Tolna Megyei Népújság, 1958. július (3. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-31 / 179. szám
1958 július 31. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG > Az elszalasztott lehetőségek Vasutas nap előtti levél — Az I. típusú tszcs egy fokkal könnyebb életet jelent a parasztember számára, de csak akkor, ha ő is úgy akarja. — Ez a véleménye Kerekes Pálnak, a kisdorogi Uj Barázda Tszcs elnökének, s hogy megindokolja, amit mondott még hozzáfűzi: — Mi nem igen igyekeztünk kihasználni a lehetőségeket. Hol vétették el az irányt a kisdorogi Uj Barázda Tszcs tagjai? Miért nem tudják kihasználni a lehetőségeket? Van-e orvosság a jelenlegi beteg állapotok gyógyítására? AZ IRÁNYVESZTÉS OKAI Az irányvesztés okát egyrészt a támogatás hiányában lehet keresni. Állami és politikai szerveink nem támogatták kellőképpen a tszcs-ét. Az irányvesztés másik oka pedig abban rejlik, hogy a tagság nincs tisztában az alapszabály betartása nyújtotta előnyökkel. Az elmúlt évben a kisdorogi Uj Barázda Tszcs-ben ennélfogva kü- lön-külön egyéni gazdaként dolgozott a tagság. A közös vetésforgó szabályait átlépték. Megtörtént, hogy az egytagban lévő búza kellős közepébe napraforgót, a kukoricatáblába pedig búzát vetett az egyik tag. A közös vetésforgók és a közös vetésterv tehát, amely egyik legfőbb követelménye a tszcs-nek, csak részben valósult meg. 2000 FORINT VESZTESÉG Pedig a tszcs sok előnyt biztosított volna tagjainak. Ha például a szántás, vetés munkáit közösen végzik, ha igénybeveszik a gépállomás gépeit, akkor csökkenthették volna a lóállományt és lovak! helyett a nagyobb jövedelmet adó szarvasmarhák számát gya- rapíthatták volna. Ugyanis a kisdorogi Uj Barázda Tszcs minden tagjának van lova. Egy pár ló napi tartása 120 forintot tesz ki. Egy1 kataszteri hold föld szántása lóval 180 forintba, traktorral pedig 120 forintba kerül. Köztudomású, hogy a traktor mélyebb és alaposabb munkát végez szántás közben; i j A lehetőségeket, amelyekkel, mint I. típusú tszcs tagok élhettek volna, akkor szalajtották el tehát az Uj Barázda tagjai, amikor nem gazdálkodtak az alapszabályok szerint. Az alapszabály nélkül dolgozó tszcs-ék a gazdasági könnyítések mellett az adókedvezményt is elveszítik. Kiszámítottuk, hogy az Uj Barázda Tszcs tagjai, akik ha az átlagot vesszük 10—12 hold földdel rendelkeznek, 2000 forintot veszítettek az adókedvezmény megvonása miatt. Hogyan tehettek volna szert nagyobb jövedelemre? Csakis úgy. ha betartják az alapszabályt. Az alapszabály semmibevételével saját magukat csapták be. AZ EGYEDÜLI ORVOSSÁG szerintünk az lenne, ha taggyűlést hívnának össze a kisdorogi Uj Barázda Tszcs-ben. (Sajnos tavaly ősz óta nem volt). A taggyűlésen feltárnák, hogy személyenként ki, menynyit veszített az alapszabály megszegése miatt. Senki sem akar a maga ellensége lenni. Nem hinnénk, hogy akad majd olyan a tagok között, aki ellenezné az elkövetkezendő gazdasági évben az alapszabály szerinti munkát, amikor világossá válik előtte: ezreseket dob a sárba, ha nem él a lehetőségekkel. NEMCSAK A KISDOROGI tszcs tagság feladata, hogy „tiszta vizet öntsön a pohárba”. Megyénk területén másutt is találni alapszabály nélkül dolgozó tszcs-ket, ahol a tagság nem él a lehetőségekkel, amelyeket a tszcs nyújt neki. Pedig az I. típusú tszcs csak akkor jelent egy fokkal jobb életet a benne tömörült parasztoknak, ha nemcsak a neve, hanem a ténykedése alapján is tszcs-nek nevezhető. H. T. Érdemes pár gondolattal visszaemlékezni a múltra a közelgő vasutas nap alkalmából. Már rég a múlté az a vonatszerelvény, amiről itt szó van. Nyitott teherkocsikból összetákolt deszka „ablakokkal” ékesített személykocsi is ritkaság volt. Mégis emberek tömegét szállítottuk vele a deszkák, rönkök, téglák tetején, az életüket is kockára tevők a kocsik tetején a koromban, szélben, esőben utaztak. Nem volt probléma, hogy mennyi késéssel érünk célhoz, nem volt baj, ha a nyílt vonalon a patak, vagy víz mellett megállt a vonat vizet vett. Sőt készségesen hordták a vizet kannákban a mozdonyhoz vasutasok és civilek egyaránt. Nem századokkal ezelőtt, csupán 12—13 éve, egy öldöklő, gyilkos háború után így kaptuk „örökbe” a Horthy rezsimtől hazánkat, vasutunkat. De ment a rozzant, megtépázott vonat... Azóta eltelt egy évtized, s mi sem maradtunk tétlen. Ha csodákat nem is műveltünk, de pártunk és kormányunk felhívásának mindeddig eleget tettünk. Egy grafikon fekszik előttem, táblák, sorok, amelyek jelenAz első ÏXVzéséàgêk a palónki iskola építésénél A szántóföldi növénytermesztés alapvető munkáit a gépi és fogatos szántást, a kalászosok vetését nem közösen, hanem egyénileg végezték. Nem volt közös beszerzés és értékesítés, szövetkezeti alap létesítésére pedig a minimális összeget, a; tiszta jövedelem 5 százalékát sem fordították. A kisdorogi Uj Barázda Tszcs tagjainak gazdálkodása tehát semmiben sem különbözött a kisdorogi egyénileg gazdálkodó parasztokétól. Érdemes elgondolkozni és örülni az alábbiakon. Nemrégiben az egyik aparhanti termelőszövetkezet elnökével beszélgettünk. Többek között arról is szó esett, hogy legutóbb alig fértek fel a tsz tagok az autóbuszra annyian voltak, akik Pécsre akartak kirándulni, megnézni az ott előadást tartó svéd cirkusz műsorát. Pedig nem mondhatni, hogy olcsó mulatság volt, hisz a jegy és az utazás maga több mint 50 forintba kerültj a közbeni költőpénzt nem is számítva. De telt és megérte... Lehet, hogy egyeseknek közhely nek számít, de a társaságunkból Már többször hírt adtunk a palán- ki iskola ez év márciusában kezdődött társadalmi építési akciójáról; Azóta mind szélesedik a társadalmi megmozdulás, segítés az iskola tényleges létrehozására. Az intéző szervek a tanév befejezésével és a gabona letakarítása után felszabadult telek tulajdonbavételével az elkészült tervek alapján nyomban hozzáláttak a kivitelezés megkezdéséhez. Sok akadály, nehézség gátolja valaki megemlítette: bizony valamikor tán a főszolgabíró se volt ilyen úr. Arra értette, hogy d, tsz tagok külön autóbusszal mentek Pécsre egy előadásra. Valóban ez ma már szinte természetes, nem is ezért írtam meg, hanem inkább az elnök válaszáért. Szinte személyes sértésnek vette a főszolgabíróval való összehasonlítást s jó adag elégtétellel mondta: Mit gondolnak maguk, nagyobb urak vagyunk mi mint a főszolgabíró volt! S milyen jó hogy ez a valóság is... (i—e) ugyan még az építkezés beindítását, de a városi tanács elnöksége, a műszaki osztály teljes apparátusa minden igyekezetével segít a kezdet nehézségeinek leküzdésében. A megyei művelődési osztály is 15 000 darab bontástéglát és két köbméter épületfát ajándékozott a meginduláshoz. Az érdekelt szülők és