Tolna Megyei Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-29 / 203. szám
1958 augusztus 29. TOLNA MEGYEI NÉPÜJSÂG 3 CSILLAG « Az elhatározás * A À vasútállomás zsúfolt. Min** den vágányon vonatok hosz- szú sora barnáit. A váróteremben a söntés körül kiabáló, veszekedő emberek. A harag a vonat késése miatt most a csaposra irányult, aki lassan szolgálta ki a szomjas utassereget. Pedig dolgozott a szerencsétlen. Szeme alatt mély árkot húzott az éjszakai munka. Mérte egymás után a froccsöket, féldeciket, még a pohármosásra sem jutott idő, mert egymás kezéből kivéve adták az utasok a poharat, a csapos meg töltött és kasszírozott. Halomban állt a latyakos söntés- pulton a pénz, tízesek, húszasok, százasok. Hosszú idő után a megafon most szólalt meg először. A várótermi zsivajba tompán recsegett a hangszóró: »Beszállás Pécs felé, figyelmeztetjük az utazóközönséget, hogy ez az utolsó vonat. A vonat a második vágányon balra áll.« A váróterem ajtaja reccsenve ütődik a tömeg nyomására a falhoz, s tódulnak ki az utasok. Megrohanják a vonatot, az utolsót. Tíz perc múlva a forgalmista megemeli a zöld tárcsát, elindítja a vonatot. Gondokba merülten megy vissza az irodába. Rajta kívül csak egy vasutas ül a váltókapcsoló-szekrény előtt. Újból nyílik a váróterem ajtaja, fegyveres csoport tódul be. Egyik lövésre kész fegyverrel az ajtóban áll meg, a másik átsiet a szemben lévő ajtóhoz, a többiek meg az igazoltatást kezdik. Utoljára a csapos marad. Kérnek egy féldecit, s utasítják, hogy zárja be a csapszéket. A csapos tudomásul véve a fegyveresek utasítását, már indulna is, hogy a vashuzalhálót felhúzza a pult elé, de ekkor még kérnek a fegyveresek egy fél rumot. A kért italt kiméri, lehúzza a rolót, ösz- szeszedi a pénzt és bezárja a kasz- szába. S ztrájk... Az örökké mozgó, forrongó állomási kép most megmerevedett. A forgalmista is csak azért jött be reggel, mert a »Forradalmi Bizottság« utasította, hogy ezt az egy vonatot indítsa el. — Le akarták venni a csillagot... Mit szól ehhez, Józsi bácsi? Józsi bácsi, aki valahol nagyon messze, az álomvilágban járt, a szólításra csak megmoccant, azután tovább aludt. A forgalmista megnézte alvó társát. »... Hát levesz- szük, ha levetetik velem« — gondolta magában és fejére tette a sapkát. A fegyveresek ekkor jöttek az irodába, belelapoztak a forgalmi könyvekbe, s már indultak is kifelé, amikor az egyik meglátta a forgalmista sapkáját, s azon a csillagot. — Maga kommunista? Akkor miért nem veszi le a csillagot? — Jelvény ez kérem, vasutas jelvény. Minek vegyem le? — Azért, mert a Forradalmi Tanács így határozott, Pesten még a Parlamentről is levették, maga meg itt hordja ezt a kommunista jelvényt... A fegyveres, úgy látszik, nem tartotta szükségesnek a további magyarázatot, mert cselekvéshez szokott módon — az utóbbi napokban eleget hallottak róla — levette a forgalmista fejéről a sapkát, a jelvényből kitörte a csillagot, visz- szaadta a sapkát, a csillagot a szemétgyűjtő kosárba dobta. A forgalmista utána nézett a papírszeletek között eltűnő csillagnak, vállat vont, megigazította a sapkát és várt... — Nahát, így kell ezt polgártárs csinálni! A polgártársak ezután elhagyták az irodát, járőröztek tovább az állomáson. A