Tolna Megyei Népújság, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-05 / 209. szám
1958 szeptember 5. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Férfihűség Péter ránézett a lányra, a lány visszanézett. Égetett a tekintete, mint a parázs. Nagyon szép fekete szeme volt. »Most hazakísérem — gondolta —, meg kell végre ismerkedni vele.« Kicsit megnyugodott a hirtelen elhatározástól, de azután még erősebben kezdett dobogni a szíve, érezte, hogy a nyakánál lüktet a vér. Előrehajolt a hosszú asz® fölött és halkan szólt a szemben ülő fiúhoz: — Dezső ... A;z feltolta a szemöldökét, de evett tovább. — Tudod, mit mond József Attila az Ódában? — Na? »El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, Ver a szívem.« — Megértelek, de nem olyan vészes a dolog. Ne félj tőle, lehet vele bírni, ha »démon« is. Csak okosan csináld. Mondom, ez a nő flegma, cinikus, úgy kell »kezelni« eleinte, ne gondolja, hogy te »beleestél«. Azután majd meglátod ... — Persze ... Légy nyugodt, nem fog ki rajtam. Halkan beszélgettek, mert a lány is annál az asztalnál ült, a végén. Mindig asztalvégen ült. Feltűnően viselkedett, hangosan szokott nevetgélni barátnőjével, egy szem,- üveges, kicsit kövér szőke lánnyal. A természettudományi karon tanultak — ezt már kipuhatolták a fiúk —, de ide jártak étkezni, a bölcsész kar menzájára. A feketét Démonnak nevezték el »vadító«, érzéki megjelenéséért. Mindnyájuknak tetszett, de legjobban Péternek. Négyen voltak diákszállósok az évfolyamból és két év alatt igazi jóbarátok lettek, randevú kivételével mindenhova együtt jártak. Péter nem udvarolt hónapok óta, még évfolyambeli lányokkal sem beszélgetett, rosszkedvű, sőt goromba volt. Nem tudták, mi történt vele, mert nem beszélt erről, pedig régebben mindent elmondtak egymásnak, legbizalmasabb érzéseiket is. Sejtették ugyan, hogy »nő-ügy« van a dologban és ezért nagyon megörültek, amikor a hét elején egyik vacsoránál közölte velük Péter, hogy azzal a »cigánynyal« jó volna megismerkedni, mert „kikezdett” vele, mindig őt nézi. A fiúk tapintatosan figyelték a lányt és megállapították, hogy tényleg »szúrja« Pétert. (Külön szókincsük volt a szerelemről.) Állandó témájuk lett ez a nő, kutattak utána, tanácsokkal látták el Pétert, még a megismerkedés módját is eltervezték: a legelső alkalommal, amikor egy asztalhoz kerülnek a lányokkal, szóbaereszkednek velük és Péter elkíséri őket. A szőkét majd közben »lekoptatja« és »bekerül az egyenesbe«. Most itt az alkalom. Nem is lehetne kedvezőbb, mert vasárnap van; ilyenkor nem rohannak úgy az emberek, könnyebb sétálni. Megint ránézett a lányra, az is nézte őt kicsit kérdően, de inkább- kacéran, csábítóan; egy pillanatra lehunyta a szemét, azután megköt belekapaszkodott Péter nézésébe. »Hogy játssza a szemérmest! Tapasztalt nő lehet... Annál jobb, lehet vele viaskodni.