társadalmi szervek részéről sincs hiány a lelkesedés és segíteniakarás terén. A szülők és barátok nem sajnálják az időt, fáradtságot, mert az aratás, cséplés dandárjában is szakítanak időt, hogy a kaszát és villát az ásóval, lapáttal cseréljék fel, ha csak néhány órára is. A tangazdaság fogatállománya ugyan csak később tud felajánlása szerint bekapcsolódni az anyagfuvarozásba, de a mezőgazda- sági technikum növendékei — akik a gazdaságban ledolgozva a 6 óra gyakorlatidőt — váltott csoportokban jelennek meg ásóval, lapáttal az iskolatelken; Ma még e KISZ-fiatalokat kell az építési akció legnagyobb hőseinek, legdicséretreméltóbb közreműködőinek tekintenünk, mert bár ők nem annyira érdekeltek az iskola felépítésében, mégis a gyakorlati tanulmányaik miatt úgyis megrövidített vakációjukból még a kevés pihenőt, szabad idejüket sem sajnálják e nemes ügyért áldozni. Egyszóval megindult a munka, omlik a föld, mindenki dolgozik, segít. Szülő, nevelő, tanuló, adakozó örül, csak az építésvezető jár-kel gondterhelt, borús arccal, mikor még ez is, az is hiányzik, elakad valahol a futószalag. De a legnagyobb baj — és ez az egész vállalkozás ma még egyetlen kerékkötője —, hogy nincs kőműves. Akad ugyan e téren is néhány iparos, aki egy-egy szabad szombat, vagy vasárnapját felajánlotta társadalmi segítés címén, de ez csak legfeljebb előbbre viszi, megkönnyíti majd a már megkezdett, folyamatos munkát. De ki lesz, s mikor, aki szerződéses vállalkozással a tátongó fundamentum-gödröket betölti téglával, s megkezdi a falrakást? E gondot, s akadályt segítsük még levenni a városi műszaki osztály válláról, nehogy a palánki iskola friss fundamentuma és várva várt kapavágása sírjává és örök takarójává váljék a mostani örömnek, nekibuzdulásnak. Ne hagyjuk cserben a nemes célt, s ne engedjük elkallódni a minden anyagi tőkénél értékesebb áldozatos munkásszívek felajánlását. S. L. PILLANATKÉP tést adnak 1937/1938. év nagy szállítási eredményeiről. Ez a grafikon a múlt „nagy” termelési adatait rögzíti. 1938. csúcseredménye szeptember hónapjában 35 303 árutonnakilométer volt. Még alig fejeztük be az első tervünket, 1949 szeptember hóban már 57 620 áru-tonnakilométer teljesítményünk volt a rekord. Az első 5 éves tervünkben az elszállított utasok mennyisége 2 486 790 fő csúcs eredmény! Az áruszállítási teljesítményünk pedig 1955 szeptemberben 122 122 áru-tonnakilométer, csaknem négyszerese az 1938. évi csúcseredménynek! Személyvonataink, ha még nagyobbrészt nem is luxuskocsikból állnak, de már a Balatonnál száguldó „Balaton” és „Helikon” ex-< presszek, a Pécs—Budapest viszonylatban közlekedő 1903. számú gyorsvonatok a fejlődést mutatják. Persze még van késésünk, még sok a jogos panasz, hogy óráikat az utasok még nem igazíthatják a közlekedő vonataink után. Mi is emberek vagyunk, tévedésünket, a mi „selejt” munkánkat is észre lehet venni. ■ Nagy javulás van azonban ezen a téren is. Amíg egy éve vonatainknak 10 százaléka, a munkásvonatoknak 4,3 százaléka késett, addig ma ez a késés 3,5, illetve 4,1 százalékra csökkent. De nem egy esetben előfordul, hogy a „kívánság” szerint lehetne; az órát akár az induláshoz, akár az érkezéshez is igazítani. Az őszi nagy forgalom indulópontja a mi ünnepünk, a vasutas nap. Most is erre készülünk. Készülünk rá, készülnek dolgozóink verseny és munkafelajánlásokkal, melyet a közös helytállás követ és ígérjük, hogy újabb győzelem is! Feladataink nagyok. Láttuk, ami tegnap még csúcseredmény volt, ma már a múlté. A hitetleneknek bizonyítjuk, hogy alig 2 éve az ellenforradalom után igazgatóságunk szállítási eredménye ez év első felében minden eddigi rekord eredményt — a szállítási tonnában, kocsiban, a minőségi mutatóinknál — túlszárnyalt. Sok reménnyel tölt el bennünket az új hároméves terv, mely bár szerényen, de gondol vasutúnk továbbfejlesztésére. A belépő új mozdonyaink, kocsijaink mellett fokozatosan kicserélődnek az állomások váltói a legmodernebb 48,3 kilós váltókra. Felépítményeink felújítása lassan, de következetesen halad, s ami a legfőbb, a munkafegyelem egyre szilárdabb. Csökkennek a vasútnál a „selejt” munkák. VÁRNAI LÁSZLÓ MÁV Igazgatóság Az anya szíve Lassan leszáll az éj, csend és sötétség borul a kis falura Az utca néptelen, csupán az itt-ott kiszűrődő fény mutatja, hogy még ébren van a család. A falu nagy toronyórájának hangja belekong a csendbe, 11 órát üt. Lassan kialszanak a kis ablakszemek, csupán egy ablak világít még. A falu fiatal tanítónőjének lakása ablakából szűrődik ki a fény, még nem végzett munkájával. Készül a holnapra", a nagy napra, az évzáróra. Éppen az osztálynaplóba írja be: 1958. június 12. II. osztály vizsgája, amikor sötét árnyként egy alak áll meg az ajtó előtt. Az ismeretlen mintha egy kicsit tétovázna, keze már a kilincsen... és most... végre lenyomja, bejön, halkan köszön. „Jóestét, tanítónéni.’ A fiatal tanítónő arcát a félelem merevíti meg. Vajon mit akarhat nála éjszaka a faluban félőrültnek ismert Erzsi néni, aki fejszével a vállán, zavaros szemekkel áll előtte. A tanítónő lassan magához tér elft-hé- redett arca is visszanyeri hamvas színét, s kedves mosollyal, hellyel kínálja az asszonyt, akinek szemét könny futja el. —- Üljön le, Erzsi néni, s mondja el, miért keresett fel ilyen szokatlanul késő órákban. Az asszony leül, körülnéz, mintha attól félne, hogy nincs biztonságban és minden percben kizavarhatják. — Tanító néni! Én már olyan sok jót hallottam magáról. Sokszor meg akartam szólítani, amikor láttam, de attól féltem, hogy maga sem hallgat meg. Ha a faluban megszólítok valakit, félve elszalad, s azt moreija. „Jaj, úgy félek, megszólított az őrült Erzsi néni.1’ — Magához n.zalmam volt, már régóta készülök arra, hogy megszólítom az utcán. Maga nem félt tőlem, sőt köszönt is nekem. Ezért jöttem el, mert arra gondoltam, hogy biztos meghallgat engem. Tudom, hogy megijedt tőlem — folytatja — amikor így fejszével beállítottam, pedig a fejszét csak azért hordom magammal, mert így nem mernek csúfolni és bántani. Tudja, tanító néni, én nem bántok soha senkit, csak nagyon szeretem a gyermekeket. A múltkor is megsímogattain egy kis gyermeknek a fejét, mert az enyém jutott az eszembe. Tíz éves volt nz én gyermekem, amikor ott kellett hagynom, mert a telepítésinél, amikor Bácskába vittek bennünket, betegen cipeltem a hátamon kilométereken keresztül. De a határon már nem bírtam tovább, ott kellett hagynom a fiamat egy idegen faluban, egy idegen asszonynál. Hangja megcsuklik és hol hangosan kiabálva, hol csendesen beszél. — Tanító néni, segítsen megkeresni a fiamat! Abba mentem tönkre, hogy nem láthatom a gyermekemet! Csak legalább hírt hallanék róla, tudnám, hogy él-e, hal-e? Most már nem kiabált és nem is hadonászott két csontos kezével, csak zokogott, egész testét rá?