Tolna Megyei Népújság, 1958. július (3. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-27 / 176. szám

As „irodalom—művészet“ rovat verseiről

A Tolna megyei Népújság vasárnapi irodalmi oldalán rendszeresen megjelennek versek is a tanulmányok, tárcák, cikkek, novellák mellett. A megjelent versek színvonala eléggé ingadozó, jókat váltogatják gyengébbek, a csiszolt formakészségre vallók mellett néha megjelennek olyanok is, amelyeknek rímei zörögnek, az ütem is megbicsaklik néha és sorokat találni, amelyből hiányzik a vers nélkülözhetetlen dallamossága. Költőkben Tolna megye nem gazdag, jó költőt találni meg különösen nem könnyű. így aztán

— tisztelet a valóban tehetségeseknek

— azzal kell gazdálkodni, ami van. S hogy éppen a legjobbak versei körültek és kerülnek rendszeresen a rovatba és ezzel az olvasók elé, az irodalmi oldal érdeme.

Egy kérdés mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni. És most szóljunk elsősorban erről. Ez pedig a hangvétel, a tartalom, vagy ha úgy tetszik (így közérthetőbb) — a mondanivaló. Találomra, minden célzatos válogatás nélkül, nézzünk meg három számot. Az egyik Fenyő Lajos, a másik Hegedűs László, a harmadik pedig Zsikó Gyula egy- egy versét közli. Közülük kétségtelenül a legkiforrottabb, legizmosabb tehetség Fenyő Lajos. (Zsikó Gyula tárcái, esszéi jobban tetszenek, mint versei.) A „Strófák a Balatonról” időmértékes vers, minden pontosan a helyén van. Alig találni sort, amelyben megbotlana az ütem, látszik rajta a féltő műgond, de az ösztönös tehetség számos jele is. Csak éppen a ma Balatonja hiányzik, csak éppen az a Balaton, amit ma látunk, amit élvezünk, ami ma van. Fenyő versében a Balaton csak egy sereg színes, megejtő, költő tollára kívánkozó természeti képsor. Leírhatta volna költő ugyanezt száz évvel ezelőtt is, jobban, vagy rosz- szabbul, most nem ez a fontos, a tartalom mai lehetett volna, akkor is éppúgy, mint ahogy ma joggal érezheti bárki időtlennek — ha úgy tetszik, tegnapinak.

Hegedűs László a megye igen kis- létszámú költőgárdájának figyelemreméltó alakja. Olyan költő, akire szokás a divatos jelzőt használni: „őstehetség”. Ez az őstehetségi mivolt azonban nemcsak a mesterségbeli tudás értékéből (elnézést a kifejezésért, nem találtam jobbat), a költői közlés szépségéből von le, hanem nagyobb veszélyt is rejt magában. Úgy érezni Hegedűs ma jut el oda, ahol a népiesek — távol áll tőlem, hogy színvonal tekintetében párhuzamot vonjak — a harmincas évek táján voltak. Amit mondani akar abban is, s komor, baljós képeiben is, amelyeket nem tud feloldani egyetlen versében sem. Sőt éppen a helyenkint indokolatlanul felvillantott optimista, derűs kép hat idegenül a vers egésze után. Hegedűs számára a paraszt ma éppolyan, mint huszonöt, vagy ötvenöt évvel ezelőtt.

Zsikó Gyuláról még Fenyőnél és Hegedűsnél is rövidebben. Zsikó sokkal jobb novellista, sőt jobb kritikus, esszéista, mint költő. Verseiben csak dicsérni lehet a szándékot, hogy valami erkölcsi tanulságot lopjon az olvasó szívébe, ie2j azonban nem több tanmesénél. Igaz, maga sem tartja többnek, hiszen ez; a címet is adja itt közölt verseinek: „Tanítómese — felnőtteknek”.

