Tolna Megyei Népújság, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-15 / 140. szám
8 TOLNA MEGVE1 NÉPÚJSÁG 1958 június 15» A TESTAMENTUM ?? Ugye ez nem kerül a noteszba?“ I. Amikor a dörömbölés megszűnt és az éjszakai álomtól zilált Julis asz- szony megnyitotta az ajtót, első pillanatban a Hold fényénél borotválat- lan, sötét férfi arcot pillantott meg, s a férjére ismert benne. — Megjöttél! Lajos! Lajoskám! — Zokogta széttárt karokkal s magához ölelte a mozdulatlan alakot, A férfi agyát forró vérhullám öntötte el, amikor az asszony puha, meleg karjai a nyaka köré fonódtak, de aztán erőt vett magán és gyengéden kibontakozott az ölelésből. Amikor az ajtó telihold fényét takaró árnyékából kilépett, az asszony riadtan csapta össze kezét. — Szent Isten, hisz ez nem az én Lajosom! — kiáltotta s az ajtónyíláson beljebb húzódva riadt tekintettel figyelte a férfit. — Nem ismersz meg, Julis? kérdezte az s ahogy ott állt a tompa holdfényben, baljós szomorúság áradt mozdulataiból. — Nem ismersz meg? — ismételte újból a kérdést. — A Kis Péter vagyok, a komád, aki együtt voltam a Lajosoddal fogságban. Az asszony tétova mozdulattal lépett feléje. — Mindig hasonlítottatok egymásra, de sohsem gondoltam volna, hogy összetévesztelek benneteket— mondta félénken Julis asszony, aztán hirtelen megint a férje jutott az eszébe. — Mi van a Lajosommal? Kiss Péter megrázkódott a kopott katonaposztóból készült ruhában s a fülledt augusztusi éjszakában hirtelen úgy érezte, mintha jeget csúsztattak volna a nyakába. Lehajtotta a fejét és zavartan motyogta. 1— -Ügy egyeztünk meg, hogy az első utam ide vezet, s én betartottam az ígéretemet. Azért zavarlak ebben az éjszakában. Ez volt az utolsó kívánsága ott a tífuszos barakban, amikor beszéltem vele... — Utolsó kívánsága?! — sikoltotta eltorzult arccal az asszony s néhány tántorgó tétova lépést tett a szoba belseje felé, mielőtt elájult volna. Kiss Péter óvatosan végigfektette az élettelennek látszó fiatal asszonyt a csipkézett szélű puha vánkosokkal felmagasított ágyon. Lábújjhegyen lépkedve elhagyta a szobát, s aztán megindult a távolban fehérlő széles tomácú ház felé, ahol a szülei laktak. IL A határban találkoztak újból. Este volt már. Péter hazafelé tartott szekerével, amikor megpillantotta. — Későn van már. Gyere haza Juliska —. kiáltótta feléje. — A fiatal asszony pár percre megállt a munkában. — Még ezt levágom — mutatott az alig 40 négyszögölnyi kukorica szárra, fáradtan mosolyogva. Péter leszállt a kocsiról és odament hozzá, aztán elvette tőle a kóróvágót. — Miért dolgozol még mindig ennek a pohosnak, hisz földet kaptál? — Földet? — ismételte ingerülten a fiatal asszony. — Az igaz, hogy kaptam földet, de lovat azt nem kaptam hozzá. Három napig dolgozom robotban, hogy egy napra megkaphassam a lovakat ettől a piócától. — Hány holdat kaptál? —kérdezte Péter. — Hármat. — Válaszolt az asszony. — Mától kezdve nekem szólj, ha kocsira van szükséged. Én majd minden munkát elvégzek. — Mondta a fiú, közelhajolva s gondolatai felidézték akaratlanul is a pillanatot, amikor az asszony tévedésből nyaka- köré fonta forró karjait. III. Alig múlt el egy esztendő. Az egyik vasárnapon ebéd után Kis bácsi a pipáját tömködte éppen, amikor Péter feléje fordult s bejelentette nősülési szándékát. Az anyja kezében megállt a tányér, amit mosni készült, s kíváncsian kérdezte. — Osztán kit akarsz elvenni, fiam? — Lajos hallgatott, majd nagy- sokára, amikor az apja szájából is hallotta a kérdést, zavart hangon válaszolta. A barátomnak, a Lajosnak az özvegyét, a Julist... Egy idősek vagyunk ... ülünk is egymáshoz. — Tudtam ... Tudtam, hogy ide vezet ez a sok „segítség” — kiabált az öreg Kis, fia szavait megszakítva ■—, csakhogy ebből semmisem lesz. Kapsz te lányt is. Még pedig gazdalányt. Csak nem engedem, hogy a fiam, aki a 12 hold földemet