Tolna Megyei Népújság, 1957. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1957-09-07 / 210. szám
1957 szeptember 7. TOLNA MEGYEI NÉPÜJSÁG 3 ill es Mast már i édes gyerekek vagyunk Délelőtt "E11 lehet mondani Cikóról, hogy a bonyhádj járás kivételes községe. Kivételes volt a többi, a felszabadulás után sok nemzetiségűvé vált községek között. Amíg azok lakossága felvidéki, bukovinai erdélyi székely, őslakos német, magyar, alföldi telepes volt vegyesen s egyik csoport sem volt számottevő többségben, addig Cikó úgymond, teljesen székely községgé vált, a lakosság 95 százalékát a székelyek adják. Ez a község mentes volt a nemzetiségi ellentétektől, csak egy gondja volt az itteni embereknek — a megélhetés. A múltat f eleleveníteni már nem kell, hogyan élt a község lakossága az előző években, ami elmúlt, az elmúlt. Annál többet mond most a jelen és még többet ígér a jövő. Augusztus 5. valószínűen nevezetes dátum marad sokak számára Cikón. Éppen az aratás közepében voltak az emberek, amikor este hét órára gazda gyűlést hirdetett a községi tanács. „A nemrég megjelent új kormány- rendelet lesz ismertetve, amely a bukovinai telepeseket is mentesíti a juttatott ingatlanok és ingóságaik árának megfizetése alól.” Az igaz, hogy nem este hét, hanem kilenc óra volt, amikor megkezdődött a gazdagyűlés, de nem kevesebb, mint százötven gazda előtt ismertette a rendeletet a járási tanács kiküldötte. IV em kellett utána biztatni az 1 embereket, hogy „aki hozzá akar szólni, mondja el a véleményét”. Ha örömet, lelkesedést el lehet képzelni, akkor itt volt. Nem csoda, hiszen azt kapták meg a kormánytól, amelyre majd 10 év óta vártak. — Eddig mostohagyerekek voltunk — mondotta Bíró Gáspár — mast már mü es édes gyerekek vagyunk. Eddig mindég azzal ejesztettek bennünköt, ki köll menni, mert a ház nem a tijed. Mast már gondolt ránk es a kormány ... Bíró Ambrus meg így kezdte: — Eddig a földemet lemondtam volt, mert nem bírtam meg vele, most visszavettem öt holdat... Illés Hilár az összes jelenlevő nevében mondott köszönetét a járási, a megyei párt és tanácsszerveknek, hogy támogatta a bukovinai telepesek kérését, amelyet végül is teljesített a kormány. Ezzel a rendelettel elszakadt az utolsó szál is... mert bizony az itteni embereket valami még bizonytalanságban tartotta, hiába voltak a rendeletek, a begyűjtés eltörlése, meg a többi, ami annyi lehetőséget adott a parasztságnak. Mindez hiába volt. mert nem mondhatták: — Ez a föld, ez a ház az enyém... az én tulajdonom ... Augusztus ötödiké után mintha megváltozott volna a község. Amint híre futott, hogy miről is volt szó, nem győzött lelkendezni Bíró Lajos is. — Hu, hogy nem tudtam elmenni..., de hordottam a gabonámat öszve. későn végeztem vele. Meg azt hittem, az lesz, mint azelőtt volt. — Mindig olyanval jöttek, hogy megsértették az embert... Amikor arról beszélünk, hogy az év során mennyit változott a parasztság helyzete, érdemes lenne példaként Cikót említeni. Azokat, akik éveken keresztül úgy beszéltek a székelyekről, hogy „nem szeretnek dolgozni, nem értenek a gazdálkodáshoz”, el kellene vinni ebbe a községbe és végigvezetni a falun. Forrai elvtárs, a helyettes VB elnök