« Figyelte, milyen gyorsan esznek a lányok, nehogy lemaradjon. Sietni kellett, mert azok csak csipegettek és már a süteményt ették. Olyan szorongás fogta el, mint közvetlenül vizsgák előtt, a professzorok ajtajánál. ■ — Fiúk... Ha előbb nem, este találkozunk ... Majd beszámolok. — Okosan csináld! — Vigyázz, ne hamarkodd el! — Ne féljetek. Szervusztok! — Szervusz! Nem sietett kifelé, kerülni akarta még a látszatát is annak, hogy a lányok után megy. Kint sem kellett sietnie, mert azok lassan sétáltak, szemmel láthatóan várták. Pillanatok alatt beérte őket. — Ha megengeditek, elkísérlek benneteket. — Megengedjük — mondta a fekete. — Az jó lesz — mondta a szőke. Bemutatkoztak. — Hallottam, hogy TTK-sok vagytok. Nagyon érdekelnek az olyan nők, akik férfias foglalkozást választanak, különösen ezért szeretnék megismerkedni veletek. — Ezért? — villant rá Démon — Hát nemcsak ezért — mosolyodon el Péter. Egészen nyugodt volt már — hanem mert ti szépek vagytok. — Hát ez megnyugtató. Eddig nem is sejtettük — úgy beszélt a fekete, mintha most látná először Pétert. — Biztos vagy benne? — Egészen biztos. Jó kritikai érzékem van és a szépérzékem is kifejlődött, mióta egyetemre járok. — Te bölcsész vagy? Azok ilyen nagyképűek. — Bölcsész vagyok, de egyáltalán nem nagyképű, viszont humorérzékem is van és szeretem a szójátékokat. — Más érzéked nincs? — De van még néhány. Például azt is megéreztem, hogy te ilyen foghegyről beszélsz majd velem. — Na, ne mondd! »Megérezted.« Most találtad ki. Jó dumátok van nektek, de hát ez már vele jár a szakmával. Nem is tudom, egyáltalán mi a fenének van szükség bölcsészekre? — Ezt komolyan mondod? — Egész komolyan. — Hát idefigyelj. Kellemetlen, hogy még nem is ismerjük egymást és mégis azt kell mondanom nincs igazad, de meg kell mondanom. Az irodalom nem halandzsa, a nyelvészet pedig még talán a ké- /miánál is nehezebb. Nem szabad ilyen elfogultnak lenni. — Miért lennék elfogult? Te vagy naív. Ezen vitatkoztak, Péter bizonygatta, hogy milyen nagy munkát jelent csak végigfutni is a világ- irodalmat, s hogy a nyelvészetben mennyi a konkrétum, amit kívülről meg kell tanulni. Lassan sétáltak, Péter nem közöttük ment, hanem Démon mellett. A lányon rövidujjú ruha volt, s kreolbőrű karja időnként hozzáért az övéhez. Kellemes bizsergés futott rajta végig ilyenkor. Mérges volt, nem gondolta, hogy ennyire durván viselkedik vele, csupán kacérságra, vagy legfeljebb flegma beszédre számított, de uralkodott magán, igyekezett egészen választékosán beszélni és érvekkel hatni. — Egyébként az irodalomnak van a legnagyobb nevelő hatása és világtól elzárt helyen is elég nagy műveltséget ad a sok olvasás. — Persze, azért nem is kell egyetemre menni, hogy olvasson valaki. — Olvasni is tudni kell, kritikus szemmel kell olvasni. Az emberek egy része csak habzsolja a könyveket, csak azt olvassa, ami szórakoztató. Az ilyen embernek szűk látóköre marad. Egyoldalú az érdeklődése és a véleménye is. De még ezekre is jó hatással van az irodalom annyiból, hogy csiszolódik a modoruk és a beszédük, bővebb lesz a szókincsük. — Te inkább dörzsölt vagy, mint csiszolt. — Tévedsz, az úgynevezett dörzsölt fickók nem így közelednek a nőkhöz, mint én. Azok ömlengenek. csak szépeket mondanak. — Szebbeket, mint te, az biztos. Nem ilyen marhaságokat, hogy az irodalomtól csiszolódik a modor, Nem sokra viheted a lányoknál, ha ilyeneket mondsz nekik. Péter nem tudta megállni, hogy ki ne javítsa. — Nem mondsz, hanem mon dasz. — Na, ne vacakolj! Beszélni azért én is tudok, ha nem is vagyok bölcsész. — Mindenki tud beszélni, aki nem néma, de hogy hogyan, az más