Tolna Megyei Népújság, 1958. október (3. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-07 / 236. szám

1938. október 7. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Íz öreg portás A PAPIK MÄR MEGSÁRGULT, hiába, sok idő telt el azóta — közel négy és fél évtized —-, hogy Szántó Józsefnek kezébe adták. Arról szól, hogy »... az 1895. évi február hó 14-én született Szántó József Fried Vilmos tímármesternél, Simontor- nyán 1912. évi január 15-től 1914. évi július 15-ig mint tanoncz a tí­mármesterséget tanulta ...« Tanús­kodik ez a bizonyítvány arról is, hogy »nevezett iskolai minősítvé- nye« szolgálatának mindhárom évé­ben kitűnő volt. Negyvenhetedik éve dolgozik a Si- montornyai Bőrgyárban Szántó Jó­zsef, aki az üzem legrégibb dolgo­zója. Igaz, már nem a tanult mes­terségében, mert 1929-ben a gép — akkor még híre sem volt balesetvé­delmi berendezéseknek — balkezé­nek két ujját leszakította, a másik kettőt pedig megnyomorította. Azóta ő a gyár portása. Mi másról is beszélgethetnénk, mint' a régi emlékekről, a közel fél évszázados munkáról, no meg a mai időkről is. — Akkor, amikor idekerültem — mondja Szántó bácsi — harminc- ketten dolgoztunk a gyárban. Nem is volt ez igazán gyár, csak egy na­gyobb műhely, csak egy bádogké­mény tette gyárrá. Volt egy két ló­erős stabil gőzgép, ami hol az egyik hordót, hol a gépet hajtotta. A Sió partján szárítottuk a cserzőanyagot. Ha eső jött — vasárnap is — rohan­tunk a gyárba, összeszedni a száradó anyagot. Éppen felszabadultam, amikor kitört az első világháború. Akkor aztán gyorsan kezdett fejlőd­ni a gyár. Reggel öttől este nyolcig- kilencig tartott a munkaidő, még vasárnap is dolgoztunk. SZÁNTÓ BÁCSI — amíg nem tör­tént meg vele a baleset — jóformán minden munkahelyén megfordult a gyárnak. A gyárban élte át mind 9 két világháborút, az 1929—33-as vál­ságot, ahogy akkor mondták, * a »pénztelen világot«, amikor heten­ként csak négy napon át folyt a munka, a felszabadulást, amikor utolsónak hagyta el a gyárat het­vennyolc kulccsal a zsebében, utána pedig az elsők között jött a gyárat helyreállítani, a munkát megindíta­ni. Az államosítást, amikor örömmel teljesítette az új vezetőség utasító' sát: »A Friedek közül senkit sem szabad többé beengedni a gyárba.« — Mert nekem különös okom volt haragudni rájuk — mondja. — Itt volt a két Fried-család, a két villát lakták. A portásnak nemcsak az volt a dolga, hogy a kapuban álljon, rnert hol az egyik, hol a másik vil­lában telefonáltak valamiért. Még a pontos időt is telefonon kérdezték meg. Szaporán jöttek, az utasítások: mit lehet kapni az üzletben, hol van a legszebb gyümölcs, abból ho­zassak részükre, most két libára van szükség ... de fehérek legyenek ám ... Nem is vállaltam volna a portásságot, ha ép lett volna a ke­zem. És Szántó bácsi beszél arról is. milyen változások történtek a gyár­ban. Arról, hogy megnőtt a forga­lom, nemcsak a gyári dolgozók jön­nek minden reggel munkába, ha­nem egy sor vállalat dolgozik itt ál­landóan az építkezésen. Miközben beszélgetünk, állandóan jönnek a portás »ügyfelei«. A Tisza Cipőgyár­ból bőrért jöttek, keresik az egyik szigetelő vállalat dolgozóit, reggelit hoztak a meszes egyik dolgozójá­nak ... Az öreg portás mindenkit útbaigazít, mint valami gazda, aki tudja, hogy üzemében mi hol van. — Valahogy megváltoztak az em­berek is — mondja. — Igaz, nem ment gyorsan a változás. A régi időkben — amire emlékszem — csak egyetlen egyszer fordult elő, valamikor 1934-ben, hogy eltűnt Néhány érdekes számadat Egy község fejlődését, szépülését nemcsak az újonnan épült pirostetős házak mutatják, hanem az is, hogy milyen összegeket fordítanak beruhá­zásokra, kulturális létesítményekre. Az alábbiakban néhány érdekes számadatot sorolunk fel, amely Sió- agárd község fejlődését mutatja. Az iskola rendezésére, kerítés épí­tésére és felszerelésekre 130 000 forin tot fordítottak ebben az évben. A tantermeket 40 000 forint értékben új korszerű iskolapadokkal szerelték fel. Kísérleti eszközökrei amelyek a gyermekek tanulmányi előmenetelét segítik elő, ugyancsak 40 000 forin­tot költöttek. Jelenleg hat tanterem­ben, nyolc tanuló-csoportban 10 tan­erő látja el a gyermekek oktatását. A múltban három tanteremben három tanulócsoportban, három pe­dagógus végezte el Sióagárdon az oktatást, nevelést. A községben a kulturális fejlődés lemérhető azzal is, hogy amíg a fel- szabadulás előtt kilenc főnek volt érettségije, vagy ennél magasabb iskolai végzettsége, jelenleg 55 olyan személyt tartanak nyilván a faluban, akinek érettségije, illetve egyetemi végzettsége van. Hatszáakilencvenezer forint be­ruházással új, korszerű (a megye vi­szonylatában egyedülálló) óvodát kapott a község. Itt két óvónő és két dajka látja el a kicsinyek felügyele­tét és nevelését. A nyári idényben a gyermekek étkeztetését is biztosít­ják, évente 25 000 forint költséggel, amelyből a szülőkre mindössze 990 forint visszatérítés hárul. Sióagárdon nagy pusztítást okozott az 1958. évi jeges árvíz. Államunk közel 7 millió forintot juttatott a bajbajutottaknak. Az árvíz által rombadöntött lakóházak felépítésére csak segélyként 1 900 000 forintot utalt ki, a hosszúlejáratú kölcsönök összege pedig meghaladja az 5 mil­liót. A község lakossága évente 1 500 000 forint adót fizet. Ebből 600 000 forin­tot a község háztartására fordítanak. Az adónak háromötöd részét pedig minden évben a község fejlesztésére használják fel; egy darab bőr. Még az éjjel megta­lálták, aki elvitte. Azonnal kiadták az útját. Nem is fordult elő több­ször. ÍFéltek az emberek, féltették a kenyerüket. Sajnos, az élmúlt évek­ben bizony többször is volt lopás, de ma már ez is ritka, mint a fehér­holló. REGGELENKINT csak elnézem, mennyire mások az emberek, mint régen. Jobbkedvűek, jobban öltözöt­tek. Egyszer csak úgy kíváncsiság­ból megszámoltam, hányán jönnek kerékpárral. Hát reggel öttől hatig százhatvannyolcat olvastam meg. Motorral meg vagy harmincan- negyvénén jönnek naponta. A régi világban nem volt egy motorkerék­páros sem a gyárban. A Friedek meg autóval jártak. Nyugdíjba mehetne már az öreg portás. De nem tudja itthagyni a gyárat, a munkát. Azt a közel öt­ven esztendős bizonyítványt meg őrizgeti, néha megmutatja unoká­jának, aki most jutott be a bőripari technikumba: »így tanulj, mint a nagyapád.« J. „Ittas embert nem szolgálunk ki“ Sokszor szóvátesszük, egyes ital boltokban figyelmen kívül hagy­ják, hogy részegnek ne adjanak szeszesitalt. Mentségükre szóljon azokban az, hogy az ittas emberek meg is nehezítik ezt és különösen a női kiszolgálókkal van ez így. Kölesden jártamban, az utcán egyszercsak nagy óbégatásra fi­gyeltem fel. Délelőtt il órakor már tökrészegen botladozik az italbolt felé egy ember. Látom, hogy a kiszolgáló asszonyka gyor­san bezárja az ajtót, mielőtt az odaér, ö meg üvölt, rázza a ki­lincset, bebocsájtást követel. Leb- ben a függöny, azt észreveszi és még jobban ordít: »Inni akarok, tudom, itt vagytok.