Tolna Megyei Népújság, 1958. május (3. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-07 / 106. szám

1958 május 7.

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

8

Kigyűlt a fény

KISZ-tagok, együtt a kívülálló fiatalokkal..

— Egy pedagógus munkájának eredménye —

Nem egyszer adódik

olyan eset, hogy egy személy tevékenysége is változást tud hozni valamiben Ez történt például a grábóci fiatalokkal is. Igaz, kevesen vannak, mivel a község is kicsi, így a tevékenységükről sem lehetett (említést 'tenni. Kultúr- munka, sportolás — egyikkel sem törődött senki az elmúlt évben. Nem volt szervezet sem, amely a fiatalokat összefogta volna.

Tavaly, az iskolaév kezdetére új pedagógus került a községbe, Czik- lin Béláné. Hamarosan feltűnt neki, hogy a grábóci fiatalokkal nem foglalkozik senki és hiányában vannak szórakozási lehetőségeknek is. Felkereste Kovács Jánost, a községi pártszervezet titkárát, megbeszélni vele, mit lehetne tenni a fiatalság összefogásáért. Utána beszélt számos fiatallal, vállaljanak részt a Kommunista Ifjúsági Szövetség létrehozásában. Így sikerült létrehozni tavaly októberben a KlSZ-szervéze- tet Grábócon is.

Alig fél éves múltra tekinthet még csak vissza a grábóci KISZ- szervezet, de munkájáról érdemes beszélni. Miután megalakult a szervezet, a tanács gondoskodott számukra helyiségről, a pártszervezet pedig anyagi támogatást nyújtott, amelyből a fiatalok otthont teremtettek maguknak.

Igen, otthont

a szó szoros értelmében, mert egész télen keresztül ott voltak minden áldott este. Asztaliteniszeztek, sakkoztak, rádiót hallgattak, táncokat, színdarabokat tanultak. Ha valaki bekukkant a helyiségbe, nem csodálkozik, hogy olyan szívesen mennek oda a fiatalok. Az asztalokon sárközi-mintás térítők, az asztalok körül kényelmes, PVC-bevonatú székek, a padlón szőnyegek, a falakat ízléses keretbe foglalt Munkácsy, Hollósy Simon, Csók István reprodukciók díszítik. A helyiséget csillárok világítják meg, egyszóval olyan barátságos, vonzó a kis helyiség, amilyen — egy eszményi KlSZ-helyiség lehet. Vigyáznak is rá a fiatalok. A télen például, amikor meghallották, hogy valaki az ajtó előtt topog, a lányok kórusban kiabáltak ki: „Be ne jöjj, amíg le nem tisztítottad a cipőd... !”

Nem csoda ezekután, hogy olyan

szívesen jöttek a KISZ-be

a szervezeten kívüli fiatalok is. Nem sokkal ezelőtt még az a megállapítás járta: — Nem lehet itt csinálni semmit. — Erre azonban rácáfolt a szervezet tagsága, a kívülálló fiatalokkal közösen mutatták meg, hogy igenis, lehet. Cziklin Béláné és Garai Éva beszélnek erről:

akarunk venni a szpartakiád-verse- nyeken kerékpárban, futásban, röplabdában. Már beszéltünk arról is„ ki milyen számban indul. Bakii István 1000 méteres futásban, Lőrincz István kerékpározásban, Schmieder József súlydobásban, Pere Éva magasugrásban, Simon Anna távolugrásban, Kovács Margit talajtornában.

Aztán a szervezetben folyó nevelőmunkára terelődik a szó.

— Volt mit megváltoztatni —

■— mondja Garai Éva —, a fiúk például sapkával, kalappal a fejükön mentek táncolni, a beszédmodorukban is sok volt a kifogásolnivaló, de már sokat változtak. Érdemes volt megfigyelni, hogy az este a gyűlésen — a sportkör létrehozását tárgyaltuk —, amikor idősebb jött be, felálltak és átadták a helyüket.

