Tolna Megyei Népújság, 1958. november (3. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-28 / 281. szám

1368 november 28.

TOS.HA MKÎYÏI SÍPfíAMd

3

PARTIZÁNRA

A dunaszenlgyörgyi KISZ-szervezeí a falu szülöttének, az 1919-es proletárdiktatúra bukása után mártírhalált halt Szabó Erzsébetnek a nevét vette fel.

V.

Szabó Erzsi csak néhány napot töltött a zsúfolásig megtelt gyűnö- fogházban. Rabszállító kocsin megkettőzött őrizet mellett Szekszárdra szállították. A szekszárdi börtön első emeletén, a főbejárattól balra lévő harmadik ajtó nyílt a cellájába. Egyedül volt.

Az első estén csendben, csaknem zajtalanul megnyílt a cella ajtaja és egy katolikus pap lépett be rajta. A pap vékony,, halálfej forma arcából furcsa, izzó pillantású tekintet lövelt a lányra.

— Dicsértessék az Urjézus Krisztus — köszönt a pap.

A lány nem válaszolt semmit. A pap előre lépett. Dölyfösen végigmérte tekintetével a lányt és megint megszólalt.

— Térj meg bűnös lélek. Itt az utolsó alkalom, hogy levetkőzd bűneidet és megtisztulj.

Szabó Erzsi felállt az ágyról. Néhány percig farkasszemet nézett a pappal.

— Nem vagyok bűnös, és megkérem, hogy hagyjon békével — mondta nyugodt hangon.

A pap szigorú arca meglágyult, tekintete barátságossá változott.

— Be kell ismerned lányom, hogy rossz útra tértél. Ahelyett, hogy a békés^ nyugodt családi utat választottad volna, ahelyett hogy életerős gyermekeket szültél volna, te bűnös politikába keveredtél.

— Maga szerint kik a bűnösök? Azok, akik meg akarják szüntetni a szegény nép földi poklát, vagy azok, akik ennek a pokolnak a létezését börtönökkel, akasztófákkal biztosítják? — kérdezte a lány.

A pap néhány pillanatig hallgatott, majd a kérdés elől kitérve azt mondta :

— Krisztus megbocsát néked lányom, ha lemondasz istentelen elveidről.

— A Krisztus, ha élne egészen biztos, hogy megbocsátana — válaszolt a lány — hisz Krisztus nem szerette a gazdagok uralmát. Tőle ered az a nagyszerű mondás is, hogy: »Könnyebb a tevének a tűfokán átjutni, mint a gazdag embernek a mennyországba.« És neki tulajdonítják azt a mondást is: »Oszd fel a vagyonodat és kövess engem...« Lássa én ebben a szellemben cselekedtem, amikor a rám jutó örökséget a dunaszentgyörgyi vörösőrség javára felajánlottam.

— Nem szégyelled elesettségedben sem az istent káromolni! — kiáltott a haragtól kivörösödve a pap.

— Cáfolja meg, amit mondtam a Krisztussal kapcsolatban! — vetett ellent Szabó Erzsi.

A pap hallgatott.

— A hallgatása azt jelenti, hogy nem tud cáfolni — mondta a lány sugárzó arccal. — Akkor most már csak azt ismerje el nekem őszintén, hogy maga azokhoz a papokhoz hasonló, akik Krisztust, aki lázadni mert keresztre feszítették.

A pap előrelépett. Bütykös öklét megemelte, de amikor látta, hogy a lány nyugodtan, mozdulatlanul áll a helyén, lehanyatlott a keze.

— Értsd meg, te elkárhozott lélek... Értsd meg, hogy örökre vége a kommunizmusnak. Te értelmes lány r.ak látszol. Állj át hozzánk, mond] el mindent, amit tudsz... Mások is átálltak. A pesti munkásvezetők közül is sokan szakítottak a bolsevistákkal — sziszegte a pap.

— Kik szakítottak?

— Ott van például Peyer Károly.

— Az áruló! — kiáltotta Szabó Erzsi. — Én azonban, jól jegyezze meg, soha nem fogok árulóvá lenni. A kommunizmust pedig nem fogják kiirtani Magyarországról, mert a kommunista párt él és ma is dolgozik. Lesz még proletárdiktatúra Magyarországon, s akkor majd felelni fognak azok, akik ma ártatlan emberek vérében gázolnak.