-« 10 perc múl­va nagynehezen elmegy, messziről hallatszik kiabálása. A kiszolgáló asszonyka elmond­ja, hogy új ismerősünk az ital­boltok réme. A pult mellett sört iszogató férfiak azt mondják. hogy emberünk imént már birkó­zott is a fiatalasszonnyal, úgy kel­lett a részeget kilökni, mert nem nyugodott, bort követelt. Amint látjuk, így tehát a női kiszolgálók­nak nem is olyan könnyű a dol­guk, mert bizony a részegek iz­gágák és kötekedők, különösen akkor, mikor megtagadják tőlük az italt. Ha emberünk közeledtét észreveszik az italboltosok, előtte gyorsan bezárják az ajtót, mert el akarják kerülni a közelharcot; Megesik vele többször, hogy már otthon berúg és járja a falut, a borkiméréseket. \ Nem mindig hibás tehát a ki­szolgáló, vanak olyanok is, akik nem adnak részegnek inni. De sokszor milyen nehéz azt megva­lósítani!!! Gondoljunk erre is segítsük őkét, ha szükségük rá. (s) es van Hétfőn délelőtt a naki utcán A S zokatlanul forgalmas volt az elmúlt hét hétfőjén a naki főutca. Ünneplőbe öltözött lányokon akadt meg a vidékről érkező sze­me — így természetes az enyém is — akik a hétköznaphoz szokatla­nul, sétálgattak az utcán karonfog­va. Ahogy a község központja felé haladtunk, méginkább feltűnt az ünnepi hangulat: a házak előtti kis padokon — pedig délelőtt volt, — kint üldögéltek az idősebb fér­fiak és pipázgatva beszélgettek, me­legedtek a langyos őszi napsütés­ben. Még asszonyt is láttam a kis­kapura támaszkodni, pedig akkor már nagy dolognak kell történni, ha az asszonyok délelőtt unatkoz­nak a ház előtt... A tanácsnál az elnököt kerestem, de nem volt ott, azt mondták, hogy kint van az új­soron. — Mi van ma Nakon? — kérdez­tem az egyetlen embert, aki a ta­nácsnál tartózkodott, mert a titkár meg Lápafőn volt helyettesíteni. — Ma?... Faárverés — válaszolta kérdezett, s én szerfölött csodálkoz­tam, hogy minek kell ekkora föl­hajtást csinálni egy faárverésnek, hogy ünnepibe öltözik mindenki? — És merre van az árverés — ér­deklődtem tovább, hogy én is meg­tekinthessem a község nagy esemé­nyét. — Az újsoron... T udtam mindent, tudtam, hogy az újsoron, — amit egyébként Sztálin útnak hívnak — van a faárverés, tudtam, hogy ugyanebben az utcában van az el­nök, és némi gondolkozás után azt is kisütöttem, hogy mindkettő egy helyen van, csak még azt nem tud­tam, hogy merre van az újsor... Az első embertől akivel találkoztam, megkérdeztem ezt is és ő érthetően elmagyarázta, hogy merre menjek, aztán mintha siettetne, mutató uj- jával feljebb bökte sapkája szélét, és elköszönt. A főút végén balra kellett for­dulnom egy másik utcába. A domb­ra fel lassan ballagtam, az úttest közepén, félve a kutyáktól, s egy­szer csak egy idős néni hozzámsze­gődik és megszólít: — Aggyisten édes fiam. — Aggyisten néném — mondom. — Ballagunk fiam? ballagunk? — — Hát mit csináljunk — válaszol­tam zavartan, mert én nem tudtam, hogy kicsoda őA ő meg nem tudhat­ta, hogy ki vagyok én. Aztán, hogy valamit továbbra is beszélgessünk, megkérdeztem tőle, hogy mi újság a faluban, meg ebben az utcában. Úgy is tudtam, hogy árverés van, de hát hogy beszélgessünk, hát megkérdeztem, s legnagyobb meg­lepetésemre egy szót sem szólt az árverésről. — Csinálják az utat fiam — mondta és hogy kihangsúlyozza a tett fontosságát megállt, körülhor­dozta tekintetét a sáros, gidres- gödrös úton. — Most mérik majd, szélesítik aztán jön valami gép és elplanírozza... Még talán le is köve­zik majd. A néni rövidesen elköszönt tő­lem, felballagott a nemrég lebeto­nozott járdára, s amikor cipője sar­ka kopogni kezdett a bétonlapo- kon, büszkén visszanézett rám. dombtető felől nótaszó ütötte meg a fülemet, s ahogy fel­jebb értem, két embert pillantottam meg, akik szorosan kapaszkodva egymás vállában, az út közepén jöttek, nem a kutyáktól félve, in­kább azért mert itt nagyobb volt a hely, mint az új járdán... Na, ez is hangulatos árverés, — gondoltam magamban, s ösztönszerűen meg­gyorsítottam a lépteimet, mert csá­bítani kezdett az árverés, ahonnét ilyen jó hangulattal lehet távozni. Oda is értem rövidesen, de bi­zony, a jó hangulat okozójának hí­rét se láttam, inkább paprikás han­gulatba csöppentem bele, mert egy darab fának az árát éppen akkor verte fel Szép Pista bácsi 175 fo­rintra. A fa mégis Töllösi Istváné lett. Megtaláltam a tanácselnököt is és tőle is megkérdeztem, hogy mi új­ság a községben? — Búcsú van kérem — válaszol­ta... Az ünneplőbe öltözött emberek­nek, a két jókedvű férfinak, a sé­táló lányoknak, a kiskapuban né­zelődő háziasszonyoknak ez volt az egyedüli elfogadható magyarázata. Persze, csak az a háziasszony né­zelődött, akinek már kész volt az ebédje. S hogy milyen jó ebédet tudnak főzni a naki asszonyok, azt csak az tudja megmondani,, akit meghívnak búcsúi ebédre... Engem meghívtak... (B. G.) Új világ — új tartalommal Pálfai jegyzetek vid tétovázás után, ismét együtt indultak tovább. A kocsmától egy hajításnyira, ahol a hegyi út a fő útba torkol­lott, megálltak és hallgatóztak. az­tán közelebb mentek, egészen a kocsma elé és ott az ablaknál le­szálltak lovaikról. Bentről han­gos beszélgetés hallatszott ki, poharak koccantak egymáshoz és valaki ököllel az asztalra csa­pott: — Igyunk a győzelemre. A hang ismeretlen volt az ab­lak alatt hallgatózók számára, s gyanakodva néztek össze. Aki ed­dig a kis csoport elején lovagolt, az most az ablakhoz lépett és pisztolyát a kezében tartva, meg­próbált a helyiségbe nézni az ab­lakon keresztül... A teremben füst gomolygott és a pár, durva ácso- lású asztalnál emberek üldögél­tek. Csak alakokat látott, azt nem tudta megállapítani, hogy milyen ruhában vannak és kit takar a ruha. Csupán a kövér kocsmárost ismerté meg a pult fölött égő mé­cses sárga fényénél. Az egyik alak hirtelen az ajtó felé indult és még mielőtt az ab­lak alatt álló ember jelt adhatott volna társainak, hogy rejtőzzenek el, már nyílott az ajtó és kilépett rajta valaki. Amint a nyitott aj­tón kivágódó fénynyalábban állt, felismerték, hogy fehér tiszt. Alig állt három méterre a négy em­bertől, de nem látta meg őket... Káromkodott valamit, szidva az esőt, s már éppen vissza akart fordulni, amikor az egyik ló top­pantott, s halkan felnyerített. — Van itt valaki? — kérdezte a tiszt és a fényből a fal mellé lé­pett,, ahol egyszerre elnyelte a sötétség. Az ablaknál álló ember hirte­len lebukott és hátrább húzódott. Arra már nem gondolhatott, hogy észrevétlenül