Senki számára nem lehet közömbös, hogy a költők miről írnak. Nem csak a „hogyan”-on van a hangsúly, sőt elsősorban nem. Hanem mindenekelőtt az a kérdés: „mit”. S

vele együtt, vele párhuzamosan, de annak alárendelve és annak szolgálatában jön a „hogyan”. Ezt Kazinczy egyszer már megfogalmazta így: „Jót s jól, ebben áll a nagy titok”. Nem árt hangsúlyozni ismételten és mindig: nem elég jól írni, hanem jót is kell írni. Persze, hogy mi volt Kazinczy korában a „jó” s. mi ma, az egy másik kérdés, de ezt nam is kell különösen magyarázni.

Egyetlen költőt sem lehet erőszakolni, hogy erről, vagy arról írjon. Ez nem is áll szándékában senkinek, ellenben bírálni jogunk, sőt köte1 ességünk minden toliforgatót s éppen a bírálattal segíteni, hogy igazunkat elfogadják és magukévá tegyék. E:

nem jelenti azt, hogy nem jelenhet meg olyan írás, vers, amely nem a szocializmus dicséretét zengi, ellenben azt sem jelenti, hogy ezeket w verseket hallgatólagosan és elvtelenül csak tudomásul vesszük. Ellenkezőleg, alkalmazni fogjuk a kritika fegyverét, de úgy, hogy attól csak a gyom pusztuljon ki, ellenben végül is hozzon virágot a hasznos növény.

Figyelemreméltó vitát váltott ki Csányi László elmúlt vasárnapi számban megjelent írása, a „Jegyzetek a versről”. Az irodalmi rovat elkövette azt a hibát, hogy nem közölte, a tanulmány Csányi László álláspontja és annak több megállapításával, kitételével a szerkesztőség nem ért egyet. így esetleg azt a látszatot kelteltte, mintha az a szerkesztőség véleménye is lenne. Erről nincs szó, mert, Csányi tanulmányának értékeit elismerve, el kell mondani, hogy néhány olyan megállapítást tartalmaz, amely a marxista szemlélet számára elfogadhatatlan. S ezt éppen most, amikor a lapban megjelent versekről szólunk, kell elmondani, nehogy Csányi cikke esetleg —• bizonyos, hogy szándéka ellenére — megnehezítse szándékunk megvalósítását, nevezetesen, hogy a Tolna megyei költők figyelmét a ma felé fordítsuk. Helytelen, hogy Csányi kizárólag a formáról szól akkor, amikor a versről, mint általában fogalomról beszél s valószínűleg szerencsétlen a Kosztolányi idézet használata is. Elfogadhatatlan a megállapítás így, és minden magyarázat nélkül: „az előadás módja alakít remekké egy verset...” S különösen elfogadhatatlan így befejezni a gondolatsort: „A legtöbb nagy vers tartalmi kivonattá szürkítve rendszerint teljesen érdektelenné válik: minden a költői közlésen múlik”. Ha jól tudom, Kosztolányi mondta egy helyt: egy fogpaszta reklámról is lehet remekművet írni. Nos, ez nem igaz. De ha ez nem igaz, akkor Csányi megállapítása is sántít. A tartalom és forma egysége nélkül nincs jó mű és minden esetben a tartalom az elsődleges, mert enélkü1 a forma csak) öncél, játék, amit bárSzekszérd város

A könyvtárak tanácsosításával kapcsolatban a városi tanács vezetősége is az ügy jelentőségéhez méltó módon foglalt állást. A jövő évtől kezdve saját kezelésbe veszi az ózsáki, szőlőhegyi és csatári népkönyvtárakat. Mindegyik könyvtár számára külön helyiséget kíván niz- tosítani, s ezt ellátja a szükséges berendezéssel, felszereléssel. A jelenlegi minimális könyvállománynak jelentős, a szükségletnek megfelelő bővítését tervezi, közel 40 000 forintnyi összeggel, ami a három külterületi könyvtár számára kb. 2000 kötet új könyvet jelent. Ezenkívül napilapok, folyóiratok szolgálják majd a zömmel paraszti lakosság művelődését.

könyviári tervei

A város belterületén működő 3 fiókkönyvtár jobb könyvellátása érdekében pedig az idén is, a jövő évben is 10 000—10 000 forint támogatást helyezett kilátásba a községfejlesztési alapból.