fegyveresek a fűtőházhoz mentek. A mozdonyszín előtt embercsoport állt és figyelte a szónokot, aki egy mozdony füstszekrénye előtt állt: — Uraim, eljött a mi időnk, a kommunisták uralma véget ért, most megválasztjuk a munkástanácsot. Javasolok is néhány kipróbált, a múlt rendszerben méltatlanul háttérbe szorított barátunkat. Sorolta a neveket: Horváth Péter, Nagy Sándor, Sipos Lázár ... — Lehet még javasolni, uraim, a forradalmi munkástanácsba. A mozdonyvezetők, fűtők váll- vonogatva figyelték a szónokot, közömbösség uralkodott a mintegy száz főnyi »tömegen«. — Hát ha maguk nem javasolnak, akkor majd én fogok javasolni, ha elfogadják, akit javasolok, akkor tartsák fel a kezüket. A szónok javasolt, a munkások felemelték kezüket, tízen, húszán, ami után mindig megjegyezte: »Egyhangúlag elfogadva.« A gyűlés végeztével a forradalmi munkástanács összeült. /érákig tárgyaltak, határozato- kát hoztak, ki legyen a fűtőház ideiglenes főnöke a volt kommunista főnök helyett, kik töltsék be a vezető posztokat. Késő estébe nyúlt az ülés vége. Amikor hazafelé indultak a gyűlésről, világosságot láttak egy irodában. — Nézzük meg, mit ír ez a fűtő — javasolta valaki a sötétben, s a szót tett követvén, két ember bement az irodába. Az íróasztallámpa fényköre csak az asztal egy részét világította meg, a fűtő kezét, meg a papírt előtte. — Maga mit keres itt? Nem tudja, hogy sztrájk van? Ilyenkor későn nem szabad dolgozni, menjen haza. Mutassa, mit írt arra a papírra? A fűtő nyújtja a papírt, azok beletekintenek, egyik még az íróasztal-lámpát is a papír felé fordítja, hogy jobban lássák. — Minek kell magának most ezt az utat kidolgozni? Nem lesz ezután már munkaverseny, hogy előre kelljen tervezni, hogyan tudjanak több szenet megtakarítani Menjen haza! — De kérem, ez újítás lesz. — Nincs újítás, nincs munkaverseny, menjen haza! A fűtő elhagyta az irodát. A bádogtáskát hóna alá szorította és egy darabig, a nagy vasúti bérházakig együtt ment a forradalmi munkástanács tagjaival, ott elváltak. Á fűtőt már várta a felesége. A vacsora elhűlt, s az asszony gyorsan a tűzhelyre tette, hogy melegítse, s ura elé tálalja. — Minek kell neked, János mindenbe beleavatkozni. Nem elég a bajunk, most még ezekkel a . ; ezekkel a »forradalmi« emberekkel járkálsz! — Csak velük jöttem haza — mentegetőzik a férj. — Jó, jó, itt a vacsora, egyél, aztán lefekszünk. — Nem, még el kell mennem egyik barátomhoz. — Ilyen késő este, hát nem tudod, hogy kijárási tilalom van? I— Nem baj... Ha nem jönnék éjfélig, ne aggódj, akkor leutaztam, messzire.. . A vacsora után újból hóna alá fogta a bádogtáskát, kilépett a sötét utcára. Távol, valahol a laktanya környékén motorok zúgtak. A laktanya most nem volt kivilágítva. Megállt az utcán, s hosszan nézett a laktanya felé. — Mikor jöttök már, meddig lesz még ez így? — A félhangosan eldünnyögött mondat után ijedten nézett körül, nem, senki nem hallotta. Elindult újból vissza a fűtőház felé. Megállt egy betonkerítésnél, kinyitotta a kis táskát, egy üveget húzott elő, ezután kezére öntött az üvegből, a kezét falhoz dörzsölte és a mázolmányra egy papírt ragasztott. Ezután minden villanyoszlopnál megállt, a fűtőházban meg a mozdonyokra ragasztotta a füzet- lapnyi cédulákat... Amikor