Végül a további feladatokról érdeklődünk, amelyekről így beszél Cziklin Béláné: — Az őszig némileg alábbhagy a szervezet tevékenysége, mert a fiatalok nagyrésze dolgozni jár, a lányok, köztük Simon Anna, a szervezet titkára is, az erdőgazdaságba járnak dolgozni, a fiúk közül is többen más helyen dolgoznak. Azért alakítottunk egy segítő brigádot, amelynek az lesz a feladata, hogy nyáron idősebb parasztembereknek segítsen az araNegyvenkét szempár tüzében a katedra elé lépek és néhány keresetlen szóval az édesanyákról beszélek második osztályos tanítványaimnak. Elmondom nekik, hogy minden május első vasárnapján az édesanyákat ünnepeljük. Felidézzük áldozatos munkájukat és mind azt a sok szépet, amit értünk tesznek. Hogy fáradságos munkájukat és a sok aggódást mi is kifejezhessük, egy verset fog közülünk valaki elszavalni az édesanyák ünnepén.

A verset először magam mondom el. Az arcokon feszült figyelem tükröződik, csillognak a szemek és dobognak a meleg kis szívek: — Vajon ki lesz az a szerencsés, aki ezt a szép verset szavalhatja?

Amikor megkérdezem tőlük, hogy ki szeretné ezt a verset elmondani, több mint húsz kéz lendül a magasba. Püantásommál végigfutok az

tásban. A segítőbrigád tagjai között is találunk kívülállókat. Aztán tervezünk egy balatoni kirándulást, valamelyik szomszédközségbeli szervezettel közösen. A télen gyűjtöttünk rá egy kis pénzt... Az ősszel aztán majd egy nagyszabású szüreti bállal kezdjük a téli programot...

Egy évvel ezelőtt

még nem éltek szervezeti életet a grábóci fiatalok. Ma pedig jól dolgozó szervezetük, szépen berendezett helyiségük van. Mindebben pedig nagyrésze van Cziklin Bélánénak, aki sok elfoglaltsága mellett a KISZ-ben való tevékenységre is tud időt szakítani. Pedagógus, családanya, délelőtt a tanítás, délután a háztartás ezer gondja, és mindenre van ideje, — mert van hozzá szíve, akarata. Felettesei pedig nem egyszer mondják: „Elég lenne csupán az iskolai munka... Nem bírja ezt sokáig...” És ő csak mosolyog. Nyári szünidejének felét arra szánja, hogy ének- majd színjátszó tanfolyamon vegyen részt. Nemcsak olyan pedagógus akar lenni, aki a kisiskolásokat tanítja betűvetésre, olvasásra, az egész község fiatalságát akarja nevelni a Kommunista Ifjúsági Szövetségben végzett munkán keresztül. Egyre több ilyen pedagógusunk kell, hogy legyen.

BOGNÁR ISTVÁN

arcokon és megállapítom: igen, a megszokott személyek ismét. Azaz, hogy mégse... a harmadik padban Laci is felnyújtja a kezét, szinte ágaskodik, hogy észrevegyem.

Ez a jelenség meglepett. Laci rossz tanuló volt és jelentkezni sem láttam eddig. Hogy ki szavalja a verseit, arról már döntöttem, egyáltalán nem Lacinak szántam. Amikor kihirdettem, hogy ki fogja szavalni a verset, Laci csillogó két szemét pára lepte el, s mint száron- üiött virág, úgy roskadt le padjára. Maszatos arcát elborították a könnyek.

Meghatott a jelenet, s csak most jutott eszembe, hogy Lacinak már rég nem él az édesanyja. Szerencsére volt a kezem ügyében még egy vers, amit Lacinak adtam ki, bár nem bíztam abban, hogy meg fogja tanulni. Ezután többször figyeltem Lacit, s örömmel állapítotKettős ünnepet ültek május elsején a Tamási-szőlőhegy lakói, akik a henyei iskolában jöttek össze. A szőlőhegyiek május 1-én a nemzetközi munkásmozgalom nagy ünnepéről emlékeztek meg, de ugyanakkor ezen a napon ünnepelték a szőlőhegy villamosítását, kigyult a fény.

