Tolna Megyei Népújság, 1958. október (3. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-19 / 247. szám
1958 október 19. TOfeNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 7 À bos „Legszebb öröm a káröröm” mondják néha, ezt az erősen vitatható igazságú mondást. De. hogy van ilyen néha mégis, ezt magam tudom bizonyítani, s még azt is. hogy ezt össze is kötik a „nemes” bosszú érzésével. Ez aztán ilyenkor szüret táján, préselés idején érik, dagad, mint az ünnepi luftballon, hogy a borfejtés, a pincelátogatás idején durranjon, méghozzá olyat, hogy a környék is meghallja. De gyerünk a „nedvével”, hisz a kedves olvasó e fenti kis elmélkedésből még igazán nem lesz okosabb. Történt pedig az egyik községben még az elmúlt tél folyamán, hogy míg az egyik gazdának volt bora (magam is igen-igen szeretvén a hegy eme tüzes levét), mindig nagy társaság gyűlt össze. Itta azt kérem boldog-boldogtalan. Már ameddig volt... De elfogyott egyszer, s attól fog ve senki sem látogatta a gazdát és az ő pincéjét. Az ivó cimborák még csak arra .sem jártak, különösen mikor a drága nedű fája alját kellett volna egy kissé megkapálgatni. De a metszés, a kötözés munkái is csendes egyedüllétben teltek el... Kellett volna pedig a segítség nagyon. Mindez azonban elmúlt, jött az ősz. A cimborák, most sem igyekeztek a szüreteléshez sem. — Naná — gondolták, talán majd most megyünk, amikor bora sincs, csak munka... Azért leszedték valahogy, s már csak a préselés lett volna hátra. Ekkor gondolt vala egy nagyot és merészet a mi gazdánk. — Elmegyek hozzájuk, s ha megkérem őket csak eljönnek, hogy segéljenek egy kicsinyt — mondta magában. Nem is sokat morfondírozott, gondolta ebben az esetben a tett halála az okoskodás, hanem elindult. Úgy számítgatta, úgy is csepereg az eső, nyilván otthon lesznek a delikvensek. De csalódott, mert egyik sem tartózkodott otthon. S ekkor világosodott meg az ő elmélete: a jó torkú legények hada hol lehetne máshol ilyenkor is, mint csapnál. S mivel az ingyen folyó csap bédugult, hát a pénzeshez, a kocsmaihoz tolonganak. S halljanak csudát, valóban igaza lett a mi gazdánknak. Valóban ott trafikáltak, idogáltak a pult körül s nagyokat nevettek, némelyik már s z egy-egy nótát is megpendített. De1 mivel Kati, nem akart táncba men-" ni, magyarul, a többiek nem voltak eléggé felistenítve, abbahagyogatták rendre, mint az előénekes, mikori rossz helyen vág be. f Ekkor nyitotta rájuk az ajtót a mi gazdánk is. No, gondolta, éppen jókor jövök, most koradélután van, estig vígan kész leszünk. Nem is ment beljebb, csak onnan az ajtóból szólt bé cimboráinak: Jóska, Pista, Samu, gyertek már el egy kicsit a pincébe segíteni a préselésnél. Ha nem jöttök éjfélig sem végzek ... S Ion erre olyan csönd az ivóban, mintha legalábbis azt jelentette volna be, hogy a mulatozók házatája szőröstől-bőröstől felrepült a holdba. A szíves invitálás azonban az arcokon azt mutatta, mintha egy bomba robbant volna ... — Én nem érek rá — dadogta az egyik. — Én csak a buszt várom, kedves komám, megyek én innen nemsoká — nyekeregte akadozva ai másik, közben körülnézett riadtan, (* nem látszik-e meg a többieken,'| hogy a busz bizony már régen elment. Hasonlóképpen hivatkozott fűre-fára, Jánosra és az egész városra a díszes társaság többi tagja is. Nem, a dolog az nem füllött egyiknek a fogához sem .. . Haragjában a mi gazdánk irtózatos bosszút forralt az ő elméjében. Majd fog ő még nevetni ezen a cu-]| dar társaságon, olyat, hogy csak na.