Tolna Megyei Népújság, 1958. november (3. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-15 / 270. szám

1958 november 15, TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Egy délelőtt az egyeztető bizottságon Állás — fizetés — igazságszolgáltatás in. Most egy gyöniki fiatalasszony következik. Elbocsátották állásából azzal az indokkal, hogy munkáját nem megfelelően végezte el, stb. így látszólag megindokolták az el­bocsátását és a munkáltató ezzel a maga részéről pontot is tett az ügy végére. A fnegüresedett munkahe­lyet betöltötték időközben, de az el­bocsátott asszony úgy érezte, hogy igazságtalanság történt vele szem­ben, fellebbezett. A munkáltató képviselője sorolja a saját érveit: — Kérem,| még a szakmai mini­mum vizsgát sem tudta letenni. A sok dolgozó közül ő volt az egyedü­li, aki nem felelt meg. Hogyan lehet ez? Ezt nem érti az egyeztető bizottság sem. Az asszony érettségizett és ő lenne az egyedüli, aki a nagyszámú dolgozó társai kö­zül nem felelt volna meg? Itt va­lami rosszindulatról is szó van. Az asszony nem túl hosszú időt töltött ennél a szervnél, de kiderül, hogy mintegy fél éven keresztül a szerv egyik felelős vezetője, munkáltató állandóan azt mondogatta az asz- szonynak, hogy keressen magának állást, mert el lesz bocsátva és mi­után erre »törvényesen« megvolt a lehetőség, el is bocsátották. Ugyanis az asszony időközben szült, tehát a szülési szabadság alatt és utána még egy bizonyos ideig nem mondhattak fel neki. Az kétségtelen, hogy terhessége alatt és az utána következő idők­ben az asszony nem tudott úgy ta­nulni, mint különben, hiszen ott vol­tak a szüléssel kapcsolatos gondok stb. Ahhoz pedig rosszindulat kell, hogy egy munkáltató ezt figyelmen kívül hagyja. Az asszony ennek el­lenére igyekezett jól elvégezni a munkáját és nem is végzett rosz- szabb munkát, mint a hasonló be­osztású munkatársainak jelentős ré­sze. Ha pedig követett el hibát — ugyan ki ne követne el, aki vala­milyen beosztásban van — akkor is a munkáltatónak segítenie, nevel­nie kellett volna, nem pedig az el­bocsátással fenyegetni. Kiderült az is, hogy ezen a mun­kahelyén csak hónapok után, vég­legesítették. Nos, felvetődik a kér­dés,, hogy ha hanyagul, rosszul vé­gezte a munkáját, akkor miért vég­legesítették? Ugyanis, ha rossz mun­kaerő, akkor annak abban az időben is kellett volna már mutatkoznia és nem képzelhető el, hogy a szülés utáni időkben esett vissza annyira a munkája, ami miatt el kellett bo­csátani. És ha visszaesett is — pe­dig ez nem egészen így van — ak­kor is erre az időre esett az az ál­landó fenyegetés. Márpedig — bo­csásson meg a világ — ki tud olyan körülmények között megfelelő mun kát végezni, amikor állandóan az elbocsátással fenyegetik és tudja, hogy bizonyos idő múltával az be is következik. Az asszonynak két családja van, a férje beteg, súlyos beteg. Igaz, a Munkatörvénykönyvben nincs olyan pont, hogy ez »mentő-' ok le­gyen egy dolgozó számára. De em­berségesen bánni egy dolgozóval, emberileg nézni az ő problémáit, még ha mindjárt magán jellegűek is azok — ez olyan Íratlan törvény nálunk, amely társadalmi rendsze­rünk egyenes következménye. Te­hát ha mást