Tolna Megyei Népújság, 1957. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1957-05-05 / 104. szám

4

TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG

1957. MÁJUS

JÓZSEF ATTILA;

Ad Sidera . ..

Anyám, ki már a messzi végtelen vagy s nem gyötrődöl, hogy nincs kenyér megint, nem sápadsz el, ha szűkös este int, hogy kis rikkancs fiad vérébe jajgat.

Anyám, ki már a néma végtelen vagy s borús szemed fiadra nem tekint, ó meg ne lásd az ólom-öklű kínt — miatta zúg e tört, betegre vert agy.

Anyám, falat kényért sem ér az élet!

De nagy hitem van s szép jövőnek élek:

Ne ordítson pénzért gyerektorok.

S tudjon zokogni anyja temetésén S ne rúgjon még az Ember szenvedésén a Pénz.

iHolnap este• ..$

3 fél nyolc órai kezdettel a Pécsi Nemzeti a 2 Színház művészei Molnár—Zerkovitz (>

4 „Doktor úr” című háromfelvonásos ze-1 ^ nés bohózatát mutatják be a Városi l ^ Kultúrotthorrban. A darab Kellér Dezső1 í átdolgozásában kerül bemutatásra.

5 Az előadást komoly érdeklődés előzi] 4 meg, már közel minden jegy elkelt. Ebben nyilván része van annak, hogy a 3 darabban Szabó Samu Kossuth-díjas szí-11

Í

nész is szerepel. Rajta kívül Somló Fc-11 rencet, Galambos Györgyöt, Korándy I ] Dénest, Faludi Lászlót, Takács Margitot, ■eGyapay Yvettet, Pataky Erzsit, Papp1 5 Évát láthatjuk még többek között a ^ színpadon. A darab rendezője Marton

juLááÁAAÁAAAAAAAAAAáAAAi iiütiitáiiiiiititmiiimiiiiiAmtAmAttUiAiii Mária.

Tomboló siker

Zempléni Kornél Liszt emlékhangversenyén

A hétfő esti Liszt emlékhangverseny első részéről: az emléktábla leleplezésének ünnepségéről már szombati számunkban beszámoltunk. A leleplezési ünnepség után Zempléni Kornél, a Bartók Béla zeneművészeti szakiskola tanára, Liszt-díjas zongoraművész adott forró sikerű hangversenyt. Az est műsora nehéz fajsúlyú Liszt-művekből állt, amelyek talán meg is haladták nem egy jelenlevő zenei felkészültségét és felfogóképességét. Ugv véljük azonban, hogy ez a műsor éppen nehéz fajsúlyánál fogva is méltó volt az emlékest komolyságához, ünnepélyességéhez és egyben a szekszárdi zenekedvelők megbecsülését is jelentette.

Zempléni Kornélban a fiatal magyar zongoraművészek egyik kétségkívül legnagyobb tehetségét ismertük meg. Fölényes biztonság, virtuóz technika, forró muzikalitás és mértéktartó jóízlés jellemzi játékát elsősorban. De nála a nagy technika, a bravúr egy pillanatra sem

vált öncélú hatásvadászattá, mert fontosabb számára a mű lelkének, mondani valójának, hangulatának megragadása. Lenyűgöző volt a hatalmas h-moll szonáta (35 perces mű) megformálása, fel' építése. Ilyen egy tömbből kivésetten csak a legnagyobb pianistáktól hallottuk. Megkapó volt a Weinenklagen elmélyedése, a Petrarca szonettek forró és ellágyuló lírája. Kár, hogy a Meíisztó- keringőnél már kissé fáradtnak éreztük.

A szűnni nem akaró ünneplést a XV. rapszódia (a Rákóczi-induló feldolgozása) eljátszásával köszönte meg.

Büszke öröm volt számunkra az előadó példátlanul nagy sikere már csak azért is, mert ez városunk zeneszerető közönségének egyben dicsérete is. — Zempléni nem a fiatal, a külsőségekben csillogó Lisztet találta meg és mutatta be játékában, hanem azt, aki eljutott századának legmagasabb, legmagánosabb hegycsúcsára.

.. sek—

JANCSI

KANCS

— Elbeszélés —

.ni

I

2.

Ez a kérdés meglepte Jancsit, erre nem számított.

— I-igen van, s hogy mindjárt igazolja is magát, — előrakta a nagy bakancsos lábait. Azaz, hogy csak az egyiket, mert a másik ezúttal a szomszédja cifra harisnyájába akadt. Egész csetepaté támadt. Többekből kitört a hangos röhögés. Valaki Aladdin csodabocskorá- nak nevezte a bakancsokat. A tanító úr végighordta tekintetét az arcokon és a torkokra fagyott a nevetés.

Jancsi nehezen várta, hogy vége legyen a tanításnak. Azt már elhatározta, hogy holnap nem jön iskolába. Nem akarta, hogy nevessenek rajta. Amikor megszólalt a déli harangszó és tódultak ki a teremből, Jancsi nem állt sorba és nem várta meg a többieket. Elszaladt előre.

Az utca olyan volt ,naint egy sártenger. Amikor át akart haladni az utca másik oldalára, bakancsai beleragadtak a sárba. Éviekéit a sárban, de nem tudott kiszabadulni. Ott állt az utca közepén tehetetlenül. Egyszer csak felcsendült a háta mögött az iskolások hosszan elnyújtott köszöntése. Jancsi kétségbeesetten nézett körül, összeszedte minden erejét és húzta a bakancsokat, hogy még az erek is kidagadtak a halántékán. Fogai összekoccantak és a lába kiszakadt a bakancsból, hanyatvágódott a sárban. Hamar fölugrott, a bakancsokat kitépte a sárból és a hóna alá csapta őket. Gyors futásnak eredt. Vágtatott, nyargalt a nagy pocsétában, fröcsögött körötte a víz és lobogott nyakában a nagy vászontarisznya. A kanyarban egy kofaasszony jött, nagy vékaterivel a fején. Kicsi híja, hogy7 neki nem szaladt.

— Ejnye, te gyerek! Miért nem veszed fel azokat a kamáslikat? Megvesz ám az Isten hidege. Az én lábam még csizmában is fázik.

Jancsi fuldokolva kapkodott a szavak után, de értelmes hang nem jött ki a száján. Futásnak eredt megint, belegázolt a legnagyobb sárba. Mondják csak el nindenféle haszontalannak, de rajta ne sajnálkozzon senki.

Amint a kis utcájukba ért, lecsendesedett. A házak ijedten bámultak a já- •ókelőre. Egy-egy varjú károgott bele i nagy csendességbe és tompa koppanás- sal ejtett le egy diót. Az égen ónos i szürkeség ömlött el, s a néma szomorúság, amely ott gubbasztott minden faágon, nagyon lehangolta Jancsit is. Az egyik bakancs lehullt a hóna alól. Utána nyúlt, s csak most látta, hogy az a bakancs, amit a nagyszüle tegnap megdrótozott, egészen felszakadt. Ez még szomorúbbá tette. Az arca egészen el- felhősödött. Szegény anyuka, mit fog majd megint mondani? Mintha már hallaná szavait: Jancsi, neked az Isten sem győzne cipőt teremteni. 0, ezek a szavak fájóbbak minden ütésnél. De szívesebben elviselte volna sokszor, ha úgy istenigazából elporolta volna a nadrágját.

Fájó gondolataiból a vén Dürgőné riasztotta fel rikácsoló hangjával:

— Te gyerek, mondd meg az anyádnak, hogy gyüjjön holnap szőlőt kapálni! Én adtam a lábodra cipőt, hát ne kívánjátok ingyen! Ma nem abban a világban élünk, hogy ajándékozni lehessen.

Jancsival forgott a világ. Szeme előtt szürke karikák táncoltak.

— De Juli néném, holnap nem jöhet édesanyám, mert be kell nekik fejezni a famunkát.

— Semmi de, mondtam, amit mondtam ...

Jancsi szemében kemény fény villant és egy hirtelen elhatározással a vénasszony elé csapta a bakancsokat.

— Tessék, legyen vele boldog.. !.

A vénasszony otthagyta és kókadt fejjel indult hazafelé. A nagyszüle már várta, kint állt a kapuban. Amikor Jancsi megpillantotta, eszébe jutott, hogy reggel figyelmeztette: — Az iskolából majd siess haza, mert a bakancsokban én is el akarok menni a malomba egy kis kukoricát daráltatni. Lesz ám finom kukoricagánica!

Jancsinak összeszaladt a nyál a szájában, ma még nem is evett.

De hisz, ha a nagyszüle kint állt a capuban, akkor látta is az előbbi esetet. Foldresütött szemmel közeledett. Nagy- izüle előtt megállt és szeme sarkából rá- nllantott. Nagyon meglepődött. A nagyszülőt Jancsi mindig vidámnak ismerte, iki a melankóliát hamar elütötte egy-egy réfávaL

Mélyen ülő, len virágszeméből két önnycsepp gördült le. 55

Hamaf Imre

szerű kultúrházat avattunk. A kultúr- ház építésének gondolata már a múlt évben felmerült, csak a kivitelezés kö- (| rül volt probléma, gondot okozott az anyagiak előteremtése. E nehézség leküzdésében segítségünkre sietett a Hő-11 gyész és Vidéke Körzeti Földmű vessző-1 vetkezet, melynek tagszövetkezete Felső-* nána is. A munkálatok már folytak a j múlt évben is, csak az ellenforradalmi (| események megakasztották. (i

A földművesszövetkezet pénzsegítségén 11 kívül a tanács és más szervek körül- (I belül 30 000 forint értékkel, ugyanennyi I * értékű társadalmi munkával pedig a * * község dolgozói segítették a kultúrház1 ( mielőbbi felépítését. ^ |

Az átadási ünnepséget vacsora követ-. | te, melyen a község és a földműves- (| szövetkezet dolgozói vettek részt, majd|! reggelig tartó tánc következett.

Krizsán József

KÉT HÍR Nakról

Az új kultúrházban jövőre két szín-1 játszócsoportot akarnak működtetni. A két együttes — a tervek szerint — bőven ki tudja elégíteni a község lakossá-, gának kultúrigényét, s még vidéken is tudnak szerepelni. Míg az egyik csoport játsza a községben és vidéken a dara-1 bot, a másik már készül a következő bemutatóra. 1

* I

Már az őszre készítenek elő egy hang-1 versenyt. A hangversenyt az iskola | énekkara adja. A műsorban énekkari i számok, kánonok, szólók szerepelnek' majd, s az énekkari számok mellett helyet kap zongoraszám is, amelyet azj iskola igazgatója ad elő. k

i

cA mui&aiztaLait

Fülöp néni... Fülöp néni ... érti, amit mondok... — szólt egymás után az orvos. A beteg, Fülöp Antalné azonban mély kábulatban feküdt a műtőasztalon.

— Már semmit sem érez — fordult magyarázólag felém a tüdősebész, a kórház tüdőosztályának sebész főorvosa.

— Rövidesen elkezdjük a műtétet, kivágjuk a beteg, fertőzött tüdőrészt és reméljük, hogy rövid időn belül Fülöp néni is gyógyultan hagyhatja el osztályunkat. — Miközben beszél, már lefertőtlenítették a beteg hátát, és csak az a rész marad szabadon, ahol felnyitják.

A fertőtlenítő jódtól barna hátrészen végigszántott az orvos kése, s nyomában kiserken a vér. Mielőtt azonban az oldalbordáig behatolnának, szinte pillanatok alatt lekötik az ereket, kitörlik a vért. Némán, gyorsan dolgoznak az orvosok, csak a műszerek halk zöreje hallatszik, amely eket gyorsan, ügyesen ad kézbe a műtős nővér. Egy harmadik orvos pedig a beteg vérnyomását figyeli.

A sebész biztos és gyors keze mindig beljebb hatol és felnyitja a testet a négyes és ötös borda között Reccse- nés hallatszik. Átvágták a bordát, széjjel huzatják a felnyitott rést és máris látható az operálásra váró terület, a tüdő. A hirtelen támadt csendet a főorvos szava töri meg: — Szerencsénk van, a mellhártya csak szalagosán van lenőve ... így gyorsabban haladhatunk. Hogy van a betegünk?

— Jól, a vérnyomás száztíz — hangozik azonnal a válasz.

Az orvos biztos kézzel lefejti a tüdőről a mellhártyát, szétválasztja a tüdőlebenyeket.

— így ni, most elválasztottam az alsó lebenyt a középsőtől — szólt mintegy magyarázólag — és itt vagyunk a rekesznél. Ezután fejtjük a csúcsot, ahol az elváltozás van.

Az óra mutatója pedig boszorkányos gyorsasággal halad, már több, mint másfél órája — pillanatnyi megszakítás nélkül — tart a műtét. S mikor az operáló kéz a beteg tüdőrészre tapint, nyugtalanabb a beteg, érzékenyebbek a hörgők, amelyet azonnal érzéstelenítenek. Közben szinte állandóan figyelik a beteg vérnyomását és ügyelnek arra, hogy a vénán keresztül lassan, de állandóan folyjon be az életet fenntartó vér.

lekötések. Lekötik a át a

Kezdődnek a

két vénát, majd lassan vi lekötött 1. artériát.

— Átmentünk a hörgő elágazása között — szólt az orvos, s elvarrja a félig kinyitott hörgőt is.

— Elláttuk az artériát, a hörgőt ezután kifejtjük a beteg részt Közben- közben pedig meleg konyhasós oldatba mártott gézzel csillapítják a szöveti vérzéseket

— Nyeleset, kis nyeleset, csipeszt, tűt kérek.

Fürgén mozog a gyógyító kéz s miközben elhelyezik a vérsavót levezető gumicsövet, már varrják is össze a tátongó rést és legutoljára a hátat A közel három óra hosszat tartó műtét után kissé fáradtan egyenesednek fel az orvosok, amelyet elfeledtet velük az a tudat, hogy ismét egy embert adtak vissza az életnek.

A betegszobában vagyunk, néhány nappal a műtét után.

— Hogy érzi magát, Fülöp néni? — kérdezzük.

— Köszönöm, nagyszerűen, már a csövet is kivették és remélem, hogy ezután már, ha lassú, is, de biztos gyógyulás következik.

— Nagyon féltem a műtéttől, de nem bántam meg. A fájdalomért cserébe nagyon sokat, az egészségemé* kaptam vissza. Az pedig mindennél fontosabb.

Bodotay Róza

Új kultúrház Felsőncmán

í2evél dédanyámnakI

ogyan kezdjem? Nem jut eszembe semmi nagyszerű gondolat, olyan, ami

lyénnél szeretnék köszönetét mondani. Pedig sokat gondolkoztam már e pár soron a fejem felett elsuhanó évek alatt, mert úgy éreztem, hogy valamilyen formában meg kellene köszönni mindazt, amit tettél értem. Senkivel nem beszéltem róla, restelném, ha más azt mondaná, hogy ő már megköszönte anyjának azt a sok gondot, szenvedést, amivel felnevelte. Es nem kérdeztem meg mástól ezt, azért sem, mert ha nemmel, vagy közömbös vállrándítással felelne, megvetném őt és hálátlan embernek tartanám és ugyanakkor rádöbbennék, hogy én sem vagyok különb nála. . . De talán Ti anyák nem is várjátok a köszönő szót azért, amit tettetek gyermekeitekért, mi úgy gondoljuk, hogy az nektek kötelességetek volt s külön köszönetét nem vártok érte. Pedig nektek anyáknak biztos örömet okoz, ha gyermekeitek megköszönik, csak egy szóval, hogy felneveltetek bennünket.

Te is beszéltél róla — bár nem szeretted nagyon mondani, hogy milyen rossz voltam és mennyit szenvedtél értem, míg felneveltél — és másoktól is hallottam, sokan mosolyogva mondták huncutságomat, sokan komolyan olvasták fejemre makacsságomat és hozzátették, hogy szegény anyádnak mennyi baja volt veled. En ezt sokáig nem értettem meg, hisz lehet, én se voltam rosszabb, mint a többi gyerek, miért mondják hát ezt nekem? De most már, egy kicsit megritkult hajjal, unokáddal az ölemben meg tudom érteni, — úgy érzem, hogy értem — mennyi gondot, fájdalmat okoztam neked. Es most, megpróbálopi megköszönni neked mindezt, megpróbálom megköszönni azoknak az anyáknak is, akiknek a gyermeke elfeledkezett róla, hogy köszönetét mondjon anyjának. Ha ott lennék melletted és ott lehetnék minden anya mellett, akkor most nagyon szép virágcsokrot adnék nektek, neked és minden anyának most, az Anyák Napján,

Emlékszel ugye? ügy mesélték nekem, s Te is beszéltél róla, hogy rosszaságom túltett a falu valamennyi gyerekén. Te dolgozni akartál, hogy legyen mit ennünk, hogy nekem legyen kis ruhám, hogy legyen meleg szoba, csak nekem, mert ti meglettetek volna hidegebben is és én csak sírtam, nem hagyhattál egyedül, mert szerettél s úgy kapáltad a mások kukoricáját, hogy egy lepedőből bugyrot kötöttél és azt a nyakadba akasztottad. En abban a csomagban ringtam, hintáztam minden lépésednél. Es mégsem szidtál meg, nem vertél meg, pedig megérdemeltem volna, inkább elfáradtál, inkább szenvedtél.

Még egy emléket felidézek, erről is szűkszavúan beszéltél, mert soha nem tartottad különösnek, úgy említetted, mintha kötelességedet teljesítetted volna. Emlékszel még rá biztosan, hogy egyszer kint dolgoztál, s én a nyári konyhában a láda tetején voltam, s míg te kint voltál, a kályhából kipattant a parázs és meggyúlladt a láda mellé rakott tüzelő, attól pedig a láda. Még ma is látszik rajta. Te mentettél meg, de arról soha nem beszéltél, hogy megégett a kezed, vagy a lábad miattam, és talán ott égtél volna el velem Te is, ha nincs módodban engem megmentem. Emlékszel arra is, hogy egyszer leestem a padlásról és Te kaptál el. Ha Te nem vagy ott, akkor most nyomorékon, formátlanul járok az emberek között, vagy meghaltam volna. Soha nem mondtad, hogy akkor megütöttelek, soha nem panaszkodtál, pedig biztosan megrándult a karod, amikor elkaptál... Megvontad a legjobb falatot magadtól, hogy nekem ruha jusson lemondtál a vasárnapi húsról, hogy én tanulhassak, azokban az időkben, amikar tanultam Kaposvárott, és a közlekedés rossz volt, hetenkim harminc kilométert gyalogoltatok apámmal, hogy nekem élelmet hozzatok, pénzt adtál nekem cukorra, amit magadnak egy kötényre kuporgottal össze, lehettél akármilyen fáradt, ha én beteg voltam, nem húnytad le a szemedet, virrasztottál mellettemj figyelted minden mozdulatomat, készen voltál kérésem teljesítésére.. . Nem köszöntem még meg, s ha most oldalakat írnék tele, ha minden virág legszebbjét tenném öledbe, akkor se nevezhetném ezt hálának és mindent lerovó köszönetnek.

Ilyenek vagytok Ti anyák, s mi gyermekek, mi férfiak csak próbálunk benneteket megérteni, de nem tudunk. ■. Ha az év minden napján benneteket ünnepelnénk, kevés lenne és mégis ezen a napon mi, gyermekek, megpróbáljuk megköszönni nektek anyáknak mindazt, amit tettetek értünk, mindazt, amit anyai szívetek jelent a világnak. A Ti szívetekben csak szeretet, csak melegség, csak béke él, s a Ti szívetek a legerősebb, a Ti szeretetetek uralkodni tud a világon.

Fogadd el tőlem ezt a pár köszönő sort Te, és minden anya.

fiad:

GÉZA

_ __ __ __ __ ■ ■ ii ■ 1 ■ ■ ■! ■ ■ ■ »an»