(i És már száján is a rettenetes fogad-i kozás: — Mégegyszer lássalak meg ben-|! neteket a pincében, úgy bérúgatlakl1 benneteket, hogy hasoncsúszva mászl1 káltok haza a pocsolyába. Mert ak-(| kor eső is lesz ám betyárok — tette hozzá, s bévágta az ajtót, elvihar- zott. A cimborák pedig egy darabig J| hümmögtek-pusmogtak, mindegyik ( i bizonyította, milyen sok dolga akadt hirtelen. Ebben megegyezve pedig folytatták az ő kis „játékaikat” tovább, míg öreg este nem lett, s a feleségük rendre el nem jött értük. Tegyük még hozzá, most már ko- ( molyán. Az lesz az igazi fizetség I számukra, ha a csúszkálás, mászká- * lás közben egy-egy kődarab is kiadja J a jussukat. <i—e) ( EGY KORTES VISSZAEMLÉKEZÉSEI ígérj János, amit akarsz • • • — Igen, volt rá eset, amikor én is korteskedtem. Dencz Ákosnak korteskedtem, ha jól emlékszem, 1932-ben. Dencz Ákos a kormánypárt jelöltje volt, ellenfele pedig a komája, Kurucz István, a Kisgazdapárt jelöltje. Bedegkéren is volt egy ellenzéki jelölt, Bognár Jánosnak hívták... Pohár bor mellett beszélgetünk Verese Jánossal Tamásiban, arról, hogyan is folytak valamikor a választási előkészületek, amelynek ő is részese volt. — Aki csak benne volt ezekben, mindenki valamilyen érdekből, számításból... Én jómagam is. De hogy kellőképpen megmagyarázhassam, hogyan lettem kortes, el kell mondanom egyet-mást az életemből is — mondja Verese János, és hosszasan mesélni kezd az életéről. — Kisvej kéről származom, Bonyhádon jártam gimnáziumba. Az apámnak 14 hold földje volt, a nagyapám meg uradalmi csősz volt. Az osztálytársaim? Százhúsz holdas bérlőnek a fia, bárónak a fial és így tovább. A bérlő fia aztán bekerült a pécsi Piuszba, én viszont nem, pedig én tanítottam latinra, ö mindig bukásra állt, én színjeles voltam, de az apámnak csak! 14 hold földje volt... —I És amit nem felejtek el sohasem... Már katonák voltunk, Siemens-távirász tanfolyamot végeztünk, ő karpaszományos őrmester volt, én címzetes tizedes. Látogatóban voltak nálam egyíz- ben, a szüleim, és összetalálkoztunk az utcán. Szóltam neki, nem akar-e üzenni haza? A keresztnevén szólítottam, s erre ő figyelmeztetett, hogy adjam meg neki a rendfokozatának kijáró tiszteletet. Ilyen embereket nevelt az akkori rendszer. — Aztán kereskedő'' lettem, magyarul lókupec — folytatja elbeszélését, majd elmondja, hogyan indult el száz pengővel a zsebében az első üzlet után az eladott lovak áráért. Ugyanis a kincstárnak adta el. Simontor- nyán kétezer pengő kölcsönpénzzel leült kártyázni dunaföldvári disznókereskedőkkel és három- ezerhatszáz pengőt nyert tőlük. — így kezdődött a pályafutásom, így lettem exportőr. Mert a lovakat Svájc, Ausztria, Németország részére vásároltuk, sokat jártam külföldön és itthon is min denfelé ismertek. Ismert minden falusi kocsmáros és községi bíró, rengeteg parasztember. Akárhova mentem, mindenütt volt ismeretségem. — így lettem a Denc Ákos kortese is — azért, hogy visszakapjam a vadászfegyveremet. Ugyanis 1928-ban költöztünk Kisvejké- ről Tamásiba. Ott tagja voltam a vadásztársaságnak, Tamásiban viszont nem vettek fel. Fiatalember voltam, nagy szenvedélyem, időtöltésem volt a vadászat és mivel nem vettek fel, rabsickod- nom kellett. Kitudódott, elvették a puskámat. Jártam utána, de hasztalan. — Egyszer a szomszédunkkal, az öreg Győri bácsival elmentem Pincehelyre. Ott tartott éppen beszédet Dencz Ákos. No, ezt meg hallgatjuk mi is. Amikor beléptünk a terembe, észrevett bennünket, ezzel fogadott: — Na, megjöttek a tamási rab- sicvadászok? — Utána a László kocsmáros- nál volt ebéd. A kocsmárossal odahivatott magához Dencz, és kérdezte, mivel nekem amúgyis nagy ismeretségem van, nem lennék-e kortese. Énrám bizonyosan hallgatnak az emberek, és hozzátette: — Viszonzásul elintézem, hogy visszakapja a puskáját és hogy felvegyék a vadásztársaságba. — Hát jó. Elvállalom. — A rákövetkező napon bementünk a pártirodára — mert mindig hívtam magammal valakit — és felvettem ötszáz pengőt. Dencz Ákos azzal bocsátott ben- nünkjet útnak: — ígérj csak János... ígérj, amit csak akarsz. Nem maradok hálá- datlan: — Én pedig ígértem. Ami éppen eszembejutott. Az ér fényieknek megígértem, ha Dencz Ákosra szavaznak, erre építik a vasútat, úgy hogy minden pusztát érint majd. Ugyanezt ígértem Tengődön, meg Bedegkéren is. Nagykónyiban azt ígértem az embereknek, drágább lesz a búza, egy mázsáért két pár csizmát, három nadrágot vehetnek. — De sokszor odajött hozzám a Dencz. Állandóan hunyorgott, úgy mondogatta: — ígérj János, ígérj... Amit csak akarsz, a pénz nem számít. — Én meg ígértem. Mindent, amit csak kértek, vagy amit szerettek volna az emberek. A beszéd végén a kocsmában megrendeltem a pörköltet, a bort, kiosztottam a szivarokat és azzal köszöntem el: — Most pedig egyetek-igyatok, szavazzatok, akire akartok. — Az emberek, úgy látszik, értettek ebből, mert bizony, az ellenzék erősebben állt, mint a kormánypárt. Nagykónyiban megtörtént, hogy az öreg Schatz — a ku- lák, aki 1956-ban odament a Vörös Szikrához és követelte vissza a házát — Acsádi István vendéglőjében egy marhából főzetett pör költet, de senki nem ment et a kortesebédre. Schatz is a Dencz Ákos kortese volt. — Mert rajtam kívül volt jó- néhány kortes. Volt olyan, aki csak felvette a pénzt és hogy mennyit tartott meg magának, soha nem kérte számon senki. Én akárhol voltam, mindig számlát kértem a kifizetett összegről. A köz pénzéből nem volt szükségem soha egy fillérre. Megkerestem én a magamét anélkül is. Rajtam múlott, kinek a lova felel meg a kincstárnak... — Aztán nemsokára beszüntettem a korteskedést, mert Szabó Elemér főszolgabíró elintézte a vadászfegyver-dolgot, mert engem csak az érdekelt, nem a politika; — Azt csak tudja talán, hogy megválasztották-e Dencz Ákost, vagy sem — érdeklődöm. — Igen, végül csak képviselő lett. Az egyik ellenzéki jelöltet, a bedegi Bognárt lepénzeltc és erre az visszalépett. De mégis, ennek ellenére is az ellenzéki Kurucz lett volna a képviselő, ha nem lépnek közbe a csendőrök. Azokat nem engedték szavazni, akiről gondolták, hogy nem a kormánypárti Denczre szavaz... Bognár István Ik'Miefr ê&adêKsk a Egyik: Okos ember volt az a Noé, «kárki akármit is mond. Másik: Okos bizony ... Sokan még ma, a XX. században is örülnének, ha olyan formás bárkát tudnának ácsolni, mint Noé apánk. Egyik: Mit beszélsz itt mellé . ; Nem azért volt okos, mert formás bárkát tudott ácsolni, hanem azért, mert nem felejtette ki a bárkából a legfontosabbat, a szőlőt. Mert ha azt kifelejti, akkor biz’ most akár szóróján is halhatnánk és csorogna a nyálunk egy pohár borért. Másik: Hogy én erre nem jöttem rá ... No, de sebaj ! Az első pohárral Noé apánk egészségére isszuk. Fenékig. Elvégre is megérdemli. Abban a nagy sietségben azért gondolt az utókorra is és megmentette az özönvíztől ezt az áldott növényt. Mindketten fenékig ürítették poharukat és amikor már az utolsó cseppeket is elnyelte torkuk, egyhangúlag megállapították, hogy ez most kivételesen csakugyan jó bor. így aztán természetesen rendeltek még egy pohárral és a pincér teljesítette is eme kívánságukat. Ezután pedig még egyszer ittak és még egyszer rendeltek. Ezt a rendelést azzal indokolták, hogy az első pohár bornak azért éreztek egy kis »stichjét«, de a másodiknak már nem, és úgy határoztak, hogy ha a harmadik pohár bornak sem lesz »stichje«, akkor ma este ebből a fajtából fogyasztanak. Nem volt »stichje« ;.. Egyik: Persze, most még nyugodtan ihatunk akárkinek az egészségére, de, hogy ezután mi lesz velünk, azt csak a jóságos ég tudja. Másik: Megint mi jutott az eszedbe? Igyál, aztán ne sopánkodj... Egyik: Tudod mi készül itt öregem? Ez az egyetlen örömöm van a világon és ha valami közbe nem jön, ettől is meg leszünk fosztva. Te nem olvasol újságot, te nem tudod, hogy mi készül itt. Csak ezt a két sort olvasd el ebből az újságból. Aszongya, hogy: »-Államilag is harcot kell indítani az alkoholizmus ellen.« Ha én elmondanám neked, hogy mi fog itt történni... Másik: Elmondhatod, de kiszárad a torkod. Előbb igyunk egyet. Még elpárolog az ereje, ha sokáig hagyjuk a pohárban. Ittak... Egyik: Biztos forrásból tudom, hogy elérkezik rövidesen az az idő, amikor lesz a város közepén egy intézmény és akire ráfogják, hogy berúgott, azt oda beviszik — gyomormosást neki! Érted? Gyomormosást! Egy csövet le a torkán f,.- Ezután hazaszállítják és másnap pedig viszik utána a számlát. Még ő fizethet. Másik: Ezért mondom én, hogy addig igyunk, amíg lehet. Ittak... Egyik: És te ezt csak úgy szó nélkül hagyod? Azt sem mondód, hogy az isten verje meg a kitalálóját? Másik: Én csak annyit szólok hozzá, hogy az égvilágon senkinek semmi köze nincs ahhoz, hogy én mikor és mennyit iszom. Először is tudom, hogy mennyit kell inni. Másodszor pedig törődjön mindenki a maga dolgával. Kinek faj az, hogy én most itt ülök teveled és megiszok másfél pohár bort? Igyunk azért- is... Ittak... Egyik: Ez az, látod. Mindenki maga tudja, hogy mennyit bír. Amíg én szépen elszórakozom egy pohár bor mellett, addig engem hagyjanak nyugodtan. Jobb lenne, ha valami okosabb dolgon törnék azok is a fejüket, nem azon, hogy hogyan tudják megfosztani az embert még ettől az örömétől is. Másik: Sajnos, hogy nálunk