elmondaná nekik is, hogy amíg tavaly 450 .sertés volt a községben, most 650 van.'Tavaly 130 tehén és harminc növendék legelt a legelőn, az idén már 200 tehén és 140 növendék. Amíg tavaly hat gazda szerződött bikahízlalásra, addig ebben az évben negyvenen kötöttek szerződést. Forrai Piusz pedig elmondaná nekik is, ahogyan egyszer már elmondotta: Eddig nem vettem tehenyet mert nem várták meg, amíg pénzt csinálok ... Most vettem két tehenyet, az adómat es kifizettem, két bikát es szerződöttem, abból megent bírom fizetni az adót.” Ha már szóbakerül az adófizetés, újból csak azt hell mondani, más a helyzet, mint egy-két évvel ezelőtt, akkor nem volt elég háromszori- négyszeri felszólítás, ugyancsak isten kedtek a gazdák a tanácsnál az adófizetés miatt. Most pedig? ... — Várjatok, amíg levágom a forgómat, aztán rendezem az összest — mondta Barabás Gáspár — ebben az évben mindent tisztázok. Én többet nem leszek hátralékos. Gok mindent el lehetne még mondani, hogy amíg azelőtt egy-egy tanácsülésre alig tudtak összeszedni annyi tanácstagot, hogy éppen csak határozatképes volt a tanácsülés, most a 32 tanácstagból legfeljebb kettő-három — igazoltan — hiányzik. A gazdák kérik, hogy a télen indítsanak ezüstkalászos tanfolyamot, hogy ezideig 280 mázsa nemesített búzavetőmagot igényeltek, mind azt igazolja, megváltozott az itt élő székelyek helyzete. Annyi megpróbáltatás, bizonytalanság után, tíz év után, végleg, igazán talajra találtak. BOGNÁR A napokban, egy esős piaci délelőtt, a szekszárdi földművesszövetkezet áruháza előtt jártam, a nagy forgalom engem is becsábított az üzletbe. Az első kép igen furcsán hatott mégpedig azért, mert az üzletet, mióta nem láttam, átrendezték. Mcst sokkal szebb, csinosabb! Egy új, modern, üvegezett pultot állítottak be. Állok a pult mellett és nézem a vásárlókat. Egy néni zoknit, egy másik gyermeknadrágot, s egy harmadik a vásárlási könyvébe íratja a bevásárolt áru értékét, 450 forintot. S mint visszakapja könyvét, megkérdezem Szűcs .Józsefné szekszárdi lakostól, mióta szövetkezeti tagok. — Hát én ugyan meg nem mondom, de már régóta azok vagyunk... — mondja Szűcs néni. — Hát akkor mégis mennyi a részjegyük? — Nekem 25 forintos, az uramnak meg 50 forintos részjegye van. — És mennyi visszatérítést kaptak a múlt évben? Azt hiszem 4 vagy 5 százalékot, 202 forintot kantunk. Vettem érte egy ruhát. — Sokat vásárolnak? — Hát bizony az idén csak a legszükségesebbeket, mert nagy fába vágtuk a fejszénket. így beszélgettem Szűcs nénivel, míg egy másik vevő nem jön. A méterosztályhoz mentem, hol a napi for galom után érdeklődtem. „Ma nem csináltunk nagy forgalmat, mindössze 8—9 000 forintot" — mondja a szőke Erzsiké, az elárúsító kislány. Most már főleg az őszi szövetek fogynak. Hiába, mindenki érzi, elmúlt a nyár és közeledik az ősz. Egy kétyi néni, Cvik Jánosné szoknyának valót vásárolt. — Látja, kedves, azt a kéket — azt akarom. Erzsiké leemelte az állványról és a pultra teszi. — Mennyit vegyek belőle? — kérdezi Cvik néni. — 80 cm elég lesz, mert dupla széles. Cvik néni megveszi a szövetet. — Máskor is itt szokott vásárolni? — kérdezem. — Hát... ha Szekszárdra jövök, először ide jövök és ha itt