Tolna Megyei Népújság, 1957. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1957-02-08 / 33. szám

1967. FEBRUAR 8. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 5 Néhány gondolat a racionalizálás után Emlékszem az előző években végrehajtott .racionalizálásra’, amikor megkapták a hivatalok szervek, hogy hány emberrel kell csökkenteniök az apparátus létszámát, milyen funkciók szűnnek meg, milyen funkciókat en­gedélyeznek, vagyis, hogy hogyan kell a hivatalt átszervezni. A távolabbi cél legalábbis a hivatalos kinyilatkoztatá­sok szerint, az egyszerűsítés és a hi­vatali költségek csökkentése volt, mert már abban az időben is szóba került, hogy nálunk az adminisztrá­ció mérhetetlenül sok pénzt emészt fel. Feltűnő volt azonban a későbbi időkben, hogy a racionalizált hivatali dolgozók közül még véletlenül sem lehetett egyet sem termelőmunkában találni, mert aki az egyik hivatalból kikerült, azt felvették a másikban, mivel a másik hivatalban meg „új státuszt“ kaptak. Sőt még az is elő­fordult, hogy az illetőnek el sem kel­lett menni a hivatalból, mert ha mondjuk egy tanácsnál megszüntet­tek 5 státuszt, akkor kapott is öt új státuszt, öt új funkciót (az „egysze­rűsítés“ és „önköltségcsökkentés“ ér­dekében), ha nem éppen hatot. Tehát legfeljebb a funkció elnevezése vál­tozott meg, de az adminisztratív munkakörben dolgozók száma nem csökkent, sőt szaporodott a bürokrá­cia fejlesztése során. Ez a racionalizálás tehát csak névleges racionalizálás volt, mert az egyik íróasztaltól a másikhoz ültették az embereket és esetleg irodahelyiséget cseréltek. Most ismét racionalizálást hajtot­tunk illetve hajtunk végre. A távo­labbi céllal azt hiszem mindenki egyetért, mert nem igen akad olyan ember, aki azt merné állítani, hogy szükséges ez a mérhetetlen nagy ap­parátus, hogy szükséges egy termelő­vállalatnál annyi adminisztrátor, hogy minden 2—3 fizikai munkásra jusson egy adminisztratív dolgozó, hogy jó hatással van egy ország élet- színvonalára, amikor az embereknek ilyen nagy hányada nem termelés­sel hanem papírmunkával foglalko­zik. A nagy kérdés azonban az, hogy elérjük-e ezt a célt, tudunk-e nagy­fokú változást végrehajtani az admi­nisztratív életben? Több jel arra mutat, hogy a jelen­legi racionalizálás nem azonos az előző évek „racionalizálásával“, mert most csökkenni fog az adminisztratív dolgozók száma. Tudott dolog, hogy már több adminisztratív dolgozót el- bocsájtottak, ezeknek egy része — a feleségek — elsősorban a háztartásba mennek vissza, a családfenntartók pe dig vagy a termelőmunkában helyez­kednek el, vagy pedig az élet egyéb területén. Félő azonban, hogy a csök­kentés most sem lesz elég merész, nem lesz elég nagy változás az ad­minisztratív életben. A napokban megnéztem a gyönki járási tanácsnál, hogy milyen változás történt most a racionalizálás során a tanácsi dolgozók létszámában (beleértve a községi és a járási tanács dolgozóit). A változás lényegében semmi. A tanácsi apparátus az egész járás területén 11 fővel kisebb a régi nél a járási tanács titkárságán ka­pott, nyilván hiteles tájékoztató alapján. Mert az történt tulajdonkép­pen, hogy ahány fővel csökkentet­ték a járási tanács létszámát majd­nem annyival növelték a községi ta­nácsok státuszát. A járási tanácsnál 86 dolgozó volt eddig, maradt 47. Ez majdnem 50 százalékos „csökkentés“ de a racionalizált 39 státuszból 28-at egyszerűen átadtak a községi taná­csoknak. A járás községi tanácsainak eddig 61 dolgozója volt, most lett 89. A községi tanácsokhoz kellettek új státuszok, mert eddig a járásnál in­tézték az adóügyeket, ezentúl pedig a községi tanácsoknál intézik, 'ehhez pedig nyilván kellenek pénzügyi szakemberek is, de az összlétszámban beállott csökkenéssel nem lehet egyet érteni. A tanácsapparátus még 10 százalékkal sem csökkent, így a mos­tani racionalizálásból sem sok haszna lesz a népgazdaságnak. Ráadásul — amint mondották — mindössze há­rom racionalizált dolgozónak nem „szereztek“ valamilyen egyéb hiva­tali állást. A hivatali dolgozók száma tehát ezesetben lényegében nem csök­kent. T ermészetesen nem azt hiá nyolja senki sem, hogy miért nem raknak ki embereket a hivatalokból az utcára, hanem azt, hogy miért nem csökken nagyobb mértékben abszolút értelemben is a tanácsi apparátus. Je­lenleg sok rendelkezésen dolgozik a kormányzat. Nem tudni pontosan, hogy azok mit fognak majd eredmé- <1 nyezni, mi lesz a lényegük, de sze-1 [ rintem ezen feltétlenül változtatni kell. Erre pedig meg is van a lehető­ség. A jelenlegi tanácsapparátus \ > ugyan sem unatkozik, megvan a maga T munkája, így tehát mindenekelőtt az adminisztrációs munkát kell csök­kenteni, egyszerűsíteni: mindenek­előtt meg kell valósítani a hatáskör „leadásának“ már régóta hangozta­tott elvét (vagyis erősíteni kelj első­sorban a községi és az alsóbb tanács­szervek önállóságát). Eddig vissza­adták ugyan a községeknek az adófi­zetési munkákat, de ezen kívül nem sok történt. Egész apró szociálpoliti­kai stb. ügyekben például még min­dig a járásnál intézkednek. Tizen­nyolc éven aluli fiatal például csak a járás engedélyével házasodhat, mert itt „állapítják meg“ a szülői bele­egyezést. Nem tudom elképzelni, hogy a községnél ezt ne tudnák meg­állapítani. A szociális segélyt például a járáson keresztül adják. Ha van egy kérelmező, a helyi tanács papírja nem elegendő, hanem a járástól rendszerint kiutaznak a helyszínre és — bemennek a tanácshoz, „megálla- . pítani“ az igény jogosultságot. Hasonló * dolgoknál szükséges lesz mindenkor a felsőbb szervek bizonyos jóváhagyó, irányító szerepe, de ezért nem kell például külön státuszt létrehozni. Az egyéb területeken is a hely} tanácsok jogkörének szélesítésére lenne szük­ség és arra, hogy megszüntessék az ügyiratok egyszerű „továbbküldésé­nek’’ rendszerét, amikor lényegében nem történik más, minthogy hivatal­tól hivatalhoz megy „felfelé” egy köz-11 ségi ügydarab, mindenütt iktatják, el. f olvassák tudomásul veszik és a köz­ség véleménye alapján ők is „véle­ményezik:”. Egy volt barátomhoz••• Mindez persze csak néhány el­gondolás. Végső fokon a szakembe-11 reknek kell egyszerűsíteni az állam-1 apparátus munkáját. Ennek az egy- * szerűsítésnek azonban nem formális­nak, hanem hathatósnak kell lennie, ami lehetővé teszi az összlétszámnak is a jelentős csökkentését. Mindez pe. dig természetesen nem a helyi és a járási tanácsokon múlik, hanem fő­ként a minisztériumokon. BODA FERENC Bmlékszel-e még arra a forró jú­liusi estére? Otf álltái nekitüzese- dett, izgatott arccal felénk fordul­va. Akkor mást fogadtál. „Ettől a perctől fogva az egész életem a párté, minden erőmmel a szocializmus ügyéért fogok har­colni.’’ Igen. Te mondtad ezt. Ott v. párt- taggyűlésen, amely felvett a kom­munisták közé. Milyen szépen cseng tele. ezek a szavak. Meg is tapsol­tuk. örültünk neked. Mert akkor úgy tűnt, hogy a szívedből beszélsz. Elhittük a szavaidat. Bíztunk ben­ned. Hosszú idő telt el azóta. Befejez­tük tanulmányainkat. Jól fizetett állást kaptál. Örültem a szerencséd, nek. örültek a többiek is, akik so­vány kis kereset mellett kínlódva küszködtek összeszorított fogakkal. Tudom, ők is büszkék voltak rád, sokat beszéltünk rólad egymás kö­zött. Közülünk valót, egykori tanuló társat, elvtársat és barátot láttam benned a legutolsó találkozásunkig. Akkor, ott azon az októberi napon ketté váltak az útjaink. Nem, Ne gondold, hogy valaha egy is közü­lünk meg fogja bocsátani neked azt a percet, amikor darabokra szag­gattad a párttagsági könyvedet. — Okádtad a rágalmakat. Szennyes át­kokat szórtál a pártra és arra a percre is, amely akkor közénk sodort. Mikor megláttál, kissé zavart let­tél. Véreres szemeidben tétova za­varféle tükröződött. Aztán egy óvat­lan pillanatban aljasul, hitvány ha. zug ember módjára magyarázkodni kezdtél. „Muszáj volt... hiába muszáj őre- gém, máskülönben engem kibelez, nének.” Undorodtam a szavaidtól. A há­nyás kerülgetett. A leprás ember csókja elől sem menekültem volna úgyt mint akkor előled. Azóta is kerülöm a társaságodat. Talán rosz_ szül esik? Aki ilyen mélyre súly ed, annak már nem eshet rosszul semmi. Igaz, párttag voltált Te is. De nem voltál kommunista egy percig sem. Még akkor sem, amikor a tag­gyűlés előtt álltái. Most már a táv­latból mindent tisztán látok. Ha a gondolataim felidézik nekitüzese. dett arcodat, amint beszéltél, most már tudom, hogy ezt a nekitüzese- dést nem a belső lelkesedés fűtötte. Nem. Csupán az izgalom. „Hogy si­kerül-e bejutnod?” — fűtötte akkort azon a taggyűlésen veresre arcodat. A szavak? Csak frázisok voltak. Jól betanult, hatásos, hangosan pufogó frázisok. Aztán jött a könnyű élet. Jött minden egymásután, ahogy meg álmodtad ahogy kitervezted, hideg számító kígyó-agyaddal. Majd, mint derült égből a villám- csapás úgy szakadt a nyakunkba az ellenforradalom. Erre persze Te sem gondoltál. Az események gyors ütemben ker­gették egymást. A bátrak nekifeszí­tették a hátukat az egyre szennye- sebb hullámokat vető árnak. — A gyávák, a gyengék, a kishitűek meg_ bújtak. Te pedig?! Te pedig színt vallottál. Elárultad igazi arcodat. — Te voltál a hangoskodók közül is a leghangosabb. „Kötelet annak, aki még ezek után is kommunistának meri vallani magát’’ — kiabáltad. Ez volt azokban a napokban a jel­szavad. Persze most lapítasz. Nem mersz az emberek szeme közé néz­ni. Rossz a lelkiismereted. Rom­lott, árnyékember lettél. Minket, akik egykoron azon az emlékezetes taggyűlésen felvettünk, messze el­kerülsz. Becsaptál, megcsaltál ben­nünket. Többé sosem lesz hitele a szavaidnak mielőttünk, „Muszáj volt csinálnom, engem agyonvertek volna másként” — ezt mondogatod azoknak, akik még szóbaállnak veled. Emlékszel? Ne­kem is ezt mondtad akkor. A tisztítótűzből kikerült párt újjá született, épít, harcol, sebeket gyó­gyít. Nincsenek soraiban hozzád ha­sonlók ezért erősebb és sokkal na­gyobb eredménnyel dolgozik. H. T. Észrevétel 47 év a kulisszák mögött Szabó János 300 előadást rendezett Dunaföldváron egy bérügyi intézkedéshez Rég volt nagyon régen volt, ami­kor Szabó János Dunaföldváron első színdarabját rendezte. Olyan régen volt, hogy nehezen emlékszik rá vissza az idős, ősz ember. Lassan számolgat, hogy meg tudja monda­ni az évszámot, amikor ... 1878-ban született... — Igen 1900-ban ren­deztem az első színdarabot — mond ja. — És azóta, 1947-ig szinte meg­szakítás nélkül foglalkozott a fia­talokkal, színdarabot tanított, de régebben ő maga is játszott kö­zöttük. Felesége is itt van mellette, ő is segít visszaemlékezni. Fényképe, két szed elő egy megsárgult papír- dobozból, amiben a fényképek né­melyike olyan sárga, mint a fale­vél, amelyik két őszt is megért már. A régi fényképek, régi divat, régi viselet, mind, mind egy régi ritkán felidézett emlék. Az ember kétkedve hallgatja, ami kor arról mesél Szabó bácsi, hogy körülbelől háromszáz színdarabot rendezett. Pontosabban háromszáz előadást vezetett le. De amikor jobban gondolkozik az ember, szám- baveszi, hogy 1900-tól 1947-ig mégis csak 47 év pergett le a homokórán, negyvenhét homlokráncoló, haj. őszítő év, akkor mégis lehetséges­nek tartja. Nagy idő: negyvenhét évig fiatalok között lenni, játszani velük, vagy játszani tanítani őket. A másik szobában — ahova sze­rénykedve betessékelt, — a falon két emléklap függ. Mind a kettőt egy évfordulóra kapta. Az egyiket a fiatalokkal való foglalkozás hu­szonötödik évfordulójára, — akkor még a katholikus körben csoporto­sult a fiatalok nagy része, a mási­kat pedig — ha jól emlékszem — a Törekvés Sportegyesületben eltöl­tött huszonöt év emlékére. Ebben az egyesületben is tanított színdarabé kát a fiataloknak, mert akkor még jobban kellett a pénz a sportkörök­nek, nem kaptak állami támogatást, mint most, az utóbbi időben. Itt az emléklapok, fényképek tár­saságában Szabó János bácsi egy ki­csit újra fiatalnak érzi magát, mint­ha nem is volna olyan nehéz a vál­lára nehezedő 79 esztendő. Még mo_ solyog is, igaz hogy fakó szemében furcsa fény csillan, de ez nem a bá­nat, hanem a jóleső visszaemléke­zés sós vízcseppje. S a vendég, most már egy kicsit, mintha idegen is lenne. A két öreg, — férj és feleség, — nézik a fény­képeket, beszélgetnek róluk, s ebből a beszélgetésből én nagyon keveset értek. Mindegyik fénykép egy-egy darabot, egy-egy boldog vidámság­ban eltöltött estét idéz föl. Körülöt. tünk most nem a csendes szoba te­rül el, az asztal mellett egy idegen­nel, hanem a színfaiak, a régi da­lok, szüreti mulatságok. Itt vannak a szobában a „Piros bugyelláris” szereplői az „Ezüst kócsag” vas­rács mögötti rabja, a „Kósza Jutka’’, „A torockói menyasszony” és a töb­biek, a „Csókos huszárok” ... Mesélnek egymásnak, mintha egyikük most hallaná először, mintha most találkoztak volna így öregen először életükben, és most fiatalságuk szép emlékeit monda, nák el egymásnak. ... Estefelé jár már, menni kel­lene de úgy van az ember, hogy sajnálja megzavarni mások kelle­mes perceit... (BUNI) A kormány, szakszervezetünk javas­latára, rendezte az építőiparban és építő­anyagiparban foglalkoztatott dolgozók bérezését. Ezeknél a vállalatoknál 1957 január 1-től az alábbi bértételeket kell alkalmazni: Segédmunkásnál 4—6 forintig, beta­nított munkásnál 4.50—7 forintig, szak­munkásnál 5—9 forintig, kiemelt óra­bér pedig 13 forintos lehetne. Ezek a bérek így, első látásra, na­gyon szépen néznek ki, és ha az ember a továbbiakban a rendeletet nem olvas­ná, akkor azt hinné, hogy végre egy­szer, hosszú évek után, az építő- és épí­tőanyagipari dolgozók jogos követelése ki lett elégítve és végre egyszer min­denki számára érthető és elfogadható bérezési rendszert lehet bevezetni. Azon­ban a rendeletnek a további részében kisebb szépséghiba van, amely kimond­ja, hogy a bérhatárokon belül az egyes kategóriákban dolgozókat átlagosan 65 százalékra sorolhatja be az igazgató, a munkástanács és a szakszervezeti veze­tőséggel egyetemben. Ezzel már a múltban is kellemetlen­ségeik voltak a vállalatok vezetőinek, pedig csak az alkalmazottaknál állott fenn. Most azonban, miután a munkás- állományra is vonatkozik, azt hiszem, nincsen olyan gazdasági vagy szakszer­vezeti vezető, aki dolgozóinak meg tud­ja magyarázni: igaz, a kormány és a szakszervezet biztosította a 9 forintos órabéreket, de egyelőre nem kaphatod meg, mert csak 65 százalékos beállás van engedélyezve. Erről csak akkor le­het szó, ha gazdaságilag meg fogunk erősödni. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem csináltak volna beállási százalékot, hanem azt mondták volna, hogy a bér­határ 3—7 forint, és ha majd a gazda­sági helyzet megengedi, akkor majd a — A Tolna megyei Tanács Szak. szervezeti Bizottsága február 9-én este hét órai kezdettel nagy farsangi bált rendez a tanács várközi klub- helyiségében. A bál különlegességei: reggelig tartó tánc, italok olcsó^ éte­lek (többek között kocsonya, fánk) és asztali kiszolgálás. Belépés csak meg­hívóval. bérhatárt felemelik — mondjuk — 4—9 forintig'és így akkor elkerülhetők lettek volna a nézeteltérések a vállalatok ve­zetői és dolgozói között, amelyek jelen­leg a beállási százalékok miatt fennáll­nak. Minden egyes dolgozónak és vezető­nek az volt a jogos kívánsága már hosszú idő óta, hogy ne komplikáljuk a bérezéseket, tegyük egyszerűvé és mindenki számára érthetővé, azonban úgy látszik, hogy illetékes szervek ezt nem vették figyelembe. Ha azt akarjuk, hogy a jövőben a vezetőket a dolgozók ténylegesen elis­merjék vezetőiknek és ne hajcsárjaik­nak nézzék, akkor az ellentétes rende­leteket a különféle bonyolult bérezési formákat feltétlenül meg kell szüntetni, mert azok nem a kedélyek lecsendesíté- sére, hanem a további elégedetlenségek­re vezetne. Nekem az a véleményem, amíg nem késő, most, a kezdet kezde­tén hallgassanak sokkal jobban ránk, közvetlen vezetőkre és dolgozókra egyes rendelkezések kibocsátásánál, mielőtt kiadják, fontolják meg, ne másítsák meg, mint azt már eddig is tették, hogy a január 20-án kiadott bérügyi rendel­kezéseket már eddig is kétszer módosí­tották. Sajnos, könnyebb egy kiadott rendeletet módosítani, mint a módosítás szükségességét a dolgozókkal megértet­ni. Az állandó változtatással pedig a ter­melést közvetlenül irányító vezetőket járatják le. Jobb lenne a rendelet ki­adása előtt figyelembe venni a lehetősé­geket, s akkor nem kellene állandóan módosítani. S akkor minden bizonnyal teljes lesz a megelégedettség és a mun­kásosztályra szilárdan támaszkodhat pártunk és kormányunk. Várni Gyula Téglagyári ES igazgatója — Várdombon szerdán este Taiszné és Tancz József pedagógusok segít­ségével megalakult 30 fővel az EPOSZ szervezet. Az alakuló gyűlést teaesttel kötötték össze. Megválasz­tották a vezetőséget Tancz József ta­nító lett az elnök. Nagy János a tit­kár és Papp Mária pénztáros. Ezenkí­vül megválasztottak három fiatalt teremfelelősnek. Nem hagyjuk szó nélkül9 hogy igen nagymértékben pusztulnak a város eperfái. Tegnap is egy teher­autó a selyemgyár előtt két fiatal eperfát döntött ki, így most már há­romra emelkedett a hiány. De még sokkalta több a kiöregedés miatt el­pusztult eperfáknak a száma. Vagy már nincs szüksége a népgazdaság­nak selyemre a műszálak feltalálása után? • hogy a volt megyeháza udvarán lévő tiszafák nem kapják meg a kivéte­lességüknek járó tiszteletet. Néhány esztendővel ezelőtt felszólalásunkra kerítéssel vették őket körűig de ez a kerítés már a múlté és ismét motor- kerékpárok megtámasztására szolgálnak. Egy letűnt flóra utolsó képvi­selői sokkal nagyobb megbecsülést várnak a kései utókor képviselőitől. * hogy a városi tanács nem sok gondot fordít az utcák fásítására. Fák ülte­tésére vagy a háztulajdonosokat kellene kötelezni, vagy pedig magának a városi tanácsnak kellene kezébe vennie a város fásítását. Esztétikai szempontból sem szépek a foghíjas utcák, de meg nemzetgazdasági szem­pontból sem célszerű kihasználatlanul hagyni ezeket helyeket. * * hogy a városi tanácsnak szabályrendelettel és bírságolással kellene, rá­szoktatni a háztulajdonosokat és a lakókat arra, hogy a járdájukat ál­landóan rendben tartsák. Vannak lakók és háztulajdonosok akik követ­kezel esen még véletlenül sem takarítják el ablakuk vagy ajtajuk előtt a i ívű '■egy olvadáskor a vizet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents