Tolna Megyei Népújság, 1957. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1957-05-07 / 105. szám
195’. MÁJUS 7. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 0 belterjesség elképzelhetetlen a termelőszövetkezeti közös állattenyésztés megalapozása és fejlesztése nélkül Markovié» János főigazgató nyilatkozata JUltMUllfák Uäs-zänUse M ajus első vasárnapján országszerte megünnepelték az Anyák Napját. Ezen a napon gyermek ek, felnőttek, szívük meleg szeretőiével, virággal köszöntötték az édesanyákat, az élet hőseit. * A Hazafias Népfront és a Nőtanács megyei székházában, Szekszár- don vasárnap délelőtt olyan asszonyokat láttak vendégül, akik anya helyett az anya hivatására vállalkoztak, s nagy szeretettel nevelik az állami gondozottakat, az apátián, anyátlan gyermekeket. Kecskeméti Józsefné már a 65. évében jár. 23 év óta 10 gyermeket nevelt fel, s ma már valamennyienhasznos tagjai a társadalomnak. — Három fiú már a katonaidőt is letöltötte. — Nem érezték szegénykéim, hogy anya nélkül nőttek fel, igaz, hogy küldtem is utánuk a csomagot úgy, mintha saját gyermekeim lettek volna — mondotta. Szeretetet. adott, de szeretetet kapott is vissza Kecskeméti néni és ha időközönként előszedegeti azokat a leveleket, amelye két a gyerekei írtak, — mint mondja, ■— el-elsírdogál rajtuk, mert olyan meghatóan írtak. Három fiút, köztük Kispál Sanyit meg is nősítette Kecs keméti néni. — Most a legnagyobb gondot a Jolánka adja — mondotta. — Egész kicsiny kora óta nevelgette Petrovics Jolánt, aki most, hogy kirepülj a családi fészekből, Egerben ápolónősködik. — Mikor elment Jolánka, nagyon sokáig hiányzott nekem, mert nagyon a szívemhez nőtt. Most is állandóan levelezünk és legutóbb arról írt, hogy van egy udvarlója, s még abban is kikérte a véleményemet, hogy férjhez menjen-e. Kecskeméti néni jelenleg három állami gondozott gyermeket nevel, s úgy vélkedik, hogy bár igen sok türelmet és áldozatvállalást jelent, de aki igazán szereti a gyermeket, annak nem okoz különösebb nehézséget mert ahogy mondja, el sem tudja képzelni, hogy milyen lett volna az élete gyermek nélkül. Ugyanígy beszél az őszhajú Szabó Józsefné is, aki szintén már évek óta neveli az apátián, anyátlan állami gondozottakat. —Hozzánk is mostoha volt a sors, nem volt gyermekünk. A férjemmel együtt határoztuk el, hogy magunkhoz fogadunk kisgyermekeket. így került hozzánk a két testvér Hadnagy Margit és Tibor, akiket 8 éves koruk óta nevelünk. Margitkát a farsangban férjhez adtuk, Tibi a kelmefestő szakmát tanulja majd ki. Érezzük a felelősséget értük s azt akarjuk, szakma legyen a kezében, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak, — mondotta. A két mama olyan felelősséggel beszél a gyermeknevelésről a gyermekek sorsa alakulásáról, mintha a szívükről szakadt saját gyermekükről beszélnének. A Hazafias Népfront és a Nőtanács az Anyák Napja alkalmából értékes ajándékot adott át a könnyekig meghatott mamáknak, akik anyai szeretettel ölelik szívükre, s nevelik a reájuk bízott gyermekeket. „Azt kívánjuk, maradjon mindig fiatal... Van-e ennél kedvesebb kívánság nőknek, anyáknak. Az igaz, hogy lehetetlenbe nem is ez a fontos, hanem a szeretet, a hála, a tisztelet szavai amelyek vasárnap az Anyák Napján oly sok helyen elhangzottak. A fenti idézet egy versből a szekszárdi Béke Tsz ünnepségén hangzott el az enni- valóan kedves, drága gyermekek ajkairól. Igen bensőséges ünnepség tanúi lehettek a résztvevők. Bátran lehet mondani: szem nem maradt szárazon a meghatódottságtól, az örömtől, amikor az énekszámok a szebbnél szebb versikék mind-mind az édesanyákat köszöntötték. S nemcsak köszöntötték a gyerekek, de ígérték, hogy ezután még jobbak lesznek, még jobban tanulnak ,ezzel is még több örömet igyekeznek szerezni az értük fáradó, dolgozó drága édesanyáknak. Lehet fokozni a meghatódottságot ? Lehet. Tapasztaltam, amikor mű- sorszámaikkai a termelőszövetkezeti tagok családjaihoz került öt budapesti gyerekek közül léptek a hallgatóság elé. Az ellenforradalmi események során sokat szenvedett gyermekek szava egyúttal követelés is: soha többé olyat. No, azért vidámságban sem volt hiány, s a jől sikerült ünnepséget, kellemesen egészítette ki egy-két bábműsor. Befejezésül a termelőszövetkezet virágcsokrokkal köszöntötte az édesanyákat. (i—e) íí Amíg én as őserdőt irtottam..* Az ellenforradalmi események alatt erőszakkal feloszlatott termelő- szövetkezetekben a többi közös vagyonnal együtt legtöbbször széthord ták a takarmányt és a közös állatállományt is, s ha meg is maradt, vagy újjáalakult a szövetkezet, a széthordott takarmány miatt kénytelen volt a közös állattartást feladni. Mi a helyzet ma a termelőszövetkezetek állattenyésztésében? Erről nyilatkozott Markovics János, a Földművelésügyi Minisztérium állattenyésztési főigazgatóságának vezetője, a Magyar Távirati Iroda munkatársának. — Az elmúlt években a termelő- szövetkezetek állománya mind meny nviségileg mind minőségileg kedvezően fejlődött. A fejlődést az állami támogatáson kívül nagymértékben elősegítette, hogy a termelőszövetkezetek többsége felismerte az állattenyésztés nagy jövedelmezőségét és azt. hogy milyen közvetett haszna van az istállótrágyázásnak a termésátlagok növekedésében. Az elmúlt év nyarán a termelőszöA kiskocsma zenekara éppen csárdást húzott, amikor beszélni kezdett. Az asztaltársaság tagjai érdeklődéssel hallgatták a vékonyarcú, őszülő hajú férfi élményét. * Tulajdonképpen egy tétlenért öreg zúgpálinkafőző hívta fel K. J.-re, a vándorüst tulajdonosára a figyelmünket. — „Ha én lebuktam, bukjon le a konkurrensem is, — mondta — úgy is elvette tőlem ebben az évben a ,kuncsaftok’ háromnegyed részét." Legelőször Öcsény-szőlőhegy Bara- nya-völgyében bukkantunk K. J.-nek a nyomára. Utána Decs szőlőhegy — Várdomb, Kakasd voltak a következő állomásai. Valahányszor, amikor átkutattuk a házat, ahol hosszabb-rövi- debb ideig tanyázott, mindig találtunk pálinkát is „cefrét’’ is. de a vándorüstnek és gazdájának, K. J.- nek mégcsak a nyomát sem találtuk. „Nem is hallottunk ilyen nevű emberről” — állították bűntársai. Vé- gülis Szakály szőlőhegyen hurokra került ez a rafinált, sok munkát adó, vándorüstös. A gyanú elkerülése végett hárman három irányból közelítettük meg éjjel 1 és 2 óra között Szakály községet. A motorkerékpárokat ismerős házaknál helyeztük el. Aztán elindultunk ki ,a szőlőhegyre a gyanúsított ház felé. A ház mellett jobbkéz felől szérüskert volt. Behúzódtunk egy szalmakazalba és ott vár tűk meg a hajnalt. Aztán, hogy a kakasok nekikezdtek a kukorékolásnak mi is megkezdtük a