kérdés. Hidd el, én meglehetősen jól beszélek magyarul. Nem szoktam dicsekedni, de most kénytelen vagyok megmondani, hogy én nyertem a múlt héten az egyetem hagyományos helyes kiejtési versenyét, ahol az ország leghíre sebb nyelvészei bíráskodtak. Ök csak értenek hozzá, nem gondolod? S hogy ezt elértem, ahhoz a fonetikának, a beszéddel foglalkozó egyik nyelvészeti tudományágnak is van némi köze. Egyébként nem mondtam még egy lánynak- sem, hogy azért olvasson, mert nem elég finom a modora. Akinek ezt kellett volna mondani, azzal én szóba sem álltam többé. Az a legkevesebb, amit elvárhatunk egy nőtől, hogy nőies legyen, legyen benne legalább egy kevés finomság, kedvesség. — Na, és velünk se állsz szóba többet? — Nem tartom valószínűnek. — Nem is hiányolunk. Azt hittem, tényleg modern fiatalember vagy, de ... — Miből gondoltad? — vágott szavába Péter. — Az egész megjelenésed olyan, az öltözködésed, a frizurád. — Aha, szóval a megjelenésem, Sajnos, én is sokat adok a külsőségekre, pedig néhányszor már csalódtam emiatt. Udvariasan meghajolt és elköszönt. Elégedettnek, könnyűnek érezte magát. Nem is ült villamosra, hanem sétálva indult Buda felé. A dunaparton leült egy lépcsőre. Jó meleg volt a kő, beitta a májusvégi napsugarakat. A vizet nézte, hogyan csillog, vibrál rajta a fény. A fényben kirajzolódott előtte egy nagyon bájos, kedvesen mosolygó női arc, azé, akiért hónapok óta csak gyötrődik, mert asszonynak nem akar udvarolni... Nem kellene többet elmenni abba a könyvtárba, talán akkor elfelejti ... De el lehet felejteni egy ilyen arcot? Bemegy ezután is mindennap. Nem szól neki, csak könyveket kér tőle és olyan helyre ül az olvasószobában, ahonnan jól láthatja, amikor időnként fölpillant. Gemenci Tamás '^íüíönö-d dtuíkmák — küiinM emße>ieli A festékösszeállító Alig tíz négyzetcentiméteres bőr fekszik az üzemvezető, Perger Imre tenyerén. Nézi, hosszan, figyeli, napfénynél, villanyfénynél hasonlítgatja emlékezetével a színt. Még ilyen színű bőr készítését nem kérték tőlük. Azután elolvassa még egyszer a levélmásolatot, melyben kérik, hogy ilyen színű bőrt küldjenek. Néhány perces tanakodás a szín összeállítóval, Fráter Mihállyal, Hóiig Sándor technikussal, és ezután döntenek csak arról: „Meg kell próbálni, kísérletezni kell addig, míg a szín nem hasonlít.” A konyhában, ahol több mint ölvén tégely festéket tárolnak — a nagy raktár másutt van — kiválogatják az alapszínt. Kéket, pirosat, fehéret, egy kis sárgát. Az egész nem több féldecinél. Azután összekeverik alaposan, amikor a színek elvegyülnek, papírdarabkára és üveglapra kenik. így hasonlítják össze a mintával. Közben, másik különleges igénynek eleget téve, újabb színt állítanak össze. Fráter Mihály, a színösszeállító, már több mint 10 éve a Simontor- nyai Bőrgyárban dolgozik, e fontos beosztásban. S a szakma fontosságához híven, felelőssége tudatában kevergeti a festékeket, ő maga nem sokat beszél a szakmájáról, erről a különös mesterségről, melyhez hasonló foglalkozás a megyében nem található. Perger Imre üzemvezető tájékoztat arról, hogy nagyon pontos ember Fráter szaktárs. Már olyan színt is állított össze, melynek nevét hosszas keresgélés, összehasonlítás után tudták megállapítani, és csak a mintát látták, melyet egy különleges igényű nyugati kereskedő küldött el, hogy megrendelje. S ha már az árut megrendelik, akkor becsületbeli dolog azt időben és jó minőségben leszállítani. Sokszor nehéz kielégíteni a különleges szín-igényeket. Előfordult már nem egy esetben, hogy Fráter Mihály napokig kevergette a festéket, mire sikerült a kívánt színt kiválasztani. Mert nem elégséges csupán a*, hogy a festék nyers színben hasonlítson a bőrmintához. Hanem az a fontos, hogy a bőrre kenés után is ugyanazt a színt adja, mint amit a szín összeállításakor mutatott. S ez nem mindig van így, mert a bőr mindig változtat a színen. S csak a változás után kidolgozott színt lehet nagyobb tételben összekeverni, a feldolgozó munkásokhoz továbbítani. Az egyik legfontosabb szakma a bőrgyártásban a színösszeállítás, s hogy ez felelősséggel is jár, azt tudja Fráter Mihály és Perger Imre is, mert hosszú évek óta, lényeges reklamáció nem érkezett a külföldre küldött bőrökre. P. Három lépcső egy ember életében Három lépcsőt kellett lépnie Farkas Józsefnek, amíg bejutott a szocializmus „házába”, a termelő- szövetkezetbe. Az ő fejlődésénék útja fokozatosan emelkedett. Az elmúlt húsz esztendő során a paraszti élet legalacsonyabb lépcsőfokáról a legmagasabbra jutott. Vannak parasztemberek ma már többen is, akik megjárták a fejlődésnek ezt a három fokát. Vannak olyanok is, akik már születésük kezdete óta a második lépcsőn álltak. És vannak sajnos még nagy számmal olyanok is, akik megrekedtek a második lép_ csőfokon, akik a jobb és a legjobb lehetőség közül egyelőre a jobbat választják a legjobb helyett. A LEGALSÓ FOKON KEZDTE Farkas József urasági cseléd volt. A fóti gazdaság zöld-majori üzemegységében dolgozott gróf Eszter- házy Pál birtokán. Cselédéletéről így emlékszik meg: — A mai fiatalság előtt hihetetlennek tűnik, pedig való igazság, hogy három család lakott Zöld-majorban, egy-egy szobában. Én ne- gyedmagammal, Székely József harmadmagával, Szombat József pedig másodmagával, tehát összesen kilencen laktunk egyetlen 4x5 méteres szobában. Akiket felsoroltam, élő emberek, ők is bizonyíthatják, Nem mind arany, ami fénylik A Paksi Horgász Egyesület az augusztus 17-én megtartott és nagyon gyenge eredményeket hozott horgászversenyéi az elmúlt vasárnap megismételte. A verseny részvevőit és a vendégeket motoros komp szállította a Pakstól mintegy 8 kilométerre lévő ordasi szigetre. Szép időben, jó vízállás mellett, kora reggel kezdődött a verseny, amely most is gyenge volt, viszont a „mérkőzés” igen jó hangulatban folyt le. Az egymástól nem nagy távolságra ülő pecások között jóízű, csipkedő tréfák röpködtek. Megtörtént és költött, a horgásztársakról szóló esetek kerültek napvilágra. Déli 12 óra körül ért véget a verseny. Az első díjat, 145 dekás süllő, a másodikat 105 dekás ponty és a harmadikat 60 dekás csuka kapta. Ezeken kívül még több méreten aluli süllő akadt horogra. Az ebéd után került kiosztásra a vigaszdíj, az egyesület elnöke által hozott többnyaras rizling és siller. Eddig a rövid tudósítás, de ehhez még röviden. Legszebb öröm a... Egy horgász feleség kommentárja.., ...ami közvetlenül ehhez a történethez tartozik. Már az indulásuk is gyanúsan kezdődött, ügy indultak el