Tolna Megyei Népújság, 1958. április (3. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-20 / 93. szám

A Dunántúl irodalmi folyóirata, a Veszprémi Szemle

Könyvespolcok között

Most megjelent számával második évfolvamába lépett a Veszprémi Szemle, a Dunántúlnak jelenleg egyetlen irodalmi folyóirata. Ügy érezzük, az „egyetlen” jelző önmagában is minőségi követelményt tient: a Veszprémi Szemlének nemcsak pótolnia kell a korábban különböző helyeken megjelent dunántúli fo’yóira- tokat, hanem a veszprémi határokon túl meg kell találnia arra is a módot, hogy lapjain a Dunántúl irodalmi 'ipi.e f-ükröződhessék. A folyóirat szerkesztőiben van ilyen dicséreies hajlandóság, persze mindez nem lehet kizárólag elhatározás kérdése; az időnek kell megérlelnie.

Mit mutat a most megjelent szám? Ha az elsővel vetjük egybe, minden bizonnyal azt, hogy a kezdeti tapogatózás után a szerkesztő bizottság előtt mindjobban körvonalazódik egy szerkesztési elv, melynél a főcél az, hogy átfogó képet, teljes keresztmetszetet adjon a Dunántúl, elsősorban Veszprém megye életéről. A szándék dicséretes, de magában hordja a ku szaság veszélyét is s bár a mostani szám sokkal egyenletesebb, mint az első volt, mégis eléggé heterogén, amelyben egy Kodolányi-novella vagy egy Nagy László-vers szomszédságában megfér a bakonyi szelidí ett vaddisznókondáról, vagy a pápai texÚJ KÖNYV

Fodor József:

IDŐK ÚTJÁN

Fodor József kezdettől fogva igényes és maradandó költészete állandóan fejlődött, s tehetségének legszebb vonásai: a tiszta ódái hevület, minden életet tisztelő, szerető alázatosság, elhivatottságának biztos tudata, egyre mélyebbé és gazdagabbá váltak az évek során. Valamennyi kötete hű emberi dokumentuma egy lélek vergődésének, tiszta látásának, s a legszebb kötetek nemcsak Fodor József költészetének, hanem a modern magyar lírának is legszebb alkotásai közé tartoznak. Uj kötete is méltán sorakozik legszebb alkotásai közé s jelentős sikerre tarthat számot.

tilgvártásról szóló írás is. Az éremnek két oldala van: a szerkesztők épp ezzel törekszenek a teljességre.

A nyomdatechnikailag is kifogástalan második szám olvasása, az efféle egyenetlenségek ellenére is jó érzést kelt az olvasóban. S ezt a jó érzést nemcsak az diktálja, hogy az egyetlen jelenlegi dunántúli folyóiratot tartja a kezében, hanem az is, hogy jó folyóiratot olvas, amilyennek előállítása vidéken mindig nagy gondot és hozzáértést igényelt. A vesznré- miek folyóiratukkal kiállták a próbát s reméljük, nemcsak az olvasó, hanem az egész irodalom is hasznát látja majd.

Az új számot több „nagy név” is fémjelzi. Jankovics Ferenc elméleti írása, Kodolányi János novellája, Erdélyi József, Nagy László, Csőri Sándor, Várnai Zseni versei jelentik a beérkezetteket. Persze a többieknek sem kell szégyenkezniük, ha a színvonal nem is egyforma minden esetben; Búzás Huba, Káldi János, Garai Gábor, Cserhát József, Sárszegi Zsolt, Kapcsándy Sándor versei, Szentivá- nyi Kálmán novellája — bár őt az

előbbiek között illik felsorolni — szép értékei a folyóiratnak. Viszont épp itt kell két aránytalanságra rámutatni: sok a múltbanézés, — a halott szerzők majdnem többen vannak, mint az élők! — és kevés a szépirodalom. Laczkó Géza, Cholnoky Viktor írásai másutt is megtalálhatók, s ugyanígy kár Váli Mari emlékiratainak egy részletét közölni; biztosan akadt volna, aki új adatokat is tud Jókai pápai időzéséről. A szépirodalom hiánya nagyobb baj: hat kifejezetten szakdolgozatra négy novella jut, ebből is csak kettő élő író műve. Kevés a vers is: egy hétíves folyóirat nem elégedhet meg tíz verssel!

Mindez természetesen kiküszöbölhető hiány s nyilvánvaló, hogy a szépen indult Veszprémi Szemle, amelynek körültekintő szerkesztő bizottsága s egyre növekvő számú munkatársai vannak, a közeljövőben megjelenő harmadik számával még igényesebb, még jelentősebb lesz. Erre joggal lehet következtetni eddig megjelent számaiból.

Llök a nagy könyvespolcok tövében, kiküldésre váró könyvek barri- kádjai közt. Üj íróasztalomban te- szek-veszek, rendezgetek, amolyan „tabula rasat"-t csinálok. Kissé még céltalanul, szórakozottan, szüntelenül önmagamba fordulva is, mert ez a rendezgetés a lélekben is folyik.

Tegnap még a kedves, derűs iskola folyosóit jártam. Közel négyszáz gyermek lélekzetvétele, hangja, moccanása zsongott át a csukott ajtókon. A tízpercek szilaj robaját, fiúk és leányok kacagását szinte még most is hallom. Ha pedig kedves osztályom könnyes-sírós búcsúztatására gondolok, bizony sajog egy kissé a pedagógus szív.

Vajon jól sáfárkodtam-e’ Amikor a népmesék pajkos fordulataival nevettettem, a János vitézzel lelkesítettem, vagy könnyeket indítottam, jól játszottam-e a szívek húrjain? Érzelmeket és gondolatokat kavartam, hogy nemesedjék a lélek.

De ilyenkor az ember inkább előre tekint. Azt fontolgatom, hogy ide a némának tetsző könyvek közé mivégre települtem? Mit akarok, hogy a letörölt lapra új szándékok és tervek jelei kerüljenek? — S körülöttem ébredni kezd a sok holtnak hitt könyv, s mosolyogva már ők biztatnak feleletre. Nevelő voltam, s az is maradok. Csak tevékenységem formái változnak, de lényege nem. Eddig Kocza Lacik és Varga Julcsik ültek előttem, s az élőszó erejével tanítottam, gyönyörködtettem őket. Most kissé kitágult a kör, a Varga Julcsik, Kocza Lacik megsokasodnak. Az osztályterem megyévé tágul, s dombjai ölében úgy látom a falukat, mint tegnap még a padokban a fiúkat, lányokat. Kedves gyermekeim ezek lesznek ezután: a tolnai faluk s tanyák. Egy leszek én is a sok közül, aki segítem eljuttatni hozzájuk a tudást és szépséget hordozó betűk légióját. Együtt maradok az ifjúsággal, csak több közöm lesz a felnőttekhez is. Munkatársaim ■ is megmaradnak, sőt, megsokasodnak. S milyen lelkesek! Már van tapasztalatom róla, hogy szabadidejüket

feláldozva, sok esetben fűtetlen könyvtárszobákban szorgoskodnak, 3 jutalmuk az öröm, ha egy-egy jó könyvet adhatnak az olvasók kezébe.

Sokan talán nem is tudják, milyen csodálatos dolgot juttatnak a pedagógusok a pöttömnyi elsőosztá- lyosoknak fegyverül, amikor megtanítják őket olvasni. Alig kell hozzá három—négy hónap, s a kis apróság bátran elindulhat, hogy birtokba ve. gye az egész világot. Mindent, amit a tudósok, gondolkodók, költők kezdettől fogva megalkottak, megálmodtak.

Igen. Értem már jól a köröttem febrakozej ; sokezernyi könyvnek hallgatva is hangos biztatását. íróasztalom fiókjait szabaddá teszem, hogy lassan munkám új nyomaival teljenek meg. De lelkemben másik lapot nem nyitok. Túl az iskolától való búcsúzás pillanatnyi fájdalmán, már csak a lelkesítő parancsot érzem. Nem a magányt és egyedüllétet, hanem a tágabb nevelői célokért munkálkodó közösség bátorító erejét.

Misziai István

Kulturális hírek a nagyvilágból

A moszkvai országos idegennyelvű könyvtár újabb ritkasággal gazdagodott: egy 2212 kötetes kínai enciklopédiával, amelyet több évszázadon keresztül írtak.

*

A Delhi-i egyetem budhista tudomá nyok osztálya száz ritka tibeti kéziratot kapott adományképpen. A kéziratokról azt állítják, hogy megsemmisült szanszkirt szövegek fordításai. A kéziratokat a dalai láma ajándékozta Prasad indiai államelnöknek.

*

Vörösmarty és Gárdonyi kötet jelent meg románul. A Vörösmarty ver seket Veronica Porumbacu, Gárdonyi Egri csillagok című regényét Emil Giurgiuca fordította román nyelvre.

Csányi László

A LEJTŐN

Álltam a lejtőn. Zörögtek az ágak.

Még nem bomlott ki rügye az akácnak.

1

Zöldéit a rét, a fénynek színnel felelt.

A vetés fölött pacsirta énekelt.

j

Menyecske ment a völgyön át sietve, majd megállt, kosarát a fűbe tette.

A kökénybokorról letört egy ágat.

És rámsűtött nagy szeme: Téged várlak.

És tovább ment. A vérem zajlott, égett.

S a nyárfák mögül újra visszanézett.

Az eget néztem, mily csodásán kéklik.

Egy férfit sajnáltam, egy boldog férfit.

A nap csak fényiéit. Az ösvényre léptem.

Hogy kurtább legyen az út, fütyörésztem ...

Hegedűs László

A z öregasszony már negyedik napja haldoklott. Kerülgette a halál, de nem tudott beleszédülni a fájdalmakat végérvényesen feloldó semmibe. Időnkint élkékült, lélegzete hörgött, de aztán újra feléledt, szinte friss lett, szeme fiatalos figyelemmel járt körül és néha még a kezét is megmozdította, amikor különös súlyt akart adni szavainak. Ilyenkor, világos pillanataiban végignézett a szobában nyüzsgő rokonságon. Lánya, fia és két unokája ólálkodik a haldokló körül. A hírre, hogy anyjuk a végét járja, mindannyian gyászt öltöttek és pillanatra sem hagyják magára a haldoklót, s nem tévesztik szem elől egymást. Az első két napon még versengve igyekeztek kedvében járni, de amikor látták, hogy nem javul, de nem is rosszabbodik állapota, már alig szóltak hozzá, annál figyelmesebben jár körül szemük a szobában lévő tárgyakon. Érdeklődést tanúsítanak minden iránt, ami a há,zban fellelhető.

— Ezek már kinézték, kinek mi jut — gondolja az öregasszony. — Nem sok értelme volt egy életen át annyit gürcölni, de mégis jobb azt tudni, hogy az utána maradt vagyon felett fognak marakodni, nem a semmi váltja ki a veszekedést.

Egyik gyermeke sincs rászorulva az utána maradó örökségre. Nem is a kényszer tette őket számítóvá, hanem a megszokás. Az egy életen át beléjük rögződött gyűjtőszellem. A férfi féltékenyen lesi nővérét, aki nem késlekedik csomóba rakni az értékesebb holmikat. Közben már nagyobb téten töri a fejét. Vissza van a szőlő és ház elosztása, amely mindketten tudják ezt és az öregasszony is tisztában van

SZOMJÚSÁG

vele, nem fog a testvéri szeretet jegyében megtörténni.

Amikor évek után először találkoztak a haldokló ágyánál, mint igaz testvérek üdvözölték egymást, most halálos^ ellenségek. Mintha isten tudja mióta haraggal éltek volna.

— En úgyis messze lakom, jobb lenne, ha te viselnéd gondját a szőlőnek. Legyen a tied. — A férfi úgy mondta ezt, mintha ajándékot kínálna nővérének. De a nővér, aki magában már szintén felosztotta a vagyont, észrevette a csapdát.

— Mégis csak jobb lenne, ha tiéd lenne a szőlő. Te vagy a férfi, téged illet. —1 Nem az önzetlenség diktálta, s a jóakarat, hanem az, hogy a szőlő már régen megérett a gondos felújításra. Félannyit terem, mint ekkora területnek kellene.

íyiindketten arra számítanak, hogy a szőlőn kapva kap majd a másik, s neki marad a ház, amelyet gondozatlansága ellenére is jó pénzért el lehet adni.

Az öregasszony mindezt hallja. Nem fáj neki. Önmagával van elfoglalva. Készülődik. Már nem fél a haláltól, csak azt szeretné, ha gyorsan, észrevétlenül érkezne meg, s ő váratlanul szédülhet karjaiba. De nehéznek ígérkezik.

Kínzó szomjúság gyötri. Nyelve a szájpadlásához tapadt, nagyokat nyelt, kínosan. Lázas. Mintha parázs égetné a torkát, s a tűz átragad egész testére. Néha vízzel kínálják. Nagy kortyokban nyeli, de ez csak pillanatokra segített.

A néhány másodperces enyhülést fokozott kín követi.