örökli egy olyan földönfutó özvegyét vegye el?! Hát mit gondolsz te? Többet meg ne próbálj \ bármit is segíteni neki a fogattal, mert akkor kitagadlak .. Kitagadlak, érted, s a földemet olyannak adom, aki meg tudja becsülni. Érted... Érted?! — Ordította magából kikelve az öreg ember s az arca a dühtől lilára változott. Péter soha nem mert ellentmondani az apjának. Babonás félelemmel viseltetett iránta. Most mégis kibúvót keresett s' félénken az anyja felé fordulva mondta: — De a gyerek végett is ... A gyerek ... gyerekünk lesz. — Sírni kezdett. Huszonnyolc éves volt s úgy sírt mint egy kisgyerek. Az anyja odavágta az elmosott tányért az asztalra, hogy százfelé törött. — Szóval gyerekkel akar megfogni? Gyerekkel?! Hát akkor sem lesz a ti házasságtokból semmi — kiáltotta toporzékolva. IV. Hosszú, nagyon hosszú idő telt el az emlékezetes vasárnap óta. Julis asszony, hogy ne keljen az igauzsorától szenvednie a Péterrel való szakítás után, már 1949-ben belépett a termelőszövetkezetbe. Péterből, akiben mély, kitörölhetetlen nyomot hagyott a szerelem, agglegény lett. Fásult egykedvűséggel végezte munkáját. Nem telt öröme sem a földben, sem az életben. Szülei egyre öregebbek lettek. Kis néni tavaly ősszel ágynak dőlt. Csak alig pár nap választotta el a haláltól, amikor egy délutánon sokáig tárgyalt férjével titokzatosan sugdolóz- va, mialatt Péter a jószágokat etette. Amikor a fiú belépett a szobába, Kis néni vékony, aszott karjával az ágyához intette s erőtlen, fáradt hangon megszólalt: — Én elmegyek fiam... Itt hagylak. De nem akarom, hogy boldogtalan légy. Ha meghalok szükség lesz a háznál asszonyra — megakadt néhány pillanatra, erőtlenül köhécselt, aztán folytatta-menj el a Juliskáért, meg a kis unokámért, akit eddig csak távolról láthattam, hívd ide s aztán el se engedd többé őket. Legyenek a tieid. Juliska rendes, becsületes asz- szony maradt, várt rád. Apáddal úgy gondoltuk, hogy a földdel, a 12 hold földdel lépj be a szövetkezetbe. Érted fiam, a szövetkezetbe, mert ott van a helyed az asszony mellett. Most már tudjuk, hogy tévedtünk akkor, bocsásd meg a mi tévedésünket, élj boldogan azzal, akit szeretsz — mondotta remegő hangon a vékony csonttá aszott öregasszony s kékeres kezeit kiterjesztette a fia felé, mintha áldást osztana. A váratlan szavakat, amelyeket Péter az ámulattól és örömtől remegve hallgatott, az apja még megtoldotta: — Sokat beszéltünk mi már erről, meghánytuk-vetettük mindenféleképpen, mielőtt ezeket veled tudattuk volna — mondta csendesen — ezért azt akarjuk, hogy úgy tekintsd anyád akaratát, mint a végrendeletet, mert most a végső testamentumát mondta. Haypál Tibor ólintottam, hogy nem. A nyomaték kedvéért még a jegyzetfüzetet is zsebretettem. A titkár ugyanis — községi tanács- titkár — mondani akart valamit, de csak azzal a kikötéssel, hogy nem jegyzem fel. A felsőbb szervről, a járási tanácsról lévén szó és mivel kíváncsi voltam az esetre, megígértem. Az ígéretemhez hű maradok, nevet, helyet nem árulok el, de úgy érzem, hogy az esetről a tanulságok miatt írni kell. — Milyen eredménnyel végződött az az ellenőrzés, amikor a járási tanácstól olyan sokan kijöttek ide a községbe? A titkár gyanúsan rámnéz, mint aki csodálkozik, hogy már én is tudok az esetről. — A hivatalos, vagy az egyéni véleményemre kíváncsi? Ezen pedig én csodálkoztam: „hivatalos vélemény”, „egyéni vélemény” — mi lesz ez? — Először talán mondja el az egyéni véleményét. — Elmondom de ugye ez nem kerül a noteszba? Mert különben nem mondom el. Szóval arról nekem az a véleményem, hogy nem sok értelme volt neki. A járáson azt gondolták, hogy jó lenne valami olyat tenni, amire a megye is felfigyel és erre kieszelték, hogy nagy apparátussal kivonulnak ide hozzánk, itt üléseznek és megmutatják, hogyan kell dolgoznunk. Egy egész nap itt voltak, nyilván sok költségbe