nem, ezt is figyelembe kellett volna venni. De nem tették meg, a törvénysértést, vagyis a kel­lő indok nélküli elbocsátást azzal tetézték meg, hogy figyelmen kí­vül hagytak ilyen emberi dolgokat. Az egyeztető bizottság természe­tesen helyet adott a panaszos ké­relmének: hatálytalanította az el­bocsátást, kötelezte a munkáltatót az asszony további alkalmazására. Igazságot kapott az asszony a mun­káltatójával szemben, aki nem tud­ni miért, rosszindulatúan elbocsá­totta. A tárgyalások folytatódtak to­vább. Én csak ennyit hallgattam vé­gig. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy meggyőződjek egy nagy igaz­ságról: Nálunk nemcsak írott tör­vények vannak a dolozók érdeké­ben, hanem az illetékes szervek gon doskodnak is azok betartásáról. Nem általánosak a leírt példák, de saj­nos, előfordul helyenkint, hogy egyes vállalati, vagy hivatalvezetők elfogultságukban helytelenül jár­nak el valamelyik dolgozóval szem­ben és megsértik a dolgozók érde­keit védő törvényt. Ez nem enged­hető meg, az államnak ehhez sem­miféle érdeke nem fűződik, mint a kapitalista világban, és éppen ezért a leghatározottabban megtorolják ná­lunk a hasonló eseteket. BODA FERENC KISZ-tag a jelöltek között Fekete hajú, fekete szemű, kreol arcú, magas homlokú fiatalember ül a dunaföldvári községi tanács egyik irodájában: Dánó Lajos, a ha­tos választási körzet tanácstagjelölt­je. Tagja a KISZ-szervezetnek és az MSZMP ifjúsági felelőse. Mint KISZ-tag tanácstagjelöltet kerestük fel, s érdeklődtünk tőle ter­vei, elgondolásai felől. — Meglepett, hogy tanácstagnak jelöltek — mondta —. Igaz, hogy a tanácsnál dolgozom, mint igazgatási előadó, de őszintén megvallva, nem számítotam arra, hogy tanácstagnak jelölnek. Dánó Lajos, mint a tanács alkal­mazottja, eddig is szívesen nyújtott Jó lenne mindig így utazni És így folyik ez végig az úton. Ez ismétlődik minden megállónál, Ha valaki segítségre szorul, egy pil­lanatig sem rest. Felvilágosítással szolgál s talán még totó, vagy lotió- tippeket is adna, ha éppen azt kér­ne tőle valaki. Egy beteg férfinak jobbulást kíván, amikor az megér­kezik falujába s kedvesen dicséri egy kétéves forma kisfiú okosságát, amikor a fiúcska szépen sorolja az út mentén látható tárgyak neveit. Az út igazán kellemesen telt el, a kalauz egy pillanatig sem ideges­kedett, s így az utasok sem mertek idegeskedni. Sőt annál többször harsant fel vidám nevetés egy-egy ügyesen poentírozott tréfa nyomán. A budapesti autóbusz, miután Szekszárdon is összeszedte utasait, Pécs felé robog. A kocsi, mint álta­lában, zsúfolt, valamennyi ülőhelyet elfoglalták s az álló utasok részére fenntartott terület is megtelt. Ek­kor »működésbe« lép a kalauz. Egy pillanat alatt, mint a hadvezér, át­tekinti a terepet. A fiatalokat fel­szólítja, adják át ülőhelyüket az idősebbeknek, a férfiakat kéri le­gyenek udvariasak a nőkkel szem­ben. Aztán valaki cigarettára akar gyújtani, tűzzel kínálja, s mikor az első megállóhoz ér a busz, együtte­sen is, meg egyenként is elbúcsú­zik a leszállóktól, mondván: — Búcsúzom a leszállóktól. — Majd egyenkint mindenkinek• — A viszontlátásra, jó napot kívánok. Az új utasokat is kedves szóval fogadja, segít az idősebbeknek a felszállásnál, majd hellyel kínálja őket: — Kérem a hölgyeket és az idősebbeket, foglaljanak helyet. Az itt elmondott eset e hó 8-án történt a budapest—pécsi útvona­lon. Jó lenne mindig ilyen körülmé­nyek között utazni. (I) segítséget a község lakosságának, körzete lakóinak ügyes-bajos dol­gaik elintézéséhez. Ha valamelyik rendeletet nem értették a gazdák, szívesen megmagyarázta, és ha meg­kérték a szomszédok, hogy nézzen utána a tanácsnál ügyüknek, mert ők nem érnek rá bemenni, szívesen teljesítette a kérést. — Milyen volt a jelölőgyűlés? — Egyhangúlag jelöltek. Révész Gyurka bácsi azt mondta, hogy rá­termett ember vagyok, és úgyis a közügyekkel foglalkozok, úgy látja, képviselni tudnám a körzet lakossá­gát a tanácsban... Az új tanácstagjelöltet a hatos körzet választói már feladatokkal is megbízták. Régi sérelme az utca lakosságának, hogy az út a nyári hónapokban olyan poros, hogy az ablakokat soha nem lehet kinyitni, mert a lakásban egy óra alatt ujj­nyi vastagon rakódik le mindenre a por. Ilyenkor ősszel meg a sár nagyy s a járművek a házak elejét, az ab­lakokat vastagon befröccskölik sár­ral. Azt kérik az utca lakói, hogy az egyébként forgalmas utat portala- nítsák. A Mészáros utcaiak azzal bízták meg, hogy a tanácsban szorgalmazza majd az utca és a vasúti aluljáró vízelvezetésének megoldását, mert az itt összegyülemlett víz sok kelle­metlenséget okoz azoknak, akik arra kénytelenek közlekedni. Kérték, hogy próbáljon odahatni majd a ta­nácsban, hogy a vízvezetékhálózatot tovább bővítsék, hogy a távolabbi utcákba is eljusson a víz. — Nehéz feladatok ezek — mond­ja Dánó Lajos —, de megpróbálom. Ezzel bíztak meg, igyekezni fogok, hogy a megbízást teljesítsem, s ne csalódjanak bennem az emberek . ; : (b) Igazi választás Ezt a kis történetet G. I. tamási paraszt- ember beszélte el nagybátyja halálá­ról. A neveket az el­beszélő kérésére megváltoztattuk. A rokonok az ágy körül ültek, s csendben figyelték a haldoklót. Csak a falióra egyhangú ketyegése za­varta a csendet. mellette egy fiatalember ugyaneb­ben a helyzetben, egy másik pedig i levélágyon aludt. Csak .egyenletes szuszogása jelezte, hogy ott van látni nem lehetett. A parancsnok mellett ülő férfi fiatalember volt, talán 20 éves lehetett. Pestről vo­nult be, oda meg vidékről került Tolna megyéből, Iregszemcséről és sokat emlegette a Balatont, hogj vajon fürdik-e még hűs vizében' Most oldalba lökte az alvó férfit, s amikor az erre sem ébredt fel, meg­rázta a vállát: — Indulunk Dönci. Váltás ... — Jól van na — motyogta álmá­ban. — Hátha jobban nincs. Pedig le­hetne. Képzeld el, hogy a csehek el­mennének haza, megjönne az eszük, elkezdenék otthon ütni az urakat ahelyett, hogy minket itt lefoglal­nak, mikor lehetne fontosabb dolguk is otthon. A románok is megtehetnék ugyanezt. Nem? Mindjárt jobb len­ne. Belül a burzsujjal már könnyeb­ben elbírnánk... — Már talán nem hiszed, hogy így lesz? — De hiszem, csak jobb lenne mi­nél előbb, mert otthon is van elég baj. Rossz hírek jönnek, kevés a ke­nyér. — Itt is kevés — pedig éhes gyo­morral nem lehet harcolni. — Majd jobbra fordul. — Megérjük-e? — . ;. Na, induljunk — két kézi­gránátot dugott a derékszíj alá, pus­káját a kezébe vette és várt. hogy a másik is elkészüljön. — Tehát, ahogy megbeszéltük — szólt a parancsnok — ha valami tör­ténik, az egyikük visszajön és je­lenti. Lőni lehetőleg ne .. : — Igenis, parancsnok elvtárs. A beteg csonttáaszott arca szokat lanul nyugodt volt. Bütykös, csőn tos öklei mozdulatlanul feküdtek : dunyha tetején. Valaki csendbei sírdogált a homályba borult szobi ablakfelőli sarkában. — Hát a Tükli sógor? — kérdezti erőtlen hangon az ágyban fekve öreg ember anélkül, hogy a körű lőtte ülők felé fordította volna a te­kintetét. — Nincs itt, édesapám! — Nincs? » — Nincs. — Hát hun van? — Szavazni. Hosszas csend következett, aztán megint lehetett hallani a remegő, öreges hangot. — Ma van a szavazás? — Ma van, édesapám — felelte ugyanaz a negyven év körüli, fekete ruhába öltözött férfi, aki az előbbi kérdésekre válaszolt. — Hányadika van máma? — Május 29-e, pünkösd másnapja. — 1939. pünkösd másnapja?!? — motyogta az öreg. — Én már nem szavazok — szó­lalt meg ismét kisvártatva. — Nincs is kire... Nem bízok én már senki­ben — mondta, és az arcán könny­csepp gördült végig. — Nyugodjon meg, édesapám ... Ne gondoljon most semmire! — csítítgatta a fiatalabbik fia. — Ne gondoljak semmire? Hát persze, ne gondoljak semmire.:: Rólam az orvos is letett. Haljak meg? — zsörtölődött az öreg. — Rá­tok se gondoljak? Igaz, hiába is gondolnék ... A földjeim be vannak táblázva. A tíz hold földem már csak névleg az enyém . ; : Csak adósságot hagyok rátok. Megint hosszú csend következett. Végül is a haldokló újból megszó­lalt. — Meghalok, fiaim ... Megérzi ezt az ember, de még mielőtt a földbe költöznék, szeretnék valamit mon­- dani nektek ... Valamit, amire- hosszú életem során rájöttem. i , A szobában levők feszülten figyel- , tek. Az öreg erőlködve felemelke­dett fektéből, láztól csillogó fáradt szemeit körüljáratta a sötétbeveszc : emberi alakokon, akik valamennyi- i en közeli és távoli rokonai voltak, ■ s megint beszélni kezdett. — Csak egyszer volt igazi válasz­tás... Csak egyszer, hosszú életem során, ezerkilencszáztizenkilencben, amikor a kommün volt. Mert akkor a sógoromat, aki kőműves volt, az ország vezetői közé választották; Azért, mert a szegény nép embere volt... Ezek, akiket most válasz­tanak, mind az úri világ emberei : = : Ezek nem a mi érdekeinket védik... Ezek nem mentenek meg titeket sem az adósságtól, amit örökségben ha­gyok rátok ... Ezek nem érdemlik meg a szavazatot. Az öreget vad köhögési roham fogta el. Az arca még sápadtabb lett, erőtlenül visszahanyatlott az ágyra. Megint csend következett, hosszú csend. Már éppen lámpát akartak gyújtani, amikor kopogtat­tak az ajtón. Suhonya Vendel lépett be, az erőszakoskodásáról környék- szerte híressé vált kortes vezér. ... Izé... hogyis mondjam : :Tu­dom, hogy az István bácsi nagy be­teg, de szeretnénk, ha ránk, a mi pártunkra szavazna megint, s talán tudnánk is az adósságaival kapcso­latban segíteni — mondta, és za­vartan gyűrögette a kalapját. A szavakra nem válaszolt senki: Meggyújtották a mécsest. A fiatal asszony, aki éppen vizes borogatás­sal lépett az ágyhoz, riadtan felsi- koltott : — Meghalt... Istenem, meghalt...! A legidősebb fiú felállt... A sze­mei villámokat szórtak, gyors moz­dulattal az ajtóra mutatott, és rá­kiáltott a kortesre: — Takarodjon... Ebből a házból többé soha senki nem szavaz ma­gukra. H. T. — Na, sok szerencsét, — búcsú- I zott a parancsnok. — Frissen taposott ösvényen ha- , ladtak lassan egymás mögött, előre : szegezett fejjel, mert a két oldalról összeboruló ágak minduntalan ar­con suhintották őket. Csendben men­tek, sokáig nem szóltak egy szót sem. Lajos, a borbély, újra otthon járt gondolatban Iregszemcsén, s ha világos van, látni lehetett volna az arcán az elégedett mosolyt, amilyen akkor szokott az arcára simulni, ha végigsétált otthon az utcán és a lá­nyos házak elé ért, ahol a kapuban ott voltak a lányok és néztek rá, mintha meg akarták volna igézni a tekintetükkel... Még akkor is a zsuptetős apróablakú házra gondolt, amikor odaértek az erdő egy tisztá­sára a szikla közelébe, ahol le kellett váltaniok az őröket. Gyorsan ment ez is. Megmondták a jelszót, aztán jóéjt kívántak a két távozónak és pár perc múlva már elhalt a levél­zörgés is, amit a távolodók lépte okozott. Egymás mellett álltak, összeért a válluk és a puskájukat a lábukhoz eresztették. — Te, én rosszat sejtek — súgta Dönci, akire egy kicsit sem illett ez a név, mert sovány, csontos ember volt, vékony nyakkal, szögletes lej­jel, apró, mélyen ülő szemekkel és még néhány hasonló tulajdonsággal felruházva. A parancsnok adta neki a nevet még a román fronton, mi­előtt áthozták őket ide a hegyek közé, és rámaradt a név, mint sza­márra a fül, hogy a rendes nevén nem is szólították, már csak így. — Ugyan Dönci, csalnak az érzel­meid — vígasztal Tóth. Csak eny- nyit mondott, ezt sem szívesen, mert gondolatai még mindig messze ka­landoztak. Dönci nem volt tekintettel i messze kalandozó gondolatokra, nerr hallgatott el és még egyszer határo­zottan kijelentette, hogy rosszal érez, és bizonyítgatni kezdte, liogj az érzései nem szoktak csalni, meri azt is megérezte, hogy meghal as anyja. És mintha csak igazolni akar­ná állítását a véletlen, a völgybő] éles ágreccsenést lebbentett hozzá­juk az éledő szellő. Éles reccsenést mint mikor valaki rálép egy száraz ágra, s az kettétörik alatta. Figyeltek, de sokáig semmit nem hallottak, s Lajos már éppen azt akarta mondani Döncinek, hogy csak képzelődött, amikor újabb zörgés jutott el hozzájuk, most már, mintha közelebbről jött volna, mint amikor száraz leveleket sodor a szél. — Talán vaddisznók — gondolko­dott suttogva Lajos, de a következő pillanatban már tudta, hogy nem ál­lattól ered a zaj. Mintha lánc, vagy puskaszíj csörrent volna, aztán újra feneketlen lett a csend. — Mit csináljunk — kérdezte Dönci. — Visszamész jelenteni, vagy men­jek én? — Menj, de a gránátokat hagyd itt. — Sietek... — és gyorsan, lehe­tőleg zajtalanul elindult vissza a táborhely felé. Talán két perce lehe­tett, hogy otthagyta Döncit, amikor fény villant, áttörve a fák lombkoro­náját, majd robbanás reszkettette meg a levegőt, aztán még egy, még egy és egy negyedik ... Dönci ki­dobta mind a négy kézigránátját... Atádi Géza

Next

/
Thumbnails
Contents