Szinte testet ölt már ez a szenvedés. Egyik pillanatban csobogást hall, aztán, mintha csikorgó homokot kergetne a szél. S egyre inkább úgy érzi, hogy semmi más nem segít, csak egy korty bor. Soha nem ivott még szeszesitalt. Utálja a szeszesitalt, de nem a szőlőt. Férje halála után is mindennap kijárt dolgozni, rajongó szeretettel csüngött a megélhetést adó néhány rizling és kadartőkén. S szüret előtt az érett szemeket mégcsak elcsipegette, de a mustot már nem itta meg. Néha megtréfálták és borral kínálták, ilyenkor undorral fordult el, s napokig sértődött volt az ízetlen tréfa miatt. De az undor mellett más is visszatartotta. A szőlő terméséből élt évtizedeken keresztül a család, ez biztosította viszonylagos jólétüket. Szentségtörés lett volna, ha nem eladásra jut a termés minden cseppje.

S most szomjas. Kibírhatatlanul szomjas. Bort kívánt. Azt a néhány napot, vagy talán órát, ami még vissza van, odaadja egy ital borért. Amikor bort kért, az egész család megdöbbenve nézett rá. Első pillanatban azt hitték, megzavarodott. Szánakozva nézték és senki nem vette komolyan a kérését. Csak akkor hittek neki, amikor már többször elismételte. Bor azonban nem volt az egész házban. Amikor ezt megmondták neki, könyörgőre vált a tekintete, koldus nem kér megindítóbban, mint ahogyan gyermekeihez fordult, hogy menjenek el a tanyához, s hozzanak haza kedvéért egy . üveggel.

árom kilométerre van a tanya. Kint hideg szél fúj. Egyiküknek sem volt kedve elindulni, s inkább legszívesebben lebeszélték volna anyjukat a bor- ivásról.

— Édesanyám, hiszen soha nem itta meg a bort. Ha kínálták sem fogadta el, — szólt a lánya.

— Lányom, én még soha nem ittam bort. El sem tudom képzelni, milyen lehet. Ha eddig undorodtam is tőle, most kívánom. — Nehezére esett a beszéd, de any- nyit még kinyögött:

— Legalább ezt az utolsó kérésemet ne tagadjátok meg. — Elfúló lélegzettel zihált. — Tudom, hogy nem húzom már sokáig, utoljára hadd ízleljem meg, milyen az, amiért annyit dolgoztam?

Hiábavaló volt minden igyekezetük, hogy anyjukat lebeszéljék erről a furcsa és számukra fölöttébb kellemetlen kívánságról. A megtört tekintet, amint látta ezt a húzódozást, egyre több megvetést sugárzott feléjük.

Végre az egyik unoka, keserves készülődés után, útnakindult. Eltelt egy óra, másfél, még mindig nem érkezett vissza, s az eső is megeredt odakint. Az öregasszony elájult. A fáradt test nem bírta tovább a lázt és a szomjúságot, ismét pihenőre tért, hogy erőt gyűjtsön a végső tusára.

A gyerek nem érkezett meg még mindig, pedig tán három órája is múlt, hogy elindult. Idegesítő

csönd ülte meg a szobát. A férfi és az asszony előbb csak ültek a haldokló ágya mellett, aztán fel- ali járkáltak. A férfi idegességében tövig rágta körmeit, az asz- szony meg csomókat bogozott, ol- dozott zsebkendőjén. - Elmenni nem mertek. Egyik sem vette volna lelkére egyedül hagyni a haldoklót, s ki tudja, mikor kezdődik az osztozás.

S a haldokló megmozdult. Előbb a keze rándult meg, ujjal feléjük fordult, úgy látták, mintha rájuk mutatna, aztán kinyitotta a szemét is. Nem szólt semmit, csak a szemével kért. Kínos percek következtek, végül a férfi válaszolt a ki nem mondott kérdésre:

— Anyám, még nincs bor. Még nem ért haza a gyerek... De minden pereljen itt lehet... Várjon egy kicsit.

A haldokló érezte, hogy már nem tud várni. Nem lázongott, nem tett szemrehányást, csak elfordult. Ügy mondta:

— Pedig jó lett volna. Ügy kívántam. Ha...

Tovább nem tudta mondani, hörögni kezdett, feje megrándult. Cserepes ajkai félig nyitva maradtak, de már nem jött ki szó a száján, örökre bennrekedt. így merevedett meg. De szeme mintha tovább élt volna. Megkövesedett benne a csalódás és a szemrehányás.

zt a tekintetet nem lehetett kibírni. Mintha részeg lenne, úgy fordult ki a szobából a férfi, aztán rohanni kezdett. Rohant végig az utcákon. Meg sem állt a tanyáig. Ott kalapácsot ragadott, s kiverte minden hordó dugóját. Folyt a drága bor, s « pince cserepes földje úgy nyelte, mint egy szomjas torok.

LETENYEI GYÖRGY