— Fenyegetsz! — ordított a pap és a szeme kitágult, mintha hipnotizálni akarna. — Persze, ti a papokat is ki akartátok irtani.. .

— Ez nem igaz! Mi, kommunisták tiszteljük a becsületes papokat még akkor is, ha más a véleményük a világról, mint nekünk — mondta a lány, minden szót külön nyomatékkai hangsúlyozva. — És majd eljön az az idő, a második magyar proletárdiktatúrában, amikor kegyelettel fognak megemlékezni a sárszentlőrinci papról, Bohár Lászlóról, aki részt vett a direktórium munkájában és aki az úri hombárokat feltörette, hogy gabonát oszthasson az éhezőknek.

— Az eretnek volt, s el is érte méltó büntetését — rikácsolta a pap rekedt hangon.

— Én beszéltem vele, istenhívő volt — válaszolta a lány —, de igazságtalannak tartotta azt, hogy az egyik ember dúskálkodjon a javakban, a másik pedig nyomorogjon ... Ezért állt mellénk, kommunisták mellé... Maga persze, rriv<d a föld- birtokosok és bankárok talpnyalója, természetes dolog, hogy bűnösnek tartja és helyesli, hogy megbüntették.

A pap megfogta a lányt és rázni kezdte. Szabó Erzsi gyors mozdulattal latente mázát a kezei közül és egy lépést hátrált.

— Majd még könyörögni fogsz te! — kiáltotta fogcsikorgatva a pap, R halálfej arcán gúnyos mosoly játszadozott.

A szekszárdi torony órája éppen a kilencet ütötte, amikor a ’átogató után bevágódott a cel’a ajtaja.

(Folytatjuk.)

Haypál Tibor

A szomszéd „rossz“ agitátor

Mindennapi életünkben elég gya kori az olyan ember, aki azt mondja: — »Ez a rendszer jó, nálunk minden tökéletes, én mindennel elégedett vagyok«. — Nem tudom ki hogy van ezzel. Én azt mondom, hogy az ilyen megnyilvánulás negatív. Ebben benne van ugyanis az, hogy élvezzük a 13 év alatt végzett munka gyümölcsét. Ez így hamis. Nekünk igenis, nagyon sokat kell még tenni azért, hogy szocialista társadalmunk olyan legyen, mint amilyennek elképzelték és megírták nagyjaink. Van aztán egy másik embertípus is, akinek megfellebbezhetetlenül jobbak az életkörülményei, mint 13 évvel ezelőtt voltak, de ezt a világ összes aranyáért sem hajlandó elismerni. Azt mondja: »Ebben az országban csak azok boldogulnak, akik közel vannak a tűzhöz, az úgynevezett kisemberek hiába iparkodnak, azok ugyan nem viszik sokra.« E közé a típus közé tartozik Tischler Jó- zsefné Szekszárd, Mérei utcai parasztasszony is. Minden adódó alkalmat megragad arra, hogy elégedetlenségét fejezze ki életének körülményeivel, a rendszerrel kap csolatban. Szomszédait és ismerőseit folyton folyvást arról akarja meggyőzni, hogy a rendszer változása neki nem hozott semmi jót.

— Ilyenkor mindig ideges leszek, minden szókincsemet összeszedem, újra meg újra elmagyarázom neki, hogy ez nem így van. De hiába! Úgy látszik rossz agitátor vagyok — mondja C. I., Tischler Józsefné egyik szomszédja, akit szókimondó, becsületes munkásembernek ismerek.

Tischler Józsefné szomszédjaitól tudom, hogy csak az isten a megmondhatója, hányszor bizonyították már be neki, hogy nincs igaza. De ő hajthatatlan maradt. Ezért elmondom érveimet én is, mert tapasztalatom szerint nem egyedüli Tischler Józsefné, akinek hasonló nézetei vannak.

Tischlerék a felszabadulás előtt

szegények voltak. A hattagú család napszámból élt. Sokat dolgoztak, mégsem jutott nekik még arra sem, hogy egy tehenet vettek volna. Az elmúlt tizenhárom év alatt a gyerekek »kirepültek«, Tischler néni és férje ketten maradtak. Tagadhatatlanul sokat dolgoztak az elmúlt évtizedben, dolgoznak ma is, de munkájuknak van is eredménye. Két évvel ezelőtt például a két idősebb ember 7000 forintért földet vásárolt, ahol megterem a család évi kenyere. Minden évben 5—6 disznót hiz lalnak. Két szarvasjószág és sok apróbaromfi van Tischlerék portáján. Nemrégiben pécsi kisiparossal csináltattak Tischlerék konyhabútort, olyat, hogy mindenki megcsodálja. Most pedig együtt van a pénzük arra, hogy megvegyék azt az állami házat, amelyben jelenleg is laknak. Mert állami házban laknak, havi 33 forint lakbért fizetnek. Nem is akármilyen a ház, mert két albérlőjük is van Tisch- leréknek, akik csak azért fizetnek többszáz forintot havonta, hogy ott laknak. Vajon a letűnt társadalomban vitték volna-e Tischlerék ennyire. En megesküszöm arra, hogy nem. S nagyon furcsának találom, hogy Tischler nénit erről nem lehet meggyőzni. Újra meg újra megismétli, hogy ebben az országban csak azok boldogulnak, akik közel vannak a tűzhöz. Ez rágalom, nem így van. A mi vezetőinknek nincsenek, nem is lehetnek önző, magánérdekeik, olyanok, mint a Horthy Magyarország urainak voltak. A mi vezetőink minden intézkedésükkel a nép fel- emelkedésének ügyét szolgálják Tischler néniét is. Ha ez nem így lenne, akkor nem építenénk ma azt a társadalmi rendszert, amelyben Tischlerék birtokot és még nagyon sok »apróságot« vettek, havi 33 forintért lakást bérelnek és idős koruk ellenére maholnap háztulajdonosok lesznek.

DOROGI ERZSÉBET

Bőrgyári tanácstagok

Borúra derű

Formanek Pétemé, a Juhéi Állami Gazdaság baromfitelepének brigád- vezetője az egyik novemberi napon váratlan hírrel köszöntött Balogh Erzsikére.

— A te csirkenevelő házadat mm kályhával melegítjük majd — mond ta a brigádvezető.

—I Hát mivel? — lepődött meg a lány.

— Infravörös égőkkel — adta meg a választ a brigádvezető.

A lány hirtelen a gondjaira bízott ezerötszáz apró kis csirkére gondolt és elszorult a szíve.

— Minden csirkenevelő házba be vezetik ezeket az égőket? — kérdezte.

— Nem. Csak a tiédbe.... Egyelőre csak kísérlet gyanánt.

— Kísérlet gyanánt?

— Igen.

— Az én csirkéimmel ne kísérletezzenek — fakadt ki a lány. — Én nem akarom, hogy a téli hidegben elhulljanak azok a szerencsétlen kis állatok.

— Pedig meg kell próbálnunk az infravörös sugarakkal a melegítést... Ez sokkal olcsóbb, mint ha kályhákkal fűtünk. Meg tisztább is. Nem kell vesződnöd a fűtéssel. Egyszerűéül. csak felkattintasz egy kapcsolót, s az égők felmelegítik a csirkenevelőt.

A lány hitetlenkedett. Lelki szemei előtt didergő, satnya kis csirkék

jelentek meg és sehogy sem tudta elképzelni, hogy égőkkel, infravörös sugarakkal meleget lehet csinálni.

— De miért pont nálam próbálják ki a kísérletet — vetett ellent a leány.

— Azért, mert a Te csirkenevelőd erre a legalkalmasabb — zárta le a vitát Formanek Petemé és megindult a kijárat felé, hogy a szomszédos csirkenevelőbe is átnézzen.

Balogh Erzsit nagyon elkeserítette a dolog. Nekidőlt a csirkenevelő falának és csendben sírdogálni kezdett.

Ez azonban semmit sem hasznait. Másnap reggel villanyszerelők jelentek meg a csirkenevelőben és estére már a furcsa alakú infravörös égők is a helyükön voltak.

Attól a naptól kezdve Balogh Erzsinek lényegesen könnyebb a munkája, mint a többi csirkenevelő lánynak. Csak egy kattintás a villanykapcsolón, s az infravörös sugarak kellemes, egyenletes meleget árasztanak. Nem kell fűtenie, s a kiscsirkék közül most kevesebb az elhullás, mint az előző években. Ahogy mondják, egy ezrelékre zuhant az elhullás száma.

