Tolna Megyei Népújság, 1957. december (2. évfolyam, 283-306. szám)

1957-12-15 / 295. szám

A pedagógusok állásfoglalásáról j

Egy igazgató levele alapján

T apunk december 8-i számában Bősz József elvtárs, a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztályának vezetője, „Őszinte szóval” címen arról írt, hogy pedagógusaink körében igen gyakori az apolitikus állásfoglalás (vagy inkább állás nem foglalás), sőt ez nem egyszer nemtörődömséggé fajul. Ezenkívül persze még sok gondolattal foglalkozott, de ennek az írásnak a szempontjából ez a döntő. A cikk megjelenését megelőzően Tarr Lajos, a nagydorogi általános iskola Kossuth-díjas igazgatója levelet intézett a művelődés- ügyi osztályhoz, reagálva az osztály nem sokkal előbb kiadott körlevelére. így tehát ez az írás nem is tarthat számot az önállóságra, nem az, hanem elsősorban Tarr elvtárs levelét kívánja összefoglalni, másrészt azt kibogozni, hogyan illeszkednek bele azok az álláspontok, melyeket pedagógusaink magukénak vallanak, Bősz elvtárs vitaindító és irányt megszabó cikkének gondolataiba.

I

[nduljunk ki talán abból a sokat hangoztatott, de mindmáig a községi szervek által tökéletesen meg nem értett megállapításból, hogy nincs falusi népművelő munka a pedagógusok közreműködése nélkül. Ezzel a megállapítással vitatkozni nem lehet, mert helyességét az élet igazolja. A tanítókra hallgatnak a falusi emberek, hiszen gyermekeiket ők nevelik, a pedagógus tekintély a fiatalok előtt, mert műveltebb, a kultúrcsoportok vezetésében hasznos a közreműködése és így tovább. Ezzel kapcsolatban talán ne is vesztegessünk több szót, inkább arról beszéljünk, mi a helyzet a művelődésügyi osztály körlevelének azzal a megállapításával, hogy az iskola igazgatója legyen a község népművelési munkájának egyszemélyi irányítója? Tarr elvtárs ezzel kapcsolatban közli aggályait,

de ugyanakkor sok megszívlelendő gondolatot is felvet. Leveléből idézünk: „Ebben a kérdésben lehetnek és egészen biztosan vannak is ellentétes vélemények.” Majd később: „Milyen intézkedés történt annak érdekében, hogy a kultúrotthon vezetője el is fogadja az igazgató ilyen irányú vezetését, vagy ellenőrzését? ... Nem lesz-e ebből súrlódás?” Joggal veti fel tehát a kérdést, nem lenne-e helyes, ha a művelődésügyi osztály ezt a felügyeletet úgy oldaná meg, hogy községenkint népművelési bizottságot szervezne és ezek munkájába vonná be az iskolák igazgatóját? Mert Tarr elvtárs ezt tartaná helyesnek. Nos, lezárhatom ezt az ügyet azzal, hogy közlöm: A művelődésügyi osztálynak pontosan ez a véleménye, azzal megtoldva, hogy az iskola igazgatója nem tagja, hanem hivatalból vezetője a községi művelődésügyi bizottságnak. Erre vonatkozóan már készül a rendelet. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy most már hatalmi szóval lezárják a vitát. Egyáltalán nem. Sőt, helyes lenne, ha sok iskola igazgatója, vagy nevelője megírná ezzel kapcsolatban a véleményét, mert a rendelkezés megszövegezésénél még azokat figyelembe lehetne venni.

|e térjünk át az említetteknél sokkal fontosabb kérdésekre. A népművelési bizottság ügye adminisztratív ügy, sokkal lényegesebbek az egyéb problémák, amelyek foglalkoztatják a pedagógusokat, és amelyek hatnak a nevelők mindennapi munkájára.

A művelődésügyi osztály annyit emlegetett körlevele foglalkozik az osztályfőnöki órák kérdésével is és azt a követelést — hangsúlyozom: követelést, nem kérést — támasztja a pedagógusokkal szemben, hogy az osztályfőnöki órákat marxista szelD

»oooooooooor

Hozzászólás az igazgatók felelősségei a kultúrmunkáért című vitához

Major Mátyás, a bonyhádi járási művelődési ház igazgatója, levelet intézett szerkesztőségünkhöz, amelyben elmondja véleményét arról a kérdésről, hogy mennyiben helyes az iskolák igazgatóit felelőssé tenni a községben folyó népművelési munkáért. Az alábbiakban kivonatosan közüljük Major Mátyás hozzászólását.