nincs, akkor megyek másik üzletbe, mert bizony az is előfordul. Tudja, azért jövök ide, mert gyors a kiszolgálás, meg aztán már ismerős is vagyok. Azt kérdeztük Cvik nénitől, hogy miért jár Szekszárdra vásárolni? Talán Kétyen nincs elegendő áru? Bizonyára azt mondaná, hogy nincs, mert há volna, nem jött volna Szekszárdra. Már csak azért sem, mert dologidőben az ember nem ér rá más községbe menni. Szebényi. Könyvismertetés Kép: Sólyom —Zele: Harcban az ellenforradalommal című könyvéből HÍREK Mindenki „hős“ volt Széljegyzetek egy horgász-muriról — A Tolna megyei Népújság értesíti olvasóit, hogy vasárnap — és ezután vasárnaponként rendszeresen — 10 oldalon jelenik meg, 60 filléres áron. Az előfizetés ára változatlan. — A holnapi napon megrendezésre kerülő gyönki járási ifjúsági találkozón résztvesznek a hőgyészi fiatalok is. A részvételt nagy készülődés előzte meg. A KISZ-szervezet mindent elkövetett, hogy a találkozón méltón szerepeljenek, a találkozóra nagy számban ellátogató hőgyészi fiatalok, annál is inkább, mert kultúrműsorral is szerepelnek. — A csökkent szellemi képességű gyermekek nevelésére és oktatására hivatott az Iregszemcsei Gyógypedagógiai Intézet. Éppúgy, mint a többi általános és középiskolákban, itt is megkezdték az oktatási évet. Hetvennyolc gyereket vettek fel az intézetbe, és az elsőtanítási napon 67-en vettek részt az órákon. A többi kis nebulót, akik az ország különböző részeiről mennek Regszemcsére, a közeli napokban várják. — A Mezőtúri Mezőgazdasági Technikum értesíti a tecnikum levelező tagozatán tanulmányaikat folytatni kívánó dolgozókat, hogy a felvé telre való jelentkezés idejét szeptember 15-ig meghosszabbította. Az érdek lődőknek azonnal küldenek tájékoztatót és jelentkezési lapot. — Igen érdekes képet ad Kisvej- kén az egyéni és a tsz. termésátlagok összehasonlítása, több mázsás eltérések vannak egyes terményeknél a termelőszövetkezet, illetve az egyéniek javára. Búzából az egyéniek termésátlaga 7.41 mázsa, a tsz-nél 13.53 mázsa. Az ősziárpa termésátlag az egyénieknél 12.40 mázsa, a tsz-nél 10,15 mázsa, tavaszi árpából viszont az egyéniek átlaga rosszabb, 7 mázsa, a tsz 10.42 mázsás termésével szemben. Zabból viszont az egyéniek javára billen a mérleg, 11.1.3 mázsa az átlag, a szövetkezeté pedig hét mázsa. A nagy különbségeknek igen egyszerű magyarázata van, — a földek eltérő minősége, termőképessége. Kiadós eső hullott a reggeli órákban, később előbujt a nap és nagyszerű — ideális horgászidőt — varázsolj ezen az utolsó augusztusi vasárnapon. Jónéhányon lestük a potykákat a faddi vizen. Amikor az ember horgászik és különösen, ha kapása is van, gyorsan múlik az idő és nem gondol semmire. így feledtem el én is, hogy meghívóm van a selyemgyáriak hagyományos hor. gász-murijára. Déj felé érkeztek a selymesek. Ezt onnan tudom, mert neveket hallottam: Gyula vedd elő a sót. Zicsi gyújtsd a rozsét, gyerünk halat tisztítani stb. Ha mégis kételyem lett volna a társaságot illetően, ez is hamar eloszlott, mert rövidesen felharsant néhány borízű hangtói az „ókorból” ránk maradt dal... az akácos út. Itt vannak, összecsomagoltam és jó nagy húzásokkal lendítettem ladikomat a part felé. Örömmel