házkutatást. — Legnagyobb örömünkre, az egyik ágy bál K, J., a vándorüstös borzas feje kandikált felénk. A házban semmit sem találtunk, ami pálinkafőzésre engedett volna következtetni. Az eredménytelen kutatáson elkeseredve éppen távozni készültünk, amikor a házzal szemközti meredek partoldalban egy beomlott pince bejárat-félénél egy kis nyílást vettem észre. Alig tudtam bebújni a hasadékon. Bent pálinkaszag ütötte aneg az orromat. A zseblámpám halomra dobált limlomot és egy deszkából összetákolt ólat világított meg az üregben. Az ólból fehérszakállú kecske tekintge- tett felém kíváncsian. Beljebb haladva, az egyik mélyedésbe behúzódva egy idős embert pillantottam meg. Mikor megkérdeztem tőle, mit keres itt a hajnali órákban, azt válaszolta, hogy a kecskének adott enni. Az üreg végében egy üres katlan állt. Előtte a földet erősszagú törkölycefre borította. A katlanban a hamu alatt még izzott a parázs — A földHelyreigazítás Lapunk vasárnapi számának 4-es oldalán megjelent „A műtőasztalon” című cikkbe értelemzavaró hiba csú- czott. A helyes szöveg a következő: „Kezdődnek a lekötések. Lassan átvágják a lekötött artériát és lekötik a vénát.” vetkezetek közös szarvasmarhaállománya meghaladta a 175 000 darabot a közös sertésállomány pedig csaknem félmillió sertés volt. Ezt az örvendetes fejlődést megakasztották az ellenforradalmi esemé nyék. A termelőszövetkezetek elleni cél tudatos támadás a legtöbb helyen a takarmány széthordásával kezdődött, amit szükségszerűen követett a közös állatállomány szétosztása. A közös állatállomány csökkentése valamennyi állatfajnál meghaladta az ötven százalékot. A- legtöbb veszteség a szarvasmarhatenyésztést érte. A szarvasmarhaállomány csökkentése még ebben az évben is folyta tódott. Több termelőszövetkezet, főleg Szabolcs megyében — a közös állat - tenyésztést teljesen megszüntette. Vannak azonban már biztató jelenségek is. A termelőszövetkezetek juhállománya az év eleje óta ötven százalékkal gyarapodott és az utóbbi hónapokban mind több szövetkezet kezdi felismerni a szarvasmarhatenyésztésben rejlő nagy lehetőségeket is. alatti pinceüreg baloldalához, a bejárattól alig hat lépésnyire kukoricaszár kévék és hasábfák voltak állítva. Mikor szétdobáltuk az üreg falához állított kukoricaszár kévéket és hasábfákat, friss levegő csapott az arcunkba. Egy feljárat lépcsőjére bukkantunk.A feljáraton át egy gyümölcsösbe jutottunk. A reggeli harmatban jól látszó friss lábnyomokra találtunk. — A lábnyomok sűrű bokrok közé vezettek, s a bokrok között megtaláltuk a főzőüstöt, a szeszpáracsövef és a hűtőkígyócsövet egymásra dobálva. Az öreg bácsi, aki T. H.-nak az apósa volt, látva, hogy tagadni ebben az esetben már úgyis felesleges, elmondta, hogy éjfélkor K. J., a vándor üstös beleúnt már a főzésbe, elment a házba lefeküdni. Egyedül ő maradt a tűznél. Hajnal felé a lánya kiabálása következtében észrevette, hogy baj van, rögtön cselekedett. Kiöntötte a cefrét, s az üstöt, meg a hozzávaló szerelékeket a rejtett kijárón keresztül a gyümölcsös melletti bozótba vitte. Rövid csend követte a történetet, s aztán összekoccantak a borospoharak, s egy másik asztaltárs újabb történetbe kezdett. H. T. Még a háború szakított el az otthonomtól. Messze idegenbe kerültem, a tengeren túlra s a szülőföldemről még levél sem érkezett hozzám. Évekig irtottam az őserdőt brazil földön, ahol állandóan ezer veszély leskelődött rám és csak a vágy élt bennem, hogy még egyszer láthassam az anyaföldet, az édesanyámat, a kis házat, amely ben születtem, a tájat, a barátokat, ismerősöket. Gyerek voltam, amikor elszakadtam a szülőföldtől, s amikor ismét hazakerültem, felnőtt ember voltam már. Anyámra alig ismertem. Kis viskónk, a szülői ház még meg volt, de az idő vasfoga erősen megviselte. Kapunk előtt a kis diófáknak akkora lombja nőtt 13 év alatt, hogy eltakarta a házat. Minden megváltozott. Nagybácsim várt az állomáson. Azt kérdeztem tőle, hogy megvan-e még a gyalogút a hegyen keres :- tül, mert sietnék ám az anyámhoz. — Mit akarsz te azzal, öcsém? Csak nem gyalogolunk, amikor itt vannak a pejkók... — Ezzel a kocsira mutatott s a két lovára, a csomagokat felraktuk a kocsiderék ba, mi pedig az ülésre ültünk. — Azt gondoltad, öcsém, hogy még mindig az az egy tehénkém van, mint azelőtt — mondta útközben s eszembe jutott, amikor kölcsön így például a tótkomlósi Viharsarok Tsz csökkent szántóterületén is ugyanannyi szarvasmarhát tart, mint az elmúlt nyáron. Lehetne még sorolni hasonló példákat, amelyek azt mutatják, hogy termelőszövetkezeteink kezdenek fel eszmélni és — számolni. A számítások pedig csalhatatlanul arra az eredményre kell vezessenek, hogy közös állattartás nélkül jövedelmező nagyüzemi gazdálkodást folytatni nem lehet. Egyre több szövetkezet jön rá arra, mennyire helytelen az a sokszor hangoztatott — nem egyszer céltudatosan terjesztett állítás, hogy a szarvasmarhatenyésztés nem jövedelmező. Éppen azok, akik ezt hangoztatják, egyéni vagy háztáji gazdálkodásukban rendszerint igyekeznek minél több tehenet beállítani. De látni kell azt is, hogy mezőgazdasági termelésünk belterjessé tétele és ezáltal nemzeti jövedelmünk növelése, az életszínvonal emelése el sem képzelhető a termelőszövetkezetek kö- •zös állattenyésztésének megalapozása és fejlesztése nélkül. Erre most a termelőszövetkezeteknek annál is inkább módjuk van, mert a kenyér- gabona kötelező vetésének megszüntetésével lehetőség nyílt a takarmány termelés növelésére Megvan tehát minden előfeltétele az állatsűrűség fokozásának. Szükséges azonban, hogy a mezőgazdasági szakigazgatási szervek az eddiginél nagyobb segítséget adjanak a termelőszövetkezeteknek terveik elkészítéséhez és az állattenyésztéssel kapcsolatos problémák megoldásához. A takarmánytermelés betakarítása előtt beszéljék meg a termelőszövetkezet tagságával az állatállomány beállításának és fejlesztésének helyi lehetőségeit. Biztosítsák továbbá, hogy a termelőszövetkezetek jó minőségű tenyészállatokhoz jussanak. Meggyőződésem — fejezte be nyilatkozatát Markovics János főigazgató —, hogy a termelőszövetkezetek mindinkább felismerik a közös állattenyésztés nagy jelentőségét mind saját maguk, mind a népgazdaság szempontjából s az év végére minden termelőszövetkezetnek újra lesz közös állatállománya. Bízom abban, hogy az állatsűrűség a termelőszövetkezeti gazdaságokban 1958 végére eléri, sőt meghaladja az elmúlt évi állatsűrűséget. szokta kérni valamelyik atyafitól a tehenét, akinek szintén csak egy volt, hogy be tudjon fogni a szekérbe és én meg vezettem a „fogatot”. — öcsém, az már kiment a divatból, hogy tehenekkel, meg ökrökkel szekerezzünk. Figyeld meg, csak mintának van már a falunkban a tehénfogatokból. Az első napokban bejártam a tájat, kíváncsi voltam, áll-e még a szomorúfűz a réten, amely alatt mi, rakoncátlan gyerekek, heverészni szoktunk, megvan-e még a jóvizű gémeskút ott az erdő szélén és megvan-e minden, amely hazavonzott a messzi idegenből. Utána pedig — munka után néztem, mert anélkül sehol sem lehet megélni. Eközben természetesen bejártam a környéket, amelyet azelőtt is ismertem és most 13 év után ismét megnéztem. Gerjenben, noha ^azelőtt többször jártam ott, eltévedtem. Megtévesztett a teljesen új falurész, a különálló kis családi házak rengetege, az új utcák, amelyek helyén azelőtt kukoricát meg búzát termeitek. Átkozni kezdtem a sorsot, amely elszólított az otthontól: ha itthon vagyok, akkor már mi sem abban a kis viskóban laknánk, hanem már egészen biztosan, mi is tudtunk volna építeni egy szép, csinos kis családi házat. Mondták, hogy próbálkozzak állással valamelyik gépállomáson is. Hát az meg micsoda? — kérdeztem, és amikor Dunaszentgyörgyön bementem, megláttam a nagy épületeket, a rengeteg gépet, a sok gépészt, akkor kezdtem sejteni, hogy ez valami teljesen új számomra, mert ilyen az én gyermekkoromban nem volt. Amikor megtudtam, hogy már itt is mennyi a gép, mondtam mindjárt, ha ez így megy tovább, nemsokára nem az lesz az érdekes, amit az Amerikát járt magyarok mesélnek az ottani modern gazdaságról, hanem amit a Magyarországot járt amerikaiak mesélnek rólunk. Én mondom, ha éjszaka ejtőernyővel ledobnak repülőgépről és erre a vidékre poty- tyanok le s nem hallok magyar szót, még csak nem is sejtem, hogy itthon vagyok. Bemegyek a gépállomás igazgató jához, azaz, csak be akartam menni, de nem lehetett, mondták várjak egy kicsit, mert vannak nála. Leültem egy székre és hallgattam, amint az ajtón kiszűrődik: „Mégiscsak több a soknál, amit a legényszálláson csinálnak. Előfordul majdnem minden héten, hogy egy nap nem mossák fel a követ, vagy nem söpörnek ki, a konyhán meg nincs mindenkinek ebédnél külön ivópohara.“ Amikor nyílik az ajtó, három olajoskezű ember lép ki rajta. Hát, hogyan, mondom magamban, ilyen igényesek az emberek errefelé? Amikor azelőtt eljártunk munkára a pusztákra, örül tünk, ha valami jobb szalmát vihet tünk be a hodályba, azt szétterítettük, azon aludtunk sorra, most meg már reklamálnak az emberek, ha nem mossák fel a követ és nincs külön ivópohár... Én azt mondtam, ott az őserdőben, hogy még ha szalmán fekszem, akkor is bár csak otthon lennék, de úgy látszik, arra már nincs szükség. Meg is kérdeztem ott valami kisasszonyfélétől, hogy mondja, milyen iskolába járnak újabban errefelé az emberek, hogy már ilyen urasan akarnak élni? Amióta állásban vagyok, és kezdem jobban megszokni az itthoni, csak amiatt bánkódom, hogy mikor tudom utolérni a többi barátaimat, akikkel együtt gyerekes- kedtünk és együtt kezdtük megkóstolni a pusztákon a munkát. Nekik mindnek háza van, némelyiknek motorja is. Azt hittem, hogy ha hazajövök egy ingben gatyában és egy kopott ruhában, itthon „elcsúszok“ a többi között, mert senkinek sem lesz ennél több... Csak azt nem tudom, hogy mi a fészkes fene történt itt, amíg én az őserdőt irtottam. Az interjút készítette: danc Á YáNDOIÜS?