otthonról, ahogyan máskor érkezni szoktak: Lábujjhegyen a sötétben, hajnali 4 órakor. Az átkelő helynél örömmel állapították meg, hogy a felszerelése senkinek sem hiányos, a de- mizsonok és kulacsok nyakig töltve, zsebükben pedig ott lapult a versenyre szóló értesítés, délben a fogott halból közös ebéd. És átkeltek a túlsó partra. — Jól van, csak menjenek — gondoltuk magunkban, végre egy vasárnap, amikor eljutunk a fodrászhoz. Hiszen az ebéd is gyorsan készül, mert az már biztos, hogy a lecsót is ilyen férjnélküli ebédnek találták fel a konyhaművészet mes terei. Remek frizuránk és gyors ebédünk régen elkészült, amikor megjöttek ők, üres üvegekkel és üres gyomorral. Ki tudná azt megmondani, hol történt a hiba, hogy szegény horgászaink ebéd nélkül maradtak? Csaknem 30 paksi horgász. Hát ez már mégis csak sok, vagy talán azért történt mindez, mert mostanában nem ismétlődnek a bibliai események csodálatos halfogásai? És így 3 kiló hallal nem lehetett 30 horgászt megvendégelni? Lehet, de valószínűbb feltevés mégis az, ahol ilyen sok horgász együtt van, ott még a halak sem merik kinyitni a szájukat. hogyan éltünk akkor. A napi munkám tizenhat—tizennyolc órát tett ki, s a keresetem csak a létfenntartáshoz volt elégséges. A legfájóbb pedig az volt, hogy nem vettek emberszámba. Reménytelen, keserű életem volt az úri világban. Farkas József reménytelen életébe 1945-ben beköszöntött a remény, ? ' A MÁSODIK LÉPCSŐ A szovjet hadsereg tankoszlopai szüntelenül robogtak Nyugat felé, a háború nem ért véget, de a Zöldmajor cselédei már megkezdték az Eszterházy-birtok szétdarabolását. Farkas Józsi bácsinak, akinek hat gyermeke volt ebben az időben, tizenkét hold földet osztottak. Uj, jobb, igazságosabb élet köszöntött a Farkas-családra. Erről az időszakról a következőket mondja: — Jól ment a sorom ... Először éreztem, hogy ember vagyok. Negyvenkét éves koromban, életemben első ízben választhattam is. Természetesen a kommunista pártra adtam a szavazatomat. De magam sem tudom miért, egyre többet gondolkodtam azon, hogy hogyan legyen tovább? Mi lesz, ha a paraszti élet nem változik? Hova vezet a fejlődés útja, ha a tizenkét holdamat felosztom a hat gyermekem között? Egyre gyakrabban felrémlett előttem a múlt, amelyből kiemelkedtem, s rettegés fogott el, ha rágondoltam, hogy a föld szétaprózása következtében az utódok ismét visszasüllyednek oda, ahonnan én elindultam. A LEGMAGASABB FOKON A víziók, amelyek a múltba való visszasüllyedés rémével fenyegették Farkas Józsi bácsit és sok más társát, egy csapásra semmivé változtak, amikor a párt a termelőszövetkezetek szervezését mint a paraszti élet jobbá tételének útját jelölte meg a parasztság számára. Farkas Józsi bácsi a bonyhádi Petőfi Termelőszövetkezet tagja lett, a szövetkezeti életről így nyilatkozik: — Magaménak érzem az egész termelőszövetkezetet, állataival, földjeivel, épületeivel együtt. Egyszerű tag vagyok, de azért tudom, hogy az én szavam is dönt minden kérdésben. A jövedelmem még soha nem volt ekkora. Tavaly házat vettem. A gyermekeim mind jól élnek. A munkámat gépek teszik köny- nyebbé és öregségemre nyugdíj vár rám. Hát kell ennél jobb? Elértem a legmagasabb fokot, amit a paraszti munkát végző ember elérhet. (Haypál)