Az új Megyei Könyvtár építét- séhez rövid időn belül telket biztosít a város központjában, s ezzel nagy mértékben hozzásegíti a könyvtárat megnövekedett feladatainak elvégzéséhez.

Ez, valamint a fenti könyvtári célokra tervezett kb. 100 000 forint összegű segítség minden dicséretet megérdemel, s a város és külterületek művelődni vágyó lakossága bizonyára nagy örömmel fogadja.

KÖNYVISMERTETÉS

FRANZ WERFEL:

A NÁPOLYI TESTVÉREK Az öreg Pascarella szinte üvegházban, az „ellenséges” külvilágtól elzárva neveli hat kedves, okos gyermekét. Ugyanakkor azonban ő is ridegen elzárkózik előlük. Inkább zsarnok, mint apa, gyermekei nem annyira szeretik, mint inkább félnek tőle. Hogyan tör be a külvilág és a szerelem a Pascarella-család zárt világába, miképp küzdenek a Pas- carella-gyermekek a minden érzést elnyomó apai hatalom ellen és miképpen oldódnak fel az ellentétek — ezt mutatja be megértő szeretettel, igaz humanizmussal a szerző ebben a fordulatos történetben. STEFAN ZWEIG: BALZAC A könyv Stefan Zweig poszthumusz műve, s a végső simításokat már nem maga Zweig végezte el.

milyen művészi fokon űznek is, csak játék marad. S öncél.

Csányi László tanulmányára csak azért volt szükséges kitérni, nehogy ellentmondás keletkezzék a lapunkban verseiket rendszeresen megjelentető Tolna megyei költőkben.

A ma költői előtt két út áll. Az egyik az öncélú formajáték, a szépDe a könyv egész boltozatának szerkezete végleges, stílusa, hanghordozása, felépítésének módja jellemzően Zweigé, az érett művésszé s pontosan felmérhetők rajta az író életrajzi műveinek sajátosságai. A Balzac-életrajz Zweig legjobb ilyenirányú művei közé tartozik; nem hiába foglalkoztatta őt a francia regényíró-óriás roppant alakja jóformán egész életén keresztül; Zweig nemcsak ismeri Balzacot, ismeri minden művét, levelezését, megnyilatkozásait s a leglényegesebbet abból is, amit Balzacról írtak, hanem ennél is többet tud róla. Megérti, az írótárs beleérző művészetével megragadja egyéniségének leglényegesebb vonásait, s azokat újra, meg újra, a fejlődés különböző szakaszaiban megismételve állítja az olvasó elé.

lelkek önmaga korlátái közé zárt, tértől és időtől mereven elzárkózott verselgetése. A másik út meglátni a mát, a ma emberét és a jövőt olyannak, amilyenné- a ma embere formálja. Ez a „jó”, amit „jól” kell csinálni. Ebben áll a nagy titok.

LETENYEI GYÖRGY

Keserű tenger

Mintha a két n tietű közé feszítette volna ki a szót, amely már majdnem muzsikált, távolian és sejtelmesen, mint egy húr, s meghitt örömöt jelentett, de kalandos veszélyt is; Ujja a térképre mutatott s így mondta: Warnemünde. A férfi mögötte állt és bólintott.

Fiatal házasok voltak, s az élet ebben a pillanatban egyformán jelentette számukra a szerelmet, az otthont és a gyerekeket, a hivatali előléptetést és Warnemündét. S természetesen a békét is, mert a háborús és bombázott Budapest felett egyszer ki kellett tisztulnia az égnek, ahol most konok bombázórajok húztak el, naponta.

A férfi bólintott és így mondta, mosolyogva: »majd ha béke lesz«. Egyszerűen és természetesen mondta ezt, egy ideig hallgatott, majd hozzátette:

— Milyen furcsa, harminc éves vagyok és nem láttam még a tengert.

Később még ezt is mondta:

— Nem is tudom, hogyan lehet tenger nélkül élni? A víz az őselem, a görögök, valami költői sugallatot követve a kezdetet látták benne. Érdekes, már egész fiatal koromban is a tengerre vágytam, de soha nem tudtam eljutni oda.

— Majd, ha béke lesz — mondta az asszony. — Egyik nyáron, a szabadságod alatt elmegyünk a tengerpartra. — És ismét kimondta a szót: Warnemünde.