fogadtak, hiszen régi kollégák, ismerősök valamennyien. A szokásos üdvözlés közben már markomba nyomtak egy kétdecis poharat — szentgyörgyi fehérrel — és inni kellett. Ez a jó szokás semmit sem halványult az elmúlt évek alatt a selymeseknél. Ittunk, danoltunk és nagyokat szippantottunk a hot bogrács körüli illatból. Nagyon jól sikerült a hal. Álmos és Igáit barátom, az örök tréfacsinálók is csak evés közben csendesedtek el, hogy utána még magasabbra csapjon a jókedv. Annyi ,,akasztásról, fárasztásról és kapásról” egész életemben nem hallottam, mint ezen a délutánon. Mindenki „hős” volt. Aki fogott, azt mesélte aki nem, az mentséget keresett. Igáit Gyula barátom azért nem fogott, mert az Álmos bepisz- koltá’ a jól beetetett helyét. Ezt panaszolta keserves ábrázattal a többiek nevetésétől kísérve. Ha idegen csöppent volna a vidám társaságba, bizonyára azt hiszi, majálison van. Volt ott erőművész birkózó „bajnok”, szóló énekes és tercelő, spicces és kevésbé spicces, táncművész és egyéb tehetséggel rendelkező. — Csupa férfi, jókedvű ember, aki egész ,héten komolyan dolgozik, jó családapa — ma pedig rakoncátlan gyerekként viselkedik. (Ezt nem megrovásként említem.) Mindig jól érzem magam köztük, pedig ugratásuk, vaskos élceik engem sem kíméltek. De ki tud megsértődni, haragudni erre a jókedvű, csupaszív társaságra. Mindig élmény ez a horgász-muri. Emlékeiből egy évig futja. Hamar elmúlott ez a délután és este felé — a kevésbé józanak az úgynevezett halottaskocsin — a többiek kerékpáron elindultak hazafelé. Mint a villám, úgy mentek. Nem olyan gyorsan, inkább olyan cikk-cakkban. Egy évig csendes lesz a vízpart, egy évig csak néha találkozunk, de jövőre még vidámabban, mint edS,g újra együtt leszünk és ha nem haragszik meg senki, újra írni fogok a „selymesekről” jókedvükről, régi barátaimról. PETRITS FERENC A szegény legény utolsó kívánsága... EZERNYOLCSZÁZHARMINC HÉT február 17-én szokatlanul hi. deg idő volt. A szél, amely gonoszul duruzsolt a pusztában, havat sodort az utasok arcába. Délután 4 óra felé járt az idő. Sötétedett. Az úton, amely a lápafői erdő felé vezetett, lovasok poroszkál tak. A Szakcson állomásozó báró Schirdning Schwarzenberg-féle dzsi- dás-ezred egy különítményéhez tartoztak a lovasok. Gróf Kesselstadt kapitány, az egység parancsnoka odaszólt németül a mellette poroszkáló Bosnyák Benedeknek, Somogy megye szolgabírójának, aki már napokkal ezelőtt hozzájuk csatlakozott. — Nem is gondolja a hírhedt Sob- ri, hogy Tolna megyében fogja utolérni a végzete. Bosnyák Benedek mosolygott a ba- júsza alatt, s aztán alázatos, kedveskedő hangon a német tiszt felé fordulva megszólalt. — Ha kegyedék nem segítenének minden vagyonúnkból kifosztanának az istentelen haramiák. Ezeknek nem tetszik a jobbágy munka, nem tetszik a katonáskodás, veszedelmes lázadók valamennyien. Ha az akasztófák és a várbörtönök nem riasztanák vissza a szegénységet, tízezerszám csatlakoznának hozzájuk a nyomorultak ... Szinte szégyenlem, hogy magyar vagyok — fejezte be gyors, hadaró hang ján válaszát a somogyi szolgabíró. ELHALLGATTAK. A csendes tájon csak a hóba süppedő lópaták csikorgó zaja hallatszott. Gróf Kesselstadt hátraszólt a mögötte poroszkáló Kelemen Mihály szakcsi jegyzőnek. — Küldje hozzám Németh Istvánt, a vincellért.