Az újságban és számos értekezleten hangzott el vélemény azzal kapcsolatban, hogy helyes-e az iskolák igazgatóit felelőssé tenni az iskolán kívüli népművelésért is? Ezzel kapcsolatban végső következtetésem az,

hogy nemcsak helyes, hanem igen

régi hiba, hogy eddig nem így volt. Hogy mire alapozom ezt az állításomat, azt néhány példával kívánom alátámasztani.

Nézzük az ismeretterjesztő munkát. Tartunk ismeretterjesztő előadásokat, de csak azért, hogy a statisztikai kimutatásban jelenthessük. Tartunk azért is, mert ez egy kis pénzt is jelent. De vajon kielégítő-e a látogatottság? Egyáltalán nem. Vannak olyan előadások, ahol van közönség (kevés), de vannak olyanok is, ahol nincs. Miért? mert maguk a nevelők sem vesznek fáradságot arra. hogy elmenjenek az előadásokra. Ismerek olyan szakfelügyelőt, aki öt év alatt még nem volt ismeretterjesztő előadáson. De nemcsak, hogy ők nem mennek el, még annyit sem tesznek meg, hogy a szülőket meghívják az előadásokra.

A művelődési otthonokban rendezett táncmulatságok a másik kérdés, ahol szükségesnek tartom, hogy az iskolák igazgatói is felelősek legyenek azok lefolyásáért. Gondoljunk csak a múltra. Minden nevelőnek mi volt írva a díjlevelébe? Iskolánkívüli

ifjúsági egyesületben köteles közre-; működni! És ma? Sajnos nem is a] fiatalokkal van annyi baj, mint az] idősebbekkel, akik a múlt keserveit; hamar elfelejtették. A múltban, ha; egy táncmulatság volt, a falu vezetősége azon megjelent és tekintélyé-' vei rendet tartott. Ma? Legyen ott; a tanácselnök, vagy titkár, egy párt-; vezetőségi tag, a nevelők, a KISZ-j vezetőség. Sok helyen így is van, de; még akadnak helyek, ahol a vezető-] ség távoltartja magát. Pedig jelen-] létük nevelő hatással lenne a fiata-; lókra.

Igen jó nevelő eszköz az ének. Fegyelemre, szépre nevel. Ez régi megállapítás. Ifjúságunk mégis számtalanszor vonakodik az énekkartól. Gyakran látjuk a fiatalokat a „maflasarkon" ólálkodni, ásítoznak, nem találják a helyüket. Pedig akadna közöttük olyan is, aki hangjával másokat gyönyörködtetni tudna. Csodál-] kozunk azon, hogy nem vesznek] részt az énekkarban? Én már nem!] Kisebb községekben nehéz össze-] hozni felnőtt énekkart, de nagyobb: községekben, ahol több a pedagógus, könnyűszerrel meg lehetne oldani; ezt is. Ha az a néhány jóhangú nevelő összeáll és egy kis kórust alkot, a község többi dolgozója is felfigyel és rövidesen lesznek olyanok, akik szívesen bekapcsolódnak az énekkar munkájába.

Számtalan példát lehetne még fel sorakoztatni és igen sok érvvel lehetne bizonyítani, hogy helyes az] elgondolás és meg lesz a gyümölcse; annak, ha az iskolák igazgatóit tesz-] szűk felelőssé az iskolánkívüli kul-í túrmunkáért.

Major Mátyás

lemben, persze a gyermek szellemi | képességeihez méretezve, tartsák j meg. Tarr elvtárs így ír erről a kérdésről: „A magam gyakorlatából azt j szűrtem le, hogy a jó osztályfőnöki j órákhoz elsőrendű feltétel a testület i egységes világnézete.” Később a j nagydorogi helyzetről azt mondja: j „Sokan nem szívlelik a marxizmust, j a tömeget nem húzni akarják, ha- j nem tolatják magukat, divatos itt is [ a kétarcúság, passzivitás.” Talán ezzel kapcsolatosan nem is idézek töb- j bet Tarr elvtárs leveléből, inkábbI hangsúlyozni kívánom: Nem csak i nagydorogi probléma ez, hasonlóval j találkozunk nagyon sok helyen. Sőt j olyasmit is tapasztalni, hogy olyan! kérdéseken vitatkoznak még ma is j pedagógusok, amelyen már nincs ] vitatkozni való. A legfelső állami; szervek által meghatározott politikai, világnézeti irányvonal nem vita j tárgya, hanem minden állami alkal- j mazottra nézve kötelező.

Uersze helytelen lenne azt állí- tani, hogy mindenütt ilyen fekete az ördög, pedagógusaink közül j számosán minden erejükkel és képességükkel támogatják a párt és j állami szerveket munkájukban, de i önáltatás lenne azt mondani, hogy j valamennyien ezt teszik. Nem! Van- nak emberek, akik problematikusak j a számunkra. Nagydorogon is, és! másutt is.

Nem lenne helyes hosszúra nyúj- j tani ezt az írást, amelynek elsőrendű ! célja, hogy összefoglalja egy hozzá-", szóló — Tarr elvtárs — véleményét j és segítsen előrelendíteni azt a vi- í tát, amelyet Bősz elvtárs cikke, és; azt megelőzően a művelődésügyi j osztály körlevele hihetően elindított í a nevelők körében.

Befejezésül azonban még egy ] kérdéssel feltétlenül szükséges fog- i lalkozni. Ez pedig a határozottság i kérdése. A művelődésügyi, főleg azt ] megelőzően az oktatási osztály, a ] pedagógusok körében híres volt arról, hogy nem követelt, hanem mindent csak kért, általában „legyen szíves” alapon fordul a nevelőkhöz, amikor valamit el akart érni. Nos, a legutóbbi körlevél — nem akarom idézni, mert a nevelők valameny- nyien ismerik — szakított ezzel a gyakorlattal és határozott hangjára már sokan reagáltak a nevelők közül. Ki így, ki úgy. Tarr elvtárs így: „Fontosnak tartom, hogy végre kiadták ... Már két nap óta, amióta ismertettük a körlevelet, látható, hogy a nevelők elgondolkoztak tartalmán. Hát még ha a szakszervezet is állást foglalna ebben a kérdésben és felmérné, hogy mi legyen a kibontakozás útja? Az érdekvédelmen túlmenően szerény nézetem szerint most tudna a szocializmus részére jó és hasznos munkát végezni." Ezekkel a megállapításokkal nem lehet vitatkozni, mert igazak. Kibővítve és továbbfejlesztve azonban ennek a kérdésnek a tárgyalását, el kell mondani, hogy nem minden nevelő fogadta ilyen örömmel a körlevél megállapításait és főleg kemény hangnemét. Ezen persze nem is lehet csodálkozni. Nem baj, ha valaki ezt a véleményét őszintén és férfiasán meg is mondja. A nagyobb baj az, hogy sokan csak maguk között mernek beszélni, az őszinteséget felváltja a suttogás, az egyenességet a körmönfontság.

Várva ezt az írást, csak üdvö' zölni lehet a művelődésügyi osztály körlevelének határozott hangnemét. És üdvözölni kell azt is, hogy a művelődési osztály arra szólítja fel a nevelőket: mondják el véleményüket, mert szóból ért az ember. A nyílt és őszinte vélemény még akkor is hasznos, ha esetleg tévedéseket tartalmaz, a hallgatás még akkor sem visz előre, ha esetleg helyeslő.

Ennek az írásnak az a célja, hogy a vitát továbblendítse, s bízik abban, hogy ezt a célját el is éri.

CSÄNYI LÄSZLÖ:

Ä RÉVFÜLÖPI PÄ&TQN

Az alkonyaiban zúg a nád, neked mondom, te mondd tovább.

Sirály száll és a víztükör, mint egy ezüsttál tündököl.

A dombon száz szál jegenye, azt kérdezi, emlékszel-e?

Ó mennyi emlék, mennyi szép évem rejti e messzeség,

s a mélyén forr a régi bor,

6 te voltál az, ifjúkor!

Az alkonyatban zúg a nád, neked mondom, te mondd tovább.

hiába múlt el annyi év, mert a hitem a régi még

s veletek domb és tó s borág mondom, hogy mondjátok tovább,

elrepülhetett annyi év, harmincöt évem semmiség,

s úgy zeng a nádas éneke, mintha először zengene,

még a tücsök is boldogan velem fújja, hogy dolga van.

Ne hagyj el hát, te nyári ég, őrizd az ifjúság színét

s őrizz engem is, aki itt kortyolom örök ízeid.

eqqoooooooooooqqoooqooqqqqqoqqqooqqqoooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooi

SZÍNHÁZI TEVÉT.

a Váratlan vendég^-ről

Kedves Barátom!

