Tolna Megyei Népújság, 1957. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1957-02-24 / 47. szám
v&. ÜÄR 24. TOLNA MEGYEI NRPÜJRAG falcai avagy a sajtóhiba ördöge Nevessünk ÖNKRITIKA Az egyszeri szőlősgazda egy társaságban így morfondírozik: — Még azt mondják rám, hogy minden este részegen megyek haza a szőlőből. Pedig nem is iszom többet, mint három pohár bort. Az igaz, hogy a poharam — kétliteres. FENYEGETÉS Egy angol prédikátor így szólt a gyülekezethez: — Van itt köztetek egy férfi, aki egy másik férfi feleségével kapcsolatot tart fenn. Ha nem tesz egy fontot a perselybe, legközelebb innen, a szószékről olvasom fel a nevét. Amikor a perselyt kinyitották, hat darab egyfontos bankjegyet találtak benne, meg egy borítékot tíz. shillinggel és a következő szöveggel: „Csak ennyi pénz volt nálam, a többit megküldöm“. AZ UTOLSÓ NEMZEDÉK — Papa, igaz, hogy a nagy kínai porcelánváza az irodában, öt nemzedéken keresztül volt a mi családunké? — Pontosan, fiam. — Akkor én voltam az utolsó nemzedék... PRÓZAI Nö-— Te vagy lelkem napsugara, el űzöd a kétségbeesés fellegeit egem ről, forró nyarat támasztasz szívem ben és te vagy szerelmem vihara .. —Mi ez most tulajdonképpen? leánykérés, vagy meteorológiai jelentés? AZ MÁS! — ön tehát tagadja, hogy a vádlóról azt állította, hogy hülye és gazember? Csakhogy nekünk erre négy tanunk van. — Az más, ügyész úr! Ha négyen is azt mondják róla, mégis csak igaz lehet. JOGI VITA A külvárosi kiskocsmában egy üveg bor mellett két jogász érdekes jogi vitába merült. Minthogy a vitát nem tudták eldönteni, megkérdezték a pincértől: — Mondja, nincs véletlenül egy büntetőtörvénykönyvük ? A pincér eltűnt, majd néhány perccel később egy-egy üveg kiváló márkájú bort állított a két jogász elé és így szólt: — A főnök azt üzeni, hogy az előző bort természetesen nem kell megfizetni, ezzel pedig ő látja önöket vendégül. Csak arra kéri önöket, álljanak el a feljelentéstől... A SKÖT NYÁRON A kánikulára panaszkodik a skót felesége: — Rettenetes, amilyen meleg van. Ügy szeretnék valami hűsítőt. .. — Vedd le szívem a kabátodat, — hangzik a válasz. Két dudás egy csárdában A nap még besüt az ablakon keresztül, délutánba hajlik az idő, ds már ugyancsak áll a vigasság a nagydorogi kocsmában. A két kiszolgálónőnek ugyancsak iparkodni kell, hogy a szomjas torkok kívánságát kellőképp kielégítse, mert a vendégek ugyancsak nyakalják a bort. A sarokban négytagú cigányzenekar segíti még felsőbb régiókba a vendégek jókedvét. Pedig az már aztán van. A söntéstámasztók között van egy kopott báránybőrkucsmás, gumicsizmás. fakult esőkabátot viselő atyafi is. Amolyan fuvarosféle. Hirtelen otthagyja „hadállását”, egy kissé már a „légkör” hatása alatt megindul a zenészek felé, egy összegyűrt tízest lobogtatva. — Húzzátok . . . jegenyére fészket rak a csóka ...” húzzátok! A zenészek természetesen húzni kezdik, hiszen arra vannak teremtve, hogy a mulatozásban segítségére legyenek a vendégnek. Az aztán ki is használja a segítséget. — Az anyátok. . . mért nem húzzátok jobban ... hogy repedjen meg a fal is ... hangosabban ... „Jaj, de sokat arattam a nyáron” — kezd egy másik nótába. Most már a kontrás is segít neki énekelni, de az öreg nem igen bírja szusszal. Visszafordul a söntéshez, új segéderőt meríteni a jókedvhez. Erre a zenészek leteszik a hegedűket, pihennek egy kissé. Az öreg, úgy látszik, nemigen szeretheti a csendet, mert nagy méltatlankodva formed a zenészekre: — Mit csináltok? Ne álljatok meg. ■ ■ húzzátok: „... Jaj, de sokat arattam a nyáron .. Mit csinálhatnak a zenészek? A vendég szava szent, a vendég szava követelés, a vendég szava parancs. Üjból munkához látnak. „Jegenyére fészket rak a csókc húzzátok ... hogy a fal is megrepedjen... — Húzzátok ... az anyátok... jobban szóljon... „Jaj, de sokat arattam a . nyáron . ..” Ekkor jelentkezik az ellenlábas. — Menj oda a pulthoz. Hozz egy liter bort meg négy poharat, — Mindez Régi síremlékek ••• Nem tudom, miért van az, hogy szeretek a temetőkben sétálni. El-el- nézegetem a sírfeliratokat, amelyek nem egyszer családi történelemnek is számítanak, mivel egy-egy sírboltban egész nemzedékek nyugszanak. Mennyi tragédiáról, bánatról tudnának beszélni a néma sírkövek — némelyiken már alig-alig olvasható a felírás. A sírfeliratokból olvasni is lehet. Azoknak az embereknek a gondolkodásmódját ábrázolják hh'en, akik azt készíttették. A mi vidékünkön a sírfeliratok az isten akaratában való megnyugvást, a túlvilági életbe vetett hitet hirdetik. S ha ellátogat valaki a Székelyföldre. láthatja — öreg, mohos sírköveken, a betűk épnen csak kivehetők —, hogy a sírkövek is a talpraesett székely gondolkodásmódot, a józan optimizmust ábrázolják. Egyik falu temetőjében így szól a sírfelirat: „Itt nyugszik Vas Áron, sokat járt vásáron, addig csereberélt, míg egy ló, egy heréit, ágyékon nem rúgta. Itt van róla a nyugta." Ugyancsak derűt kelt egy másik sírfelirat: ..Hirdesse e fejfán rajtáiévá rovás, itt nyugszik Dienes Pál patkóié kovács. Ameddig élt, patkóit, míg csak el nem patkóit. Egész életében szerette a bort. mégis csak meghótt. Siratja a felesége — igaz, hogy csak örömébe. így került a föld gyomrába, nyugodjék a föld porába.” A házastársak egymáshoz való viszonyát fejezi ki röviden egy másik sírfelirat: ..Itt nyugszik Tóth János — a felesége meg otthon.” Az ismeretlen sírkőfaragó nem kíméli az elhunyt leányzókat sem. ..Itt nyugszik Nney Katalin, hajadon szűzi lány. gyászolja egyetlen kicsi fia. Mihály. A fiút voltakén hívták Jánoskának. csak a rím kedvéért íródott Mihálynak.” Másutt egy sírfelirat eképpen búslakodik egy kisgyermek halála miatt: „Itt nyugszik egy Ökröcske, Ökör János gyermeke, nem engedte az isten, hogy nagy ökör legyen belőle.” Az utókornak így ad hírt a sírfelirat egy halálos kimenetelű balesetről: „Itt nyugszik Döme, kit a malom köve nyomott főbe. Mire a követ levették róla, holtan mászott ki alóla.” Az egyszeri székely ember még életében elkészítette a fejfáját. Amikor meghalt, rokonai, ismerősei ezt olvashatták fejfáján: „Itt nyugszom én. olvasod te, olvasnám én, nyugodnál te.” A hitvesi hűségről tanúskodik az a síremlék, amelyet márványból állíttatott elhalt fériének az egtiszeri asszony. A síremléken ez a felirat volt olvasható: ..Rövid az élet. a tiéd is az volt. Állította hű feleséged.” megtörtént, akkor újból kiadja az ukázt: — Igyatok. Utána eljátszátok, hogy Hajmási Péter, Hajmási Pál. ..” Az öreg szemügyre veszi az ellenlábast. Azon is esőköpeny van, a fején siltes sapka, fiatalabb is és mi tagadás, jobban énekel nála. Azok éppen ismétlik: Hajmási Péter, Hajmási Pál. .. újból belevág ő is. — „Fekete Péter öcsém, te kis ügye- fogyott...” Most mi lesz? Vihar van tán készülőben? Titánok összecsapása? Nem, nem tör ki a vihar, az ellenfél visszavonul, éppen befejezik a nótát: „.. . olyan szép a Dunán ilyen nyári délután, de vidám ez a csónakház.” Aztán visszaül a sarokba az asztaltársaságához. Újra színrelép ekkor az öreg. Most ő rendelkezik a zenészekkel, — Te Zsolnai... hét mér’ nem csináltok valamit... húzzátok! ,.Jegenyére fészket rak a csóka ...” Erre aztán táncolni kezd, emelgeti a lábát, de bizony a csizmapatkó csak nem akar kopogni, a sarkantyú sem igen peng, mivelhogy a gumicsizmáról hiányzik mindkettő. A szilaj tánc bizony csak csoszogássá válik. Még jó, hogy a hangból van valami: — „Jaj de sokat arattam a nyáron...” így megy ez jóidéig, ketten „uralják a csatateret" és a csendesen po- harazgató vendégek, vagy az éppen egy italra betérők 'népdalt, illetve operettrészleteket hallhatnak szilajul zengve, vagy pianóban, már ahogyan a két nekibúsult vendég váltja egymást. Egyáltalán melyik bírja tovább hanggal, vagy talán inkább zsebbel? Most az öreg még egy utolsó bevetésre indul, amint a körülmények mutatják. ugyanis ketten-hárman is noszogatják: — Menjünk már hazafelé. Régóta állnak már kint a lovak. Az öreg hajlik a biztatásra, de nem akar csak úgy, egyszerűen elmenni. Legalább nyoma maradjon annak, hogy itt volt. (Elég az is, hogy a kiszolgálónők már -megmondták neki: ßäesi, magát már nem szolgáljuk ki.) Ingatag léptekkel megy a zenészek felé: — Mér’ nem szól az a zene? Az anyátok . . . húzzátok .. . Jaj de sokat arattam a nyáron ... A zenészek is unják már az öreget, szeretnék már megmutatni, hogy mást is tudnak húzni, nemcsak ezt a néhány nótát... tudnak ők hallgatókat, meg operettrészletekel is. No meg, már több mint egy órája lefoglalja őket az öreg, és csak két tízest adott. Mert ez a zenészlogika. Ha valaki muzsikáltat magának, az fizessen is. Szabadulnának 'már tőle. szabadkoznak is éppen eleget. — Nem lehet annyira húzni kérem. Mi. lesz. ha leszakad a húr? — Szakadjon le ... húzzátok! ... Jegenyére fészket rak a csóka. Húzzátok, hogy repedjen meg a fal is.. . A kontrás egyszeriben feltataija magát, odamutat a sarokba. — Ott van ni! Máris repedezik! A vendégek odanéznek. A falon csakugyan egy repedés húzódik végig. BOGNÁR 1899-ben egy Párizs melletti helyen felszállt egy léghajó. A nézők tömege lepte el a tájat, majdnem minden európai főváros sajtótudósítója küldött tudósítást lapjának. A ,.Pester Lloyd” tudósítója ezt írta Budapestre: „A léggömb úgy emelkedett a magas, ba, mint Jákob azon a bizonyos bibliai létrán.'' Itt, hogy mi történt, a fordítássíd volt-e baj a kutatók több. sége azonban azt bizonyítja, hogy itt jelentkezett először szörnyű formájában a sajtóhiba ördöge. Ugyanis a lapban az jelent meg: Leiter Jakab emelkedett a fellegekbe. (Leiter magyarul: létra). Mondani sem kell, a fél ország nevetett, a másik fele bosszankodott, ki-ki humorérzéke szerint. A nyomdászok réme ettől kezdve a leghihetetlenebb formában jelent meg az újságok hasábjain. íme egy kis csokor Leiter Jakab szelleméből: A napokban izgatottan olvastam ezt az új földrajzi fogalmat: hegybe állt a Duna (hogy beállt a Duna). Nézem mégegyszer, ez csak „hegy”. Aki ezt az új fogalmat megalkotta a gép. szedő csak ennyit mondott kérdé_ seimre: „itt az ó, itt az e betű a szedőgépen. Géphiba történt.’’ De lássuk tovább. A múltkor az egyik cikk. ben az üdülő-szállóból dűlő szálló lett. Volt egy jobb is. De ez már elég régen, apróhirdetésben fordult elő. Egy cipész ragasztó asszonyt keresett. A szedő elnézte az „r” -betűt s dagasztó asszonyt szedett. Nosza, másnap kitört a vihar. A cipészhez a váms nRÄ7.rvriv.ai mpn+plr hrvf?v dagasszanak. Izgatott telefonálás kö_ vetkezett, dehát kérem Leiter Jakab... Húsz évvel ezelőtt az egyik vidéki lapnál az apróhirdetésekbe csúszott „értelemzavaró” hiba. Az apróhirdetések tudott dolog, mindig a lap aljára kerülnek. Ez a sor állt ott: „Eladó két szamár.” Közvetlen a mellette lévő hasábon ott volt a nyomdáért és a szerkesztésért felelős személyek nevei. Ez a két név a hirdetés alá csú. szott. így lett eladó két szamár. Mit mondjak, botrány lett ebből is, igazi nagy botrány. Egyszer engem is megcsúfolt a sajtó ördöge. Először jelent meg a ne. vem nyomtatásban, előtte csak az iskolai értesítőben. (Közismert szerénységemnél fogva igen magas szám jegyekkel) Ujjongtam előre, meg. jelenek, megjelenek. Meg is jelentem, de hogyan? A cikk a sajtóhibák példa tára volt. Egy fa nem erdő, az igaz, de itt a sok fától nem lehetett látni az erdőt. A lakatlan szigetből vaskatlan sziget lett, a zűrzavarból szűrszabó, a kék Dunából kék Cuna és így tovább. Mivel a cikkem egyik sora szintén hogy-gyal végződött, mint az egyik újságíróé, beletették annak egyik hasonló végződésű sorát. így oktattam én ki a Dél amerikai államok eL nőkét arról, hogy milyen a Duna vízállása nálunk. Ismétlem, nem az én bűnöm volt. Hát így ismerkedtem meg Leiter Jakabbal. Azóta is nyugtalan vagyok, valahányszor nyomta tott írásműről van szó. Bizonyos fejA -t r\ . í- r, 1 ts r, t A ArrAM a térén, ilyen nagy ni bak ma már nem fordulnak elő, de azért mégis ... Hogy ennek a cikkemnek (sajtóhiba szempontjából) mi lesz a vége, nem tudom. A gépszedőkön múlik ez első. sorban és a tördelőn. (Ez utóbbi felel azért hogyha véletlenül valamelyik sor hogy-ra végződnék a cikkemben, az ne kerüljön be pl. a 2-es oldalon a külpolitikai hírek közé.) Itt a szekszárdi nyomdában, ahol ezt a cikket és a Népújságot szedik, a gépszedők, amikor a fenti sorokat ‘olvasták, többször felidézték, hogy tréfálta meg őket Leiter Jakab? A legutóbbi „tréfája” mondják, a múlt héten történt .amikor „elszedték” a hét napját, így két pénteki szám sikerült, ígérik, hogy hadat üzennek Leiter Jakabnak és a felületes munkának, főleg azért, rajtuk ne nevessen senki, de főleg ne bosszankodjon. Tudják, hogy Adenauer levélváltása nem mind egy a leváltás szóval. Ilyen hibák már politikai természetűek s a nevetség és bosszankodás határán túl vannak. Te. kintettel arra, nem mindegy az, ha azt mondjuk, a gépszedők „örültek”, vagy azt, hogy „őrültek”. Azt hiszem, mindnyájunknak akik a lappal foglalkozunk, erkölcsi kötelességünk, — hogy hibátlan, tiszta újságot adjunk az olvasók kezébe. Ehhez azt hiszem nem kell más, csak szív és becsületes munka. Hadd írja majd a jövő krónikása azt, hogy Leiter Jakabnak 1957-ben nyoma veszett — még a HORVÁTH IMRE Száznyolcvan centi ruhaanyag ... Alig múlik el nap, hogy ne kellene •emlegetni a november—decemberi vásárlási „hadjáratot.” Akinek pénze és ideje volt, gondoskodott arról, hogy egyenlőre ne szenvedjen hiányt semmiből sem. Akinek akkor nem volt pénze, várnia kellett jobb időre. Amíg meg nem telnek újból az üzletek... Most már valamivel kedvezőbbek a vásárlási lehetőségek, habár a választék még nem túlnagy. Lehet vásárolni, de nem akármilyen körülmények között. Legalábbis a példa ezt tanúsítja. A hét elején egy fiatalember egy öltönynek való ruhaanyagot akart vásárolni Szekszárdon. Legelőször is felkereste a földjnűvesszövetkezeti áruházát Talált is olyan anyagot, ami megnyerte tetszését. — Éppen ez az utolja a végnek — mondták neki. — Három méter kellene belőle. — Rendben van kérem, ez körülbelül éppen három méter. — Az eladó ki akarja mérni a három métert, az anyag azonban kevesebb, csak 240 centi. Akárhogyan is, de ez nem elég egy férfiöltönynek. — Mást nem tehetek, megnézem máshol — távozott dolgavégezetle- nül a fiatalember. Végigjárta az üzleteket, de nem talált megfelelőt sehol sem. Végül az 51. Textil Ruházati Bolt-ban állapodott meg, annál is inkább, mert ott ugyanolyan anyagra talált, mint amilyent a földművesszövetkezet áruházában akart megvenni. — No, végre. Talán sikerül a vásárlás. Kérnék három métert ebből az anyagból. A válasz azonban meglepő. — Nem vághatjuk le kérem a 3 métert, mert a végből már csak ennyi van. négy méter nyolcvan centi — mondja az elárusítónő. — De, hát nekem csak három méter kellene — mondja a fiatalember. — Mit csináljak én a felesleges 180 centivel ? — Adja el. Egész biztosan akad valaki, akinek megtetszik. Éppen lenne belőle egy női szoknya. — De hogyan adjam én el? Járjak vele házról házra, hogy ki venné meg? Miért vegyek feleslegesen ruhaanyagot, amikor nincs rá szükségem? — Nézze, ha levágom a három métert és ittmarad a 180 centi, azt nem tudom eladni. És nem kellene magának házról házra járni. Kimegy az utcára, aztán keres valakit, aki megveszi. — Ez nem üzlet számomra — mondja a fiatalember. — Fanem gondoltam mást. A földművesszövetkezeti üzletben van- ugyanilyen anyag. Ott megveszem a narirág- nakvalót, az 130 centi. Itt pedig megveszem a zakónalsvalót, 170 centit. Jó lesz így? — Kérem, 170 centit nem vágunk le, csak 180 centit. (!!) — Egye fene, megveszem ekkor a 180 centit, de előbb megnézem a földművesszövetkezetnél, adnak-e esv nadráeravaló anvaaot. A fiatalember útja visszavezet a földművesszövetkezet áruházába, hogy újabb vásárlási kísérletet tegyen. — Az előbb néztem egy ruhaanyagot. Kaphatnék abból egy nadrágra- valót, 130 centit? — Igen kérem — s az elárusító kislány éppen mérni akarja, amikor egy másik elárusító, valószínű a „reszortfelelős“ odalép. — Mennyi ez az anyag? Kétszáz negyven centi... Kérem, nem vághatunk le belőle. (Ez még érthető.) A fiatalember még egy utolsó próbát tesz, visszamegy a textilüzletbe. Hátha sikerül. Az elárusítónő azonban hajthatatlan. — Nem vághatom le a három métert, vegye meg az egészet. \ száz- nyolcvan centit nem tudom eladni ...(!!!) A fiatalember dolgavégezetlenül ment ki az üzletből. Az utcán néná- nyan utánanéztek. Azt gondolták -óla, hogy a vendéglőből jött.