Amikor Erzsikével beszéltem, már nevetett a félelmen, amit az infravörös sugarakat árasztó körték kezűéiben keltettek benne, és ahogy mondta, most akkor síma inkább, ha leszerelnék a kályhákat pótló égőket.

(h)

Közel tucatnyira tehető azoknak a bőrgyári dolgozóknak a száma, akiket a múlt vasárnap a község lakossága beválasztott a községi, járási vagy megyei tanácsba. Sokan közülük már 1950 óta viselik tisztJ

ségüket, többen csak most lettek első ízben tanácstagok. Az azonban mindegyikükről elmondható, hogy <!jó munkájával érdemelte ki dolgozótársai megbecsülését, azt, hogy (' november 16-án tanácstaggá választották.

A bőrgyári tanácstagok közül mutatunk most be hármat.

J Király Lászlóné a boxkikészítö- iben dolgozik, kenő. Uj tanácstag, de Jmint társadalmi, mozgalmi munkás ínem új, a bőrgyári nőtanács tagja, f — Nagyon örülök, hogy megválasztottak — mondja —-, csak az a baj, hogy összesen két nőtagja van a simontornyai tanácsnak. De hát ez azt jelenti — teszi hozzá mosolyogva —, hogy kettőnknek annál jobban ki kell nyitni majd a szánkat, .beszélni a többi, kint maradt asz- íszony helyett is.

I — És már működik is, mint ta- inácstag?

t — Hát a tanácsot még nem hív- » ták össze, még nem alakították meg *a bizottságokat, de azért már akad

dolga az olyan tanácstagnak, aki meg is akarja tartani választóinak bizalmát. Mert jönnek ám hozzám majdnem mindennap az utcabeliek. Néha még bíráskodnom is kell. Többen szóltak például, hogy az egyik asszony rendszeresen az utcára önti a szemetet, mondjam meg néki, hogy ez helytelen. Mások meg egy kutyára panaszkodtak, hogy elviszi a tyúkokat. Intézkedjek, a gazdája kösse meg a kutyát. De az igazi munka azt hiszem, majd akkor jön, ha megalakult az új községi tanács.

Sörös Lajost nemcsak a gyárban ismeri mindenki, hanem a községben is. A gyárban szakszervezeti munkát végez évek óta, sokáig volt szakszervezeti bizalmi, most üb-tag. Tagja volt a régi községi tanácsnak is, most újra megválasztották.

— Pedig mondtam a jelölőgyűlésen, hogy ha alkalmasabbat találnak, csinálja más ezt a munkát, de csak engem jelöltek — mondja. — Most nagy munkában vagyunk a körzetemben, épül a vízmű, oda is bevezetik a vízvezetéket. Mint tanácstagnak, nékem a dolgom az, hogy megszerveznem a társadalmi munkát, előre megbeszéljem minden lakóval, mikor érnek a háza

elé, hogy akkorra ássa ki az árkot. Választóim kérésére szóltam a tanácsnál már azért is, hogy a Laposi téren szedessék fel az építővállalattal azt az előregyártáshoz használt beton-»placcot«, ami rontja a tér szépségét. Egy utcabeli tévedésből több adót fizetett be. Amikor hozzám jött, azt mondta, nem azért jön, mintha remélné, hogy visszakapja a pénzt, mert onnan — úgymond — pénzt visszakapni nem, csak befizetni lehet. De hát mégis elmondja.

— No, majd én megmutatom, hogy vissza is lehet kapni. — És el is intéztem, hogy visszafizessék részére.

Régi tanácstag Szabó Sándor is, a nyersbőrraktár dolgozója. Rokkant ember, de nemcsak termelő, hanem társadalmi munkáját is becsületesen elvégzi. Körzetében egy-két utcában nincs villany, tőle várják, hogy a tanácsnál intézkedjék.

— Nékem is van jó néhány panaszom, amiben intézkedni kellene. De valahogy úgy van, hogy annak nem tudok eredményesen Utánajárni — mondja. — De amivel a közösség megbíz, az más, ott a végére kell járni a dolognak.