Tolna Megyei Népújság, 1957. március (2. évfolyam, 51-77. szám)

1957-03-21 / 68. szám

EMLÉKEZÉS 1919 MÁRCIUS 21-RE

1919 -es szekszárdi március

Az 1919-es tavasz leheletére elemi erővel csaptak a magasba a forradalom lángcsóvái. Vulkáni erővel Toppantották széjjel a népre terpeszkedő tőke gránitrétegét. A múltat felperzselő folyamként hömpölygött végig az országon a forradalmi lelkesedés. Recsegve- ropogva viharzó lángtengerré dagadt. Megsemmisített mindenkit, aki szembe próbált fordulni vele. A munkásság úgy érezte, hogy ez a tüzes orkán pozdorjává zúzta bilincseit. Az ifjúság is lángralobbant tőle. Az önképzőköri délutánokat fiatal erőtől duzzadó lelkesedés töltötte be. A Dózsa-lázadást Dózsa felkelésnek nevezték. Más értelmet kapott 1848 is. Lenyűgöző mennydörgésként morajlott a „Feltámadott a tenger“ elszava. lása. Harsogott az ítélet: „Akasszátok fel a királyo- kat.‘‘ Saját szerzeményű forradalmi verseket szavaltak. Őszinte, szikrázó gyűlölet hevítette a lelkeket a roskadozó, arcátlanul népámító, lezüllött rend iránt.

Bárhogyan is erőlködött a város társadalmának felső rétege, a burzsoázia, hogy a forradalmat fékezze, az események káprázatos iramban peregtek. 1919 március 14-én a tömeghangulat nyomására küldöttség szólította fel Mayer Gyula főispánt, hogy a hivatalát hagyja el, a megye vezetését direktórium veszi át. Másnapra nagygyűlést hívtak össze, hogy tudassák az eseményt a néppel.

A gyűlésnek nem volt szüksége propagálásra. Már 14-én este az egész város tudta. 15-én reggel özönlött a nép a városháza felé. A földmunkások, a szakszervezetek, a szociáldemokraták rendezetten vonultak fel. A diákság apraja-nagyja ott volt a Béla-téren.

Mikorra a gyűlés kezdetének ideje közeledett, a piacteret olyan hatalmas tömeg töltötte meg, amilyen előtte, de még utána sem volt ezen a helyen. Az iskola és a megyeháza előtti részen közel évszázados fák álltak. Még nem rügyeztek ki, de ezen a napon belom- bosodtak. A diákok és tanoncok úgy ellepték az ágakat mint télen a varjak. A városháza, a megyeháza ablakai is megteltek. Az iskola ablakai is kinyitottak. Sőt a templomtorony ablakából is kilestek. A plébánia ablakain is meglebbentek a függönyök.

A szónoki emelvény mellett egy férfi görcsösen ökölbeszorított markát a magasba lendítette és félelmetesen rázta, fogait úgy összeszorította, mintha acélt harapna ketté. Majd kinyílt a szája, szinte érezni lehetett az állkapcsok ropogását, utána mennydörögve harsogta:

— Ki a vérszopó herékkel a hivatalokból! Le velük! —

— Le velük! Zúgott, morajlott többezer torokból.

— Uraim, ez lázadás! — sziszegte Mayer Gyula, aki az egyik megyeházi ablakból meredt a térre. A tegnapi arcátlanság után még ez is? Mi lesz ezután?

A többi „úr’‘ is megállapította, hogy a „társadalmi rend“ felforgatására irányuló események zajlanak le a téren. Dühöngésüket a kintről behallatszó, viharzó éljen szakította meg. Horváth Gyula bejelentette a gyűlés megnyitását, Ady „Felszállott a páva“ című verssel. A szavalat után Dick György lépett az emelvényre:

— ... Közel háromnegyed évszázada, ma 71 esztendeje annak, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén belehasított a magyar éjszakába Petőfi Sándov hívó szava: „Talpra magyar“! A hívó szóra feltámadott a tenger, a népek tengere! Azután a magyar történelem egyik

legdicsőségesebb esztendeje következett. Az 1848—49-es szabadságharc elbukott, de szelleme tovább él és elérkezett az idő, hogy célját valóraváltsuk. Újból felemeljük az eltaposott zászlót, amelyre a „szent világ- szabadság’* van írva ... Apáink, nagyapáink ezt a napot várták, amely ma elérkezett. Vége az ezeréves rabságnak. A rabszolgatartó földesurak, uraságok, vérszopó tőkések uralmának befellegzett. Mától kezdve a népből való, a nép fiai veszik kezükbe sorsuk irányítását. Mától kezdve nem a főispán a megye teljhatalmú népnyúzó ura, hanem a dolgozók képviselői léptek a helyükbe ...

Ezt már az úri fülek nem bírták. Bevonultak a kisterembe, ahol a forradalom elleni taktikájukat beszélték meg. Hosszas megvitatás után szigorú titoktartást fogadtak és kiosztották a szerepeket.

Azon az éjszakán Mayer Gyula főispán kormány- biztos aludt a legnyugtalanabbul. Szörnyű lidércálom gyötörte. Rémülten riadt fel belőle, ügyvédi irodájába rohant és hirtelen három féldeci konyakot nyelt le. Azután írógépéhez ült és két levelet írt. Egyiket a belügyminiszter úrnak címezte, segítséget kért benne a „lázadók“ megfékezéséhez, a másikat belügyminiszter elvtársnak írta, hivatali esküje alóli felmentést kért benne.

Másnap délelőtt, amikor a munkások 30 tagú küldöttsége újból felszólította a hivatal átadására, így szólt a vezetőjükhöz, Soós mérnökhöz.

— Mérnök úr, helyesen cselekszenek, osztom a véleményüket. Felszólítás nélkül is a magyar nép akarata szerint cselekednék. Sőt már meg is tettem a döntő lépést, a belügyminisztertől kértem a felmentésemet. íme, itt a levél. Mihelyt a felsőbb intézkedés megtörténik, azonnal távozom... én becsületes hazafi vagyok, esküt tettem, nem kívánhatják, hogy megszegjem ...

— Magyarországon ma a nép a legfelsőbb szerv — válaszolt rá az egyik küldött. — Magyarországon ma már van joga a népnek a népen belül választott képviselőknek. A népet pedig most mi képviseljük és nem ön. Önnek itt már semmi keresnivalója nincs. Havra- nek csendőrszázados kapcsolódott a vitába.

— Engedjék meg, hogy közbeszóljak. Én is teljesen egyetértek Önökkel abban, hogy a viszonyok gyökeresen megváltoztak és ahhoz kell alkalmazkodnunk. Azonban ez a hirtelen változás rendkívül szokatlan. Azért azt az aggályomat fejezem ki, hogy ha most a főispáni hivatalt azonnal átvennék, az olyan zökkenőt okozna, hogy még a nép is kárát vallaná. A kormány - biztos úr megfelelően előkészíti az átadást, amíg a felmentés megérkezik. Hogy az a leggyorsabban megérkezik, azért én vállalom a felelősséget. Még ma futárral küldöm el a levelet. Higyjék el, hogy a közérdek vezérel bennünket;

Rövid vita után állapodtak meg, hogy várnak. Havranek valóban futárral küldte el a levelet, de nem a felmentést kérőt, hanem a gyalázkodó segélykérőt. A levélnek semmi eredménye sem lett. A forradalom viharában semmivé vált, mint egy szennyes, jelentéktelen porszem. Mikor Rácz rendőrkapitány Pestre ért, már „új szemek, új arcok ragyogtak az égre.“

Kikiáltották a proletárdiktatúrát. Szekszárdon is kiszórták a főispán-kormánybiztost „az ősi vármegyéről.“

A szavak nyomán megelevenedik a múlt. A kicsiny, takaros előszoba kerek asztalánál régi harcos beszél régj élményeiről.

*

— 1903. január elsején alakítottuk meg Tolna községben az első szakszervezetet. Mikor 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, ml, akik egykoron a szakszer- vezet szervezői voltunk, elsőnek csatlakoztunk a kommunista párt zászlajához és a következő napon megalakítottuk Tolnán is a direktóriumot. A direktórium tagjai többnyire munkásokból álltak, de akadt köztük kisparaszt, kisiparos és értelmiségi is. Az elnökünk Király József építő- munkás lett. Csak rövid ideig vezettük akkor mi munkások a községet, de a tolnai szegény emberek Horthy idejében nagyon sokat emlékeztek vissza a magasabb bérekre, a gazdagok megfékezésére, amiket az ő érdekükben tettünk.

A Tanácsköztársaság bukása váratlanul ért bennünket. Egy forró, fülledt augusztusi éjszakán arra ébredtem, hogy dörömbölnek a kapun, verik az ablakot, valakik kiabálnak a házam előtt. Kimentem. Ahogy kinyitottam az utcai ajtót, valaki teljes erővei az arcomba vágott. Megtánto- rodtam, de nem estem el. A kapun csendőrök meg a sapkájuknál hatal_ más darutollat viselő katonatisztek tódultak be. Dőlt belőlük a pálinkaszag. Átkutatták a házat. A direktórium elnökét keresték. Vadul szitkozódtak, durván kiabáltak a feleségemre és még a bölcsőben fekvő apró kis fiamra is vérbenforgó szemekkel néztek. Nem találták az elnököt. Engem két csendőr szuronnyal kilökődött az utcára. A mostani tanácsház épülete előtt a fákon hárofft akasztott ember lógott. Durva röhögéssel, szuronyaikkal lapockáimat döfködve ta- szigált oda a két csendőr. — Megismered őket? Holnap reggelre te is itt fogsz lógni... — mondta az egyik gonosz recsegő hangján. A legjobb barátaimra ismertem a mártirokban. A Horváth asztalos, a fia, meg az örökké vidám budapesti Farkas nevű hadihajós barátom, aki az ellen_ forradalom hatalomrajutása előtti napokban jött le Tolnára, voltak az áldozatok. Mikor a csendőrök beteltek a szadista kéjelgéssel, amit az akasztott emberek látványa nyújtott nekik, tovább taszigáltak. A laktanyába vezettek. Ott volt a tiszt urak főhadiszállása. Egy barátságtalan fojtószagú szobában már vártak rám.

A szoba padlóját és a falakat vérfoltok tarkították, öt katonatiszt, meg egy katolikus pap volt a szobában. A kihallgatásomat egy százados vezette. Mikor belöktek a szoba közepére, azzal fogadott: — Na, te híres kommunista, ha nem akarod, hogy felhú- zassalak, mondd meg hogy hol bujkál az elnökötök, a Király József? — Nem tudtam, hogy hol van, merre bujkál, de ha tudtam volna, akkor sem mondom meg. — Nem felelsz? — üvöltötte a százados és végigvágott rajtam kutyakorbácsával. — Ha nem válaszolsz... arra a szögre húzatlak fel... — Az ablak mellett idomtalan vastag szög volt a falba verve. A szögön alvadt vér nyomait lehetett látni, s az alvadt vérben hajszálak voltak ragadva.

Többre nem is emlékszem. A tisztek nekemestek és addig vertek, amíg össze nem rogytam. A pap, aki a szobában volt, egyre azt hajtogatta: — Ezt is fel kelj akasztani, hogy hírmondó se maradjon belőlük.

Egy szűk kis cellában tértem magamhoz. A cellatársamban alig ismertem rá a felismerhetetlenségig összetört tolnai születésű hajóstisztre, Gyenei Sanyira, aki velem együtt szintén a direktórium tagja volt.

Másnap reggel kocsin szállítottak bennünket a hajóstiszttel együtt a csendőrök Szekszárdra. Az úton részeg tisztekkel telj szekerekkel találkoztunk. Háromszor megállították kocsinkat, revolvert szegeztek homlokunkra, agyon akartak lőni bennünket. A csendőrőrmester ijedt hangon hivatkozott a parancsra ami úgy szólt, hogy jelentkeznie kell a szekszárdi főparancsnoknál a két tolnai kommunistával.

Két évet ültem a szekszárdi börtönben. A börtönben átélt borzalmakról könyvet lehetne írni. A bűnöm az volt, hogy kommunista voltam, hogy a munkásság ügyének a harcosa lettem.

*

Ahogy befejezte a rövid kis törté_ netet .kényelmesen hátradőlt a fonott fehér karosszéken. Tekintetét, amely az előszoba ablakán át eddig a távolba nézett, rámszegezte, elmosolyodott és megjegyezte1 — Most októberben is megpróbálkoztak, de mi most szétzúztuk és alaposan megleckéztettük őket. — Az őszhajú 77 éves veterán most nyugodt lélekkel, felemelt fejjel mehet végig Tolna utcáin. A munkás- osztály ügye, amelynek 50 év óta harcosa, biztos kezekben van.

HAYPÁL TIBOR

Szép volt, érdemes volt élni, harcolni...

ti etvenöt év nyomja a vállát. A hetvenöt év többsége munkás, mozgalmi emlékekben gazdag. Legszívesebben a hosszú élet sok emlékei közül is ezekről a harcokról beszél Egyed Károly elvtárs. A legkedvesebb élményei éppen az osztályharc legélesebb szakaszaiból valók. A napokban felkerestem őt, hogy meghallgassam harcainak egy-egy epizódját. De most nem epizódot mondott el, hanem feltárta harcos múltjának sok-sok kincsét. Kezdte 1907-től,

majd a Tanácsköztársaság harcain keresztül a fehérterror börtönein át, a felszabadult országban végzett földosztásig és az azóta eltelt esztendők kemény harcai megelevenedtek

ajkán.

— 1907 óta rendszeres olvasója voltam a Népszavának. Nem mindenben értettem egyet vele, de arra mindenesetre jó volt, hogy megismerkedjek — egyelőre még mint csak olvasó — a munkásmozgalommal — így kezdte ismertetni harcos életét Egyed Károly elvtárs. Közvetlenül a munkás- mozgalomba akkor kapcsolódtam be, amikor a villamosvasút hűvösvölgyi végállomásánál dolgoztam. Hamarosan kapcsolatba kerültem Szakasits Árpáddal, ö arra kért egy alkalommal, hogy szervezzem meg a hűvösvölgyi végállomáson is a munkásokat. Erre azért tartott ő alkalmasnak, mert — amint ő mondotta — jól tudtam a dolgozók nyelvén beszélni, ismertem és ki mertem mondani azok problémáit, bajait. Szükség is volt a munkások szervezésére, mert így könnyebben érhettek ej béremelést a tőkés elleni harcban.

r*» zerkilencszáztizennyolc nyarán -*-i sztrájkot szerveztünk, amelyen a békét, a háborúból való kilépést, a Szovjetoroszország példájának követését követeltük. A nagyszerű sztrájk után még inkább erősödött

szervezetünk. Igen sok szó esett arról, hogy a kormány milyen drákói szigorral sújtja a dolgozókat.

Ez idő alatt többször igyekeztek a tőkések és azok hajcsárjai felhasználni engem sztrájktörésre. Ök is tudták hogy hallgatnak rám az emberek. — Nem voltam hajlandó elárulni a mun kasokat, azok érdekeit.

Ilyen körülmények között értünk el az 1918 októberi magyar forradalomhoz. A munkások beválasztottak a Nemzeti Bizottságba ott tevékenykedtem. Tudtunk arról is, hogy megalakult a KMP. Megmondom őszintén, én nem értettem mindenben egyet Kun Bélával. Mindenekelőtt abban nem értettem egyet, hogy a kom munisták akkor arról is beszéltek, ha proletárdiktatúra lesz, sokkal gyorsabban megváltozik az élet. Én azt tartottam, hogy igen sok tennivalója lesz még a proletárdiktatúrának, — há borús károk, hatalmas vérveszteség, tőkések várható akcióinak leszerelése — mielőtt az életkörülmények további javításához foghat. Később feladtam ezt az álláspontomat, mert a proletárdiktatúra megvalósította a kommunisták terveit.

i

* z októberi forradalom idején sorra alakultak meg az üzemekben a tanácsok. Ekkor alakítottuk meg mi is a tanácsot. Engem be is választottak. Ezek a munkástanácsok voltak akkor a munkásmozgalom legifjabb, forradalomban született szervezetei. Sok támadás érte őket, de azért sikerült megvédelmez_ nünk.

1919. március 21-én a Tanácsköztársaság kikiáltásakor ugyancsak örömmámorban úszott a hűvösvölgyi végállomás. A dolgozók örültek a

proletárhatalom megvalósításának. A szovjetek után nálunk Magyarországon is megvalósult a munkáshatalom. Részt vállaltam a munkából én is. Sok munka várt ránk a Tanácsköztársaság idején.

Részt vettem a dolgozók bizalmából a választást előkészítő munkában és a választás lebonyolításában. Egyijj választási körzet elnöke lettem. — Amikor pedig arra került a sor, hogy meg kell szervezni a vörös hadsereget ,ott voltam a sorozóbizottságban, annak is elnöke lettem. Az időközben megalakult munkaügyi bíróság népi ülnöke is voltam. Ez a bíróság olyan ügyekben döntött, amikor a burzsuj és munkás között valamilyen gazdasági konfliktus keletkezett. Arról talán felesleges is beszélnem, hogy ez a bíróság csaknem minden esetben a munkások javára döntötte el a vitát. A villamos vállalatnál megalakult munkásellenőrző bizottság tagjává is megválasztottak. Mindezt a feladatot a munkások megbízásából végeztem. Nem igen maradt idő arra, hogy sok_ sok szociális kérdést megoldhassunk — bár a Tanácsköztársaság összehasonlíthatatlanul többet tett igen rövid idő alatt, mint a tőkés társadalmi rend egy évszázad alatt. Igazuk volt Kun Béláéknak: „Lehet azonnal javítani a dolgozók életkörülményeit, mihelyt megdöntik a tőkés társadalmat.”

* dicső Tanácsköztársaság elbu- ■c*- kott. Elvesztek azok a szociális kedvezmények, amelyeket kiharcoL tunk. Elveszett a proletárhatalom. — Ismét a tőkések ültek a nyakunkra. Bekövetkezett a román megszállás s engem sok más munkásmozgalmi emberrel együtt letartóztattak. A Zugligetbe vittek és ott akartak kivégezni. Innen különös véletlen folytán sikerült megmenekülnöm,, de alig voltam egy hétig szabadon, ismét letartóztattak. A törvényszéki eljáráson ugyancsak kilógott a lóláb. Nem lehetett a bíróságon mással felelni, csak igennel és nemmel. Egyévi börtönre ítéltek.

A kiszabadulás után persze nem vettek vissza a villamosvasúthoz. — Feketelistára kerültem. Ez abban az időben nem volt ritka dolog. Nem kaptam sehol sem munkát. De ilyen körülmények között is éreztem magamban annyi erőt, hogy részt vegyek a tüntetések szervezésében, s egy-egy kisebb munkásmegmozduláson. Végül is el kellett hagynom munkástevékenységem oly kedves helyét Budapestet. Fájó szívvel hagytam ott szak társaimat. Idekerültem Felsőnyékre 1928-ban.

Ebben a kis faluban parasztok élnek, az ipari munkások szervezettsé_ gének még csak a nyomát sem tapasztaltam. De azért itt 86111 nyug- hattam és ha csak lehetett, akkor résztvettem, sőt szerveztem valami, lyen megmozdulást. így volt például 1930-ban amikor kommunista szervezkedés folyt az egész tamási járásban, itt Felsőnyéken is követtük a többi községek példáját. Sikerült olyan szilárd magot létrehozni, hogy 1944-ben, mielőtt még a szovjet csapatok a községet felszabadították volna. Felsőnyéken megalakult már a kommunista párt. Ennek az illegalitásban, szervezett pártnak én lettem az elnöke.

Í

gy ért bennünket 1944 végén a felszabadulás. Micsoda munka kedv volt, akkor a pártszervezetekben?! Mi vezettük a földosztást követelő parasztok harcát. Sikerrel. A paraszté lett a föld, amiért évszázadokon keresztül hiába harcolt. Kiparcelláztuk a földbirtokosok földjét.

A DÉFOSZ szervezését is a kommunisták irányították itt Felsőnyéken. Minden eredménynek örültünk, a pártszervezetnek pedig évről évre nőtt a tekintélye.

De nem ment minden zökkenő nélkül. 1947-ben minden jogos indok nélkül kizártak a pártból, mert nem nézhettem és szóvá tettem a szervezeten belül lévő hibákat, amelyek gátolták a szervezet még eredménye, sebb munkáját. így 1947-ben szinte kitaszítottak a pártból, el akartak lökni a munkásmozgalomtól. Szomorú napok voltak ezek az én részemre, Bár szervezetileg nem tartoztam a párthoz, azért szívvel lélekkel harcoltam a párt célkitűzéseiért. Ott voltam amikor megszerveztük a Vörös Csillag Termelőszövetkezetet, — részt vettem a napi politikai kérdések vitájában, magyaráztam, érveltem a párt akkori politikája mellett. Végül 1951-ben ismét visszavettek a pártba, de csak tagjelöltként. Nem sértődtem meg ezért. Nem az én természetem az. örültem annak, hogy ismét a szervezett munkások, parasztok pártjának lehettem tagja.

a z októberi események után, amikor alig-alig voltak még jelentkezők az MSZMP-be, elmentem és arra kértem az elvtársakat, ha tudják még hasznosítani munkámat — vegyenek fel- Az elvtársak átigazoltak az MSZMP-be.

így telt el az én hetvenöt évem: Harcokban, sikerekben és bukásokban, örömök között és teli megpróbáltatásokkal. Szép volt, mégis érdemes volt élni, harcolni.

K: BALOG JÁNOS

Egy veterán emlékezik...