-a a zokogás. A tanítónő felállt, odament hozzá, szeretettel átfogta vállát. Erre még jobban elfogta a sírás, amely sírógörcsbe csapott át. —• Jaj, a szívem, tudja, rossz a szívem. A tanítónő vizesruhát tett a beteg szívre, amelynek hatására pár perc múlva Erzsi néni megnyugodott. Segíteni fogok, persze, hogy segítem, bízom benne Erzsi néni, megkeressük a fiát. Öntudatlanul mondta ezeket a szavakat, szinte megnyugtatásul, mert a gondolatai másfelé jártak. Nem is figyelt szavainak tartalmára, s azon gondolkodott, vajon igaz-e, amit ez az asszony mond, nemcsak egy fél- őrült asszony lázálma-e ez, aki így tombolja ki magát. Erzsi néni mintegy válaszul a szoknyája zsebébe kotorász, s egy kis kést, papírt szed elő. — Itt van annak az asszonynak a címe, akinél a gyermekemet hagytam, azóta őrzöm, pedig annak már több mint 15 esztendeje. A kis papíron látszott, hogy sokszor kézben volt. Gyűrött és piszkos volt, s a tintaceruzával írt betűket már alig-alig lehetett elolvasni. És ahogy betűzte az írást, képzeletében megjelent a havas téli táj, a háború idején otthonából kimozdított emberkaraván és Erzsi néni, aki egy rongyokba búgyolált beteg gyermeket cipel a hátán. — Bízzon bennem, Erzsi néni, meg fogjuk keresni a fiát. — Köszönöm, tanító néni, most már megyek is, S az idegbeteg asszony felveszi vállára a fejszét, ámely arra jó, hogy távoltartsa magától az embereket. Kifelé mentében még egyszer visszafordult. Köszönöm tanító néni, s ezzel lehajol, hogy megcsókolja a tanítónő kezét, de az hátamögé rejtette s az asszony fejét két kézre fogva jobbról-balról arcon csókolta. A tanítónő, miután vendégét útnak bocsátotta, tovább folytatta félbehagyott munkáját, majd egy levelet írt arra a címre, amely a k’s kék papírszeleten volt. A toronyóra a hajnal közeledtét jelezte, s elütötte a hajnali 4 órát, mire fáradtan az ágyába bújt. Másnap reggel kissé fáradtan ébredt s első gondolata a levél volt. Még azon a napon postára adta egy romániai asszony címére, akit így szólított meg: „Asszonyom, segítsen nekem abban, hogy egy vérzőszívű édesanyának boldoggá tegyük a még hátralévő éveit1’. Teltek, múltak a napok, s végre megjött a várvavárt válasz, amelyben a romániai asszony közölte dr. Nagy Rudolfnak, az Erzsi néni fiának címét. Még azon a napon útban vcilt egy másik levél is, amely egy fiatal román orvosnak szólt. „Bocsásson meg, hogy zavarom önt. Először is bemutatkozom. Egy kis faluban tanítok itt Magyarországon, ahol a maga édesanyja is él. Bizonyára meglepi Önt a hír. Igen, ez igaz, a maga édesanyja él és várja az Ön levelét. Emlékezzék csak visz- sza, több mint 15 évvel ezelőtt, amikor az édesanyjának el kellett jönnie Romániából, maga akkor már 10 éves volt, de olyan nagy beteg, hogy lábra sem tudott állni. Édesanyja kilométereket cipelte a hátán, de már nem bírta tovább és egy határmenti faluban, idegen embereknél kellett hagyni Önt, egyetlen gyermekét. Édesanyja beteg, de nem tud és nem akart addig meghalni, amíg önről hírt nem hall. Nagyon kérem, keresse fel levelével édesanyját! A kis levél útnak indult és alig múlt el egy hét, amikor Erzsi néni sürgönyt kapott. „Anyukám, útban vagyok hozzád, ölel szerető fiad: Rudolf.” Balogh Sándorné Dombóvár