— Miért éppen Warnemündébe akarsz menni? — kérdezte a férfi;

— Nem tudom — mondta az asz- szony, s tovább nézte a térképet. — Talán azért, mert németül mind a (ketten , tudunk valamelyest. Talán csak a név különös zenéje csábit.

Nézte a térképet s így beszélt tovább:

— Warnemünde a Balti-tenger partján fekszik, s valószínűleg kicsi hely, mert egészen apró betűkkel írják a nevét.

A férfi sokáig nem szólt. Ujját végighúzta a vasútvonalak piros csíkján, egyes városoknál megállt,

mintha ki kellett volna pihennie az elképzelt utazás fáradságát.

— Vannak emberek — mondta —, akik állandóan a tenger mellett élnek. Megszokták a végtelen vizet, s ami a számunkra csoda lenne és különleges élmény, az nekik természetes. De azt hiszem, épp ez hiányzik az életünkből, a változás ka'and- ja, az izgalom, ami akkor fogja el az embert, amikor útnak indul. Akik a tenger mellett élnek, valószínűleg a hegyekbe vágynak, vagy egyszerűen csak idegen emberek közi:. Mindenki kívánkozik valahová. Nem hiszek a francia mondásban — tette hozzá —, az elutazás nem jelenthet semmilyen halált, inkább erőt és kedvet jelent.

— Warnemünde — ismételte az aszszony, s lehunyta a szemét. — Ugye, elmegyünk egyszer oda?

— A tenger — mondi i a férfi, aki talán nem is hallotta a kérdést. — A görögök így hívták, thalatta. Milyen gyönyörű szó, érzed, szinte benne morajlik a tenger?

Ezen az éjszakán nem volt légiriadó. Álmukban messze vizek sodorták őket, s úgy érezték, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. S a hullámok is, ők is ezt mondták: thalatta.

Amikor megkezdődött az ostrom s a pincébe szorultak, az egyik bombatámadás után, a félelem oldódásában, ismét eszükbe jutott. Ültek az összecsukható vaságyon, az asszony a férfi mellére hajtotta a fejét, s így mondta, mint egy sóhajt:

— Emlékszel? Warnemünde.

A férfi mosolygott. — »Aludj — felelte —, mindjárt hajnal lesz«. — S óvatosan ringatni kezdte: »thalatta,

— súgta — aludj szélen. Thalatta«.

— A szomszédos utcában kattogott a gépfegyver, a levegőben repülőgépek búgtak. De ők a sűrű éjszakán

át is hallották a tenger zúgását, mert tudták, hogy egyszer béke lesz.

— Emlékszel? — kérdezte az asz- szony és mosolygott. S így mondta:

— Thalatta. Drezdában leszállunk majd, mert meg akarom nézni a Zwingert. De rögtön utazunk is tovább, a tengerhez. — S kis szünet után hozzátette: — Warnemünde.

A lakásban álltak, melynek ablakát betörte a légnyomás, s az üvegszilánk elborította a padlót. Az utcán egy döglött ló hevert s nem messze egy házat bombatalálat ért! A szétvált falon a lakásokba lehetett látni, ahol valamikor emberek éltek; Csak a képek maradtak sértetlenek, a sárgára festett falon, a megrepedt bútorokat vastag por fedte. A betört ablakon át nézték az utcát; amelyet elborított a törmelék és a kétségbeesés. Itt valamikor emberek jártak, a sarkon szerelmesek várták egymást, s aki elindult innen, valahová megérkezett. De merre lehetne elindulni most, széttört cserepek és lehullott vakolat között, s ha botladozva is, de megérkezne-e valahová az ember? Távolról lövések döreje hallatszott, s az asszony megrázkódott.

— Még most sincs vége? — kérdezte, de nem nézett a férfire.

Az aszparágusz azonban épségben maradt. A növény gondtalanul zöl- dellt a cserépben, s az asszony, a pusztulásnak ebben a gyászában,, nem is értette meg, hogyan maradhatott épségben az aszparágusz, mely örökzölden üzent egy messze névnapról.