került a „kiszállás”, de amit itt nekünk elmondtak, merem állítani, hogy azt nyugodtan elintézhették volna egy levélben is. — Tehát ez az „egyéni” véleménye ... Es mi a hivatalos véleménye? — A hivatalos véleményem? Hm ... Szóval alapjában véve jó volt, hogy a járástól olyan sokan kijöttek. Sok hasznos tapasztalatot, tanulságot nyújtott a közös megbeszélés. A végén már elmosolyintotta magát és megkérdezte, hogy mond ja még tovább is? „nem, nem köszönöm — válaszoltam — már ismerem a „hivatalos véleményét is”. „Egyéni vélemény”, „hivatalos vélemény”. Nem tudtam egy darabig szóhoz jutni. Egy ember szájából hallottam ugyanarról a dologról két véleményt — két teljesen ellentétes véleményt. Egy felelősségteljes beosztású ember szájából. Hogyan lehet ez? Miért van erre szükség? Sokat tűnődtem a dolgon és hogy világosabban lássak, ahhoz szintén a titkár segített hozzá egy elejtett kijelentésével: — De nem feledkezik meg az ígéretéről? Tudja, én innen szeretnék nyugdíjba menni... Talán azért készít magának kétféle véleményt, azaz egy úgynevezett „hivatalos” véleményt is az „egyéni” mellett, hogy jobb színben tündököljön a járás vezetői előtt és ezzel stabilizálja állását? Minden valószínűség szerint ez van a dolgok hátterében. A biztonság kedvéért igyekeztem megismerni a szóbanforgó járási tanácsnál lévő szellemet. Egyáltalában nem tapasztaltam, hogy ott valamiféle terror uralkodna a kritizáló tanó.csi funkcionáriusokkal szemben. Tehát ez nem áll fenn, hogy a községi tanácstitkárt esetleg megfélemlítették. Hadd tegyem hozzá, hogy egész közéletünkből eltűnt az a szellem, amikor nem volt tanácsos „felfelé” bírálatot gyakorolni. Ez ellen az országos párt és állami vezetők is küzdenek. Az okot tehát nem itt, hanem magában a tanácstitkárban kell keresni. Ha valakit funkcióba helyeznek, akkor nem utolsósorban azt is kívánják tőle, hogy legyen egyenes, nyílt jellemű. Márpedig ez az eset nem tartozik az egyenes, nyílt jelleműséghez. Egyenes, nyílt jellemű embernek nincs kétféle véleménye egy és ugyanazon dologról, csak egy van, amely az ő emberségéből, világnézetéből, hi- vatásszeretetéből fakad és ezt a nézetét szükség esetén nyíltan vallja is. Ha az ő meggyőződése az, amit „egyéni véleménynek” tart — egyébként lehet, hogy teljes egészében neki van igaza — akkor miért csak bizalmas környezetben meri elmondani és miért nem mondja meg szükség esetén a felsőbb szervének is őszintén, nyíltan? Miért mond helyette egy úgynevezett „hivatalos” véleményt’? A hibákon csak úgy lehet segíteni, ha azokat őszintén, nyíltan feltárjuk és neki is ebben a szellemben kellett volna eljárnia. Hadd mondjam el, a járásnak ez a kiszállása valóban nem volt valami szerencsés, több kifogásolnivaló volt benne. A tanácstitkár tehát, ha nyíltan megmondja a meggyőződését, a véleményét, még ha a járásnál akad is, akinek az nem tetszik, akkor is neki kellett volna győztesen kikerülnie a vitából, mert mellette az igazság. De ő ehelyett köntörfalázott, meggyőződésének nyílt védelme- zése helyett „kétféle véleményt” állított fel magában és ezzel csak azt árulta el, hogy nála hiba van a jellem körül s nem segítette a helyes módszerek kialakítását sem, ami pedig hivatásbeli feladata lenne. BODA FERENC Kukoricakapálók között. . . At az erdőn Egy árnyékos tavaszi délutánon erdőn ballagtam át a kistehénnel. Kezemben ág volt, homok a ruhámon, Ióbálőztam az elvásott kötéllel. Piros felbőgött, a jászolra gondolt, majd meg-megállt, az útpartot legelve. Lábam elnehezült. Hasam dorombolt. Gégém kiszáradt, mint a patak medre. Mert nem volt forrás, csak szikár akácok, sarjadó füvek, pár szál margitvirág. És homokos út, mely a dombra hágott, általütve a hosszú nagy léniát. Kék volt az ég. Madarak énekeltek, egyik csacsogva, másik búgva mélyen. A tetők fenyőillatoí leheltek. Már esett a nap. És nem volt ebédem. Egy