozta az ó?

Franzl bécsi kocsisok kedélyes nyelvjárásán beszél. Ezen is gondolkozik. Tizenegy felé átmegy kíséretével az üveges folyosón, kipillant a schön brunni parkra s akkor ilyenkép dünnyög:

— Apóka aludni megy. Ti is aludjatok, népecskék, németek, lengyelek, magyarok, olaszok, illy- rek. Apóka szigorú, de jóságos.

II

ÖTÁGÜ ezüstgyertyatartó lobog az asztalon. Két karcsú pohárban a puncs sárga maradéka.

Mély karosszékben ül valaki, akinek nem látni arcát. Csak vitatkozó kezét.

Az íróasztalnál Portella hercege, Metternich Kelemen, a kancellár. Kemény, fiatalos arcéi. Erőszakos áll. Keskeny jég-száj. Remek római orr. Csigás haj.

Azzal, akinek nem látni arcát, vitatkozik, franciául. Hadonászik a kezével, melynek árnyképe röpköd a falon. Kacag ünnepi, rumos hevületben, alig érteni szavát.

— így kell tartani őket — és mutatja szellemes taglejtéssel, melyen érzik, hogy az, aki tartja, erős, de az, akit tart, talán még erősebb s egymásra találtak, mint oroszlánszelídítő és oroszlán. — Az idén a veronai kongresszuson. Most már rend van — mondja — rend lesz — és még egyszer — rend lesz.

III

HULL A HÓ.

Délután óta hull mindenütt. Bécsi utcákra, krakkói duplafedelű tetőkre, prágai aranyházakra, ofen- pesthi hajóhídra, májlándi székes- egyházra, az egész hatalmas össz- birodalomra.

Őrsök cirkálnak, Északtól Délig, Kelettől Nyugatig. A Riva degli Schiavonin vasas-németek zörögnek, magas sipkával, nyurga szuronnyal. Bekukkannak könyökutcákba, csapszékekbe, magánlakásokba. A tengert is megmotozzák.

Minden fehér, Speilberg is fehér. Kufstein is fehér.

— Jaj — ordítanak a katonai bőr tönök, ezer nyelven — jaj — sír a lánc, ezer hangon — jaj — zokog a szív, ezer bánattal.

IV

STEFI gróf harmincegy éves.

Nemrégiben érkezett a görög s kisázsiai partokról, de csak rövid időre, újév tavaszán tovább utazik Wesselényivel, a művelt Nyugatra, hogy a magyart pallérozza.

Lecsapott kürtőkalapban, felleg- hajtó köpenyben, kalandos nyakkendő-csokorral ballag a Hatvani utcán egy mágnással, aki prémes bundájába burkolódzik. Angolul csevegnek.

ö azonban a szót hirtelen a honi nyelvünkre fordítja, melyet töredezve ejt még, mondatait erős neológizmusokkal vegyíti, minthogy híve ama széphalmi Kazinczy Ferencnek is, aki hét évig raboskodott császári börtönökben.

— 1822 december 31 — szól mor- colva bozontos szemöldökét — azt hiszem nevezetes dátum lesz számunkra. Ma nyújtandám át a lóversenyről szóló tervezetemet, mely, remélem, nemzetiségünk üdvére váland. Talán valóban új év kezdődik.

INNEN látni, hogy beameterék- nál tündöklik a tükör.

Az év utolsó napján meggyújtották a karácsonyfát, fenyőgallyain trombitás angyalkák ringatódznak, kandallóban parázs ég, bécsi virágfüstölő illata száll a langy levegőn, mindenkit arra oktatva, hogy béke és boldogság a jutalma az államrend buzgó őrének, aki mellesleg spion is, rendőrségi besúgó.

Amott csak egy gyertya. Hájas kalmár hálósüvegben hortyog dagadó dunyhái közt. Széplelkű nője Schillernek, a nemrég elhúnyt fiatal, német poétának verseit olvassa.

— Hallgassatok — szól az egyik ijedten, mert fekete-sárga faköpe- nyeg elé érnek.

Ebbe bújt el a vihar elől a dra- gonyos-katona, valami cseh, vagy morva, akinek pisze orra kivörös- lik a hóhullásba.

VI

MESSZE-MESSZE, még kunyhók, halászkalyibák. Majd csönd, fehérség, puszta. Lelketlen, lapos, unalmas.

Valahol a szalontai parasztházban ötéves kisfiú alszik, halovány, koraérett, agg szüleinek reménye. Arany Jánoska s valahol az igrici kunyhóban, nagyapóéknál, másik ötéves árva fiú, Tompa Misiké.