A tengerről azonban hónapokig nem is beszéltek.

Aztán lassan minden rendbejött. Az utcáról eltakarították a romokat, a házban megcsinálták a vízvezetéket és beüvegezték az ablakot Még minden gyanús volt és kétséges, bonyolult üzletekről lehetett hallani, az emberek dollárról és aranyról beszéltek, de a sarki fűszeres ismét kinyitott, s elvétve már lisztet is árult. Még néha eszükbe jutott az a téli nap, amikor először tértek vissza az óvóhelyről, de már egyre távolodott tőlük, bizonytalan emlékké vált. Az aszparágusz ugyanúgy zöldellt az ablak melletti állványon, mine akkor, s az asszony, ha az ostrom napjaira gondolt, úgy érezte, az aszparágusznak volt igaza.

És egy nap, váratlanul és meglepetésszerűen, ismét eszükbe jutott a tenger, s valami bizonytalan honvágyat éreztek, melynek eredete ugyan tisztázatlan volt, mert homályos emlékekkel jelentkezett, mintha egyszer már jártak volna a föve- nyes partokon, s hallották volna a tenger zúgását is, amint ezt a lágy dallamot ismételte: thalatta. Olyan volt, mint egy hívó szó, mely mesz- sziről jön, a lélek és az emlék szövevényes útjait járva meg, azúr égboltot és sós levegőt hoz magaval, forró szeleket és tikkasztó éjszakákat, de mindennek mélyén, túl az időn és távolságokon is túl, örökzöld fák lengenek a szélben, amilyenekhez az isteni Nausikát hasonlította a vándor Odisszeusz.

Ez ősszel történt. A Margitszigeten jártak, s az asszony elnézett az ereszkedő alkonyatban.

— Warnemünde sem lehet szebb — mondta —, de nem nézett a férfire.

Egy ideig hallgattak, a folyót nézték, mely egyre sötétebb lett az őszben és az estben.

— Nem, biztosan nem szebb — mondta a férfi —, de más. S azt hiszem, ez a fontos.

Aztán később, minden átmenet nélkül:

— Délen áttetsző^ a tenger, de

északon sötétebb, majdnem titokzatos. — S hozzátette, mintegy magyarázatként:

— így olvastam valahol.

Az asszony ezt felelte:

— Azt is mondják, hogy a tenger keserű. Talán azért, mert a vizében só van, és jód, s ettől kesernyés az íze.

Amire hazaértek, egészen besötétedett.

— Te hiszel még benne? — kérdezte az asszony két cigaretta között.

— Hiszel még abban, hogy egyszer majd ott állunk a tengerparton, Warnemündében, vagy akárhol, s nem gondolunk semmire, még egymásra sem. Mert úgy képzelem, az ilyesminek megejtő hatalma van, s egymásról is megfeledkezhetünk; Hiszel még benne? — kérdezte szinte kiáltva s a férfire nézett.

— Hiszek — mondta a férfi egyszerűen. — Most béke van és még- sincs béke. Ezt úgy hívják, hidegháború. De ez sem tarthat örökké;

Az asszony hátradőlt a karosszékben. így mondta:

— Azok, akik ezt csinálják, biztosan nem gondolnak ránk, senkire sem gondolnak. Képzelj el egy amerikai fegyvergyárost, aki most, talán épp ebben az órában ül az irodájában és az atomágyúk haszonkulcsát számítja. Ha odamennél hozzá és azt mondanád neki, hogy valahol Magyarországon él két ember, aki még nem látta a tengert, valószínűleg vállat vonna. Millió és millió ember él a Földön, aki nem látta a tengert. Olyan fontos ez? — kérdezte és azonnal válaszolt is:

— Azt hiszem, nagyon fontos;

így ültek és hallgattak, s úgy érezték, minden sokkal távolabb van tőlük, mint hitték. A férfi felállt és legyintett, mintha azt mondta volna, mindegy, ne is beszéljünk róla; Szájában keserű ízt érzett, sós és fanyar ízt, valami idegen, egesz testét átitató keserűséget. — »Mint a tenger« — gondolta — és lehunyta a szemét.

(1953) (Csányi László)