karéj kenyér, mit reggel megettem s a lacikonyhák csapódó illata. Fröccs se jutott. Az adó fizetetlen. És újra kettecskén ballagtunk haza. Lám, az őseim gondja lett a gondom, verejték-porszagú és szürke élet. — Egy sötctbőrű lány jött fel a dombon, rozsét hozott a vállán tüzelőnek. Cigarettát kért. Zsebemet motoztam. Elfogyott. Ránevettem árván, sután. És kékes haja köré bókot fontam, míg éhes tehenem lenyúlt a fű után... Hegedűs László Szép egy tábla kukorica, száz hold egy darabban. Megvannak hozzá a kapások is, ott hajladoznak férfiak, asszonyok a hatalmas tengerben, számszerint negyvennyolcán ... A harci Petőfi Termelőszövetkezet valamennyi tagja... Szaporán jár kezükben a kapa, közben még folyik a terefere. Beszédtéma akad bőven a férfiak, az asszonyok számára is. Külön csoportban dolgoznak, a férfiak éppen előbbre vannak valamivel. Ez azonban nem zavartatja az asszonyokat. — A hamar munka sosem jó, — mondják — holnap majd elválik, kinek a munkája ért többet. Lehet, hogy aki legelőbbre van, annak a sorában marad zöld a gaz. — Soká lesz még dél? — egyenesedik fel egy pillanatra Horváth La- josné és megigazítja a kendőjét. — Tudják, nem reggeliztem, és most már jólesne az ebéd. — Én is csak néhány falatot ettem — mondja Kocsis Györgyné. — Hiába, így vannak az asszonyok, reggel korán felkelni, ellátni mindent otthon körül, a baromfit megetetni, kitakarítani, rendbetenni a lakást, aztán sietni, nehogy elkéssen a munkából és rendszerint az evésre nem jut idő. A zombai úton vontató poroz végig, kocsija mésszel van megrakva. A férfiak csoportjában nosza, támad is élénkség. Luboscsik Lajos bácsit ugratják. — Lajos bácsi, mikor hoznak meszetet? — Azám, a fene a Falvait, kibaba- rált velünk — élénkült fel Lajos bácsi, és ki tudja, hányadszor már, újból elmeséli, hogyan történt az eset a mésszel. — Még az Alkotmány idejében volt (az Alkotmány volt a Petőfi Tsz elődje) bementünk Szekszárdra meszetet hozni. Három kocsival... A Falvai ajálkozott, hogy jön az egyik kocsival. El is hajtotta a lovakat. Amikor odaértünk, azt mondja, amíg maguk megrakodnak, elugrom a rokonokhoz. Mi ketten meg is rakodtunk, de a Falvai csak nem jön. Gondoltuk, várunk, amíg előkerül, de csak nem jött. Közben sürgettek bennünket, mert szombat volt éppen, csak egy óráig voltak ott, aztán nekünk kellett megrakni az ő kocsiját is. Amire megrakodtunk, azért csak előkerült, hogy a fene essen bele ... — Lajos bácsi, hát jól mondta a Falvai... Amíg maguk megrakodnak, addig ő elmegy rokcmlátogató- ba... így kerül „terítékre” egyik is, másik is. Farkas Lajost a mentővel ugratják, éppen mikor megállnak néhány percre, elszívni egy-egy cigarettát, húznak egyet a vizeskorsókból. — Éppen kint álltam a ház előtt, láttam, hogy szaladt a mentőautó után, hogy „Álljanak meg, én vagyok a beteg” — meséli nagy nevetve az egyik férfi. Van is utána olyan nevetés, hogy még az asszonyok is odafigyelnek. Aztán folyik tovább a munka. A tábla nagyobbik fele már mögöttük van. A beszélgetés, a viccelődés közben szinte észre sem veszik, hogy telik az idő. Meg is jegyzi Bese Jó- zsefné: „Sokkal jobb úgy dolgozni, ha ennyien vagyunk, nem olyan egyhangú a munka, mintha egyedül kapálnánk, mint azelőtt a kimért parcellákon. Öt nap alatt megkapáljuk a száz hold kukoricát.” Kiérnek a soron, néhány percet ismét pihennek a tábla szélén Luboscsik Lajos bácsi, hogy“ a „me- szettel” kezdenek megint előhozakodni, új sorba áll és kiadja a jelszót: „Na, fogjunk hozzá...!” Amikor már mindenki új sort fogott magának és elhaladt néhány lépésnyire, elkiáltja magát: „Ebéd!” — Na, most jól elbolondított bennünket — zsörtölődnek az asszonyok, miközben a csapat megindul Ei völgyben levő tanya felé. A felhők mögül elő-előbukkano nap bizony, már delet mutat, mindenkinek elkel már az ebéd. Délután aztán újult erővel folyik a kapálás.