elfogyott a táska tartalma, sietve indult hazafelé. Felesége még várta. A táskát letette a sarokba, az üveget a csap alá tartotta, kimosta, még az asszonytól is elkérte a be- főttes üveg-mosó kefét. Az üvegmosás közben fütyörészni kezdett. — Mi van veled, János? De jó kedved van. Talán ittál valahol? — Nem, nem ittam, de jó kedvem van... Reggel korábban kelt, mint szokott, első útja az ablakhoz vezetett. Kinézett. Látta, hogy a szemben lévő kerítés mellett néhány kékruhás ember áll, valamit olvas ... — Bemegyek én is a fűtőházba. Délre legyen ebéd, akkorra jövök vissza. Megállt ő is a falragasznál, olvasta: »Munkások! Dolgozzatok!« — sa nagybetűk alatt apró kuszáit írással még néhány mondat. Aki elolvasta a plakátot, sietve továbbment, valaki egyiket le is tépte, a többi plakát azonban ott állt a falon, villanyoszlopokon, mozdony oldalán, ahova az este ragasztotta. ÍNélelőtt újabb gyűlés volt a mozdonyszín előtt. A tegnapi szónok majdnem ugyanazokat mondta el, még hozzátette azt: — Valami kommunista ügynökök plakátokat ragasztottak, de a nemzetőrség majd megkeresi a tetteseket. És hogy elvegyük ezeknek a kommunistáknak a kedvét, még a vörös csillagot is leverjük a víztoronyról... Mindjárt ki is jelölt két munkást, akik elvégzik ezt. A két »forradalmár« — közismert volt iszá- kosságáról — hidegvágót és kalapácsot vettek magukhoz és felmásztak a víztoronyba. Sokáig zörögtek a nagy alkotmány tetején, fél óra is beletelt, mire az egyik csillagot levették. A másik még ott volt. Amikor a csillag másik fele csengve a földre hullt, felszólt a szónok a munkásokhoz: — Azt a keresztformát hagyjátok ott, most az lesz már a jelvényünk! — Azok ott fenn örültek is ennek, mert a csillagok kereszttartóját valamikor úgy hegesztették fel és azzal úgyis csak nehezen bírtak volna. Visszamásztak. Lentről még megnézték munkájukat. Nézték, hogy a két vinklivas milyen ormótlan kereszt a víztorony tetején. 1956 november harmadika volt. A fűtőházban senki sem dolgozott. Egy mozdony alatt tartottak csak tüzet, azt is azért fűtötték fel, hátha kell a Forradalmi Munkás- tanácsnak sürgős ügyben Pécsre vagy Pestre utaznia. A vasutas házakból sokan a fél éjszakát az ablakban töltötték. Néztek a laktanya felé, ahol egyre erősebben hangzott a motorok, gépek dübörgése... Llajnalban már változás tör- “ * tént. A községben a nemzetőr egységet a szovjet csapatok lefegyverezték. A fűtőházban reggel talán többen jöttek be, mint előző nap. De a sztrájk még tartott. Délután már mozdonyt kértek az állomásról, vonatot kellene vinni! Nem volt vállalkozó az útra. — „Hogyne, hogy az alagútnál lelőjenek, a Mecseki Láthatatlanok.’1 „Nem, inkább itthagyjuk a vasutat” — mondták többen. A megbízott főnök nem jött be, s a régi főnök szólt néhány kommunistának. — Menjünk emberek, vigyük el a vonatot... Élelmiszert kellene vinni. «— Ha a főnök elvtárs is velünk jön, akkor megyünk! — Megyünk, én leszek a vezér.., A hosszú vonat az állomásból kijőve, szuszogva kapaszkodott az emelkedőn felfelé, a főnök kinézett a mozdony ablakon, visszatekintett az éledező fűtőházira ... Látta a mozdonyszín előtt mozgó néhány embert, a két három füstölgő mozdonyt. — Talán megindul az élet, mire hazajövünk... Reggel