Az ünnepélyen Péti János elvtárs, a Magyar Szocialista Munkáspárt Megyei Bizottságának nevében szólalt fel. „Én magam is ebben az iskolában végeztem el tanulmányaimat — mondotta többek között. — Akkor bizony más körülmények között tanultunk, mert az iskolának még annyi berendezése sem volt, amire leülhettünk volna. Mi magunk vittük a kisszékeket, hogy le tudjunk ülni. Nehéz volt a szőlőhegyi lakosok élete Kevés volt a kereset, így petróleumot sem tudtunk vásárolni, kulturális életről nem is beszélhettünk. A nagykiterjedésű szőlőhegyen mindössze négy kút volt és több kilométe. rés távolságról kellett az ivóvizet hordani a szőlőhegyi lakosoknak, akik valamennyien cselédemberek voltak, s a környező nagybirtokosoknál szolgáltak. Vidóczi László elvtárs, a járási tanács vb. elnöke arról beszélt, hogy hosszú, göröngyös utat tettek meg a szőlőhegyiek addig, amíg villanyt kaptak. De nem volt hiábavaló a fáradságuk, mert a nép állama mindent elkövet azért, hogy a dolgozók életét szebbé, s jobbá tegye. A szőlőhegyi lakosok nevében Luka József, Kránitz István tanácstagok és Szemerédi Miklós az általános iskola igazgatója mondtak köszönetét a pártnak és a kormánynak, amely lehetővé tette, hogy a szőlőhegyiek évtizedes vágya beteljesülhetett.

tam meg, hogy jelentős változásokon megy át. Tízpercekben eddig mindig ő volt a leglármásabb, a „bandavezér" és mindig valami csintalanságon törte a fejét... Most félrevonult és hangosan tanulta a verset.

Elérkezett aztán a nagy nap. Laci még az ünnepség előtt elmondta nekem a verset, meglepődtem, eny- nyit soha nem is vártam volna tőle. Az ünnepségen ott állt mellettem és bizalmas pillantásokat vetett felém. Amikor rákerült a sor és szemben állt a közönséggel, úgy láttam, Laci egy kicsit megillető- dött. Az első szavak úgy repültek el ajkáról, mint a repülnitanuló kis fecskék a fészkükről. De megjött aztán a bátorsága és a csilingelő gyermekhang varázsba ejtette az édesanyákat, betöltötte a termet és a szíveket.

HAMAR IMRE

Az ünnepi beszéd elhangzása után az iskola kultúrműsort adott, melynek keretében Kelemen László, az iskola kollektívája által írt kis versben köszönte meg a villany bevezetését.

Kigyulladt a fény május elsején

Teljesült a régi, régi vágy Henyén.

Kicsi fehér házainkban villany ég.

Hol tegnap kis lámpafény pislogott

[még

Ma fénnyel és reménnyel telik meg

[szívünk,

Szebb jövő vár ránk törődnek már

[velünk.

Jobb sorsunk pirosló reggelén

Üdvözöllek villanyfény, szép május

[elsején.

JEGYZET

Hz egyenjogúságról

Hideg szél fújt... Autóbuszra vártam. Fáztam kint, így betértem a sarki kocsmába Dunakömlődön.

Az egyik asztalnál négy férfi ült beszélgettek, önkéntelenül is hallgatója lettem e beszélgetésnek ...

— Olyan cirkuszt csináltak a múlt vasárnap nálunk a nőkkel... Nőnap, vagy mi volt. Feleségem azóta állandóan zsörtölődik velem, hogy én így, hogy én úgy. Eddig is nagy volt a szája, de most meg igazán kitágították. Valami férfi volt kint Szekszárdról és az beszélte tele a fejüket — szólt az egyik.

— Mi, férfi? Hát milyen ember az, aki hivatalosan is az asszonyok pártját fogja? — felelt a másik.

— Valami vezetőember volt, aki beszélt, hogy de így a női egyenjogúság, úgy a női egyenjogúság. Csak, amikor zsákolni kell, akkor nincs egyenjogúság. Az a férfi is könnyen beszélt a női egyenjogúságról, mert biztos, hogy nem kell néki nehéz munkát végezni — így a harmadik.

A negyedik eddig csendben volt, most halkan megszólalt.

— Hát tudjátok, annak az embernek igaza volt. Nem volt annak egy szava sem rossz. Nékünk nagyon meg kell becsülnünk az asszonyokat, mi ezen nem gondolkodtunk eddig. Milyen sok dolga van egy nőnek otthon. A család a gyerek, gondok özöne. Mi hazaadjuk a pénzt. — Ne asszony!... Aztán a beosztást már az csinálja, hetven- féle rafinációval. Hajnaltól estig dolgozik. Amikor mi esténként itt- ott el-elbeszélgetünk, az asszony görnyed a gyerekek ruhája felett...

A másik három eleinte furcsáivá, majd később megenyhülve hallgatja a nőket pártfogó negyedik szavát, s utána megszégyenülve, elér- zékenyülve emelik magasra poharukat és szemük kifejezetten ezt mondja: Az anyák, a nők egészségére.

— Ja —

»rJ°0°0COCXXXXXX3CXXXXXXX)00000000000000C)000C OOOOOOOOOOOOOOOOOOOCXXaOOOOOOOOOOCOOOCttOOOOOOOOOOOOOaQOOOOOOOOOi

__V

E

gyszerű történet

CSIRAVy

■— A tél folyamán három színdarabot tanultunk és adtunk elő a „Kocsonya Mihály házassága” „A fösvény” és a „Három egyszerre” című darabokat. Ezenkívül sok egy- felvonásos jelenetet is tanultunk különböző alkalmakra. A színjátszócsoporton kívül hattagú tánccsoportunk is van, amely eredményesen szerepelt a bonyhádi járási versenyen is. A kultúrcsoport állandó tagjai — a Schmieder testvérek, József, Gyurka, Kati, Simon Anna. Kovács Mária és Margit, Pere Éva és a többiek közül szervezetenkívü- liek például a Schmieder testvérek. í azonkívül a táncszakkör vezetője. Vita Ilus sem KISZ-tag — így beszél a szervezet tevékenységéről Cziklin Béláné. Garai Éva még hozzáteszi:

— Aki számottevő fiatal van a községben, mindegyik rendszeresen! résztvesz a szervezet munkájában Bármikor

lehet rájuk számítani,

akárcsak a KISZ-tagokra.

Majd a szervezet munkájáról beszél Cziklin Béláné.

— Most van alakulóban a sportkör a szervezet keretében, és részt

A déli szünetben letették a munkát. A tarisznyából előkerült az elemózsia, és hatvan méter magasságban, a már felhúzott épület- falak biztos zugaiban falatozni kezd tek a munkások. A magyar ember, ha eszik, nem beszél. Pláne, ha fáradt.

Egy tizenhét év körüli inasfiú szemérmesen takarta el a csomagolópapírral kenyerét. Nem akarta, hogy szegénységét észrevegyék a többiek. Szalonnára már nem jutott. Sőt, holnap talán kenyérre se már.

Gyorsan bekapta az ebédet, és nekidűlt az egyik állványnak. Lába alatt hatvan méter mélységben terült el az egész világ apró házaival, szántóival, rétjeivel, s a távoli erdőkkel, melyeket egyáltalán nem ismert. Vágyat érzett egyszer elmenni arra is, ahova már nem látni el. Aztán gondolatai reálisabb tárgyra tértek, a holnapi ebédre, önkéntelenül is lesütötte a szemét.