még ... De igyunk előbb ... Szóval, sajnos, hogy ebbe is beleavatkoznak. Persze, más országban annyit ihat az ember, amennyit akar és az nem fáj senkinek. Egyik: Bezzeg, ha szegény Noé apánk tudta volna, hogy a borivás- nak ez lesz a sorsa, talán másképpen történt volna. Ö megmentette az emberiség számára, csakhogy vannak, akik ezt az adományt nem tudják értékelni. Másik: Akkor talán igyunk egyet. Ki tudja, meddig ihatunk. Mert az még csak hagyján, hogy a részeg, alkoholista embereket beviszik gyomormosásra, mert aki nem tudja, hogy mennyi elég, hát hadd szenvedjen. De hát majd azok fognak bűnhődni, akik ismerjük a mértéket. mert meddig tart egy emberre ráfogni, hogy részeg, alkoholista és utána bevinni gyomormosásra. Én Uuái... hiába élek józan életet, de ha megittam pár pohár bort, akkor már csak egy rosszindulatú ember kell, aki beviteti az embert abba az intézménybe. Egyik: Jobb lenne, ha. azzal törődnének, hogy az ember ihasson rendes bort. Ilyen löttyöt tesznek ide az ember elé? Pincér! Másik: De az előbb te is azt mondtad, hogy nagyszerű ez a bor. Egyik: Becsapott: Már érzem a fejemben, hogy ennek mégis volt valami baja. Majd iszunk abból a másikból. Pincér! Ittak... Mind a ketten egyszerre: — Tényleg, mintha ez jobb lenne, mint a másik. Egyik: Na, hiszen csak velem próbáljanak meg ilyet. Azt hiszem, jóval kezdenek ki... Nem bánom, ha utána a börtönben is kötök ki.. ; Nem loptam a pénzt, amit megiszok a kocsmában. A feleségemnek mindig hazaadom — amit a konyhára szántam. Ha beosztja, elég is. Szegény jó feleségem. Úgy be tudja osztani, hogy bárcsak én tudnám úgy beosztani. Egy héttel a fizetés után már nincs egy fillér sem a zsebpénzből. A nyakára lépek ... Másik: Valahogyan én is úgy vagyok..; De annyit beszélünk és sosem iszunk... Ez valóban jobb, mint a másik... Nekem még egy hétig sem elég. Még az a szerencse, hogy van az embernek egy kis mellékes... Egyik: Én is úgy vagyok. Ha az nem lenne, nem is tudom, hogy mi lenne velem. Csak az a könyvelő ne hákliskodna mindig. Még öt forint ára anyaggal is elszámoltatja az embert. Persze azért én sem estem a fejem tetejére... Hehehehe... Másik: Tudod, én azt tartom, hogy többet ésszel, mint erővel. És sem a családomtól veszem el, ha meg akarok inni egy pohár bort... Hehe- he... De azért, ha, egy kicsit is segítenénk egymást... Szóval igyunk egyet... Akkor azért még több pénzt is csinálhatnánk... Nem? É-én cscscsak aaazt t-t-tudom m-monda- ni, h-hogy k-két jóbarát, hha ö-összetart... Egyik: J-jójó, cscscsak nnne d-d-d-da-dogj aaannyira. Másik: É-én n-n-nem d-d-dad-dö- gok. Cscscsak e-e-e-1 ne mond sssenkinek. Nne, hogy e-e-erről valakinek is be-be-be dumálj. Ta-ta- talán i-i-igyunk. Ittak... Majd pedig forogni kezdett előttük a világ. Az Egyik lefordult a székről, úgy elterült a padlón, mint akiben már nincs is élet. A másik segítségére akart sietni, de ő is elesett és mind a ketten elaludtak a kocsma padlózatán s kísértetiesen hörögtek. Amikor felébredtek, mindjárt látták, hogy valami kórházi szoba félében vannak. Egy ápolónő hajolt föléjük és szelíd hangon így szólt hozzájuk: — Nos, hogy érzik magukat a gyomormosás után? BODA FERENC