értek vissza. Az üres szerelvényt ellenvonat miatt nem engedték be az állomásra. A főnök, meg a két fűtő és a mozdonyvezető a mozdony ablakában szorongott. — Nézd már a 424-esek is füstölnek ... — Hallod a kalapálást? Biztos a kazánkovácsok dolgoznak ... — Odanézz, főnök elvtárs! Feltették a csillagot :.. Pálkovács Jenő Balogh Péterek vendégeket vártak: Jánosi Istvánt és Egresi Dénest a szomszéd faluból. A gazdasszony, Baloghné egész délután sütött-főzött, mert férje ura a lelkére kötötte, hogy rukkoljon ki, hadd lássák a tszcs-sek: az egyéni parasztnak még mindig több van, mint az agyondi- csőitett csoporttagoknak. Este 8 óra felé megérkeztek Já- nosiék, két Pannónia motorral. Balogh az első szobába invitálta őket, ahol már be volt hűtve a hegy leve, a 3 liter Ezerjó. Poharazgattak és beszélgettek. — Nem mondom, te jól tartod magad ... Akinek augusztus végén még óbora van, az nem panaszkodhat — jegyezte meg Jánosi István, Balogh Péter katonabarátja. — Van hál’Istennek mindenünk. Meg merem mutatni a spájzot is meg az istállót is. Olyan két lovam van, pajtás, hogy akár a hegyet is elhúzatom velük. Olyan jól megy sorom, hogy ilyen módom még nem volt soha életemben, dicsekedett Balogh. — De mi van nálatok, a kolhozban — fordult a kérdéssel Egresi Déneshez. — Mi is megvagyunk — adta meg a választ szűkszavúan. A két vendég nem akart a szövetkezetről beszélni, mert éppen emiatt egyszer már majdnem örök harag lett köztük. Balogh ugyanis azt mondta, hogy neki ne magyarázzanak a kolhozról, nem szereti hallani, hogy ott ez meg az van, mert ez úgyis csak propaganda. Hogy ezt mennyire komolyan mondta, azt Egresiék nem tudhatták. De megígérték, hogy Baloghék házánál nem hozakodnak többet elő a tsz-el. Ebben az úton is megállapodtak. —Azt gondolom, hogy megvagytok, — firtatta tovább —, mert különben nem lennétek itt... de a csoport... Mi van a csoporttal? Még mindig agitáljátok a parasztokat, hogy lépjenek be? — fontoskodott még mindig Balogh. — Egyetlen jó pajtásom, erről a te házadnál nem beszélünk. Ne is haragudj, de így szól a megállapodás, — mondta Jánosi halálosan komoly ábrázattal és lopva nagyot kacsintott Egresinek. , — Ne gyerekeskedjetek már — most komolyan beszélek, — mondta Balogh szinte bocsánatkérő hangon. —Tudod, hogy én feleslegesen nem szoktam jártatni a számat. Ha pedig most elkezdeném itt neked mondani, hogy két mázsával magasabb lett a búzatermésünk, mint az egyénieké, hogy minden hónapban átlagban 700 forint munkaegység- előleget kapok, hogy új Pannónia motort vettem, hogy mindenki elégedett a csoporttal, azt úgy sem hiszed el. így inkább nem is beszélek róla, — makacskodott még mindig Egresi. — Ne haragudjatok, de most már én is másképpen látok, mert voltam látogatóban a helyi Béke Tszcs-ben. De valahogy nem hiszek a szememnek. Azért szeretném ti tőletek hallani, hogy amit ott láttam, az nem csak „kirakat?’