Tolna Megyei Népújság, 1958. február (3. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-23 / 46. szám

A KASTÉLY Ott, azon a határon, ahol egy-egy halombucka is már hegynek számít, két — emberésszel alig utolérhető — valami uralta az életet és elvár laszthatatlan társát: a halált. A kas­tély, meg az Isten. A kastély volt a félelmesebb, mert az parancsolt e vi­lági dolgokban. De azért nagy poten­tát volt a másik is, mert a földön­túli dolgok az ő hatósága alá tartoz­nak. így aztán az akkori „szegény­ség“ csak két nevet tisztelt —■ és mi vei ez így volt rendjén, két névvel is káromkodott: az egyik ebből a ..Steinfeld”, vagy ahogy inkább mondták: az „Uraság“’ volt. A pusztai ember ösztöne sokszor pontosabb, mint a műveltek tudása. A tudomány sok eshetőség és lehe­tőség keservesen váltakozó függvé­nye, de az ösztön a farkasé, meg a szegény emberé örök és változhatat- lan: az anyatejen kívül az egyetlen örökség. El nem veszthető kincs, nem rozsdásodó arany. Ez az ösztön dik­tálta a kastély mérhetetlen tisztele­tét a cselédházak lakóinak, meg az as évszázados félelem, mely még' a legkülönbeket is szíven-markolta, ha egyszerre válaszúihoz érkezett a kétféle igazság: az uraság. meg a cse­lédség igazsága. Pedig sok válaszút van házifeladat ként az élet leckéiben. Csak egy olyan ember akadt — így tudja ezt az egész határ — aki komor bika-nyakát neki merte sze­gezni ennek az egész évszázados rendnek, aki nem félt. és nem ga- asulált. hanem egyenes derékkal, ke­ményen kcppanó ellenkezéssel oda merte vágni az öreg uraság szemébe a cselédszájnak szigorúan tiltott ssócskát: — Nem! Talán azért is hívták úgy, hogy Erős Maevar István. Termetre is erős volt. Majd két métpres óriás. Az izmai feszítették a szűk „ceig” cafa­tot, és két búzás zsákot vitt egyszer­re a vállán. Dörgő, mély hangján egyszer Toczó András a Rákóczi- haranghoz hasonlította, és nem ok nélkül, a járása meg olyan volt, hogy egyszerre erő és méltóság lát­szott ki belőle. A nagy testi erő azonban önmagá­ban még nem csoda. Volt ott erős naás is. Toczó András is, amíg meg nem roppant. Ő is erős volt. De Magyar István az ereje csodálatosab­bik felét a fejében hordta. Jobban számolt, mint a sámsoni mester, szebben énekelt, mint az adonyi kántor, és büszkébb volt önmagára, mint a debreceni főispán. Pedig az — Csinos. Takaros ... Nagyon ta­karos ... — ismerte el az ispán úr. — Az — zárta le a beszédet István. Az ispán úr azonban beszélő ked­vében volt, nem ismerte még a puszta hangsúly-törvényét, amit is­kolában nem tanítanak, de amit az utolsó puli kutya is tisztel a puszták világában. — Mit csinál a feleséged? Egy mély morranás volt csak a válasz: — Mos. Énrám mos. Furcsállotta az ispán úr a hangot, de a gőgje úgy vakította, hogy ním rette észre a veszedelmet. — Nekem is van pár szennyesem, küld fel este hozzám. Mossa ki azt is. Megvörösödött Magyar István, de mozdulatlan máradt. Nem is válaszolt, csak nézte az ispán úr dülledő szemét. Szemér­metlen férfi-éhséggel kalandozta vé­gig a két vizenyős szem a felesége kivillanó fehér combját, ahogy az hajladozott a kút kávájánál. — Vacsora után jöjjön... — rendelkezett az ispán úr. Aztán oda- pillantott az emberre. Most már észre kellett, hogy vegyen valamit, mert hirtelen hozzátette: — Megfizetem, ne félj! — Meg? — reccsent egyet Magyar István. És rögtön el is bődült: — Itt az előleg! Ezt én adom... — s úgy vágta meg az ispán urat a puszta öklével, hogy az azonnal el­feküdt és a fejével szétcsapott egy sütnivaló tököt elfektében. A'kútnál mosó menyecske felfi­gyelt a nagy hangra, meg a csatta- násra és ijedten szaladt oda az em>- heréhez: — Jaj már nekem, én Istenem, mit csinált kend? — Menj a dolgodra — rezzentette el az asszonyát István, aztán alá­nyúlt az áléit embernek és egy kis erőlködéssel a vállára vette. Meg nem roggyanó lépésekkel odavitte az intézői lakáshoz és az ámbituson el­kiáltotta magát: — Borcsa néném! — Kicsoszogott az ispán úr félig vak, félig süket gazdasszonya a nagy szóra: — Mi van te? — hunyorgott. — Itt a gazdája, vessen neki ágyat. Az „úr“’ meg éppen kifelé jött. A sárga-kavicsos kerti út közepe tóján találkoztak össze. A törpe úr, meg az óriás cseléd. Fekete Zsofka a kút mellől jól látta mindezt, és bár elcsendesedtek a mellette állók, csak nem bírta megérteni, hogy vajon mit beszél­nek azok ott ketten, bent a park­szentélyben. Nyugtalan, féltő szíve reszketett az emberéért és az asszo- nyi ijedelem, már rettenetes képeket festett a jövőről, botozásról, láncra- vbrésről, akasztásról. Még a vér is lament az arcából, és most olyan volt az arca, mint a frissen hullott hó. Aztán látta, hogy az úr kezet nyújt Istvánnak, s ettől nyugodtabb lett mindjárt. — Nagy baj már nem lehet — gondolta —, de nem biztos... István aztán megindult a kút felé, ő meg szaladt elébe az emberének: — Mivan, édes uram? Egy kis csend után válaszolt csak az ember: — Mi maradunk. Az ispán úr meg elmegy. S jól meghúzta a írissen merített vedret. Bent a cselédházban napokig csak arról folyt a beszéd, hogy Erős Ma­gyar, hogy ütötte le egyetlen csapás­sal az ispánt, aki pedig nem egy cinege-emberke volt. Dicsérték az ütés erejét, meg pontosságát, de a következményeket, ki-így, ki-úgy gondolta. Nem igen merték hinni sem, amit a Zsofka mondott, hogy az ispán úr megy el és Magyarék meg maradnak tovább háborítatlan. Csak Toczó András bízott rendület­lenül: — Istvánnak maradni kell. Ispán sok van, de Magyar István egy van. Tudja ezt az uraság is. Jó is teszi, ha elküldi ezt a hajcsárt. Legalább az asszonyok is nyugodtan marad­nak. Mindenki helyeselt, de hinni már csak akkor hittek, amikor négy em­bert az intéző lakásához rendelt az uraság — csomagolni. —• Költözik, hát mégis. A cseléd embernek a kis öröm is nagy ünnep. És a cselédházakban most nagy volt az öröm. Az öregasszony jajongó sápítozásá- val egy fikarcnyit sem törődve, le­csúsztatta a terhét a pirosra mázolt kőre, odatette még a zergetcllas ka­lapot is mellé és vissza se nézve, megindult egyenest a kastély felé. Félszemmel észrevette, hogy a kút körül már összeröffentek a belső­munkás cselédek, főleg az asszony­féle, de nem sokat törődött velük. Ment a vasrácsos udvar-kapuig, hogy szót értsen az urasággal. nagy szó. Makacs volt, és kormányozhatat- ian. Tudta, hogy mi az ensedelmes- ség — három ispánt szolgált ki egy helyen, volt alkalma megtanulni —, de sohase tudta, hogy mi az alázat. A második ispán erre is meg akar­ta tanítani. Erős Magyar István akkor volt fiatal házas. Árva fekete Zsofka az előtte való őszön lett a felesége. Égőszemű, darázsderekú menyecske, a puszták hamvas-derűs vadvirága. Persze, hogy az új ispánnak akadt rajta a szeme. — István! —- szólt rá egyszer Fe­kete Zsofka emberére az újonnan jött ispán: — Mondjad csak, István, a te fele­séged az az asszony, ott a kútnál? Volt valami az ispán hetyke hang­jában, ami sértette Magyar István érzékeny fülét. Erőt vett azonban még tisztelettudóan vála-jL.ugrom az ágyból> vetni meg'fó l í Magyar István, meg a felesége a cselédház ajtajából néztek a fel­szálló por után, amelyik örökre el­takarta előlük a távozó ispán alak­ját. Mikor már a por is elszállt, a kocsizörgés is beleveszett a messzi- ségbe, csendes hangon, inkább csak magának beszélve megszólalt a menyecske: — Kigyelmed még az ispán úrnál is erősebb! Elmosolyodott Erős Magyar István ! -zen az asszonyi megelégedettségen, HAMAR IMRE: Vetek It | {Marmil a lombok dús koszorúja, j | \z útra pereg a bőlevelű som. jí'llat ébred a boglya tövében, jjízép hajnalt kiált már a kakasom. magan es seolt: — Igenis, enyém..: < El­megyek tekintetes uram, Vígan köszöntőm a kelő napot, ázs iót karomat kitárom a szélnek, yS hintem a kincsem, a drága magot A í aztán tempós léptekkel megindult l5a szerszámos felé. „ összeeszkábálok valami bölcső- *' élét — szólt vissza az asszonyának, Ü: az igazi győzelem, csendes elége­dettségével füttyögve kezdte haso a bölcsőnek-való keményfát. Bent a kastélyban az uraság ez )’ üatt levelet kezdett a sógorához, és t!- ppen ráírta a dátumot: Kelt Do- omboló-pusztán, 1873. agusztus hó {Íl4-én. Jánossy Zoltán Szín játszók gondjai Milyen irányban haladjon a falusi színjátszás? Aki végignézi megyénkben a falusi színjátszó együttesek műsorát, vég­eredményben nem sok örömet talal benne. Jelenleg a legkedveltebb da­rab Molnár Ferenc vígjátéka, „A dok­tor úr”, mellette peuig a rengeteg közepes, vagy inkább rossz minőségű operett, nem egyszer olyan, ami mesz- sze fölötte áll egy falusi együttes le­hetőségeinek. hiányzik az önállóság; a falusi csoportok a pesti színhazak­kal akarnak versenyezni, ahelyett, hogy önálló, sajat musorpolitikat ala­kítanának ki. Ha egy falusi népmű­velési vezető, művelődési otthon igaz­gató felmegy Pestre és megnéz né­hány színházi előadást, rendszerint azzal megy haza, hogy „ezt mi is meg tudnánk csinálni” — s ezel tu­lajdonképpen el is dőlt a helyi mű­sorpolitika kérdése, Egy-két népi együttes kivételével sehol nem kí- s'rleteztek olyan darabok előadásá­val, amelyek színesebbé, lokálisabbá tették volna a színjátszó együttesek működését. Mit mond, mit mondhat például a dunaszentgyörgyieknek A doktor úr, amely a századforduló pesti nagypolgárságának karikatú­rája? Néhány helyzektomikumon kí­vül semmit, de ugyanúgy nem lesz­nek okosabbak sehol a Luxemburg grófjától, vagy a Csárdáskirálynőtől sem. A színházi műsorpolitika egy rejtélyes szabvány szerint készül, amelynek külső jele a pesti szín­házak másolása. De ami Pesten jó, vagy, főleg ha még ott is vitatható (gondolunk a mégis indokolatlan Molnár-renaissancera), hogyan lenne jó falun, ahol mások az adottságok és nyilván más az érdeklődés is? De mit játsszunk? — kérdezik a falusi színjátszó együttesek, s immá­ron egy évtizede kórusban hangzik a panasz, hogy nincs jo darab, vagy na van is, nem lehet hozzájutni. A panasz azonban csak részben indo­kolt. Először is, egy irodalomtól még­sem lehet kívánni, hogy évről évre ontsa a remekműveket, s ha így lenne is, egyáltalán nem biztos, hogy az megoldaná a falusi színjátszócso­portok gondjait. A Fáklyaláng pél­dául vitathatatlanul jó a Nemzeti Színházban, de vitatható, hogy egy falusi együttesnek érdemes-e műsor­ra tűzni, s érdemes-e megbirkóznia vele? A Fáklyaláng egyforma erővel hat Pesten és Értényben, de a falusi szegényes körülmények, a műkedve­lői lehetőségek legalább is vitatha­tóvá teszik a sikert. S ha már itt tartunk: a falusi műkedvelés leg­nagyobb hibája épp ebben az eről­ködésben, ebben a nagyot akarásban van. Az előadásokból épp a játék­jelleg hiányzik, az önfeledt szórako­zás és szórakoztatás, amit valami kétségbeesett erőfeszítéssel soha nem lehet pótolni. Nincs jó darab, panaszkodnak únos- untalan, de hangsúlyozzuk, ez csak részben igaz. A falusi színjátszók ugyanis rendszerint a magyar iroda­lomban sem néznek körül, s alig lát­nak túl a Csárdáskirálynőn. A régi magyar irodalomban nem egy olyan vígjáték van, ami a maga korában is tömegszórakoztatásra készült, s ma sem veszítette el erejét. Egyetlen színjátszó csoport műsorán sem lát­tuk például a ma is kacagtató Ko­csonya Mihály házasságát, vagy