Szerdán este félbemaradt beszélg etésünket engedd meg, hogy a nyilvánosság előtt folytassam. Hosszú ideig a Kaposvári Csiky Gergely Színház előadásának s még inkább a Priestley darabnak a hatása alatt voltunk, s amikor ezeket a sorokat írom, még mindig a hatása alatt vagyok■ Az volt a közös véleményünk, hogy egy nagyszerű színdarab a műhöz méltó magasrendű előadásában gyönyörködhettünk. Engedd meg, hogy továbbfejlesszem ezt a gondolatot, vagy inkább hagyjam magam sodortatni az előadás által felkeltett gondolatoktól és érzésektől. S félbemaradt beszélgetésünket hadd fejezzem be azzal, amit most leírok.

Priestley neve nem ismeretlen az irodalmat és még inkább a színházat kedvelő emberek körében. A vélemény róla azonban nem egyértelmű, ahogyan nem teljesen egyértelmű a „Váratlan vendég” sem. Ugy-e, feltűnt , hogy ezt a darabot alig egy milliméter választja el a detektívregény- től, de ez a milliméter elég ahhoz, hogy válaszfalat húzzon a ponyva és a remekmű közé, (Tévedések elkerülése végett: A „Váratlan vendég’’ remekmű.) Borotvaélen táncol az első mondattól az utolsóig, egy kicsit grand guignol, anélkül azonban, hogy hatásvadászó lenne, .5 amikor a hideg futkos a néző hátán, azt nem a megdöbbentő jelenetek, hanem a nagyszerű mondatok, a félreérthetetlen megállapítások okozzák.

Egy bomlásnak indult társadalom — minden rothadtságával és a bukás csalhaiatlan jeleit magán viselve — keresztmetszetét adja Priestley. S ezt nem szólamokkal, nem kinyilatkoztatásokkal, nem gazdasági törvényszerűségekre való hivatkozással teszi, hanem egy család életébe tagjainak magatartásában sűríti mindazt, ami jellemző erre a társadalomra, a bomlás bemutatásától az okok megmutatásáig.

Ennyi jó után azonban hiba lenne abban áltatni magunkat és az olvasót, hogy egy szocialista művet láttunk az elmúlt szerdán. Nem, nem szocialista, mint ahogyan Priestley is polgár. És polgári mű a „Váratlan vendég” is. Ezzel nem az értékét akarom csökkenteni, nem a hatását kétségbevonni, hanem társadalmi hovatartozását rögzíteni. Gondoljunk csak a detektívfelügyelő alakjára, akiben a szerző az igazságot (vagy talán az örök igazságszolgáltatást), az emberi és társadalmi bűnök felett a tisztességes szellem magasábbrendűségét, a gonoszsággal szemben a jót, vagy — elnézést a megfogalmazásért— az emberi bűnök felett az istent, annak az emberi életre való vetületit, akarta ábrázolni. Ezt megtette. Olyant alkotott ebben az alakban, amely mindezeket az ismérveket magári viseli, nem tudott azonban rámutatni a polgári társadalmat végérvényesen felbomlasztó okokra, nem tudott rámutatni arra, hogy a világot, a kapitalista világot, nem a Goui felügyelők — s mégcsak nem is az a mgasabbrendű „szellem”, amelyet a felügyelő alakjában kivetített — változtatják meg, hanem a Smith kisasszonyok, akik lehet, hogy ma még öngyilkossággal vélik megoldani az életük által felvetett problémákat, de holnap sarkaiból fordítják ki a világot. De úgy látszik, kissé elragadtattam magamat, mert olyasmit kértem számon Priestley-től, amit kívánni naivság. Elnézést érte. Az igazságnak azonban tartozom ennyivel.

Majdhogynem elfelejtettem a színészekről szólni. A kaposvári színház, mint ahogy a bevezetőmben már említettem, a műhöz méltó produkciót nyújtott. Az első jelenettől az utolsóig igazi, hamisítatlan Priestley-t adták és azt hiszem, ennél több jót nem is lehet mondani. A szövegtudás azonban némi kívánnivalót hagy maga után, egyszer — a második felvonás közepén — ez törést is okozott az előadásban. Anélkül, hogy bárkit is kiemelnék a nagyszerű együttesből, külön kell szólni Homokay Pál alakításáról, aki a detektívfelügyelő szerepében, mint egy avatott karmester, vezényelte az egész előadást.

Ezzel be is fejezem, végül még hadd mondjak el annyit: nem azt sajnálom, hogy ilyen kevesen látták az előadást, hanem azt, hogy olyan sokan nem látták. LETENYEI GYÖRGY