Lába előtt, a falon kívül a készülő könyvtár kupolájának többszáz oníéteres hoejszúságában 20— 30 centiméter széles párkány húzódott. Csak úgy dísznek. Hirtelen ötlete támadt. Játékosan fordult a többihez:

— Mit adnak, ha ezen a párkányon megkerülöm a kupolát?

— Bolond vagy, kölyök? — mordult az egyik, s a többiek mintha misem történt volna, folytatták a falatozást.

— De komolyan mondom, na! — erősködött Kerék Józsi.

Erre már abbamaradt az evés, s a munkások fejüket a kenyérről felemelve, úgy bámultak az inasfiúra, mintha most látnák először.

— Leesnél, te szerencsétlen! — vitatkozik vele tovább.

— Ez az én dolgom, m agukra csak az tartozik, hogy mit adnak?

— Tíz pengőt! — vetett véget a vitának a mester, gondolva, hogy csak henceg a kölyök.

Alighogy kimondta az összeget, Kerék Józsi kifordult az állványon, s a párkányon termett. Hátát a fal felé fordítva tipegni kezdett jobbra. Egyre csak jobbra.

Az idősebbeknek a haja szála is égnek állt. Rémült szemekkel néztek utána. Kiáltani nem mertek, mert egy rossz 'épés biztos halál. Kerék Józsi pedig csak haladt a párkányon tovább. Jobb lábával öt

centit csúszott, s utána húzta a balt. Háta mögött a kezeivel tapogatta a falat.

Jó sokáig ment így, amikor óvatosan körülnézett. Nem tette még meg az út negyedét. Megállt pihenni. Nem félt, amikor elindult. Bízott hidegvérében és az egyensúlyérzékében. Még soha nem szédült az állványon. De ilyen helyzetben nem volt soha. Ideges remegést érzett a gyomortájékon és a szájában keserű íze lett a nyálnak. Izzadtság kezdett gyöngyözni az arcán. Talán az erős naptól. Csendesen nyalogatta a szájáig eljutott patakokat. A kezével nem volt tanácsos most hadonászni. Indult tovább.

A fél úton lehetett, amikor ismét megpihent. Sírni szeretett volna. A szüleire gondolt. Szegények és nyomorultak mint ő. Mi lenne velük öregségükben, ha most elpusztulna? A háta is fájt már a túlegyenes tartástól. Nem lehetett kicsit sem meghajolni, mert lezuhan a mélybe. A nap most pont a szemébe tűzött. Káprázott a táj. Űristen, mi lesz, ha elszédülök, gondolta és indult tovább.

Öt centi a jobb lábbal, bal lábat utána húzni. Aztán ismét és ismét. Egyszerű, mint a pofon. Most kibírhatatlanul nehéz. Egész teste görcsös fájdalom, rémület, szédület, zsibbadás. Agyát elönti a vér. szíve torkában dobog, térdei remegnek. Már nincs visszaút! Csak előre! Száz méter még! Talán sikerült! Megint elnézett a távolba. Ahol még nem járt, s ahová egyszer el kell jutnia. A végtelen megnyugtatta kissé. Mélyet lélekzett, s újult erővel tipegett tovább.

Könnyedén, úgy fordult be az állványon, mintha gyerekjáték lett volna az egész. A szakik megölelték és tíz pengő ütötte a markát. Egyet zsebre tett, kilencet közéjük vágott:

— Ma iszunk! Az én vendégeim mind!

*

A történet hőse mondta el nekem húsz s egynéhány év után. Ma már deresedik a haja, de kék szemeiben még ott mosolyog az ifjúság derült optimizmusa. Megjelenéséből, jó ruházatából látom, hogy céljait elérte. Rasszalóan csendesen rázza a fejét:

— Ma már nem tennék ilyet! Nem én!

Bakács Tibor