Cso­konai pompás vígjátékait, elsősorban Az özvegy Karnyónét. Viszont lát­tuk Knoblauch Faunját, — igazán rejtély, hogy miféle avítt színházi újságból vették ki a szöveget. A múlt század irodalma is teljesen kiesett színjátszóink érdeklődéséből. A Tiszt­újítás, a Peleskei nótárius humora ma sem avult el, s többet lehetne meríteni Csíky Gergelyből is. Kiaknázatlan a világirodalom is, amelyből csak a divatos darabok ke­rülnek a falusi műsorokba, ahogy most az egyik színjátszó együttes Steinbeck „Egerek és emberek”- jét tűzte műsorára. Moliere soha néni veszíti el aktualitását, s egy Shakespeare-vígjátékkal is van any- nyira érdemes megbirkózni, mint Steinbeckkel, nem is beszélve Knob- lauchról. Nincs darab, halljuk unos-untalan, de sajnos, a falusi színjátszók alig veszik maguknak a fáradságot, hogy felkeressék a megyei könyvtárat, amelytől mégsem lehet azt kívánni, hogy sorra járja a falusi színjátszó­kat. Persze a meglévő azért nem old­hat meg mindent, az öntevékeny csoportoknak (azért öntevékenyek!) szintén keresniök kellene a mai igé­nyeknek és a meglévő lehetőségek­nek megfelelő megoldást. Sokat se­gíthetnének (sajnos, eddig nem sokat tettek) a megye írói is, akik olyan népi játékokat írhatnának, vagy olvan népi témákat dolgozhatnának fel, amelyek sajátságosán Tolna me­gyeiek. A falusi színjátszó csoportoknak a szó korszerű és haladó értelmében kell ,népi”-nek leniök, de ide nem a Csárdáskirálynőn, de még csak nem is Steinbecken át vezet az út. Ha egy műkedvelő együttes a pesti szín­házakkal akar versenyezni, biztos, hogy alul marad, de nem is lehet ez a célia. Az igazi néni játékra kell rábukkanniok, arra, amire a sár- pilisiek tettek legutóbb érdemes kí­sérletet. Ha a falusi színjátszásból elveszik a játék jellege és rettenetes erőiködé«; lesz csak. felesleges és ha­szontalan munkát végez. A közeli hetekben rendezik meg Szekszárdon a megve leejobb szín­játszó csonortjainak találkozóját Hat együttes, hat darabbal szarén0!, s a bemutatók után a színjátszók meg­beszélik az egyes előadásokat. A ta­lálkozó mindenképpen hasznos lesz, mert lehetőséget ad — a hat cso­porton keresztül — a egész színját­szó-kérdés megvitatására. Ügy vél­jük, a legfontosabb az lenne, hogy elsősorban a műsorpolitika kérdései kerüljenek megvitatásra, ahol a leg­több a tennivaló. Meg kell találni azt az utat, amely a falusi színjátszást ki­vezeti a Pesttel való mesterséges konkurrencia zsákutcájából. Az, amit népi színjátszóink produkálnak, álta­lában rossz, mert önmagától idegen területre tévedt. Ha azt a sok ener­giát és lelkesedést, amit a főváros­ban látott darabok reprodukálásara fordítanak, más irányban kamatoz­tatják, sokkal előbbre jutnak. Ügy véljük, a szekszárdi színjátszó hét­nek is az lesz igazi feladata és abban lesz igazi sikere, ha ezt az utat tudja egyengetni. , Cs. L. VIKI FARSANG Kelemen Ignác szerkesztőségünk­höz küldött levelében beszámol ar­ról a vidám farsangi mulatságról, amelyet a Hazafias Népfront szer­vezésében rendeztek február 16-án Nakon. Nagyszerű farsangi műsoros est­nek lehettek tanúi ezen a napon a művelődési otthon vendégei. A Nép­front elnökének üdvözlő szavai után műsor következett, amelynek szereplői parasztemberek, tanácsi dolgozók, földművesszövetkezeti al­kalmazottak voltak. Nagy sikere volt a tánccsoportnak, amelynek Kardos Klára tanítónő a vezetője, de sikeres volt a nemrég alakult ze­nekar szereplése is, akik pontosan látták el a tánckíséretet csakúgy, mint az előadás utáni bálon a zene­szolgáltatását. A naki farsangi mulatság a helyi népfront bizottság munkájának si­kerét mutatja és bizonyosan fellen­dülést eredményez a község kulturá­lis életében.

Next

/
Thumbnails
Contents