-A szakcsi jegyző megállt. Megvárta, amíg az őrmester, a két káplár és a 25 közlegény elüget mellette, s aztán az utolsó sápadtarcú, didergő, parasztgúnyás lovashoz fordult. — Hív a gróf, gyere. Amikor a parasztgúnyás a grófhoz ügetett, az anélkül, hogy egyszer is ránézett volna, a feje fölé nézve ráparancsolt: — Itt maradsz mellettem és mutatod az utat... Ha sikerül Sobrit kézre keríteni, megkapod az 50 aranyat, ha becsaptál, akkor téged akasztatlak fel. Az erdőben alig mentek 2 kilométert, amikor füstszag ütötte meg az orrukat. Megálltak. Rövid ideig tanácskoztak s kis idő múlva ketten, Németh István a vincellér és Drangensz Ferenc szakcsi lakos, aki kiszolgált strázsa- mester volt, megindultak lassú, óvatos léptekkel, hogy felderítsék a füst eredőjét. Alig mentek 300 métert, széles tisztás tárult eléjük. Egy vastagderekú fa mögé húzódtak. A TISZTÁSON hosszú szűrökbe burkolózva, kicsiny pislákoló tábortűz lángja mellett emberek ültek. A tűztől néhány lépésnyire puskák voltak gúlába állítva. Valami csendes, szomorú, régi nótát dúdoltak a tűz mellett félhangon. Időnként a középre helyezett boroshordóhoz lépett a tűz körül ülők közül valaki, hogy megtöltse a kulacsát. Sokáig vártak a nagy tölgyfához simulva és meredt szemekkel bámultak. Németh Istvánnak, a vincellérnek hangosan összeverődtek a fogai. Talán a lelkiismeret kínozta. Hosszú, sudártermetű, szélesvállú, fiatalos mozgású legény lépett a hordóhoz. A tűz megvilágította fehérbőrű arcát, s apró, kifelé álló fekete bajúszkáját. Németh István rekedt, remegő hangon súgta az obsitos, strázsamester fülébe. — Ez Sobri Jóska. A két kém visszakúszott gróf Kesselstadt kapitány csapatához és jelentette a látottakat. Rövid, suttogó parancsszavak hangzottak. Apró egységek indultak a szélrózsa minden irányában, hogy körülkerítsék a nyolc tagú betyár csapatot. Váratlanul érte a tűz körül boroz- gatókat az első sortűz. Az első lövések elhangzása után Lápafőn és Váron- gon megszólalt a lélekharang. A téli szürkületben jól ki lehetett venni a torkolattüzeket. A SZEGÉNY LEGÉNYEK egy része az első sortűz elhangzása után harcképtelenné vált. Akik épségben maradtak, azok közül négyen mindjárt az első percekben a szürkületet kihasználva, kereket oldottak. Sobri Jóska nem tudott menekülni. Láblövést kapott. Két társával a fák mögé húzódva védekezett a sokszoros túlerő ellen. A jobb vállát is éktelen seb csúfította már, amikor utolsó ki nem lőtt pisztolya maradt csak hátra. Eldobta az üres, kétcsövű puskát, s még mielőtt szíven lőtte volna magát, vastag, oroszlán üvöltéshez hasonló hangján, utolsó kívánságát beleordította az egyre sötétülő, végtelennek tűnő erdőbe. „Legyetek ti urak is földönfutók, amiért minket sanyargattatok!“ Eldördült a pisztoly a szegérty legények vakmerő vezérének a kezében, s a szív, amely a sanyarú, szegény élet ellen lázadt, megszűnt dobogni. De az utolsó szavak, amelyeket akkor ott a csata végén a világba ordított, sok nyugtalanságot szereztek gróf Kesselstadt kapitánynak és barátjának a babonás Somogy megyei főispánnak, Bosnyák Benedeknek. (h—p—t)