Itt meleg sziget, dűledező, nagyon elhanyagolt udvarház. öregurak pipáznak, boroznak, rossz pénzről, új háborúrúl beszélgetnek, ötödét sem éri a régi pénz, tavasszal meg, azt mondják, a taliánokkal verekszünk. Törökverő, rozsdás kard a szögön.

Nénike félreteszi „Pokolkői Vendel” érdekfeszítő történetét.

Nyájas társaság, fiatalémberek, gyerekek. Olajlámpa aranyozza őket, pipafüstön át. Nemeskisasz- szonyok ólmot öntenek, mutatják a figurát:

— Svalizsér — hahotáznak — svalizsér megint, mindig svalizsér.

VII

SÖMJÉK, tócsák, befagytak, keréknyom sincs, mindent beföd a hó subája.

Távol puska durran. Farkasra lőttek, piros vér csöpög a fehér hóra;

Árnyék, vagy kísértet, de lovas vágtat át a riadt csöndön, ideges paripán. Fölötte varjú károg;

Szélmalom áll, fagyott szárny - nyal, bénultan, mint óriási madár mely nyáron kereng, az arany levegőben délibábok után röpül.

A kiskőrösi puszrtaság ez, melyen csak akácok tengenek, hónyomta fővel, kocsmaablak vörösük, meg a bakter rekedt hang ja halük:

— Tizenkettőt ütött az óra.

VIII.

CSECSEMŐ mozog az ágyon, lilapiros arccal.

Tüdejébe most nyilai az idegen levegő, erőszakosan, fájdalmasan, akár a kés. Mélyet lélegzik, hosz- szú éles jajgatása elnyúük az éjszakában.

Jaj, honnan, hová és miért? Micsoda meglepetés, érkezni sehonnan és lenni valahol ocsúdni az életre, búboskemence melegét, kunyhó földszagát, kamillatea ízét, fényt érezni és tudattalanul, de először sejteni valamicskét ab ból, hogy vagyunk.

Vad csodálkozás az arcocskán, nem nagyobb ,mint lesz valamikor, a haláltusakor. ÖrökkévalóPETÖFI SÁNDOR:

A% év végén

ság kis utasa, végtelen vándora, * rövid időre megállapodüC*ltt.

— Fiú — kiáltják át a félmétc-! rés hang-fogó havon, a szomszé- ( dóknak, kik még ébren vannak. (

IX. i

MAKOVINYI borbély háza a1 két templomra néző csöpp ablakaival. Petrovics István a bérlő- ( je. ,

Leska Istvánná, a pap felesége, i ihol jön térdigérő havon, kendőt) kanyarintva nyakára, belép a l kunyhóba, rázza magáról a pi- I héket. Üstben vizet forralnak. A ( jobb szobában, mely öt lépés1 hosszú és széles, a köpcös mésza 1 ros táncol örömében. Balra az anya, zilált sűrű hajával, halott- , halványan. (

A papné véznácskának tartja a i fiút, arra kéri az apát, még aznap i kereszteltesse meg. <

De ő látja, hogy az újszülött fe-1 jén fekete haj van, hallja önérze- < tes haragját, mosolyogva nézi,( mily erővel löki ki két öklét, me-( lyet aztán a magzatok mozdulatával a halántékához szorít, ko-' molyán.

— Ö, — csiüapítják tréfásan, — | ó — gügyögnek mindnyájan — ó. i

Künn a förgeteg. Szétszaggat i eget, földet időt. t

x. !

KÖRÜLÜLIK a csecsemőt, bá- | múlják, egymásnak suttognak: i

'— Haragos — mondja az apa i

— Szelíd — mondja az anya. i

— A szeme fekete — mondja a 1

bakter, ki pálinkával élteti; 1

— A szeme kék — mondja a kisbéres, ki a konyhában ólálkodik.

— Gyenge — mondja a bába.

— Erős — mondja a papné.

A kisded mintha forgolódnék.

— Ni, — mondják egymás után

— a szalmát nézi, a padkát nézi. a vizet nézi, a bort nézi, az arcunk nézi, az éjszakát nézi,, a, fényt nézi. |

Ci he lödnek a vendégek. Szülők | magukra maradnak, ővele. I

— Vidám — mondja az apa. <

— Szomorú ,— mondja az anya. ( Két ember áll az utcán.

— Szegény lesz — mondja a bak ] tér.

— Gazdag lesz — mondja a kis- (

béres. ,

Künn a kapu előtt a két asz- i szony. i

— Nem sokáig él, meglátja — l

mondja a bába. <

— Sokáig él, meglátja —1 mond- 1 ja a papné és a tomboló égre te-1 kint.

XI. ! MIÉRT némul el egyszerre a ne l

meskisasszony és miért bámulja < oly révedten a téü esték merev 1 képét és miért tekint ki a puszta-1 ra, melyet mozgat valami fenn, vagy lenn, vagy belül?

És miért szólal meg ismét az el-, hallgató jurátus? ,

És miért fintorog álmában a i beamter? <

És miért villan fel a gróf elko-1 morodó szeme? I

És miért ujjonganak a katonai < börtönök és miért kacagnak a Ián * cok és kiugorva hideg ágyakból, sö J tét rácsok felé botorkálva,ímiért me resztik tágra nemlátó szemüket a, rabok?

És miért néz a kancellár a csőn- |l kig égett gyertyákra, melyek alig d észrevehetően föllobognak? <

És a császár miért fordul hirte- ( lenül jobboldaláról a baloldalára? <

XII. I MINDEZ összeolvad egyetlen ti- ]

tokká, elvegyül a szilveszteri ré-, mekkel, álmokkal. Újév áldott haj (i nala percen. (

Alszik mindenki, császár,, kancel < lár, gróf, beamter, jurátus nemes- d kisasszony s belefáradva dacos sírásába, édesdeden szunnyad a I kisded is, aki megszületett és < minden érlökésére nő, csodálata-1 san, csodává épül.

Lélegzése már olyan, mint az életé s benne van a világ.

Indulsz, pályavégzett év,

Menj... de várj, ne menj magad, Sötét van a másvilágba’,

Jó lesz egy kis égő lámpa:

Vidd magaddal dalomat.

Megpendítem, régi lantom, Megpendítem húrjaid:

Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál... megpróbálom, Tudnál-e még valamit?

Ha valaha szépen szóltál,

Most legyen szép éneked:

Légy méltó neved híréhez,

Tedd még ünnepibbekké ez Ünnepélyes perceket.

És ki tudja? tán utolsó,

Legutolsó lesz e dal:

Tán ha téged most leteszlek, Többé majd föl se vehettek, Hangod, életed kihal.

A hadistenhez szegődtem,

Annak népéhez megyek; Esztendőre hallgat a dal,

Vagy ha írok, véres karddal írok költeményeket.

Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, ami benned van,

Szólj vadul, és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten,

Szomorúan és vígan.

Légy vihar, mely haragúban Ősi tölgyeket szakít,

Légy szellő, mely mosolyogva Csendes álomba ringatja A mezők fűszálait

Légy tükör, melyből reám néz Egész, egész életem,

Melynek legszebb két virága A múlandó ifjúság s a Múlhatatlan szerelem.

Adj ki minden hangot lantom, Ami benned még maradt...

A nap is, midőn lemégyen, Pazarolva földön égen Szétszór minden sugarat.

S szólj erősen, lantom, hogyha Már utolsó e dalod;

Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bércei, a századok.

Debrecen, 1848. december

ADY ENDRE:

Szerencsés esztendőt kívánok

(Két kuruc beszélget)

»Szerencsés esztendőt,

Jósorsba menendőt,

György cimborám, kívánok mostan

[néked,

Napos tábor körül

Lássad futni a plundrás ellenséget.-«

»■Nem látom, nem látom,

Szívbéli pajtásom,

Nem látom a ködöktől a jövendőt.

Fúltak itt a szívek

És éhesek és gonoszak a bendők.«

»De ilyenkor hinni S remény-zászlót vinni Illik a jó, kordiális vitéznek. Szilveszter éjjelén

Keserű szánk tátítsuk ki a méznek.«

»Úh, jaj, árulások,

Csúf, bajos bukások Sohase voltak esztendőkhöz kötve, Az magyar az magyart Elárulta s elárulja, mindörökre.«

»Nézd fényes az égbolt,

Ami volt, az rég volt S az szerencsés, mivelhogy

[újesztendőt, Ha minden ránk-szakad,

Áldjuk, higyjük, mint jósorsba

[menendőt.« *

JUHÁSZ GYULA:

Himnusz az emberhez

Az emberhez száll himnuszom ma,

Hittel hadd harsogom dalom,

Nagy ismeretlenek helyében Dacos fejem meghajtva mélyen Ez ismerőst magasztalom.

Tudjátok-e, hogy mi az ember? A por és végtelen fia,

Istent teremtő csodaszellem, Hitvány pehely vasvégzet ellen, Viaskodó harmónia.

Nézzétek: izzad tar mezőkön, Sarcot a rögből életet,

Nap égeti és tüske marja, Tépázza ég és föld viharja Csókolják fény és fellegek!

Nézzétek: napba törtetőén Mint épít büszke kupolát.

Az égbe lendül lelke, karja, Kőhomloka, ércakaratja, Magosba, mélybe száll tovább!

Ő ember, én hiszek tebenned,

Ű ember, mint szeretlek én,

Te nyomorúságos, hatalmas,

Te végzetes, te forradalmas Utód az Isten örökén.