. Mert ha nem, akkor ... — itt elharapta Balogh a mondatot. Látszott rajta, hogy viaskodik önmagával. Mert tulajdonképpen már többször elhatározta, hogy elmegy és jelentkezik a csoportba, de valami mindig visszatartja... Hányszor elképzelte már, hogy ö, a büszke paraszt, együtt kaszál az egyáltalán nem büszke tsz-tagokkal és jól beolvasnak majd neki, hogy hova lett a büszkesége, hogy mégis megalázkodott, hogy neki is jó a közös, annak ellenére, hogy annyit ócsárolta. S ilyenkor mindig arra gondolt, hogy azért sem áll be, ne tartsák öt gerinctelen embernek. —i Csak nem változott meg a szövetkezetről alkotott véleményed? — tette fel a kérdést Egresi és erősen Balogh Péter szemébe nézett. De e kérdés válasz nélkül maradt. Balogh csak lehajtotta fejét és belebámult az Ezerjóval megtöltött pohárba. Egy darabig valamennyien hallgattak. A csend már szinte kínossá kezdett válni, de ekkor megjelent Baloghné a töltött káposztával. — Még beagitálják ezt a vénembert a kolhozba, — így a menyecske. — Vacsora után még sokáig beszélgetek. Mikor elváltak, Balogh Péter azt mondta vendégeinek: — Bizony az én jövedelmem kevesebb, mint a tiétek. — Akkor miért habozol? — szegezte mellének a kérdést Jánosi. Erre Balogh alig érthetően mormolt még valamit s kikísérte vendégeit és elváltak. De Balogh Péter nem feküdt le, sokáig sétált még az udvaron fel s alá. Bement az istállóba, kijött az istállóból, s egyszer csak arra eszmélt fel, hogy a közelben levő templomtorony órája két órát ütött. Ekkor határozta el, hogy lefekszik. Le is feküdt, de nem tudott aludni, örökké csak azt a mondatot hallotta: „Akkor miért habozol...” Másnap a szokottnál későbben ébredt Balogh Péter, egy kocsi trágyát vitt ki mindössze a Birkás- dülőbe, korán végzett a jószágok etetésével és elment jelentkezni tagnak a szövetkezetbe. (M.) Cipőkiállítás Budapesten Szeptember 2-án a Külkereskedelmi Vállalat Népköztársaság útja 10. szám alatti termében cipőkiállítás nyílik, amelyet az első napokban a kereskedelem képviselői, szeptember 5-től 10-ig a közönség tekinthet meg. A látogatók szavazólapokat kapnak, amelyeken közölhetik, milyen cipőket szeretnének, mik az eddigi tapasztalataik és a bemutatott modellek közül melyik gyártását kérik. Diplomás kannibál Irta: M. Szturua. Az olvasó aligha hinné, ha arról akarnánk meggyőzni őt, hogy a kannibál-természet ű ősemberelmek már volt fogalmuk a kozmetikáról, például púderezték magukat, vagy különleges ételeiket alkoholmentes italokkal, például coca-colával öblítették le, s végül, fejfájás esetén pyramidont szedtek. Azi amerikai sajtóban végzett archeológiái ásatásaink azonban azt bizonyítják, hogy még napjainkban is élnek ilyen kannibálok. Az egyiket például Leroly Fothergllinek hívják. Fothergllinek doktorátusa van, foglalkozását tekintve pedig az amerikai hadsereg kémiai szakosztályának tudományos tanácsadója. Fot- hergill a közelmúltban beszédet mondott a modern, illetve őskori egészségügyi polgári honvédelem kérdéseivel foglalkozó VI. konferencián, s azt állította, hogy Amerika eredményes baktériumháborút folytathat, ha a baktériumokat púderbe, alkoholmentes italokba, tejbe, gyógyszerekbe telepítik. Fothergill különösen a púdert találta hatásosnak, mert ebben az esetben a mikrobák nemcsak a pórusokon keresztül jutnak a testbe, hanem az emberek az orrüregen keresztül is beszívják. Véleményünk szerint a fentebb említett tények elegendő bizonyítékot szolgáltatnak ahhoz, hogy megállapíthassuk a különbséget az őskori és a modern kannibálok között — természetesen az előbbiek javára. (Az „Izvesztyija’-ból.)