tovább állhatnak. Az ajtó felé emelte pisztolyát és odalőtt, ahol a fehér tisztet sej­tette... A lövés élesen, idegenül csattant a csendben, amit csak az eső egyhangú kopogása tarkított eddig, és lőporfüst szagával telt meg a levegő. Az ajtó közelében nyögés hallatszott és egy csob­A dolgozó.nép soraiból választott vezetők rendszeresen beszámolnak, miként képviselték a választók érde­keit, munkálkodásuk nyomán hogyan épült az ország vagy a közvetlen te­rület a falu, a község. Ilyenkor vá­lasztások előtt azonban ez a beszá­molás szélesebbkörű, felöleli egész felszabadult életünk eredményeinek ismertetését; És van miről beszámolni, van mi­ről számot adni például Pálfán is. Történt egy és más, s most különö­sen nem árt emlékezni egy kissé, mert a felszabadulás előtt a nagy ígéretek világa volt az ilyen hasomó időszak. Ütána azonban nem történt semmi, legfeljebb újabb ígéretek... A számadás alapja a rideg számok, de azok megtelnek tartalommal mi­helyt összehasonlítást teszünk védik a múlttal. Azt már nem kell bizo­nyítani, hogy ma a dolgozó nép fiai vezetik a községet, az országot. Amíg a hatalom gyakorlásából kirekesztet­ték a dolgozókat, a tudomány vára is bevehetetlen volt az akkori kis- paraszt, szegényparaszt gyerekek szá mára Pálfán is. A felszabadulás előtti tizenöt év alatt mindössze nyolcán jártak a faluból középisko­lába, egyetemre senki, mert az isko­láztatás költségeit a falu urain kívül csak néhány jobbmódú értelmiségi és középparaszt bírta. A többiekkel ki törődött... Az 1945. utáni 13 esztendőben a faluból harmincketten végeztek kö­zépiskolát, közülük tízen egyetemet, vagy főiskolát, túlnyomó többségük­ben kisparasztok gyermekei. A helyi iskoláztatásra is olyan „sok gondot” fordítottak azelőtt, hogy nyolc pedagógussal és három tanteremmel kellett a hiányt a nép államának pótolni. Ezen kívül sok mindent kellett még pótolni. Ma már szinte magától értetődő dolog a villany, a mozi, a vízhálózat bővülése. Mintha soha sem lett volna legalább ötvenszerte ke­vesebb rádió, tízszerte kevesebb ke­rékpár a faluban. Most több mint 250 rádió, több mint 300 kerékpár, 30 motorkerékpár van a községben.­Érdemes az összehasonlítást na­gyobb beruházású dolgoknál is megtenni, mint például a házépítés­nél. 1933—1945-ig mindössze húsz családi ház épült, 1945 óta viszont százkilencvenöt. így telt meg az új világ új tarta­lommal, így nőttek új, a dolgozó em­bert szolgáló eredmények Pálfán is, <i—e) banás, mint amikor súlyos tes' vágódik a sárba. — Lóra! — szólt az ablakná álló ember és még mielőtt magi is megsarkantyúzta lovát, az ab­lakon át a helyiségbe lőtt égj alakra, aki az ajtó felé igyeke­zett. Bentről felboruló bútorod zaja hallatszott, aztán a sarkan­tyúktól felnyögtek a lovak és í négy ember kivágtatott az útra vissza az erdő felé. Mögöttük kiabálás, hangos pa­rancsszavak hangzottak, majd pisztolylövés csattant, utána pe­dig sűrű egymásutánban puskák dördültek el a vágtató lovasok felé... Már a domboldalon kapaszkod­tak fel és még mindig el-eldör- dült egy puska, a lövedékek va­lahol a fejük fölött fütyültek el. távolabb belecsapódva a domb­oldalba, vagy valamelyik fába. Második lovas most hirtelen fel nyögött: — Az anyjuk istenit el­találtak... Jaj, de fáj... Jaj, az ol­dalam... ATÁDI GÉZA (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents