Tolna Megyei Népújság, 1957. december (2. évfolyam, 283-306. szám)
1957-12-22 / 301. szám
1957 december 22. TOLNA MEGYEI NÉPOJSAG 3 A közélet néhány problémája Faddon A KÉPZELETBEN Nincs könnyű dolga az újságírónak, ha a faddi társadalmi élet „keresztmetszetét“ akarja adni. Oly sokrétű a tevékenység, hogy szinte nehéz követni, eljutni mindezekre pedig a lehetetlenséggel határos. Aktívan dolgozik az irodalmi szakkör, amelyet Vadász Teréz vezet. Ezeken az esteken a mai irodalom helyzetéről és a napjainkban alkotott irodalmi művekről hallanak a kultúrház látogatói. Nagyszerűen halad az ifjúsági akadémián is a munka, s már- már annyian vannak a fiatalok, de idősebbek is, hogy nem férnek el a művelődési ház mintegy 300 személyt befogadó nagytermében. A népszerű akadémiát Somogyi Lajos vezeti. A sorozat 12 előadásból áll. Kedveltek a felnőttek között az ismeretterjesztő előadások, de a fiatalok is szívesen hallgatják, mert tanulmányaik során felhasználhatják az ott elhangzottakat. Általában 150—200 hallgató jelenik meg ezeken az estéken. Szántó Mihályné a női kézimunkaszakkört vezeti. Nagy szorgalommal, odaadással és hozzáértéssel 25—30 lány tanulja meg helyesen megforgatni a horgoló- és kötőtűt. A községben a művelődési ház rendezésében meglátogatták és részben még meglátogatják a község egyéni gazdái a községben működő négy termelőszövetkezetet és az állami gazdaságot. A szocialista üzemek látogatását részben dr. Schök Gyula állatorvos, másrészt Szántó Mihály és Kenesei István vezetik. Sok értékes tapasztalatra tettek már eddig is szert ezeken a látogatásokon az egyénileg gazdálkodó dolgozó parasztok. És, hogy a fiatalok se maradjanak ki a felsorolásból, meg kell említeni, a községben minden létező szerv már jövő év augusztus 20-ig egy-egy vasárnapra, vagy szombat estére lekötötte a kultúrotthon nagytermét — bált rendeznek. Mindenki elégedett, s a napi munka után megtalálja a maga szórakozását ...ÉS A VALÓSÁGBAN Sajnos, az előbb felsoroltak csak elképzelhetők a kultúrotthon szeptember 1-én készült munkaterve alap ján. Ebből semmi sem valósult meg. „Terven felül’’ csupán egy Arany János est és a november 7-i ünnepségek megrendezésére került sor. Szép tervek ... kongó üresség. Nagy a nekilendülés, utána nagy visszaesés, semmitevés. Ez jellemzi jelenleg a faddi közéleti tevékenységet. Mindenki látja, mindenki tudja, ezt Faddon. A KISZ-fiatalok arról beszélnek, hogy alig-alig lehet valami szervezeti életet élni, hiszen olyan rossz szag üli meg és oly hideg a kultúrterem, hogy abban nem lehet semmit sem tenni. Csak be kell menni a kultúrterembe, és meg lehet látni, hogy minden megerőltetés nélkül néhány 10 000 forintot rá lehetne költeni, hogy valamennyire is rendbe jöjjön, de azért egy kis szorgalommal még egy ideig lehetne használni. A FADDIAK VÉLEMÉNYE Mit lehet itt tenni? — Egy millió kétszázezer forint kellene ide, akkor nem lenne semmi baj. Minden probléma megoldódna — mondja az egyik fiatal, aki sok mindent szeretne a községben. Ebből a pénzből „fürdővárost" építenének a Holt-Dunaág partjára s ez jelentős „idegen forgalom“ lenne a községnek. — Én nem is tudom, mit lehetne itt csinálni — így vélekedik a községi tanács titkára. — Mi 40 000 forintot akarunk fordítani a jövő esztendőben a kultúrotthon rendbehozására. De ez még odébb van, addig nem lehet tenn; semmit. — A kultúrotthon csak a bálok alkalmával látogatott. De az is átlagosan havonta csak egyszer van, mert nincs zenekar. A harmonikás elment szétesett a zenekar. Vidékről nehéz hozni zenészeket. Pedig tenni kellene valamit, csak kezdeményeznének már. Valamikor, amikor a tanítói álláshoz az egyházközség jóváhagyása kellett, minden pedagógus ott sür- gött-forgott a papi ifjúsági szervezetek körül és aktívan tevékenykedett, de most alig van egy-kettő közöttük, aki csinál valamit. Akik tevékenykednek, azokra hárul minden — így vélekedik Szabadi József. SEMMINEK SINCS GAZDÁJA Sok a tervezés, a segíteni akarás, mindenki akar segíteni mindenkinek, aki csak valamit tenni akar a falu társadalmi életének fellendítése érdekében. De ez a szándék parlagon hever, mert nincs aki irányítsa, ösz- szefogja azt. A pártvezetőség sem foglalkozott a község társadalmi életének legaktuálisabb, legfontosabb kérdéseivel. A tanács csak a vállát vonogatja, torzsalkodás folyik s közben lemorzsolódik az ezüstkalászos tanfolyam létszáma is. A KlSZ-szer- vezet a pénzt várja, a többi tömegszervezet a várakozó álláspontot képviseli. Senki nem érzi illetékesnek magát abban, hogy kezdeményező- leg lépjen fel a jelenlegi állapotok megváltoztatására. NEM A PÉNZ, HANEM A HELYI KEZDEMÉNYEZÉS SEGÍTHET Pedig megvan a lehetőség arra, hogy ezen a valóban szomorú helyzeten változtassanak. De ehhez nem a 40 000 forint — és nem is beszélve az 1 200 000 forintról — szükséges, hanem hozzá kell látni a munkához. A KISZ-szervezet, amely birtokba akarja venni a kultúrházat. tegye meg az első lépést. Például az otthont 4—5 lány egy délután ki tudja meszelni, mindjárt egészségesebb lesz a levegő, a rossz ablakok miatt csak; addig van meleg, amíg a tűz ég, hát egy-egy KISZ tagot meg lehetne bíz- ' ni egy-egy rendezvény előtt, hogy, meghatározott időben tüzet gyújt- j son. Minden bizonnyal a községben lévő általános iskolai kollégium la-' kői is segítséget nyújtanának ahhoz, hogy használható állapotba tegyék a kultúrotthont. A fiatalok másik csoportja pedig egy műsoros est szere-' peit tanulhatja — ebből haszon is lehet, amiből sakkot, asztaliteniszt,: stb. vehetnének. Ezután már csupán arról van szó, hogy a kultúrotthon munkatervében szereplő mintegy 22 értelmiségi dolgozó —- közöttük szá-j mosan pedagógusok — a vállalat tár-1 sadalmi kötelességét teljesítse: vezessék az irodalmi kört és az ifjúsági akadémiát, szervezzék meg az ismeretterjesztő előadásokat és vezessék a kézimunkaszakkört, a termelőszö-1 vetkezetek látogatására is megfelelő-' ek a téli napok. A művelődési házhoz is kell egy igazgató — erre a számos értelmiségi között van nem is egy megfelelő személy. A község társadalmi életének fellendítése nem lehet közömbös a' faddi kommunisták, az ott dolgozó pártszervezetek számára. Számos te-' rületen legyenek kezdeményezők,! nyújtsanak segítséget a nehézségek! leküzdéséhez. I Az erők összefogása, irányítása, szervezése és segítése az egyedül helyes módszer, amelynek eredményeként megvalósulhatnak a tervek, az elképzelések. K. Balog János Csak propaganda as árúhőség? Megszokott dolog az, hogy a népi demokráciákról, a szocialista tábor, ról a nyugati sajtó és rádió elferdített híreket rágalmakat, szidalmakat repít a világba. Ebben korlátlan lehetőségük van, mert nem törődnek o tényekkel, amelyek elől nem lehet kitérni, beszélni kell róluk. Nos, ilyen dolog például a magyar lakosság közszükségleti cikkel való ellátása. Ma- gyaroiszágra igen sok nyugati látogató érkezett az elmúlt esztendőben, s arról voltak kénytelenek beszámolni visszatértük alkalmával, hogy itt rendesen, normális körülmények között zajlik az élet, van minden ,amire szükségük van az embereknek, jól tápláltak, jól öltözöttek, egészségesek az emberek. Megindult a kampány Nyugaton a hivatalos szervek irányításával és sugallatára hogy valamiképpen gátat vessenek a szemtanuk által észlelt tények elterjedésének. Ebben a kampányban vesz részt a Süddeutsche Zeitung is- Ez az újság igyekszik — ha izzadva is — bebizonyítani olvasóinak, hogy minden fami válunk létezik, az valójában nincs, és minden, ami nem létezik, az valójában van. Azt állítja a többi között, hogy Magyarországon az árubőség semmi más, csak ámítás. Propagandisztikus- nak tartja azt is, hogy a ^szövetkezeti tagok (ö következetesen kolhozparasztokról ír, úgy látszik elég tájékozatlan a magyar ügyekben, mert azt sem tudja itt szövetkezet és nem kolhoz van) jövedelme eléri a 17.000— 18.000 forintot országos átlagban. Lehet, hogy a cikk íróinak és sugalmazóinak mindez álom, nem létező valóság. Mi azért szeretjük, hogy az ellenforradalom után egy évvel áruházainkban és boltjainkban bőséges a választék, hogy nem kell félnünk az inflációtól és a szövetkezeti tagok is néhány nap alatt éppen a jól sikerült zárszámadások nyomán több százezer forint értékű árut vásároltak. Valójában jó propagandisztikus hatás ez az egyénileg gazdálkodó dolgozó parasztok felé. Az ilyen propagandának csak örül a termelőszövetkezeti tag. A cikkíró szeret a nyomorról beszélni, s a többi között a következőket írja: ,.A katasztrófa hangulata mindenfajta javaslatot feldob a nyomár megszüntetésére” és megemlíti, majd polémizál azzal, hogy Magyarországon nem lehet edényfedőt és kerékpárpumpát kapni. Valóban nagy nyomor lehet itt. De azért a munkás és az alkalmazott a nagy nyomorban — sztvesen falatozik — váljék egészségükre — az ámításból származó sertéssültből, kirántott húsból, a dolgozó paraszt is szívesen és jóízűen fogyasztja el, még ha a lábason nem is volt fedő, a csirkepörköltet, vagy a sültcsirkét. Ehhez a jó étvágyhoz és ételekhez nem hiányzik a kerékpárpumpa — inkább valami savanyú Ságot fogyasztanak hozzá. Nagy nyomor lehet ott, ahol nincs edény tedő és kerépárpumpa, de ruhát, cipőt, élelmet, s lehetne még vagy 10.000 közszükségleti cikket és egyéb nem közszükségleti cikket sorolni, bőségesen lehet vásárolni. „Nagy nyomorban vagyunk, azért ha netalán szükségük volna, az egykori Münchausen báró leszármazottainak ott Nyugaton egynéhány kerékpár- pumpára és edényfedőre — azon a nyomorúságunk ellenére is tudunk segíteni. Emléktáblával jelölik meg Alpári Gyula szülőházát Beszámoltunk már arról. hogy mán rátaláltak a nádas házra, Dunaföldváron az MSZMP községi amely elé már egy modern épület- aiapszervezet kommunistái elhatá- részt is építettek, rozták még az év elején, hogy felku- A községi tanács értesítette’ erről tatiák Alpári Gyula, a község szü- a Magyar Párttörténeti Intézetet, a lőtte, a magyar munkásmozgalom egyúttal elhatározta, hogy emléktáb- kiemelkedő alakjának szülőházát. A Iával jelöli meg az épületet, amelyet kommunisták munkája mintegy fél ezentúl a község történelmi műemlé- év után sikerrel járt és az ősz folya- kének tekintenek. ap a közösben szekszárdi Előhegy csúcsánál, a Batthvány-hegy közvetlen szomszédságában, a környező tanyák közül kiemelkedve hatalmas présház büszkélkedik. A présházat egykoron Solymosi Ulászló tábornok építette vitézi telkén, a rossz nyelvek szerint a katonáitól ellopott menázsi pénzből. Ma a Béke Termelőszövetkezet tagjainak tulajdonát képezi az impozáns, szőlő feldolgozásához és a bor tárolásához egyaránt nélkülözhetetlen épület. A présház melletti kicsiny vincellér szobában Schmidt Mihály bácsival és Sipos János bácsival, a termelő szövetkezet két legrégibb tagjával beszélgettünk az egyik decemberi napon, ők ajándékoztak meg bennünket az alábbi kis történettel. Ravasszal történt, 1950 tavaszán! Március 14-ének reggelén a szürkületben foltos ruhába öltözött emberek, s nehéz, nagy a ..szőlőnyitásra’’ kiválóan alkalmas kapákat cipelő asszonyok igyekeztek az Előhegy csúcsa felé, a város különböző pontjairól. Első — Hát akkor talán kezdjük meg — mondta az őszhajú Bálint István bácsi, nagyot sóhajtva ünnepélyes arccal és odaállt a szélső szőlősor végébe, szétnyitotta ollóját és gondos, figyelmes mozdulatokkal metszegetni kezdte a venyigéket. Mindenki beállt egy-egy sorba és nekikezdett a munkának. Jó darabig csendben dolgoztak, csak a rügyező faágakon ugráló apró madarak csiri- pelése hallattszott. Aztán Száraz Mihály hangja szakította meg a csendet, amikor a jobboldalt mellette dolgozó Varga Bonifácnak azt mondta jó hangosan, hogy mindenki hallhatta: — Ezt sem gondoltam még pár évvel ezelőtt pajtás, hogy ide az Előhegyre úgy gyüvünk majd, mintha a magaméba gyünnék. A beszélő baloldali szomszédja Kutasi Mihály keserveset sóhajtva, még megtoldotta a szavakat: — Most már helyben volnánk, az igaz, mert mindannyian nagybirtokosok lettünk. De mi lesz velünk, ha éhes hassal kell dolgozni a birtokunkon ... Ez a föld majd csak őszre ad nekünk valamit — mutatott végig bügykös újjával a széleshátú óriás katicabogárhoz hasonlító dombon. A présházban volt a gyülekező. Mire kivilágosodott, már mind együtt voltak. Az újdonsült csoporttagok, akik csak alig pár héttel ezelőtt a téli hónapokban alakították meg a termelőszövetkezetet, ezen a napon találkoztak először a közös földön, hogy munkához lássanak. Oszladozott a város felett lebegő tejszínű köd, s az Előheggyel szemben elterülő távoli síkság szélén megjelent az aranysugarú nap, a bárányfelhőktől tarkított halványkék márciusi égen. — Hej, de sokat is eljártam én ide az Előhegyrg napszámba... De sok keserves verejték szakadt rólam ... De nem a magam jobblétéért, hanem, hogy a kuláknak több haszna legyen. A szőlőtőkék között mozgó emberek bólogattak, s kezükben szaporán csattogott a metszőolló. . Az öreg Csárdás János bácsi megállt néhány másodpercre a munkában, s fejét ingatva, kezével nehézkesen gesztikulálva mondta: — Hát élet volt az, amit eddig éltünk? Mit tudok én felmutatni a tavalyi munkám eredményéből? Egész éven át napszámba jártam a gazdákhoz, s a télre nem tudtam még csak egy disznót sem vágni. Nem tudtam, még csak egy bakancsot sem venni. Egész télen át facipőben jártam. Az egyik barackfa tetejéről sárgarigó füttye trillázott, s a völgy mélyéről kocsizörgés hangját sodorta a lágy tavaszi szellő. Szaporán folyt a munka. A lemetszett szőlőtőkék megfiatalodva, rendezett katonás sorokban húzódtak az emberek nyomában. A nap egyre fel. jebb kúszott az égen. Gyorsan pergett az idő a lelkes, nagy lendülettel végzett munkában, alig vették észre a delet. Csak az újváros templomtornyában konduló harang figyelmeztette őket az ebédidőre. A présház falának árnyékában kezdtek neki az ebédnek, mert az alig rügyező fák még nem adtak hű sőt a szokatlanul melegen tűző tavaszi nap ellen. Az elnyűtt, kopott tarisznyák legtöbbjéből hagyma, kenyér és sóspaprika került elő. Az asszonyok, akik külön kis csoportban végezték a „szőlőnyitás“ munkáját tréfákkal igyekeztek ízesebbé tenni a férfiak kenyerét. A jókedv mégsem akart ebéd idő alatt a bánat fölé helyezkedni. Az embereket, akiknek legtöbb je tavaly még napszámos, kisbérlő, vagy igauzsorától kizsarolt kis- paraszt volt, kenyérproblémák aggasztották. Végül Jaczina Andrásból feltört a kérdés, ami mindannyiók gondolatát foglalkoztatta. lösend lett, kínos, hosszú csend, s aztán Schilling Lajos hangja hallatszott. — Nem hagynak magunkra. A városi pártbizottságon hallottam, hogy kapunk kölcsönt... Majd összeírjuk kinek, mire van szüksége. Zsírt, szalonnát kapunk, hogy legyen kenyérmellé valónk a nyári nagy munkák idején. A szavaknak rendkívül nagy hatásuk volt. Az arcokon elsimultak a ráncok. Most már a férfiak is tréfálkoztak. S a menyecskék éles, jókedvű kacagása időnként megtörte a domb néma csendjét. Amikor végeztek az ebéddel, Rácz Jancsi, aki a fiatalabbakkal külön ült, és titokzatosan sugdolódzott eddig, Schmidt Mihály bácsi elé lépett s azt mondta neki: — Álljunk külön öregek és fiatalok és versenyezzünk ... Ha a gyárakban verseny folyik, s az jó, úgy gondolom, itt sem árt, ha gyorsabban vé. gezzük a munkát. A hatalmas testű, nagy darab ember Schmidt Mihály bácsi mókás mozdulattal pödörintett egyet, nagy, vörös, lefelé csüngő bajuszán és azt mondta Rácz Jancsi markába csapva: r — Hát nem bánom. Versenyezzünk, ha nagyon akarjátok és ha mindáron alul akartok maradni. A körben állók nevettek a jelenetén, aztán nekiláttak a munkának. A metszőolló most még gyorsabban járt a kezekben. Nem beszélt senki, csak Schmidt Mihály kiáltott oda egyszer a fiataloknak. — Vigyázzatok, mert a minőséget is nézzük ám. JTgyre jobban szürkült az ég. Az Előhegy lábánál húzódó újváros házainak körvonalai mindinkább belevesztek a szürkeségbe. Este lett. A távolban a békák zenekara megkezdte nagy tavaszi, egész éjszakába nyúló koncertjét. Befejezték a munkát. Az ifjú brigád egyik tagja, Varga Pisti, aki együtt értékelte a versenyt, az idős Csárdás János bácsival, elismerően bólogatva mondta a többi fiataloknak: — Hiába, az első napon alulmarad tunk, még a mennyiség tekintetében is. De holnapra majd jobban összeszedjük magunkat. Megint a présház előtt gyülekeztek, mint reggel a munka kezdetén. Az idős Sipos János bácsi lassú, ünnepélyes mozdulattal vette le fejéről a gyűrött, napégette kalapot, s énekelni kezdte. — Isten áldd meg a magyart Jókedvvel, bőséggel. A többiek vele énekeltek és aa egyéni gazda, aki éppen arra döcögött szekerével, az alig 30 méternyire lévő dűlőúton megállt, csodálkozott egy darabig, s aztán ő is levette a kalapját. (Haypál)
